Rablás helyett: iskolai emlék

A dús szőrzetű férfi mellett egy hasonló figura ül, kisebb kiadásban. Öccse vagy fia? Kit érdekel a családfája, ha a személyes dolgaimat akarja elvenni?

Bozontos1 hirtelen leül velem szembe. Bozontos 2 odatelepedik mellé.

Nagyon ijesztőek. Nyelni sem merek. Az idősebb félrefordított fejjel kérdezi:

– Nem a Gabi néni tetszik lenni?

Huh. Egykori tanítvány. Akkor van rá esélyem, hogy nem foszt ki. A dús szőrzet miatt nem ugrik be, ki lehet az.

– Én vagyok a Tomi, a Horváth Tomi. Most Veresegyházán lakunk, piacozok. Nem tetszett ott látni? Ez a fiam. Ő is Tomi.

Tomi! Több mint huszonöt éve nem láttam, pályakezdő éveim egyik emlékezetes figurája. Tőle, azaz becses családjától kaptam pedagógus napra egy pazar piros melltartót bugyival és egy kiló mazsolát.

Tomi akkoriban még nem rendelkezett ilyen állszőrzettel, de sörényhez hasonló hajjal igen. Az iskolába érve gondosan bezselézte, megfésülte. Tekintetét végigsiklatta a többi negyedikesen, majd valakire rákacsintott. Mindig másra. A szertartás egy intenzív illatosítással folytatódott. Tomi dezodorjától a szúnyogok is megfutamodtak volna. Végül tánc következett a tanterem hátsó részében, Michael Jackson stílusában.

Keservesen indult budapesti karrierem. Huszonhárom éves voltam. Harmadik tanévemet kezdtem – egy idilli hangulatú kicsi falu után – Budapest egyik legizgalmasabb kerületében. Negyedikeseket kaptam. Csupa problémás, túlkoros gyereket, akik minden napra tartogattak valami meglepetést. Borzasztóan rosszak voltak, nem fogadtak szót. Rájöttem, hogy valami stratégiát kell kidolgoznom, meg kell őket fejtenem, mint egy rejtvényt. Elkezdtem a családlátogatásokat. Ma is szomorúság fog el, ha ezek eszembe jutnak. Emberi nyomorúságot, sivárságot ismertem meg. Mitől lenne jobb egy kisgyerek annál, mint amit otthon lát? Ha a kisöccse kiürült sörösüvegre húzott cumival kapja a tejet, ha a nagypapája beteges szemétgyűjtő, ha a szülei mazsolát és hamis parfümöt árulnak az aluljáróban, akkor nem lehet mintagyerek az iskolában. Ha fejre állok, akkor sem.

A Tomival kapcsolatos problémák egyre komolyabbá váltak. Hosszas megbeszélések, viták után úgy döntöttünk, legyen magántanuló. Hetente egyszer bejött (vagy nem jött be) az iskolába, hogy átvegyem vele a tananyagot. Őt Magyarország domborzatánál jobban érdekelte a lányoké, a matematika hidegen hagyta, és barbár módon bánt el minden helyesírási szabállyal. A maga módján igyekezett, de ezt az egészet felesleges időtöltésnek tartotta. Ügyesen elkanyarította – volna – a szót a tananyagról, de résen voltam. Izgalmas párbaj volt ez, ahol Tominak a vizsgán nyernie kellett. Nem mondom, hogy szoros barátságba kerültünk, de végül elfogadott, és már nem tartott ellenségnek.

Az utolsó alkalommal közöltem Tomival, hogy szeptembertől másik iskolába megyek. Nem szólt semmit, bólogatott, kezet fogtunk. Távozása előtt, mint mindig, visszafordult és kacsintott.  

Délután, amikor az aluljárón át mentem a metróhoz, megállított Tomi anyukája, aki ott árusított. Ekkor kaptam a már említett mazsolát és a piros bugyi-melltartó szettet (gyönyörű nájlon darabokat). Tomi azt mondta, pedagógusok napja lesz, meg hogy szemre választották nekem, és kacsintott.

Most meg itt ül velem szemben, bozonttal keretezett fejével. Ej, Tomi…

Lehet az ilyet elfelejteni?