Mayer Éva képzőművész gyakran választ társadalmi és szociális témákat munkáihoz. Most férjével, Majoros Áron Zsolt szobrásszal a művészet nyelvén hívja fel a figyelmet az endometriózissal élők problémáira és a reményeire, így szeretnének hidat képezni a gyermekes és gyermektelen párok között.  

– A művészetben nincs tabu? Ezt azért kérdezem, mert kiállításotok, a „Bölcsők” az endometriózisról, illetve a meddőségről szólt. Az installációt Felvidéken, Komáromban, a Limes Galériában állítottátok ki először, egy egykori templom deszakralizált terében. Ahogy beléptünk, Bandor Éva Jászai Mari-díjas színésznő hangján szóltak az érintettek, mindenfelé bölcsők, pontosabban kilenc bölcső, alulról megvilágítva, némelyikben megjelent a gipszből formált baba, némelyikben pedig nem. Nagyon erős szimbólum. Erről pedig nemhogy a művészetben, de a hétköznapi életben sem nagyon beszélnek.

– Számos olyan alkotással találkozhatunk, amelyek az anyaság, a gyermekvárás témáját dolgozzák fel, hiszen annyira elementáris élmény az ember életében, hogy sokan foglalkoztak vele a művészeten belül. Az endometriózissal, a meddőség érintőlegességének összekapcsolásával viszont még nem találkoztam a képzőművészetben, elég speciális terület, tabunak számít minden téren. A kiállítás sokakat megmozgatott, valószínűleg azért, mert nagyon életszerű, húsbavágó, egyszerre ad reményt, de a nyers valóságot is közli.

A statisztika szerint ugyanis minden negyedik-ötödik pár a gyermektelenséggel és ezzel együtt a meddőséggel küzd. Sokan nem tudják, hogy körülbelül a csoport felénél a probléma hátterében endometriózis áll, és előfordul, hogy soha nem is derül ki.

Fontos volt számomra, hogy szimbolikusan és gyakorlatilag is a férjemmel dolgozzak együtt társszerzőként. Munkánkkal szeretnénk felhívni a figyelmet az endometriózisban szenvedő nőkre és a betegségükkel járó problémáikra. Nekik nemcsak a fájdalom keseríti meg az életüket, hanem a krónikus betegség gyakran meg is fosztja őket az anyaság élményétől. Ez a betegség ugyanis sokszor meddőséghez vezethet, statisztikailag 50 százalékban, amely rémisztően magas szám.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt

– Miért tabu az endometriózis?

– Nem az tabu, hanem a meddőség. Sokszor megbélyegzik azokat, akiknek nincs gyereke, bele sem gondolnak, hogy mi lehet a háttérben. Rengeteg a tapintatlan kérdés, ami fájó, és beleég az ember tudatába.

–A „Bölcsők” a doktori mestermunkád volt, amelyet férjeddel, Majoros Áron Zsolt szobrászművésszel közösen alkottatok meg. Miért pont ezt a témát választottátok?

– Magyarországon a betegtájékoztatás kielégítő, a szakmai cikkek és az ehhez kapcsolódó csoportok száma folyamatosan bővül. A szlovák helyzetről mindez nem mondható el, szinte alig foglalkoznak a témával, nem lelhető fel megfelelő számú szlovák szakirodalom, és nincs ehhez kapcsolódó közösségi fórum sem. Ezért is Szlovákiában mutatjuk be elsőként a kiállítást. A téma kutatásánál a magyarországi működtetésű, ,,Endometriózis Támogató Csoport” körében, a Facebookon tartottam felmérést, az érintettek válaszai hozzájárultak a munka tartalmához. Anonim kérdőív segítségével állítottam össze kérdéseimet, amely folyamatosan bővül.

Valós adatok, élettörténetek és tapasztalatok elevenedtek meg Bandor Éva színművész hangja által.

– A magánéletetek egy fontos részletét mutattátok meg. Nem volt bennetek félelem?

– Egy darabig gondolkoztunk, hogy jó ötlet-e ezt a nyilvánosság elé vinni, de úgy gondoltuk, hogy ha már ilyen régen benne vagyunk, akkor vállaljuk fel. Hiszen nemcsak a nőt érintő problémáról van szó, hanem ugyanúgy részese a párja is, akár az egész család is. Végül kiderült, hogy nagyon jól tettük.

Sokan megkerestek azzal, hogy segítenének, ajánlottak jó orvosokat, megoldásokat. Az emberekben ott lakozik a jó szándék. Volt olyan is, aki tőlem kért segítséget az endometriózissal és a kivizsgálásokkal kapcsolatban.

Fontos a támogató közeg, az, hogy közösségben meg tudjunk beszélni akár a tabutémákat is. Mindig a szépet mutatjuk, de közben rengetegen magányosak, már nincsenek vagy alig működnek megtartó közösségek, pedig a közös tapasztalat segítségével sokkal egyszerűbben meg lehetne oldani a problémákat. Az „Endometriózis Támogató Csoportban”, a Facebookon a betegséggel érintettek valóban azt érezhetik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Valódi történeteket, tanácsokat olvashatunk egymástól. Ennek a betegségnek sajnos sok arca van, és még mindig nagyrészt gyógyíthatatlan és kiújuló sajnos.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt

–Hogyan lehetne ilyen közösségeket létrehozni a valóságban is?

– Az én eszközeim a kiállításaim, illetve beszélgető esteket is szerveztem már a kiállítások mellé, ahova eljöttek szakemberek, lelkész vagy pszichológus.

Az Endometriózis Facebook-csoport például többször hirdet meg olyan találkozókat, országos fórumokat, ahova elhívnak specialistákat, orvosokat, pszichológusokat, természetgyógyászokat, segítő szakembereket, és az érintettek kérdezhetnek tőlük, de egymással is megoszthatják személyes tapasztalataikat.

– Az installáció része az is, hogy a csoport tagjainak legerősebb mondatait táblán olvashatjuk. Nem ismerted őket személyesen, mégis hihetetlenül megnyíltak, a legbensőbb érzéseiket osztották meg veled. Ez vajon minek köszönhető?

– A visszajelzések szerint sokaknak jól esett, hogy ki tudták írni magukból a történteket. Ahogy mondták, a kérdőívem nem statisztikai kimenetelű, sokkal inkább pszichológiai alapú, a személyes történetekre fókuszáló kérdéssorral. Például kíváncsi voltam, melyek voltak azok a legsötétebb érzések, amelyeket a meddősséggel kapcsolatban éreztek magukkal vagy másokkal szemben.

Éreztek-e bűntudatot amiatt, mert rosszul tettek valamit az életben, vagy nem volt megfelelő az életvitelük; mi vagy ki adott erőt ahhoz, hogy a trauma után újra értelmét érezzék az életüknek? Mi segített a megbékélésben, újraértelmezték-e az életüket, változott-e a hitük?

A hölgyek pedig készséggel és nagyon őszintén válaszoltak: „Kétségbeesés, reménytelenség, fájdalom, mérhetetlen csalódottság, tehetetlenség, magány, elszigeteltség, szomorúság, düh, elkeseredettség, szorongás, pánik” – mesélt például az egyik érintett arról, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy soha vagy csak nagyon nehezen lehet gyermeke.

Egy másik hölgy például a következőket írta: „Nem láttam a jövőt, nem tudtam gyerek nélkül elképzelni. Akkor mondtam a férjemnek, hogy keressen mást, aki tud neki gyereket szülni. Ő mellettem maradt, és ma boldog szülők vagyunk”.

Van, aki arról számolt be, hogy ez sem törte meg a hitét: „Mindig is hívő voltam. Igazán egy gyász feldolgozása erősítette meg a hitemet. Azóta is töretlen, van mibe kapaszkodni.”

– Volt valamilyen konklúziója a válaszoknak?

– Szerintem az, hogy nem szabad feladni. A remény, a türelem. A kérdéssor végén arra voltam kíváncsi, vajon emelkedettebb, esetleg spirituálisabb irányt vett-e az életük ezután. Értelmezték-e a traumát tágabb perspektívából? Mit csinálnak azóta másképpen? Szinte mindenkitől azt a visszajelzést kaptam, hogy igen, lelkileg megerősödtek, szorosabb lett a kapcsolatuk a családjukkal, letisztultak a barátságaik. Ilyen nehézségek után csak az marad meg, ami igazi. Ezek a nők például nagyon tisztelik a férjüket, hogy velük maradtak, érdekes módon csak egy-két esetben lett válás a vége.

Türelmesebbekké váltak, többen stresszmentesebb munkahelyre váltottak, elkezdtek lelki síkon is foglalkozni magukkal, ma már sokkal tudatosabb és egészségesebb életmódot folytatnak.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt​​​​​​​

– Úgy érzem a szavaidból, hogy ha nem is tudatosan, de a „Bölcsők” című alkotás egyfajta küldetést is jelent számotokra.

– Az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet erre a problémára. Szerettünk volna hidat képezni a gyermekesek és a meddő párok között, szerettük volna elérni, hogy azok, akiknek van gyermekük, empátiával forduljanak azok felé, akiknek nagyon nehezen vagy talán sosem lehet.

– A művészet közelebb tudja hozni a társadalmi problémákat az emberekhez?

– Akik fogékonyak erre, azokhoz igen. Az a tapasztalatom, ha te magad megnyílsz, és a legbelsődből szólsz, akkor a „közönség” is bátrabb lesz, utána ők is könnyebben osztják meg élményeiket. A kiállításokhoz kapcsolódó beszélgetések is mindig az élet mellett szólnak, annak ellenére, hogy nehéz témák kerülnek előtérbe.

Nem csak élődíszek

A korallzátonyok pusztulásával nem csupán természeti értékekkel leszünk szegényebbek – elvesztésük a part menti emberek számára komoly veszélyekkel is jár. A korallzátonyok ugyanis víz alatti hullámtörő gátként is működnek, megtörik a part felé irányuló hullámokat, amelyek így erejüket vesztik. Nélkülük nagyobbak lennének a parti áradások, számos helyen emiatt máris növekedtek a károk. A jelenlegi 4 milliárd dolláros kár a duplájára nőne a világon, amennyiben a zátonyok felső egy métere elpusztulna. Ez leginkább a Fülöp-szigeteket, Malajziát, Mexikót és Kubát érintheti.

A kutatók szerint az iparosodás előtti szinthez képest 2 Celsius‑fok földi átlaghőmérséklet-emelkedés a virágállatok tömeges elhalását fogja okozni. Ebből 1 Celsius‑fok napjainkra már bekövetkezett.

A korallok egyes esetekben sérüléseikből regenerálódhatnak, a hőmérséklet-emelkedés mellett azonban a vízbe jutó ártalmas vegyi anyagok, a robbanószeres halászat, a bányászat és a part menti beruházások káros kihatásai is fenyegetik őket.

Szalmából üzemanyag

Az Észak-Spanyolországban folyó legújabb kísérletek szerint szalma is lehet bioüzemanyagok alapanyaga. A szalmaszálakat apróra őrlik, és öt percig 175 Celsius‑fokon hevítik.

Ezután némi savat adnak hozzá. Az így kapott elegyet enzimek egyedi molekulákra, monomerekre bontják. Ez kiváló táplálék egyes baktériumoknak, amelyek butanollá alakítják a keveréket.

A butanol az eddigi bioüzemanyagokhoz képest jóval nehezebb, így kevésbé illékony. A laboratóriumi eredmények szerint a gázolajjal 40, a benzinnel 16 százalékban lehet keverni. Az eljáráshoz különleges, bizonyos vegyszereknek ellenálló baktériumokat kellett kifejleszteni, ezt Nagy-Britanniában molekuláris biológusok és biomechanikai mérnökök végeztek el. A következő lépés a költségek versenyképes szintre csökkentése. A remények szerint már 5–10 éven belül ébred piaci kereslet az új bioüzemanyagra.

Újra fa

A fának mint megújuló energiaforrásnak ismét egyre növekszik a jelentősége, és ha az olajforrások kimerülnek, ez még inkább fokozódik. Nem teljesen szennyezésmentes, mint a víz, szél- és napenergia, hiszen elégetésekor szennyezi a környezetet, de valamelyest kíméletesebb módon, mint a szén‑dioxid mellett sok egyéb szennyező anyagot is kibocsátó kőolaj, földgáz vagy szén.

Európában a megújuló energiaforrások között 45 százalékos részesedésével a fa az első. A mai korszerű technológiák a fa eddigi hulladékának, például a fűrészpornak, továbbá a korábban kidobott vékonyabb gallyaknak és nyesedékeknek a hasznosítását is lehetővé teszik, utóbbiakat felaprított formában vagy pelletté alakítva. A pellet a hő- és villamosenergia-termelésben is szerephez jut, köszönhetően magas fűtőértékének.

A fa reneszánszában persze nem kis szerepük van az elrugaszkodott olajáraknak. A többi megújuló energiaforráshoz képest előnye, hogy tárolható, és felhasználásához nem kell fennállnia meghatározott meteorológiai feltételeknek.

Előtérbe kerülő felhasználása ugyanakkor veszéllyel is járhat, ha az mértéktelen erdőirtáshoz vagy a meglévő erdők túlzott kizsákmányolásához vezet.

Kép: Profimedia - Red Dot

Vulkánkárok Hawaiin

A Hawaii-szigeten most is működő Kilauea vulkán nemcsak lakóházak százait pusztította el, hanem súlyos károkat okozott a környék élővilágában is. A nagy sziget Puna nevű kerületének nagy részét – őshonos fák sokaságát elpusztítva – most 6–9 méter vastag lávaréteg fedi.

Az erdő csak mintegy 100 év múlva tud a lávával borított területen újra kinőni, és további 150 év alatt érheti el a katasztrófa előtti állapotát.

Bármilyen tragikusnak is tűnik, ez már többször is lejátszódott Hawaiin, maga Puna is vulkáni tevékenységből született. Tulajdonképpen ez „normális” természeti jelenség, amelynek nyomán átalakul, újjászületik a táj. Ez azonban az esemény idején igen elszomorító. Június elején például egy 400 éves édesvízű tó teljes vízkészletét elpárologtatta a belé ömlő forró láva, a szomszédos Kapoho-öböl vizét pedig szabályosan felforralta, elpusztítva annak élőlényeit. Szakemberek szerint azonban nem történt visszafordíthatatlan baj: a vulkanikus részecskék elbomlása, a víz normális hőmérsékletének és összetételének helyreállása után a virágállatok újra megtelepednek majd, és az élet újrakezdődhet.

Hidrogénkohó

Az acélgyártáshoz felhasznált koksz elégetésével rengeteg szén‑dioxid kerül a levegőbe. Az acélgyártó nagyhatalom, Svédország állami tulajdonban lévő vállalata, a Vattenfall ezért kísérleti gyárat épít, amely koksz helyett hidrogén tüzelőanyaggal működik. A HYBRIT nevű vállalkozással, amelyet két másik cég bevonásával alapítottak, azt szeretnék elérni, hogy ez az új technológia 2035-re bevezethető legyen.

A környezetkímélő tüzelőanyag Svédország szén‑dioxid-kibocsátását mintegy 10 százalékkal csökkentené, így nagyobb esélye lenne az országnak, hogy a párizsi klímacsúcson tett vállalását teljesítse.

A kísérleti üzem költsége 1,4 milliárd svéd korona, vagyis 136 millió euró lesz.

Üzemanyag levegőből kivont szén‑dioxidból

A levegőben – csekély aránya ellenére – nagy mennyiségű szén‑dioxid van, a növények is ebből építik fel sejtjeiket, ebből növekednek. A szén‑dioxidból üzemanyag, például metán is előállítható. A Nobel-díjas Oláh György professzor ezt már évekkel ezelőtt felvetette, remélve, hogy elgondolását szülőhazájában, vagyis Magyarországon megvalósítják.

A kanadai Carbon Engineering cég már a gyakorlati megvalósításnál tart, mégpedig immár piacképes költséggel. A levegőből kivont szén‑dioxidot egy vizes technológiájú szűrőn keresztülvezetik, majd melegítésnek és többfajta kémiai eljárásnak vetik alá, míg végül üzemanyag gyártására lesz alkalmas. Így a levegőbe került üvegházhatású gáz, a szén‑dioxid mennyisége úgy csökkenthető, hogy közben üzemanyagot is nyerünk.

A cég mérnökei szerint eljárásukkal kerozint, dízel- és gázolajat egyaránt elő lehet állítani.

Zöld Portugália

Portugália megújuló energiaforrásokból már több energiát termel egyes hónapokban, mint amennyire szüksége van.

Idén márciusban ez 4820 gigawattóra volt, szemben a 4697 gigawattóra fogyasztással. Először 2016 májusában fordult elő hasonló eset. Ebből következően Portugália akár folyamatos áramexportőrré válhat. Ehhez a kellő mennyiségű, kiaknázható víz-, nap- és szélenergia rendelkezésre áll. Újabban előretör a napenergia felhasználása. Márciusban Portugália 1,8 millió tonna szén‑dioxid-kibocsátást takarított meg, a pénzbeli megtakarítás pedig több mint 20 millió euró volt.

Kátyúzás nyomtatóval

A számítógépes technika átterjed az íróasztalról a gyakorlati munkavégzés területére is, hamarosan a kátyúk eltüntetéséhez is fel lehet majd használni. Ezt egy speciális 3D-s nyomtató alkalmazásával érik el, amely aszfalttal tölti ki a mélyedést.

Hogy még fantasztikusabb legyen az eljárás, a nyomtatók „hordozója” egy automatikusan a helyszínre repülő drón lesz, amely egy másik, kifejezetten az úttestet pásztázó drón jelzésére érkezik, és az adott helyen leereszkedve rövid idő alatt eltünteti a kátyút.

A drónok éjjel fognak repülni, hogy a közlekedést minél kisebb mértékben zavarják. A rendszert a brit University College London szakemberei dolgozzák ki.

Kép: Profimedia - Red Dot

Gigagyár Kínában

A Tesla elektromos autókat gyártó óriásgyárat épít Kínában, ahol nemcsak a járműveket gyártják le, hanem a hozzájuk szükséges akkumulátorokat is.

A Tesla Európában is keres helyet egy hasonló óriásüzemhez. Összesen 10–12 ilyen gigagyárat szándékoznak építeni világszerte. A cél, hogy az elektromos autók megfizethető árúak legyenek, ehhez azon-ban a cég szerint minden kontinensen kell lennie legalább egy óriásüzemüknek.

Tényleg egy középkorú, nem éppen kisportolt hölgyet látok férfikosztümben és nyakkendőben, amint kinyitja a fekete autó hátsó ülése melletti ajtót a maximum vele egykorú cseh miniszterelnöknek. (EchoTv Híradó, 07:45-nél.)

Aznap elújságoltam a jelenetet családom és ismerőseim körében, nem mindenki osztozott megdöbbenésemben.

„Miért ne lehetne egy nő ugyanolyan pozícióban, mint egy férfi?”

Már hogyne lehetne! De maga a jelenet azért okoz számomra fejtörést…

Ha biztonsági okokból kell kinyitni az ajtót, nem tűnik meggyőzőnek, hogy ez a testőrnő óvja meg majd a mesterlövészektől és egyéb támadóktól a cseh politikust. Még fedezéknek sem megfelelő, hisz jóval kisebb felületet takar ki az esetleges célszemélyből (legalábbis vertikálisan), mint amennyi megnyugtató lenne.

Ha udvariassági megfontolásból nyitja ki az ajtót az előkelő társadalmi pozíciót betöltő személynek, egy tradicionális normának tesz eleget, amely csupán abban különbözik a nem vagy kor szerinti sorrendtől, hogy azok a diplomáciában is megelőzik a rang szerinti sorrendet. (Vagy rosszul tudom?)

Mondjuk, nyilván nincs könnyű dolga annak, aki előtt jelentkezik a nyilván magasan képzett hölgy a felelősségteljes ajtónyitó posztra.

Mert most akkor hol is húzódik a határ az egyenjogúság és a tradíció, az esélyegyenlőség és a testi alkalmasság között?

És semmiképp se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a vendéglátó ez esetben Angela Merkel – akire külső megjelenésében feltűnően hasonlít az említett kormányőrnő  –, és akinek miniszterelnökünk által nyilvánosan megcsókolt kacsója nemrég kiváló casus bellinek bizonyult egy újabb feminista rohamhoz. Ugyanakkor az mindenképpen örvendetes, hogy az ominózus bizalmi ajtónyitó munkakör betöltését nem a sokat kárhoztatott szetereotípiák határozták meg, miszerint az ilyen kiemelt eseményeken csupán a fiatal, dekoratív, ápolt, stewardes-típusú nőknek van helye.

Az aznap reggeli híradó jelenetének hatására próbáltam magam is önvizsgálatot tartani emancipáció és etikett ügyben. Való igaz, hogy idősebb vagy különösen udvarias uraktól búcsúzkodva hihetetlenül gyorsan szoktam magamra varázsolni a kabátomat, mert nincs annál bénább szitu, mint amikor egy előzékeny férfi tartja a kabátodat, s te képtelen vagy megsaccolni a magasságot, ahová a karjaidat kellene nőiesen behelyezned. Lássuk be, ez a koreográfia ma már nincs eléggé begyakorolva ahhoz, hogy kevésbé összeszokott párosnál is elegánsan működjön. És az is ritkaság, hogy valaki ne feltételezzen vicces fogadást vagy hátsó szándékot, ha - jó fizikai állapotban lévő nőként - egy idegen  férfiember kezét nyújtja neki a buszon, hogy lesegítse vagy átadja a helyét a villamoson (bár ki ne vágyna rá néha titkon?).

Ugyanakkor meglep, ha egy fiatalember úgy megy ki előttem az ajtón, hogy meg kell állnom, ha el akarom kerülni a fizikai összecsapást, bevallom, jobban szeretem, ha a pénztárosfiú nem tegez le elsőre és ha az étteremben a társaságban először az idősebb hölgyeket kérdezi meg a pincér, hogy választottak-e már. Tetszik, ha a férjem kinyitja előttem a kocsiajtót, bár egyedül is megtalálom a kilincset, ugyanakkor nem várom el, hogy vigye a retikülömet, még ha rendszerint jól tele is pakolom.

Furcsának és következetlennek tűnhet a határvonal a régimódinak és életszerűtlennek tartott dolgok és a kimondatlanul is elvárt viselkedés között…meg sem próbálom megmagyarázni.

Talán az etikettnek megfelelő, nőkkel szembeni udvariasság lassan sármmá, különös tulajdonsággá válik majd, amely nem elvárható, csak szerethető dolog? És mi nők eldönthetjük, hogy milyen férfit szeretnénk magunk mellett tudni: olyat, aki kiveszi a kezünkből a bőröndöt vagy olyat, aki a cipekedésben is egyenrangúnak tart minket.

Hm…azért ez az ajtónyitós jelenet…

– Na de… – pihegett Árpi anyukája, egy sovány nő – miért csinálják ezt a hülyeséget?

– Mert idióták, azért – felelt neki a saját férje, egy hatalmas idegsebész. – Mi dolgozunk, eltartjuk, tanulni nem tanul semmit, kapja a zsebpénzt, és mire költi ez a kis vakarék?!

– Mosókapszulára – válaszolta a híres színházigazgató. Ezután komolyra fordította a szót. Elmesélte, hogy őnáluk épp mostanában játszanak egy ilyen témájú ifjúsági darabot, drog-túladagolásban meghal benne egy gyerek, gyönyörű előadás, nyert is közönségdíjat a kaposvári fesztiválon.

            Tanácstalan csönd ülte meg a termet.

– Elnézést, de én ezt nem hiszem el! – tiltakozott egy melírozott hajú anyuka. – Erről biztosan tudnék, nekem elmondta volna a Niki! Nagyon bizalmas a viszonyunk. Ő különben se jár házibulikba, szombatonként filmklubba megy, és utána a Bogiéknál alszik.

            Bogi anyukája, aki az angol szakon tanszékvezető, csodálkozva pillantott rá a szemüvege mögül.

– Nálunk nem aludt még soha. Különben se lenne értelme, a Bogi minden szombaton a Zsolti kisöccsére vigyáz!

– Elnézést, hogy közbeszólok – szólt közbe Zsolti apukája, egy hórihorgas közgazdász –, tudom, hogy nem fogtok örülni a hírnek, de a Zsoltinak nincs kisöccse. De már dolgozunk rajta! – tette hozzá, hogy oldja a hangulatot. Ezen egyedül ő kuncogott. Aztán eszébe jutott még valami. – Egyébként a Zsolti sincs otthon szombatonként! A Palkóéknál van Leányfalun, különangolon.

– Mi nem élünk Leányfalun! – háborgott Palkó apukája. – A Hollán Ernő utcában lakunk húsz éve. Majd hülyék lennénk kiköltözni!

            Csak ültek ott az osztályteremben, az iskolai padokba szorítva ezek a negyven-ötvenéves emberek: tekintélyes férfiak és sikeres nők, cégvezetők, informatikusok, közgazdászok, színházigazgatók, és egyszerűen nem értették, hogy most akkor mi van. Niki-anyuka sírt, Árpi-apuka fújtatott. És akkor megint megszólalt az öltönyös úr.

– Szerintem ne hagyjuk annyiban. Álljunk bosszút a vakarcsokon!

-–Vakarékok – javította ki az idegsebész.

– Ez jóóóó…! – csatlakozott lelkesen Tamara apukája, aki színházszagot szimatolt. – Tanítsuk meg őket kesztyűbe dudálni!

            Dóra néni azt mondta, ez szerinte nem a jó irány, hisz a harag mindig rossz tanácsadó, de a többiek azt mondták, ebben az esetben szerintük kivételesen jó. Vidáman társalogva mentek haza, és másnap elkezdték előkészíteni a tervet.

            Két héttel később, egy szombat este Niki gyanútlanul Trónok harcát nézett a laptopján, amikor Bogi hívta telefonon.

– Csá. Na mi van?

– Ja, nem, semmi. Csak annyi, hogy eltűnt az anyám. Ja, meg az apám.

– Hú, ez para. De hova tűntek?

– Nem tudom. A tieid megvannak?

– Ja, gondolom.

– De tuti?

– Ja, szerintem ja. De amúgy lehet, hogy nincsenek. Tök nem is volt ma még vacsora meg semmi…

– Oké, csak azért kérdezem, mert az előbb hívott a Tami meg a Zsolti, aztán a Palkó is, hogy nekik sincsenek meg, szóval. Kicsit azért ez gáz.

– Nemár. Szülőarmageddon, vagy mi van itt?

– Ja, lehet.

– Akkor? Tíz perc múlva Széll Kálmán?

            Éjjel kettőkor már az egész osztály ott toporgott a Széll Kálmán téri óra alatt. Kivételesen senki sem hiányzott – csak hát ugye, a szülők, de azok mindenkinél. Kiderült, hogy mindenhol más ürüggyel léptek le: volt, aki társastáncra ment, mások moziba, céges partira, és volt, aki egy szó nélkül tűnt el az otthonából.

            Nikinek hirtelen beugrott valami.

– Van egy ilyen sorozat, a „Leftovers”, az megvan nektek? – kérdezte. – Abban az van, hogy adott pillanatban eltűnik a földről az emberiség két százaléka. Lehet, hogy itt is ilyesmi van.

– De ott is csak szülők tűnnek el?

– Hát, nem, ott mindenféle emberek.

– Akkor az más. Az nem ez.

            Zsolti szólásra jelentkezett.

– Bocs, én csak annyit mondanék, hogy most dumáltam messengeren a Vincével, és a béseknek nem tűntek el a szülei. Csak nekünk.

– De ki a tökömnek kellhetnek pont a mi szüleink… ? – kérdezte őszinte döbbenettel Árpi.

            Mindenki némán telefonált, hívta a szüleit. Tizenhat éves létükre többen is elpityeredtek. Hangos békabrekegés törte meg a csöndet.

– Esemest kaptam… – közölte Bogi – …  a Palkó apjától!

– Mi van?? – Palkó rögtön kikapta a kezéből a telefont. – „Bogika, gyere anyukádért, mert nagyon szétcsapta magát. Vodkát ivott energiaitallal. Endre bácsi” És itt a cím is…

            Közben többen is esemest kaptak, mindenki valaki más szüleitől.

„Zsolti, apukád sajnos felöntött a garatra, és elkavarta a ruháját. Tudsz hozni neki váltást?”

„Árpikám, nincsenek jó híreim: anyukád elszívott valami növényt, aztán összejött a Palkó apjával, apukád nekiment, borult egypár bútor. Most már békésen alszanak mind a hárman, de nem ártana, ha idejönnél!”

„Nikolett, S.O.S. gyere, anyukád egy cselendzs miatt nem bírja abbahagyni a csuklást, szerintem be kéne vinni az ügyeletre.”

            Mindegyik üzenet alatt ugyanaz a lakáscím volt megadva. A fiatalok négyesével taxiba ültek, és azonnal kiszálltak a helyszínre.

            A lakásajtó nyitva állt. Odabent leírhatatlan szag fogadta őket: kiömlött alkohol bűzlött mindenfelé, és mindent valami ismeretlen eredetű, fehér füst borított, amitől semmit nem lehetett látni. A gyerekek a félhomályos előszobában toporogtak, senki nem mert beljebb menni.

            Ebben a pillanatban felkapcsolódott a szobában a lámpa. Több mint harminc ember zuhant elő különféle rejtekhelyekről: szekrényből, függöny mögül. Páran egymást támogatták, ölelkeztek. És mindenki gurgulázva nevetett.

– Melge… meglepetésbuli! – rikkantotta a színházigazgató kissé összeakadó nyelvvel.

            A szülők próbáltak diadalmasan koccintani, de keveseknek sikerült eltalálni a sajátjával egy másik poharat. A gyerekek nagy része sértetten álldogált a bejáratnál, de néhányan – főleg a lányok – segítőkészen a szüleikhez szaladtak.

– Anya, jól vagy? Mennyit ittatok? – faggatózott Niki aggodalmasan.

            A színházigazgató halált megvető bátorsággal felmászott a dohányzóasztal tetejére és szónoklatba kezdett.

– Kedves barátaink, vagyis ellenségeink, vagyis: drága gyermekek! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy végre forduljon a kocka, és ezegyszer ti is megérezzétek, amit mi szoktunk, amikor ti a saját tepsi és lelki épségeteket veszélyeztetve… csináljátok a vadbaromságaitokat, miközben mi… Na de most ennek vége: végre-valahára a mi tepsi ékségünk is… – ezen a ponton a színházigazgató elvesztette a fonalat, de a magas közgazdász a segítségére sietett:

– Nem hagyjuk magunkaaaaat! – kurjantotta. – Menőőők vagyuuuuunk!

– És kúlok! – vihogta közbe Bogi anyukája.

– Igeeeeen, és kúúúúúlok! – helyeselt a közgazdász, és forradalmi gesztussal a vitrinbe vágta a szemüvegét. Nagy csörömpölés hallatszott.

– Apa! – szólt elhűlve Zsolti. – Ez a szemüveg negyvenezer forintba került!

– Na és? – vonogatta a vállát az apukája. – Az én pénzem, nem? – tette hozzá, majd üvöltve a szovjet Internacionálét kezdte énekelni. – Föl-föl, ti rabjai a földnek...!

A konyhából előbukkant az idegsebész is két lábosfedővel, és ütötte a dalhoz a taktust, az anyukák körtáncot jártak.

            A gyerekek egyik lábukról a másikra álltak kínjukban. Fogalmuk sem volt, mit kell ilyenkor csinálni.

Ekkor hányás hangja hallatszott a fürdő felől, majd kisvártatva Dóra néni támolygott elő, a szájából csorgott a habos nyál.

– Jaj, ne! – bődült fel kásásan az idegsebész. – Elharapta a mosókapszulát!

            Amíg a mentőt várták, hogy Dóra nénit gyomormosásra vigye, Palkó és Zsolti kiállt a gangra.

– Cigit?

– Nem kérek, kösz. Nem kívánom.

– Ja. Én se.

Minden ember a Privát Élet, Zárkózottság és Önmegvalósítás szabályait követve él a saját kis belső világában, legfontosabb jelszavaik pedig a „Ne kérdezz; lazíts!” és „A gyors szex a legjobb szex”.

A folytonos marihuánahasználat, altatók, fájdalomcsillapítók elbutították már az emberiséget, a robotok irányítanak, az olvasás képessége pedig feledésbe merült. Az utcákon rendszeresek a csoportos öngyilkosságok. Gyerekekkel egyáltalán nem találkozni már, csak az állatkertben látni néhányat, mindig fagyival a kezükben, de Paul Bentley, a másik főszereplő szerint ők is csak robotok.

Bentley különleges képessége, hogy megtanult olvasni egy régről fennmaradt film és szókártyák segítségével.

Elbűvölik a régi némafilmek, és ezek hatására tesz föl magának egyre több kérdést az emberiség mostani helyzetével kapcsolatban. Miért nincsenek gyerekek? A filmekben megjelenő érzelmeket miért nem lehet már látni senkin? Hol van a szomorúság, hol van a szerelem? „Csak a poszáta dalol az erdő szélén” – ez a Bentley számára szomorúságot sugárzó mondat az, amely újra és újra felbukkan a regényben, különleges hangulatot adva egyes mozzanatoknak. Az emberek egykor részesei voltak egymás életének, ma pedig a Privát Élet szabálya éppen ezt tiltja meg nekik. Ennek a megszegésével, továbbá Olvasással, Olvasás Tanításával és Együttéléssel vádolják meg őt később.

Mary Lou, Bentley „bűntársa” a harmadik főszereplő. A lány lázadó élete, intelligenciája, egyedisége és tudásvágya elkápráztatja a férfit – és nemcsak őt, hanem a robotot sem hagyja hidegen. Bentley mellette jön rá, hogy milyen jó érzés valakivel törődni, hogy nem a „gyors szex a legjobb szex”, hogy jobb élni kábítószerek nélkül, és a mai tanítások sehogyan sem férnek össze a filmben látottakkal, de saját belső vágyaival sem...

Walter Tevis regénye, a „Sokszavú poszáta” rendkívül ötletgazdag a jövő lehetőségei tekintetében.

Egy robot emberi vágyaival szembesítve gondolkoztat el arról, hogy mi alkotja az emberségünket, mik az értékeink. A két emberfőszereplő amolyan „ketten a világ ellen” felállásban igyekeznek rájönni, hogyan jutott idáig az emberiség. Egymás után falják a könyveket, és tanulnak a régmúlt világról, egyre több kontrasztot fedezve fel múlt és jelen között, miközben egymás iránti érzéseik is folyamatosan alakulnak.

Az író nem egyenletesen dolgozta ki a regény jövőbeli világát, bőven hagy maga után „miérteket”, míg bizonyos részleteket remekül kidolgozott. A „Sokszavú poszáta” nemcsak a science fiction-kedvelők tetszését nyerheti el, hanem bárkinek ajánlom, aki már fantáziált valaha a távoli jövőről, vagy csak szívesen olvasna öleteket ezzel kapcsolatban.

Walter Tevis: Sokszavú poszáta. Budapest, Metropolis Media, 2018. Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek

Freiherr von Twickel Georg Albert, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke a Jószolgálat-díj 2016-as alapításakor olyan elismerést hívott életre, mely édesanyja, Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő életművének kíván méltó emléket állítani, aki szociális munkásként vallotta, hogy kötelességünk a rászorulók minden eszközzel való segítése.

A díj a különböző szociális területeken áldozatos és példaértékű munkát végzőket kívánja évről évre elismerni. A díjra országos szinten bárki jelölhet olyan személyeket, szervezeteket, közösségeket akik, vagy amelyek kiemelkedően példaértékű, áldozatos munkát végeznek az alábbi területek valamelyikén: családokért, kisebbségekért, fogyatékkal élőkért, idősekért vagy hajléktalanokért végzett szociális munka.

Az új évadban 2018. november 30-ig várják a jelöléseket a díj honlapján keresztül öt kategóriában: életműdíj, valamint hivatásszerűen és önkéntesen végzett szociális munka, egyéni és szervezeti, közösségi kategóriákban.

A jelölési időszak lezárása után a szakmai zsűri a hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriáiban választ díjazottakat, míg az önkéntes kategóriákban decemberben online szavazással választja ki a közönség azokat a személyeket és civil közösségeket, akiket érdemesnek ítél a Jószolgálat-díjra.

Az évad nagykövetei Balla Eszter, színművész és Nyáry Krisztián, kommunikációs szakember, könyvkiadó, irodalomtörténész, akik a civil életükben is elkötelezettek a rászorulók iránti segítségnyújtás iránt. Saját eszközeikkel támogatják és népszerűsítik a díj azon céljait, hogy társadalmunk elé kerüljenek azok a történetek, melyek mindannyiunk számára példát mutatnak a rászorulók iránt való felelősségvállalásról.

A Képmás magazin indulása óta támogatója a Jószolgálat-díjnak, Molnár-Bánffy Kata a díj szakmai zsűrijében is részt vesz minden évben, a magazin képviseletében. 

Az idei év díjazottjairól készített portrékból álló szabadtéri kiállítás szeptember 5-től október végéig várja az érdeklődőket a belváros szívében, a Március 15. téren, majd vidéki városok főterein kerül kihelyezésre.

- Nemrég volt a szülinapod. Hogyan ünnepelted?

- Mindig furán érzem magam attól, ha magamat kell ünnepeltetni, így aztán csak egyszer szerveztem bulit magamnak, két éve (az interjú 2012-ben készült - a szerk.), a harmincadik szülinapom alkalmából. Idén a színészkollégák leptek meg engem és Oroszlán Szonját, akivel egyébként nagyon jóban vagyunk, és a születésnapunk is közel esik egymáshoz. Meg is beszéltük, hogy a közelgő premier után majd elmegyünk, és megiszunk valamit, de aztán a kollégák megelőztek minket. Az egyik próbán Szerednyei Béla konkrétan belefűzte a monológjába a szülinapi köszöntést, ami azért is volt vicces, mert először le sem esett, hogy ez nekem is szól, és lelkesen tapsoltam Szonjának. A monológ végén begurítottak egy nagy tortát, tüzijáték gyertyával, és kaptunk egy fotómontázst is a próbákról összeállított képekből, amit minden kolléga aláírt. Egyébként, pedig mind anyukámnál, mind az anyósomnál megünnepeljük az ilyen alkalmakat családi körben egy finom ebéd és egy torta kíséretében.

- Ha már család és gyökerek, te ugye Szekszárd mellett nőttél fel? Hogy érzed magad Budapesten?

- Igen, egy kis faluban éltünk az első években, édesanyám itt kapott munkát tanárként, aztán Kaposvárra kerültünk, ott tanultam, sőt később vissza is tértem oda játszani. Budapestet nagyon hamar megszerettem, és a mai napig imádok itt élni. Már nem tudom elképzelni, hogy Kaposváron vagy máshol lakjak.

Ezzel együtt nagyon sokat jelent, hogy vidéken nőttem fel, és azt gondolom, ez minden gyereknek kijárna. Sokkal védettebb is voltam ott, így a gyerekkorom helyszínét semmiképp sem váltanám fel a nagyvárossal.

Később viszont már szinte minden idekötött: a munkám, a szerelmem, ezek is számítottak, de egyébként is nagyon hamar megszerettem a nyüzsgést és a várost.

- Melyik szerelem is kötött ide?

- Akkor még csak szerelmem, ma már férjem, Garas Dániel, operatőr, akivel a Moszkva tér castingján találkoztunk. Ő a kamera mögött állt, Török Feri rendező pedig engem választott ki a szerepre, és a forgatás alatt jöttünk össze. Ez már jó régen volt. Azóta házasok vagyunk, és született egy kislányunk is, Emma, aki már négy éves.

Kép: Emmer László

- A Madách színházban most is négy darabban játszol, több filmszereped is volt, korábban sokat léptél fel vidéken. Van olyan szerep, amit igazán a magadénak éreztél?

- Például a Csoportterápia Jettije. Szente Vajk gyakorlatilag belőlem írta a szerepet, persze túlzásokkal, felnagyítva, de azt nagyon a magaménak érzem. A másik, amit nagyon szerettem, az „Édeskettes hármasban”, ahol Miller Zoli volt a partnerem. Azért is állt olyan közel hozzám, mert Szirtes tanár úr meghallgatás nélkül felajánlotta a szerepet úgy, hogy évek óta nem dolgozott már velem. Nagy kihívás volt ez, hiszen esténként nyolcszáz ember figyelmét kellett lekössük ketten. Ebben a Neil Simon darabban is egy kicsit őrült, szövegíró lányt kellett alakítanom. Általában elmondhatom, hogy a filmezést is nagyon szeretem, és hiányzik.

Szerencsém volt a Kontrollal és a Moszkva térrel, hogy két ilyen jó magyar filmben is játszhattam, de sajnos ma sokkal kevesebb film készül, és a színvonalat sem szívesen adnám lejjebb.

Izgalmas lehetne külföldi filmben játszani. Akár filmben, akár színházban, nagyon szeretek idősebb színészekkel, a „nagy öregekkel” együtt dolgozni, rettenetesen élvezem nézni az ő játékukat, tanulni tőlük, a közelükben lenni.

- Mi a hozzád leginkább közelálló műfaj?

- Régen, még Emma születése előtt azt mondtam volna, hogy minden. Azt tartottam a magam specialitásának, hogy olyan színésznő legyek, aki mindenbe belekóstol. Volt olyan évadom, hogy egyszerre játszottam a Nemzetiben egy mesedarabban, a Madáchban musicalben, Kecskeméten egy operettben, és a Krétakörrel egy alternatív darabban. Most redukálódtak a lehetőségeim, elsősorban Emma miatt, nyílván nem utazgatok annyi felé, mint régen, így főleg a Madách Színházban vagyok. Itt nagyon megszerettem a színvonalas vígjátékokat, szeretek komika lenni, viccelni. Ez is egy egész életen át tanulható dolog, megfogni a közönséget, nem olcsó poénkodással – persze annak is meglehet a maga helye –, hanem intelligens humorral nevettetni. A Csoportterápia jó példája ennek, ezért is különleges a számomra. Az is nagyon fontos, hogy énekelhetek is. Prózai és zenés darabok is jelen vannak az életemben.

- A Csoportterápia több szempontból is meghatározó az számodra, de sajnos baleseted is kötődik hozzá…

- Igen, azelőtt soha semmilyen balesetem, sem térdproblémám nem volt. Tavaly (az interjú 2012-ben készült - a szerk.) viszont a darab premierjén, az első szóló jelentemben, a darab kezdete után kábé tíz perccel egy rock&roll-os ugrásból sikerült úgy földet érnem, hogy keresztszalag szakadásom lett. Persze ott ezt én még nem tudtam, de csillagokat láttam a fájdalomtól. Mivel nem volt olyan jelenet, ahol lemehettem a színpadról, gyakorlatilag végigbicegtem az első felvonást. Kintről viszont látták mindezt, és azonnal intézkedtek.

Kép: Emmer László

A darab szerint az egyik kollégám egy ponton kimegy a színpadról, és egy könyvvel jön vissza, amibe később én is belenézek. Ebbe valaki (máig sem tudom ki volt), ceruzával beleírta, hogy: „Maradj ülve! Ez parancs.” A kollégám a könyvvel együtt még egy zacskó jeget is becsempészett a farzsebében. Mivel Jetti a darabban többször is hátravonul egy ablakpárkányba sírdogálni, így a hátralévő részt többnyire ott csücsültem végig, és igyekeztem feltűnés nélkül borogatni a térdem. A szünetre pedig már odarendelték Dr. Béres György doktor urat, aki azonnal megnézett, körbefáslizott és adott egy injekciót is, így csináltam végig a második felvonást.

Az igazi fájdalom az egészben, mégis a lelki része volt. Egy premieren, ahol ott ülnek a kritikusok, ráadásul a darab is különösen fontos neked, nagyon meg akarod mutatni, hogy miről is szól, mi minden van benne.

Persze a szünetben aztán Szente Vajk kiállt a közönség elé, és elmondta, mi történt. A közönség végig velünk volt, és hatalmas tapsot kaptunk a végén. A helyzet másik hőse Erdélyi Tímea kolléganőm volt, aki már másnap beugrott a helyemre, úgy, hogy kapott egy fülest, és az alapján mondta fel a szöveget. Engem négy nap múlva már műtöttek is a doktor úr magánklinikáján. Azután egész nyáron regenerálódtam, gyógytornára jártam, hogy ősszel újra kezdhessek.

- Hogyan tudtad ellátni az otthoni feladataidat?

- Ez is nagyon nehéz volt, főleg, mert a premier előtt két hétig már eleve alig látott a családom. Utána újabb egy hétre eltűntem a műtét miatt. Emma nagyon haragudott rám, alig akart foglalkozni velem, folyton elfordult tőlem, mindent csak apuval akart csinálni. És még csak utána sem tudtam eredni rendesen a mankóimmal, vagy az ölembe venni, hogy kicsit kiengeszteljem. Végül azt találtam ki, hogy mivel nagyon szereti a könyveket, körbe vettem magam egy csomó könyvvel, és ez lassan kezdte felkelteni az érdeklődését, végül odatelepedett mellém, és sokat olvastunk együtt azokban a napokban. Technikailag pedig a nagyszülők segítettek ki, akik huszonnégy-órás műszakban álltak helyt. A két nagymama elsősorban Emmát és a háztartást rendezte, apósom, Garas Dezső pedig rendszeresen szállított a gyógytornára. Száz százalékos gyógyulás állítólag nincsen, de azt hiszem az elérhető kilencvenkilenc százalék már megvan. Az őszi évadban nemcsak a Csoportterápiában tértem vissza újra, még egy operettet is elvállaltam Székesfehérváron, a Csárdáskirálynőt, Mohácsi János rendezésében, ahol primadonnaként nemcsak énekelnem, hanem táncolnom is kellett.

- Egészen kiskorodtól közel álltál a zenéhez is. Mikor dőlt el, hogy mégis színésznő leszel?

- Viszonylag későn. Elég komolyan fuvoláztam, sokat felléptem mesemondó versenyeken, népdaléneklési versenyen, de végül azért mentem dráma tagozatra, mert a nővérem csábított, hogy ez milyen vagány, jó a csapat, jók a tanárok. Így kerültem Kaposvárra drámatagozatos gimnáziumba. Másodikban egyre jobban tetszett, harmadikban pedig már korkedvezménnyel jelentkeztem a színművészetire. Akkor indult az operett-musical szak, és mindenáron oda akartam bekerülni.

Mindez hirtelen alakult, nem hosszú évek dédelgetett álma volt. Bár szerettem színházba járni, korábban sosem éreztem úgy, hogy ott a helyem a színpadon. Fuvolaművész akartam lenni sokáig.

Utoljára Emmának próbáltam fuvolázni, amikor kisebb volt, de valamiért nem tetszett neki, úgyhogy a hangszer ismét a polcra került. Gondoltam rá valamelyik nap, hogy előszedem, és legalább hobbiból újra foglalkozom vele egy kicsit, vagy ki tudja, talán még darabban is szerepelhet.

- Emmáról nemrégiben őszintén és megindítóan vallottál egy televízió műsorban, ahol azt is elárultad a nézőknek, hogy down-szindrómás. Mit tanultál leginkább tőle és a helyzetből?

- Elsősorban türelmet, rengeteg türelmet. Ezek a gyerekek minden szempontból lassabban fejlődnek, késik a mozgás, a beszéd. Meg kellett tanulnom az ő tempójában haladni és nem sürgetni a különböző fejlődési fázisokat, hiszen úgyis akkor áll fel és kezd el beszélni, amikor készen áll rá. Aztán ott a felelősség, ami nyílván más gyerek esetében is érvényes, de Emma esetében még fontosabb a mi segítségünk és támogatásunk, hogy teljes értékű életet élhessen.

Kép: Emmer László

A korai fejlesztés például kulcsfontosságú lehet, nagyon sok múlik rajta. Egészen eltérő képességű gyerekek vannak, akiknek a jövője áll vagy bukik ezen. Fantasztikus eredményeket el lehet érni a korai fejlesztéssel a beszédkészség, a mozgás terén. Magyarországon ma már nagyon jó lehetőségek vannak erre, ilyen szempontból szerencsés helyen élünk.

10-20 évvel ezelőtt speciális intézetekben, otthonokban vegetáltak a fogyatékkal élők, ma már van választási lehetőségük, ki mernek menni velük az utcára, mert a társadalom sokkal elfogadóbb velük.

Hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Szembe nézünk a tényekkel, ugyanakkor azt gondolom minden lehetőséget és Emmában rejlő kapacitást ki kell aknázni, elsősorban az ő érdekében, hiszen neki lesz ettől később könnyebb az élete. Varázslatos gyógytornászokat és gyógypedagógusokat találtunk, és nagyon eredményesen dolgozhatunk velük együtt.

- Ez azt jelenti, hogy erre a célra fenntartott speciális intézménybe jár?

- Emma rendes állami bölcsödébe jár, és emellett kap speciális fejlesztést. Épp tegnap derült ki, hogy az állami oviba is felvették, aminek nagyon örülünk. Persze ezt rengeteg utánajárás, szakemberekkel való konzultáció, módszerekkel való ismerkedés, és temérdek óvoda végiglátogatása előzi meg. A cél nem az, hogy a szülők megnyugtassák magukat, hogy rendes oviba jár a gyerek, hanem, hogy neki mi a jó. Azonban ha nem a neki megfelelő helyre kerül, annak nagyon konkrét jelei mutatkoznak. Az iskola persze már sokkal bonyolultabb kérdés lesz, de ebben a korban az integráció még egészen könnyen megy, és Emma jól érzi magát a bölcsiben, miközben rengeteget fejlődött. 

- Feleség vagy, anya és színésznő, ami teljes embert kívánó hivatás. Mik az erőforrásaid?

- Nagyon szerencsés vagyok, rengeteg segítséget kapok a nagyszülőktől mindkét oldalról. Anyukám, mivel már nyugdíjas, felköltözött Budapestre, hogy a közelünkben legyen. Anyósom csodálatos ember, ő egészen máshogyan kezeli Emmát, akinek mindkét oldalról fontos a nagyszülői kapcsolat. Fantasztikus nagymamái vannak.

Mi a férjemmel kezdettől fogva egyetértünk abban, hogy fontos a nagycsaládban való felnövekedés, értem ezt úgy, hogy nagypapa, nagymama szinte ugyanolyan fontos szerepet játsszanak Emma életében, mint a szülei.

Emma már bölcsibe jár, jövőre óvodás lesz, ez is nagy könnyebbség. Manapság szerintem nagyon sok szakma teljes embert kíván, és ha szereted, akkor nem is kérdés, hogy szinte mindent beáldozol, egészen addig, míg nincs gyereked. Én is sokkal többet vállaltam ezen a téren, mindenfelé utaztam az országban, vizsgafilmekben játszottam, sok helyen felléptem. Régen kiborított, ha valami nem jött össze, nem kaptam meg egy szerepet. Ma már az első gondolatom ilyenkor, hogy legalább többet lehetek Emmával.

Mindig arra gondolok, hogy ha öreg leszek, azt szeretném, hogy a sok gyerekem, és a még több unokám szaladgáljon az asztal körül. Ennek az „ára”, pozitív értelemben persze, hogy a karrierem egyik legfontosabb, legtermékenyebb időszakából bizony kimaradnak szeletek, amiket a szülés, az anyaságnak szentelt idő foglal el. Nem szeretnék egy gyereknél megállni, nagy családra vágyom.

- A feleség szerepet is ilyen klasszikus formában fogod fel?

- Azt azért nem mondanám, persze tudom a helyem, tudom, mi a dolga egy feleségnek, de közben azért nagy tolerancia is kell hozzám, hiszen színésznő vagyok, gyakran lelépek esténkét, mert előadásom van, és ilyenkor bizony nem én fektetem Emmát. Sokszor elképzelem, milyen lehet egy olyan élet, amiben az ember délután négykor leteszi a munkát, és utána a családjával lehet.

Ugyanakkor nem panaszkodom, hiszen szeretem, amit csinálok, és Dani is szereti, hogy színésznő vagyok, így ismert meg, és így fogadott el. Ebbe viszont beletartoznak olyan időszakok, amikor egy héten akár hat este is játszom. Most viszont nemsokára vége, jön a nyári időszak, amikor jó sokat lehetünk együtt.

Kép: Emmer László

- Apropó nyár. Vannak már terveitek?

- Terv az mindig van. Általában a fele sem jön össze, de most melós és egyébként is nehéz év van mögöttünk, és a férjemmel azon vagyunk, hogy minél többet lehessünk kettesben is, illetve hármasban is, Emmával. Van egy vidéki házunk Balatonon, ahol se víz, se villany, szóval kalandos hely, mégis abszolút komfortosnak mondanám. Az esti olajlámpa-gyújtogatás, tűznézés, bányászlámpával olvasás nagyon vissza tudja kapcsolni az embert a normális kerékvágásba.

Ezen kívül szeretnénk ketten elmenni Izlandra a férjemmel. Ilyenkor nyáron a negyven fokos Budapestről egyikünk sem a negyvenöt fokos nyaralási célpontokra vágyik, hanem inkább hűvösebb helyeken szeretünk kalandozni. Ugyanakkor Emmát azért elvisszük a tengerpartra, Olaszországba, egy sátras, családi nyaralásra.

- Milyen az a Balla Eszter, akit nem a médiából és a szerepeiből ismerünk?

- Mindamellett, amiről beszéltünk, azt hiszem én egy vagány, kalandokat kedvelő, környezettudatos, biciklizős csaj vagyok, aki közben ráébredt, hogy már máshol vannak a hangsúlyok, mint régen, és fel kellett nőnie az élethez. Helyt állok otthon, a családban, de közben, amiben lehet szeretek gyerek is maradni, szórakozni.

Ma nem könnyű vidáman, gondtalanul élni, akár a családi, akár a szakmai helytállásra gondolunk. Viszont nagyon könnyű fáradtnak lenni, ingerültté válni, azt látni, hogy félig üres a pohár. Én azon vagyok, hogy örömet éljek meg a családomban, a munkámban, hogy jó irányba tartsunk, és mindig tudjuk értékelni az életünket. 

És úgy érzem, nekünk ez sikerül. Az én mozgatórugóm a férjem, a férjem mozgatórugója én vagyok, mindkettőnk mozgatórugója a gyerek, és amikor máshol komoly problémákról hallok, mindig arra gondolok, hogy milyen jó nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy lehetne sok mindent negatív látásmóddal megközelíteni, de én szeretem az életemet, tényleg jó nekem, és ez a tudat az, ami előrevisz.

Az interjú a Képmás magazin 2012. augusztusi számában jelent meg.

Arturo (A hely című filmből is ismert Vinicio Marchioni) dühkitörései – pontosabban dühében megvert kollégái – miatt börtönbe kerül, majd onnan szabadulva szociális munkát kell végeznie: főzni tanít értelmi fogyatékos fiatalokat. Hamar kiderül, hogy a nárcisztikus személyiségű séfnek nem lesz könnyű szót értenie sem a speciális helyzetű fiatalokkal, sem Annával (Valeria Solarino), a bírósági állását szociális munkára cserélő pszichológusnővel. Keményen fogalmaz, beszól, minősít. A fiatalok meglepődnek, megsértődnek, de alapvetően elfogadják őt.

Semmi meglepő nem történik mindaddig, amíg a nagyszüleivel élő, Asperger-szindrómás Giudóról (Luigi Fedele) kiderül: nemcsak imád főzni, hanem nagyon tehetséges is.

A pszichológusnő segítségével benevez egy toszkánai főzőversenyre, majd megkéri Arturót, hogy kísérje el mentorként, amiről utóbbi hallani sem akar.

A volt Michelin-csillagos séfet ugyanis nem érdekli sem a főzőverseny, sem Guido, sem Anna. Elismeri ugyan a fiú tehetségét, de nem hisz abban, hogy bármi esélye lehetne. Tetszik neki a pszichológusnő, de megrögzött agglegényként nem hisz abban, hogy bármi értelme lenne komolyabb kapcsolatba kerülni vele. Arturó ugyanis – bár tisztességesen foglalkozik a fogyatékos fiatalokkal, és egyre jobban szó ért velük – elsősorban saját életével van elfoglalva. Saját éttermet szeretne nyitni, de ebben – korábbi balul elsült próbálkozásaira tekintettel – még néhai mestere sem támogatja anyagilag. Így végül egy kétes múltú és jelenű ismerőse révén rövid életű, valószínűleg pusztán pénzmosodaként üzemeltetett étterem szakácsa lesz. De sem Guido, sem Anna nem tágít, így Arturo kénytelen beadni a derekát. Mivel meg van győződve arról, hogy már az első körben ki fog(nak) esni, elvállal egy másik munkát is a verseny második napjára.

Nem árulunk zsákbamacskát azzal, hogy mindez persze nem így sül el: Guido, ha nem is simán, de ügyesen veszi az akadályokat, közben mindenféle kalamajkába keveredik, autót vezet, szerelmes lesz, elszökik. Az sem váratlan, hogy a verseny zsűrijének elnöke a megvetett néhai barát és üzlettárs, a sztárséf Marinari (Nicola Sari), és felbukkan Arturo (és Marinai) néhai mestere is. A film végén sincs semmi bonyolult vagy meglepő csavar, mégis kíváncsian várjuk, hogy tetszik Guido főztje a zsűrinek, hogy alakul Arturo és Anna kapcsolata, és milyen döntéseket hoznak, amelyek eldöntik a jövőjüket.

A film legfontosabb és egyben legszebb része a versenyhez vezető és a verseny fordulói alatt zajló közös autós utazás, ahol Guido és Arturo szép lassan összebarátkoznak.

Ez az ismerkedős utazás ugyan nem Esőember vagy Forrest Gump mélységű vagy hosszúságú, de ugyanolyan szerethető, humoros, érzelmileg és logikailag követhető – egyszóval hiteles – és a jó poénok miatt egyáltalán nem érzelgős. A főszereplő jellemfejlődése nem túl bonyolult, mégsem felszínes. A szerelmi szál sincs elaprózva, mégis kellemes és hiteles. Talán csak az igazi gasztrofilmre számítók csalódnak: mindössze pár másodperces utalásokat kapunk receptekről, és csak másodpercekre látunk ételeket is. Hiszen a főzés és a verseny nem cél, hanem eszköz a két (illetve három) nagyon különböző ember magára és egymásra találásában.

A film adatlapja és előzetese látható itt.

Valóban. Ahogy valamilyen külső – jellemzően emberi – behatási éri az esőerdőt, a legfelsőbb lombkorona szint megsérül, és a fény áthatol a korábban áthatolhatatlan lombkoronaszinten, ezáltal a régebben tiszta, járható erdei padló benépesül növényekkel – bozóttal, bokrokkal, kúszónövényekkel –, és máris egy sűrű dzsumbuj, azaz dzsungel képződik. Éppen ezért a dzsungel önmagában nem alkalmas átjárásra, ahhoz az embernek megfelelő előkészületeket kell tennie. Gumicsizma, hosszúnadrág, fedett karok a minimális elővigyázatosság. Egy macséta, azaz egy bozótvágó kés sem árt ilyenkor.

Biztosan tudom mindezeket, hiszen jómagam is immár két éve a dzsungelben élek. Hosszú volt az utam idáig.

Mindenkinek van egy B-terve agyának leghátsó szegletében. Miközben éli a társadalmi elvárások által megszabott életét, az álmatlan éjszakákon ehhez a dédelgetett tervhez menekül. Álmodozik róla, és esküdözik magának, na, majd egyszer, majd egyszer. Én is így tettem. Budapesten éltem a harmincas szinglik megszokott életét; karrier, edzés, szórakozás, hétvégi utazások. Az életem rögzült egyfajta nagyon kényelmes séma szerint. Ezt pedig válságnak éltem meg. Egy idő után rájöttem, hogy ha én magam nem teszek érte, ez a majd egyszer magától sosem fog eljönni. Azt akartam, hogy a B-terv legyen a Terv, és ne csak alternatív valóság, ahova elmenekülök, ha éppen nem tetszik a jelen.

Gyerekkorunkban arról álmodozunk, hogy a mi életünk fantasztikus lesz, különleges, egyedi. Aztán legtöbben egy kevésbé boldog, megalkuvásokkal teli életben végezzük. Én nem akartam megalkudni.

Lassan, lépésről-lépésre született meg a döntés. Nagyon féltem. Az embernek halálfélelme van, ha az álmaival néz farkasszemet. Vagánynak kell lenni, nem kell félni, a világ megtartja a hátán a nyíltszívű és magabiztos embereket, ezt mondogattam magamnak. Végül az áhított új élet, a totális ismeretlen csábítóbbnak tűnt, mint a régi, megszokott életem; a nyolctól–hatig munkába járás, este szórakozás, hétvégén sport és kirándulások.

Hogy mi lesz, nem igazán tudtam. Nem szabad félni beismerni, ha az ember nem tudja a választ. Egyébként is, egyszerre csak egy lépést kell megtenni.

Minden kaland az első lépéssel kezdődik.

Felmondtam a munkahelyem. Összepakoltam a lakásomat, és kiadtam a nyárra. Vállamon egy hátizsákkal elindultam egyedül Amerikába. A terv az volt, hogy a nyarat ott töltöm. Az is biztos volt – mert ezt éreztem szívem legmélyén – hogy ezután semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt. Tudtam, hogy nem fogok visszamenni a megszokott életembe. Annyit akartam csak, hogy írhassak. Blogot, regényt. Mindent. Hogy bárhol élhessek, és ha kedvem tartja, bármikor hazatérhessek. Erről szólt a B-terv, ami két évvel ezelőtt nyáron átcsapott a valóságba. Ez lett az életem.

Az amerikai utazás végül Costa Ricában ért végett. Costa Rica mindig is a szívem csücske volt, egyfajta második otthon hosszabb-rövidebb nyaralások erejéig. Jól ismert terep volt már, ahogy jól ismertem azt a kicsi Karib-tengeri halászfalut is, ahol újra találkoztam a régi szerelmemmel. A kislányunk most volt tíz hónapos. Azóta ott élünk a türkiz tenger partján. A dzsungel kiér egészen a tengerpartig. Tukánok, majmok és lajhárok az életünk társai. Szeptemberben a languszták kiúsznak a sekély vízbe. A tengerpart többnyire néptelen, a természet szinte érintetlen. A hangulat a prekolumbiánus időket idézi. 

Mindazonáltal a dzsungelben sem fenékig tukáncsipogás az élet. Mindannyian más elemekkel küzdünk.

A naptár helyett az időjárás dönt a napomról. Én vagyok saját magam főnöke (no meg a tíz hónapos kislányom), ezért a munkaidő soha nem ér véget. Nem a BKV ellenőröktől tartok, hanem a kígyóktól és egyéb csúszómászóktól. A munkahelyi stresszt az akadozó internet vagy a gyakori áramszünet pótolja. Minden zsigeremben európai vagyok, ezért a barátkozás a harmadik világgal néha sokkszerű élményekkel társul. Ugyanakkor mégis otthonos az érzés, mintha lelkem egy része emlékezne az emberiség előtti időkre, amikor az egész földkerekséget érintetlen erdőségek uralták. Kialakult a kettős honvágy; a dzsungelben a város hiányzik, a városban pedig a dzsungel. Sokszor magam is eltévedek saját lelkem dzsumbujában...

Mindannyian egyfajta dzsumbujban élünk.

Budapestnek is volt egy dzsumbuja, pár éve bontották le, a valóban Dzsumbuj becenévre hallgató szükséglakás-komplexumot az Illatos úton. Mindannyian egyfajta dzsungelben élünk. A városban ez kevéssé érzékelhető, mert a liánokat és sűrű aljnövényzetet naptárnak hívják. A közlekedési dugó mint burjánzó bozót akadályoz minket a szabad haladásban.

Sokszor kiismerhetetlen összevisszaság, kibogozhatatlanul bonyolult zűrzavar vesz minket körül.

Mindannyian ebből a sűrű szövevényből szeretnénk kikeveredni, valami olyan magaslatra, ahonnan jó a kilátás, üdítően friss a levegő, és tisztán látjuk az életünket. A dzsungelbe nem érdemes kísérő nélkül menni. Menjünk együtt. Engedjék meg, hogy a kísérőjük legyek.