A várva várt nap – benyomások az „Egy nap” című filmről
Egy nagyon ismerős történet
Anna olasztanár, egy bölcsődés, egy óvodás és egy kisiskolás gyermek édesanyja. Ez a négy élettér, no meg a különórák helyszínei és a lakásuk közötti mindennapos, folyamatos ingázás nehézsége mellett anyagi gondok gyötrik: „ami bejön, az ki is megy” – mondja Csaba, a férj.
Mindemellett házasságuk válságának terhe is nyomasztja: férjével csak legfeljebb a napi rutinról beszélgetnek, kerülik a komolyabb témákat, nincs köztük intimitás, és felbukkan egy másik nő is.
Anna fásultan, szinte közömbösen végzi napi tennivalóit, délelőtt dolgozik, délután ide-oda fuvarozza gyermekeit; láthatóan nincs ideje gondolkodni, sem ereje tenni bármit is ezeken kívül. Férje reggelente és esténként – ugyanolyan fásultsággal – segít, de a napi logisztika alapvetően Anna feladata, aki szép lassan belerokkanni látszik mindebbe.
Gondolatai a hétköznapi tennivalóiról folyamatosan elkalandoznak, hiszen előző este találkozott Gabi nevű barátnőjével, akiről kiderül: veszélyt jelent a házasságára. Anna ebben a tudatban tölti a nap második részét. Tesz ugyan egy-két bátortalan gesztust (telefonhívást), hogy lebeszélje férjét egy újabb találkáról Gabival, de nem jár sikerrel. Onnantól kezdve Annával együtt tehetetlenül várjuk, hogyan ér véget ez a nap kettejük (és családjuk) számára.
Adja magát az egyértelmű üzenet: a három gyermek körüli fárasztó napi rutin és az állandó anyagi gondok nem teszik lehetővé sem a házasság megmentését, sem az élet örömteli megélését, hiszen néhány önfeledt pillanat kivételével – beszélgetés a nagyfiúval, éneklés a lányokkal az autóban, összebújós nevetés a legkisebbel – állandóan férjén járnak gondolatai.
A házaspárok közötti kommunikáció hiánya és a közös örömök elszalasztott pillanatai sorsszerűen vezetnek vagy vezethetnek családi drámához.
Számomra legalábbis ez volt a film fő üzenete mindaddig, amíg részt nem vettem a filmet követő beszélgetésen.
Az együttérzéstől a csalódásig
Addig azt gondoltam: hú, de nagyon ismerős számomra ez a helyzet, hiszen nekünk is három gyermekünk van, és volt olyan év, amikor ugyanígy három különböző intézménybe jártak, és a délutánjainkat gyakorlatilag az autóban töltöttük. Ráadásul mi épp arra lakunk, ahol a filmbéli történet zajlik, így olyan érzésem volt, mintha magamat figyelném kívülről.
Tisztán láttam, Anna mit tesz jól és hol hibázik, ezért aztán ösztönösen is szerettem volna praktikus tanácsokkal ellátni, amelyek közül a legfontosabb: több humorral szemlélni az életet, több időt szánni magára és különösen egymásra a férjével.
A filmbéli anyós is épp ezt javasolta, sőt, felajánlotta, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg Anna és Csaba kettesben elutaznak. Ők viszont mintha nem éreznék annak fontosságát, így ez is a halogatott dolgok listájára kerül, a komolyabb beszélgetések mellé. Engem viszont egyre jobban zavart a sok halogatás, és egyre többször gondoltam arra: a házaspár egyik tagja sem tesz meg mindent a házasságuk megmentéséért, próbálkozásaik túl gyengék, és így nem csoda, hogy nem érnek célt. Az utolsó jelenet számomra azt sugallta: Anna inkább elmenekül a valóság elől, mintsem küzdene a férjéért, házasságáért. A családos élet értelmének pozitív üzenete, a katarzis így elmaradt.
Volt még a filmben néhány olyan rendezői döntés, amit nem értettem, így a főszereplő (és a rendezés) iránti kezdeti lelkesedésem a film közepére enyhe bosszankodássá, majd végül bizonyos mértékű csalódássá változott. De arra, hogy a filmmel és Annával kapcsolatos érzéseim miért alakultak ennyire át mozizás közben, csak a filmet követő beszélgetés alatt jöttem rá.
Beszélgetés a rendezővel és a producerrel
Amíg a beszélgetés kezdetére vártunk, a színészek játékán gondolkodtam. A Terápia című sorozatból és a Mindenki című Oscar-díjas rövidfilmből ismert Szamosi Zsófia alakítása most is profi volt, de egyes jelenetekben számomra túlságosan ridegnek tűnt, és bár a gondterhelt, máshol járó gondolatokat tükröző arckifejezés itt is nagyon jól állt neki, a gyermekeivel töltött önfeledt pillanatokban számomra nem volt teljesen meggyőző.
A férjet alakító Füredi Leó játéka kevésbé volt átütő, a gyerekes jelenetekben mégis meggyőzőbbnek éreztem mackós apaságát. Hiányoltam viszont, hogy rajta nem lehetett sem érezni, sem látni a házasságuk válságával vagy a megcsalással kapcsolatos vívódást. Maradandó alakítást nyújtott még Vándor Éva anyósként. A három gyerekszínész pedig telitalálatnak bizonyult.
A fiatal, elsőfilmes rendező, Szilágyi Zsófia (Enyedi Ildikó tanítványa), meglepetésemre azzal kezdte a beszélgetést – és ezt többször is megismételte –, hogy nem akartak „vérdrámát” készíteni.
Nem értem, miért kellene „vérdrámának” lennie egy háromgyerekes család életének vagy az anya egy napjának. Zsófia elmondása szerint nagyon nehéz volt egyensúlyozni, mert szerették volna, hogy legyenek váratlannak tűnő pillanatok is a napi rutiban, és legyen a filmben humor is. Hogy ez nem egészen sikerült, azt még Kenesei Edina producer is elismerte: a filmet nagyon szereti, de szerinte kicsit több humort és több „levegőt” elbírt volna – s ezzel teljes mértékben egyetértettem. Azzal is, hogy a film szerethető, és azzal is, hogy kicsit több humor, derű és pozitív üzenet is elfért volna benne.
A rendező további meglepetéssel szolgált: szerinte a film nem csak a többgyermekes anyák helyzetéről szól, sőt, szólhatna akár a szinglik életéről is. Hiszen – érvelt – a legtöbb ember életét úgy meghatározza a napi rutin, mint egy akadálypálya, és efölött(?) zajlik az az élet, amivel igazán foglalkozni szeretne. Mivel a főhős nem ér (f)el az utóbbihoz, a monoton ismétlődések közben elmúlik az élete. Tragikus, ha valaki lemarad a saját életéről; szörnyű, ha nem találja meg a helyét – emelte ki, és ezzel megint csak egyet tudtam volna érteni, ha nem merült volna fel bennem azonnal a kérdés: ha ez a film nemcsak a sokgyermekes anyák életéről szól, hanem bárkiről, aki a napi rutinba menekülve nem éli meg a valódi életét, akkor miért épp egy ilyen élethelyzetet ábrázol?
Vajon nem azért, mert a családanyáknál a fárasztó napi rutin és az „igazán fontos” élet szintje akár egy és ugyanaz, és pont ezért nehéz szétválasztani e kettőt?
Hiszen az anyák életében a „lenti akadálypálya” (amit megélnek) és az „efölött zajló élet” (amire vágyakoznak), ugyanazon egységnek szerves részei; sőt, a kettő akár egybe is eshet. Ezért nem látom megoldásnak az egyik szinten élve a másik szint eléréséről ábrándozni, hanem a kettőt együtt, vagyis életüket annak teljességében kellene megélni. Én ebben hiszek, de láthatóan Anna (vagyis a rendező) másképp gondolta.
Eddig jutottam az elmélkedésben, amikor éppen megkérdezte egy néző: miből ihletődött a gyermekes jeleneteket illetően. A válaszon akkor már tulajdonképpen nem is csodálkoztam: „Nincs közeli tapasztalatom erről az élethelyzetről – mondta a fiatal rendezőnő –, de van egy háromgyermekes barátnőm, akikhez beköltöztem pár napra, és hát tényleg szörnyű volt, amit ott láttam.” Ekkor már egyértelműen tudtam, mi a legfőbb gondom ezzel a filmmel: bármennyire is ismerős számomra Anna személye, helyzete, mégsem tudok vele úgy együttérezni – sem a családtagjaihoz való viszonyában, sem az egyes cselekedeteiben, döntéseiben – ahogy szerettem volna. Ez természetesen nem Anna vagy a film „hibája”, ez a rendező és az én gondolkodásom, életvitelem, hozzáállásom különbsége, ami legalább annyira szól rólam, mint a filmről. Én mindenesetre sajnáltam, hogy így alakult, mert egyébként sok minden adott volt egy számomra is meggyőzőbb és katartikusabb, ezáltal maradandóbb mozis élményhez.
Kép: Vertigo Media
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>