Elment a „párbajtőr Paganinije” – Kulcsár Győzőre emlékezünk

Négy-öt éves korától teheneket kergetett a mezőn egy bajor faluban, ahová tartalékos katonaként behívott édesapja miatt került a család a front visszavonulásakor. Svédországban is töltöttek egy kis időt 1946-ig, amíg a család vissza nem tért Magyarországra. Az édesapa ritka igazságszerető ember volt, az édesanya pedig folyamatosan írt, lett légyen szó opera librettóról, drámáról, versről – mélyen istenhívő témákban, ami akkor nem volt túl szerencsés. Kulcsár Győző egykori emlékei szerint édesapja gyakran járt vidéki kiküldetésbe,

az édesanyja pedig kevés kis pénzből igyekezett a „két lakli gyerekét” etetni, s a családi kasszát azzal pótolta ki, hogy ünnepi képeslapokat készített saját kezűleg és adta el fillérekért.

„Nagyon szép gyerekkorom volt. Ketten az öcsémmel és a nagy bérházunkban lakó gyerekekkel sötétedésig a grundon éltük az életünket. Foci, foci, foci, de amikor kezdett unalmassá válni, kitaláltunk magunknak egy olimpiai játékot. Súlylökéshez találtunk egy nagy követ, rajzoltunk egy kört, s aki messzebbre dobta a követ, az nyert. A gerelyhajításhoz seprűnyelet használtunk, kalapácsvetéshez pedig a kőre madzagot kötöttünk. Így csapódtunk be egy iskolai hirdetés alapján egy vívótanfolyamra. Az első évben azt se tudtam, mi az, hogy vívás, hiszen nem láttam se maszkot, se tőrt, csak klottgatyában és trikóban tettünk lépéseket előre meg hátra. De bandában, sok srác között mindig volt játékosság, így ott maradtunk. Az év végén, az utolsó alkalommal hozott be az edzőnk pár rozsdás vasat, s amikor azt megfoghattam, valami megfogott, és folytattam.

Utólag már tudom, hogy annak az egy éves, belém vert, átok lábmunkának köszönhetek majdnem mindent.”

Vass Imre ismertette meg a párbajtőrrel. Közben tett egy kisebb kitérőt, amikor a miskolci egyetemen elvégezte a hőerőgépész szakot, de hiányzott neki Budapest, s az egyetem padjaiból egyenesen az OSC-be vitte az útja, az akkori magyar öttusa és párbajtőrvívás fellegvárába, hogy tovább tanuljon mesterétől. „Mindent Vass Imrének köszönhetek. Ő volt az Atya, az én második apám” – vallotta Kulcsár Győző, aki fiatal sportolóként nagyon peches srácnak tartotta magát. „Soha egyetlenegy ifjúsági vagy junior nemzetközi versenyre nem jutottam ki. Ha hárman mehettünk ki, én a negyedik voltam, ha egy versenyzőt vihettek ki, én a második voltam. Mindig egy paraszthajszállal maradtam le. Mint fiatalembert ez nagyon bosszantott. Azt hiszem, attól váltam kissé acélossá, valamint Vass mester belém vetett hitétől.”

A saját hite és a makacssága sikerhez vezetett. Huszonegy évesen került sínre a sportolói pályafutása, amikor megnyerte a magyar bajnokságot. Magyar és külhoni társai egyformán csodálták a stílusát, azt, ahogy „inkább játszik, mint küzd a páston”, amelyre Kulcsár Győző csak annyit mondott: ő a versenyen „vívni” szeret, akcióból tust adni, nem kivárni. Schmidt Pál szerint klasszisokkal jobb volt mindannyiuknál, aki mentalitást vitt a pástra: precíz technikát, játékot és a vívás iránti alázatot. Egyszerűen ő volt a „párbajtőrvívás Paganinije”. Nem véletlen, hogy ezen az 1975-ös, archív, a „magyar párbajtőr iskola” alapjait bemutató, angol nyelvű felvételen Kulcsár Győző és Vass Imre gyakorlását mutatják be mint vívók számára követendő példát.

Kulcsár Győző az 1964-es tokiói, az 1968-as mexikóvárosi és az 1972-es müncheni olimpián is tagja volt a győztes párbajtőrcsapatunknak, Mexikóvárosban egyéniben is diadalmaskodott, a müncheni és montreali játékokon egyéniben bronzérmet nyert.

Hogy mi volt a bohém, csapatáért küzdő, intelligens, istenhívő, konok, makacs Kulcsár Győző párbajtőrvívásban elért sikerének a titka?

„A párbajtőrben az a szép, hogy ott lehet sakkozni. Csak az tud nyerni, aki előbb kitalálja a másiknak a gondolatát, és túl tud járni a másik eszén.

Tehát én azt hiszem, hogy te azt hiszed, hogy én azt hiszem, pedig én nem azt hiszem, amit te hiszel, hanem a végén egy kanyarral vagy csellel vagy firnyákkal többet bele tudok vinni. Ezért hasonlít szerintem a párbajtőr a sakkhoz. Most már szent meggyőződésem, hogy ezért szükségeltetik igenis az, hogy az edzésen, a fizikai, testi munkán kívül a szürkeállományt is foglalkoztatni kell” – vallotta a Költészet a páston című, róla készült dokumentumfilmben.

„Azon sportolóink közé tartozott, akiket nemcsak szerettem, hanem tisztelni is tudtam, mert fontosak voltak számára olyan ősi emberi értékek, mint a barátság, a szerelem, a szeretet, az áldozatvállalás. Mindez egy kedves, mókás, bohókás arc mögött rejtezett, nem hivalkodott vele. Olyan valaki volt, akire civilben is lehetett számítani. Egy igazi csapatember, igazi, bohém barát, aki a csapatért hajlandó volt fegyelmezni magát és gürcölni a páston” – mondta róla Frenkl Róbert ugyanazon dokumentumfilmben.

Versenyzői pályafutása befejezését követően eljött az idő, hogy ő lett több fiatal versenyző „második apja”.

Előbb a nyolcvanas években a Vívószövetség főtitkára, majd szövetségi kapitány volt, 1985-ben pedig Olaszországba ment edzősködni. Kinti tanítványai közül utóbb ketten lettek olimpiai bajnokok. Egyikük, Sara Cometti visszaemlékezése szerint Kulcsár Győző azt tanította, hogy „a munka mindig kifizetődik, és a cél eléréséhez akarni is kell azt. Évekkel később újabb leckét adott: az életben hibázhatsz, de meg kell próbálnod bocsánatot kérni és újrakezdeni.”

A mester 2002-ben hazatért, s elvállalta az akkor már olimpiai bajnok Nagy Tímea felkészítését a következő nyári játékokra. Titi vele lett másodjára is olimpiai bajnok. Szász Emesével 16 éven át dolgoztak együtt azelőtt, hogy Emese 2016-ban, Rio de Jaineiróban olimpiai bajnok lett.

„Én már senkitől nem félek. Vagyis csak a Jóistentől” – mondta a riói olimpiát követően egy interjúban.

Sokan úgy vélik: amit ő tudott, azt senki nem tudta-tudja a magyar párbajtőr sportéletben. Lett volna még mit és kinek átadni az ő utolérhetetlenül zseniális tudásából. Nyugodjék békében, Mester!