Halmi Iván így írt naplójában a forradalom kitörésének napján, amely egyúttal a fiatalember 22. születésnapja is volt:

„Mint amilyen váratlanul pontosan huszonkét esztendővel ezelőtt megpillantottam a napvilágot, a mai napon ugyanígy született meg valami.(…) A 22 esztendővel ezelőtti születésnél mindössze öten voltak jelen: Anyám, a szülőorvos két asszisztensével és én.(…) A mai nagy napot már nemcsak egy kis családi közösség, hanem egy sokkal, de sokkal nagyobb, az egész nemzet fogja örök időkre emlékezetébe vésni. (…) A mai napon ébredt fel a nemzet évtizedes álmából, lerázva magáról a béklyókat, véget vetve a mesterséges altatásnak. (…) Ma lettem először büszke arra, hogy huszonkét esztendővel ezelőtt magyar földön magyarnak születtem.”

Az elsárgult vagy porrá lett naplójegyzetek arról tanúskodnak, hogy hatvankét éve és tizenkét napja valóban egy ország szíve dobbant együtt, a magyar és magyar között új történelmi szövetség köttetett. Szimbolikusan és valóságosan is összekapaszkodtak az emberek. Együtt menetelt az egyetemi ifjúság a munkássággal, együtt lelkesedett a művészvilág a parasztsággal, és rég összeveszett rokonok borultak össze, megittasulva attól, hogy végre a világba kiálthatják legtitkosabb reményeiket.

Október 23. mámora sebeket forrasztott be.

A ránk maradt filmfelvételeken, fekete-fehér fotókon és apukám százszor elmesélt történetein ugyanúgy átüt az ’56-os ősz kivételessége. E napokban minden magyar túllépett egy kicsit önmagán, ennek boldogsága sugárzik vissza a ránk maradt filmtekercsekről visszanéző, a szabadságtól és az összetartozás örömétől megszépült arcokról.

Tudjuk, hogy ez az euforikus, a magyar történelem korábbi nagy, szabadságvédő pillanatainak forrásvidékéről táplálkozó történelmi tett aztán mérhetetlen áldozatokat követelt.

Tizenkét nap tel csak el, és a szovjet tankok moraja maga alá gyűrt minden reményt.

Halmi Iván ma 62 éve ezt írta naplójába:

„Arra ébredek, hogy rezegnek az ablakok, a sötét éjszakából mennydörgés hallatszik. De valahogy nagyon egyforma ez a dörgés (…) Az ablakhoz botorkálok. Csak nem?... De igen. Buda felől látszanak a torkolattüzek. Hát mégis? …Hát mégse?... Hajnali öt órát mutatnak a vekker foszforeszkáló mutatói. 1956. november 4. Vasárnap. Megkezdődött Budapest ostroma.”

A harcokban elesettek és a sebesültek, a megtorlás során kivégzettek és a bebörtönzöttek, a polgári életükben megnyomorítottak és az országot elhagyni kényszerülők élete pecsételte meg vérrel-verítékkel az október 23-án kötött nemzeti szövetséget. Mégis, a kommunista diktatúra ránk erőltetett álarca felhasadt, és felragyoghatott igazi valónk: egy szabadságszerető, a demokrácia és a polgári világrend sutba dobott eszméit szívében őrző, szolidáris nemzeté.

Ez a színvallás megrendítette a jólétbe kényelmesedő Nyugatot, és megerősítette a többi elnyomott nemzet hitét, hogy lehet még másképp. Ez az első „csorba”, amely a megváltoztathatatlannak tűnő világrenden esett, még nem halálos, de sosem gyógyuló sebet ejtett a Szovjetunió testén. Hiába roppantak meg és törtek halomba emberi gerincek a kádári konszolidáció és gulyáskommunizmus évtizedei során, mégiscsak volt mibe kapaszkodnunk, volt mire büszkének lennünk, és volt lelki-szellemi alapunk az építkezésre a rendszerváltáskor.

Igazodási pontként szolgál és felkiáltójelként áll előttünk ma is ez az évtizedeken át eltagadott két nap: október 23. fénylő csillaga és november 4. mélységes sötétsége.

Ha tükörbe nézünk, ma is azt a tiszta-szép arcot keressük önmagunkon, amely ekkor megmutatkozott: Halmi Iván és drága édesapám vonásait.

(Forrás: Halmi Iván: Októberi napló, 1956. Karcolatok a szabadságharc napjaiból, Zempléni Múzsa)

Sokáig nagy homály volt bennem ez ügyben, bizonyára azért is, mert az az egy év olyan volt, mintha egy mókuskerékben próbálnék előre menekülni. Szerettem volna fogadni az életeket, de azok a kicsi szívek csak nem akartak elkezdeni dobogni. Ma már végig tudom futtatni a róluk szóló gondolataimat, és meg tudok nyugodni abban, hogy ez a három kis lélek most valahonnan nyomon követi egy nagyobb és két kisebb testvérük zajos mindennapjait.

Három kis élet növekedett bennem, ez nem hit kérdése.

Amikor az elsővel orvosnál voltam, még nem vert a szíve – pár nap múlva el is ment. A másodiknál és a harmadiknál a kilencedik hétig vártuk, hogy beinduljon a szívverés. Az orvosom nyilván sejtette, hogy ez már nem fog megtörténni, mégis hagyott időt nekem, hogy megszokjam a gondolatot. Pontosan tudta, hogy annak a kis életnek megvolt már a helye a szívünkben és a gyerekszobában is. Várták a testvére ruhái, a kis kád, a bölcső és persze mi hárman.

A tizedik héten ultrahang után rákérdezett nálam is és a férjemnél is, hogy belenyugodtunk-e, hogy ebből az embrióból már nem lesz gyerek, nem maradt-e bennünk remény – mert ha igen, akkor nem műt meg. Elküldött ultrahangra egy kolléganőjéhez is, hogy ő is ugyanúgy látja-e. Semmi kétség nem maradt, életképtelen volt a magzat. Így tudtam elválni a második kis szentemtől, és nagyjából így a harmadiktól is. Végig evidencia volt, hogy itt most egy életről döntünk, és megkaptuk az empátiát, a tiszteletet az elgyászolásához.

Ezek az élmények szorosan kapcsolódnak az abortuszra váró kórházi szobatársaim megszakított kis életeihez.

Az egyik egy negyven körüli asszony volt, akit láthatóan megviselt, hogy épp abortuszra vár. Azt mondta, teljesen jó a házasságuk a férjével, anyagi biztonság van meg jókedv, de idétlenül érezné magát, ha most a két kamasz gyereke mellett elkezdene nőni a hasa, és a végén itt lenne egy újszülött.

A másik négy éve várt a lánya mellé kistesóra, de nem jött össze. Már le is tett róla, nem „védekezett”, viszont antibiotikumot szedett, amikor megfogant a baba. Tudja magáról, hogy képtelen lenne egy beteg gyereket felnevelni. Az orvos meg „rendes volt”, úgyhogy leírta, hogy a genetikai károsodás veszélye fennáll. Mert amikor fogant a baba – és utána talán még pár napig – antibiotikumot szedett az anya. Ennyi egy élet.

A harmadik egy kamasz lány volt, akinek „akkora paraszt a pasija, hogy képtelen volt bejönni meglátogatni”.

Már vártam harmadik élő gyermekünket, amikor egy étteremben ücsörögve szóba elegyedtem a tulajdonossal. „Harmadik baba?” – kérdezte. Nem szoktam elmondani vadidegeneknek, hogy igazából a hatodik, de erre gondoltam, miközben mondtam, hogy igen, a harmadik.

Halkabban folytatta, hogy nekik is lett volna még egy. Csak már volt kettő, és ők megijedtek. Beállt már négyesben az életük, az asszony visszament dolgozni, és úgy érezték, nem fér bele még egy gyerek. Pedig hogyne fért volna – folytatta párásodó szemekkel a 45 év körüli férfi. Mi lett volna? Öten lennénk most mi is... Úgy megbántuk! – és már könnyes volt a szeme.

Ezek az emberek, akikkel néhány órára összesodort az élet, sokszor eszembe jutnak. Ahogy az az egykori szomszédom is, akinek kilenc abortusza volt – a gumi drága, szociális helyzetre hivatkozva az abortusz meg ingyen van. Nem hiszem, hogy nem terheli felelősség a társadalmat is az általuk megszakíttatott életekért. Ha szeretnénk, hogy a világ jobb hely legyen, úgy kéne hozzáállnunk a gyerekekhez, mint kincsekhez és megismételhetetlen csodákhoz, mert ők azok.

Mindenki számára érthetően el kéne magyarázni, hogy fogantatásuktól a születésükig, sőt, halálukig egy csodálatos, szerves fejlődést ír le a pályájuk, amelyen sehol sincs olyan cezúra, ami élesen el tudna különíteni egymástól két fejlődési szakaszt.

Ahogy a születést megelőző és az azt követő pillanatok között sem tudunk érdemi különbségeket felmutatni a baba testében. A fogantatástól fejlődnek pillanatról pillanatra, és egyszer csak megszületnek. Fejlődnek, érnek, öregednek és egyszer csak meghalnak. Nincs erkölcsileg alkalmas időpont arra, hogy ezt a folyamatot megszakítsuk azért, mert alkalmatlan időben indult. Ezek a tények.

Szóval, akik hisznek abban, hogy a világ jobb hely lesz attól, ha az anya a saját testéről dönthet, azokat hívom, hogy terjesszük együtt: az anya a saját testéről a fogantatás előtti pillanatokig dönt.

Érdemes lenne azért is együtt mozgalmárkodnunk, hogy minél többek számára hozzáférhető legyen a mentálhigiénés terápia, a pszichodráma meg az önismeret, hogy magukat jobban ismerő emberek hozzanak érett döntéseket. Mert egy általam létrehozott életet megszakítani azért, hogy ki ne nevessék a társaik a kamasz gyerekeimet, az nem egy egészséges énképpel bíró ember érett döntése. És ha ennek jogát kiharcolom bárkinek, azzal nem teszek jót vele. Akkor teszek jót vele, ha támogatom érett döntések meghozatalában.

Nyugodjatok békében, kicsi Szentek!

– Szülővé válni nagy kaland. A negyedik gyerek születése is az volt számodra?
– Minden gyerekkel érkezett az életembe valami megújulás. A házasságunkba, a kapcsolatunkba. Egyre jobban felnéztem a feleségemre, hogy képes kihordani, világra hozni egy életet.

– Az élet ugyanakkor nemcsak ünnepekből, hétköznapokból is áll, hanem fáradtságból, türelmetlenségből…
– …és én tényleg türelmetlen is vagyok. Mindent azonnal akarok, most például egy házat.

De közben a fejemmel jól tudom, hogy mindennek rendelt ideje van, és ha az ember idő előtt kap meg valamit, nem feltétlenül jó.

– Anyagi dolgokra gondolsz?
– Egy ilyen alapvonás sok mindenre kihat az ember életében. Igen, például kinéztem magamnak három éve egy autót, egy év múlva meg is lett, és egy hét múlva összetörtem az ajtaját. Két hónap múlva belém jöttek. Rájöttem, hogy ez az autó túl hamar érkezett az életembe, s ha jól belegondolok, anyagilag sem voltam olyan helyzetben, hogy ennek kellett következnie.

– Gondolom, az autónak szimbólumértéke volt számodra, hiszen a nélkülözés után a jólétet jelentette.
– Sok, szegénységben élő fiatalnak fontosak ezek a jólétet kifejező tárgyak, de rám inkább az elhamarkodott döntés miatt jellemző ez a történet.

Kép: Páczai Tamás

– A házasodásban is elhamarkodott voltál?
– Arra gondolsz, hogy én tizenkilenc voltam, Niki meg húsz? Tudatosan döntöttünk úgy, hogy nem csak összeállunk, mint a tészta, nem akartunk anyu egyik szobájában összeköltözni. De az igaz, hogy nagy küzdelem volt, hogy ebben a döntésünkben ki is tudjunk tartani. Nem azért, mert nem voltunk magunkban biztosak. Az volt kemény férjként és apaként, hogy nem tudtam megteremteni a családom számára azt, amit kellett volna. Például gyógyszerre lenne szükség, és nem tudom megvenni. Ez egy férfinak nagy fájdalom és szégyen. Tévedés ne essék, nem otthon ültem és sírtam.

Reggeltől estig mentem, Salgótarján összes gyárába beadtam az önéletrajzomat. Intézeteket, óvodákat kerestem meg, mindet a környéken. Gyermek- és ifjúsági felügyelő vagyok egyébként, nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni.

Idős nénikhez is bekopogtam, tudnak-e munkát adni. Volt segítségünk, ezért nem éheztünk, de előfordult, hogy csak napi egy zsömlét ettünk vagy zsömlét hagymás zsírral – de mindig ettünk valamit. A legnehezebb az volt, hogy nem láttam a végét, nem tudtam, meddig tart ez az állapot.

– Mi kellett ahhoz, hogy megváltozzon?
– Nekem az segített, hogy nyolcéves koromtól istenfélő életet élek, amióta a szüleim is keresztények. Bár csak később, 18 éves korom körül értettem meg, hogy ez mit is jelent az életemre vonatkoztatva.

– Akkor nem voltál türelmetlen, amikor Isten sokáig nem adta meg, amit kértél?
– Ma már hálát adok azért az időszakért, mert akkor épült fel a személyiségem erre a szintre, ahol most vagyok. Persze azt is tudom, hogy van még hová fejlődnöm. Sok lehetőségem lett volna pénzhez jutni abban a körben, ahol éltem, házhoz jöttek a „kihagyhatatlan ajánlatok”. De soha nem mentem bele, mert eldöntöttük, hogy Isten igéje szerint éljük az életünket. Éveken keresztül kitartottunk. Amikor közmunkás voltam, pihenéskor odébb mentem a többiektől, és megköszöntem Istennek azt a munkahelyet, elmondtam neki, tudom, hogy ennél jobbat szán nekem, és segít, hogy a tehetségemet egyszer majd kamatoztatni tudjam.

Négy éven keresztül kértem, kerestem. Nem mondom, hogy nem vesztettem el néha a reményt, hogy nem estem térdre, hogy nem sírtam, de egy hiten, egy akaraton voltunk a feleségemmel. Mózes könyvében az áll, hogy egy elűzhet ezret, kettő tízezret. És mi tényleg hittük, hogy Jézussal elűzzük a gondokat, bajokat, ha kell, tízezret is. Fantasztikus, hogy élő kapcsolatom lehet Jézussal az egész családommal együtt, és ezt meg is vallhatom.

– Mi történt nyolcéves korodban, ami megváltoztatott?
– Csoda. Édesapám egy szempillantás alatt más ember lett. Kemény embernek ismertük, aki sokszor nem hozta haza a fizetését, elkártyázta, elgépezte, elitta a pénzt, anyukámmal rosszul bánt, ha valami nem tetszett neki vagy valaki beszólt, azonnal támadott. Amikor egy munkatársa elkezdett neki beszélni Jézusról, arról, hogy megváltoztathatja az életét, apukám meg akarta verni. De a fiú annyira bátor volt, hogy nem hagyta magát eltántorítani. Elvitte egy istentiszteletre, ahol édesapám – ahogy később mesélte – hirtelen akkora szeretetet érzett, hogy sírni kezdett. Amikor hazajött, mi akkor már lefeküdtünk nővéremmel a másik szobában, és csak azt hallottuk, hogy édesanyám ezt mondja: „Te nem az én férjem vagy. Nem az a Gyuri, aki eddig voltál.”

– Nem volt ez ijesztő?
– De. Amikor reggel belenéztem a szemébe, és elkezdett beszélni Istenről, megláttam, mire gondolt édesanyám. Azelőtt nem tudott volna apám a példaképem lenni, ma már az. Letette az életét Jézus elé, aztán édesanyám is, én is, a nővérem is, a feleségem is, a gyerekeim is. Ma már olyan házasságot szeretnék, amilyen a szüleimnek van. És látod, az is csoda, hogy elindul egy falusi cigányfiú egy versenyen – akit addig már hat tehetségkutatóból kidobtak –, és végül mégis sikerül neki.

Kép: Emmer László

– Sokan gondolják úgy, hogy az egyetlen kitörési pont a tehetségkutató.
– Mert ezt látják a médiában, és ezenkívül nincs más jövőképük. Sok tehetséges gyerekkel találkoztam. Az apja hegesztőnek küldi, de ő énekes vagy táncos szeretne lenni, mert ezt gondolja kitörési pontnak. Nem látnak túl azon, amiben élnek, de hogy is tehetnék, ha egyszer a szüleik sem látnak túl. Pedig úgy hatéves kor körül nagyon meg kell fogni és irányba pakolni a gyerekeket, hogy ne nyugodjanak bele abba a kilátástalan helyzetbe, amelyben élnek.

Májusban fejeztem be egy tizenöt állomásos motivációs körutat nehéz sorsú roma gyerekek között. Iskolákat jártam végig. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy odajött hozzám az igazgató: „Gergő, bejöttek a gyerekek az iskolába!” „Miért, nem szoktak?” „Hát, nem nagyon.”

Most készítünk egy klipet az új dalomhoz, amit nekik írtam. Mostanában mindenki csilivili, „rajságos” klipet forgat menő autókkal, na én pont az ellenkezőjét szeretném megmutatni: egy nehéz helyzetben lévő család nehéz pillanatait mutatjuk be Szalay Bence főszereplésével. Haragszom azokra a rapperekre és előadókra, akik értéktelen dolgokkal töltik meg a zenét, olyan gondolatokkal, amelyek nem adnak, csak lefelé húznak. Így szívunk be, így szerezzük meg, amit akarunk, ezt csináljuk a csajjal, mert ez a menő, a vagány. Több tízmilliós nézettsége van ezeknek a videóknak.

Amit én képviselek, az nem menő, ezzel tisztában vagyok. De van olyan réteg, amelynek segíteni tudok.

Nemrég egy művelődési házba hívtak, és kiderült, csak azért vették bérbe, mert az ügynökség valami olyasmit mondott, hogy magánházhoz nem megyek. Pedig ez valójában egy házavató volt, egy nőé, aki hat évvel ezelőtt egy lyukban lakott a gyerekeivel, ott varrt. Azóta 100 alkalmazottja van, öt varrodája, és azt mondta, az én dalom, a „Törj ki a csendből” adott erőt neki.

– Néha csak később derül ki, mire is mond igent az ember. Például nagy botrányt kavart a „Szenzációs négyes” című show‑műsor egyik epizódja, amelyben meztelenre vetkőzött néhány férfiversenyző.
– Mindenki maga dönti el, hogy mit vállal be egy-egy produkció kapcsán. A műsor elején mindig leszögeztem, hogy én nem csinálok olyat, ami a hitemmel vagy az elveimmel ellenkezik. A szerkesztők és a csapatom ezt tiszteletben is tartja, ezért hálás vagyok nekik.

– Egészen másfajta felkéréseket is kapsz: a Múzeumok éjszakája arca voltál. Szerinted miért választottak erre a feladatra?
– Nagyon megörültem, hogy engem erre alkalmasnak találtak, az egyik legjobb kampány volt, amelyben részt vehettem. Azt már megszoktam, hogy jótékonysági felkéréseket kapok, azokra nem is tudok nemet mondani, de ez egy szintlépés volt számomra. Szerették volna megnyerni a művészet és a múzeumlátogatás számára azt a réteget, aki engem ismer és szeret. Kedvelem a művészet minden ágát, de ez szokatlanul komoly dolog volt számomra is. Kicsit az életünket is megváltoztatta, mert azóta is járunk múzeumba a gyerekekkel, és talán egyébként nem vinném még őket. Beépült az életünkbe, jövő héten is megyünk Kecskemétre megnézni egy hangszergyűjteményt.

– Mi az, amibe ugyanilyen elszántan belevágnál?
– A zenénél is jobban érdekel a motivációskörút-lehetőség a hátrányos helyzetű gyerekeknél. A 15 állomáson eddig 4000–5000 gyerekhez jutottam el. 

– Ott töltesz velük pár órát. De mi történik utána, amikor eljössz onnan?
– Nem mentorszerepet vállalok ezzel, hanem ebben a 90 percben szeretnék egy villanásnyit adni a jövőképükhöz.

Megértetni velük, hogy most vagy elszúrod az egész életedet, vagy megalapozod a gyerekeid jövőjét is.

Volt, hogy énekeltem, poénkodtam velük, és volt, hogy szinte megfagyott a levegő, és olyan csendben ült ott többszáz diák, hogy bejöttek a tanárok, ott vannak-e még a gyerekek. Nekem ez most nagyobb örömet okoz, mintha valaki azt mondaná nekem: „Geri, arénakoncert decemberben!” Nyilván erre is megdobbanna a szívem, egyszer majd szeretnék is egyet, de ez most sokkal jobban érdekel.

– Általában, ha híres sportolót vagy előadót kérdezek arról, milyen példaképnek lenni, inkább elhárítják a megtisztelő kérdést, te viszont mintha elébe is mennél ennek a szerepnek. Nem nyomaszt a felelőssége?
– Kellemes tehernek élem meg. Erős szó azért ez a példakép…

– De hát a motivációs körút csak akkor működik, ha az vagy.
– Igen, előttem is van, hogy méltónak kell lennem erre, de közben pedig az jár a fejemben, hogy nincs olyan hely, ahova ne mennék be, ha ott van rám szükség. Sokan nem tennék be a lábukat a cigánytelepre, kicsit meg is értem, de én például a Hős utcába is szeretnék elmenni. Sokat gondolkodom azon is, hogyan lehetne a pár száz emberes kis falvakon segíteni. De jó lenne, ha csak egy olyan ember élne ezeken a helyeken, aki a nehéz helyzetekben segít egy kicsit, akár csak egy-egy beszélgetéssel! Ez persze kemény feladat, komoly elhívás kell hozzá. Néha még egyetlen emberen is nehéz segíteni. Én például most a bátyámért küzdök.  

A cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hadd kezdjem provokatív kérdésekkel: Ön szerint miért jó családban élni, és miért szükséges ezt az életformát társadalmi szinten támogatni?
– A személyes tapasztalataimról beszélnék először, ebben a témában ezt nehéz megkerülni. A házasságom és a gyermekeim születése, testi-lelki fejlődésük nyomon követése tele van olyan rácsodálkozásokkal és örömökkel, amiért nagyon hálás vagyok. Nap mint nap megtapasztalhatom azt a feltétlen bizalmat, ami csak ebben a szoros kötelékben élhető át. A család ugyanakkor sosem idealizált, tökéletes rendszer, és véletlenül sem valami „keresztény–polgári–nagycsaládos” privilégium. Minden családnak dinamikája van, hiszen emberi kapcsolatok működtetik, dolgozni szükséges érte. Ha a kapcsolatok mozgatórugója az elkötelezett szeretet, és megtanuljuk azokat a technikákat, amivel az óhatatlanul felmerülő konfliktusok kezelhetők, nemcsak a napos időszakokban jelent biztonságos közeget, de megtart a borúsabb periódusokban is.

Az ember társas lénynek születik, személyes képességeit is közösségben, a család biztonságot, elfogadást nyújtó légkörében tudja leginkább kibontakoztatni. Komoly kutatások igazolják, hogy családban élve nő a várható élettartam, de az egészségi mutatók és a szubjektív jóllét megítélése is mérhetően jobb, mint az egyedülállók között. A családok támogatásának társadalmi „hasznossága” mindezekből már könnyedén levezethető: általuk egészségesebb, boldogabb, összetartóbb közösséggé válik egy nemzet, és ennek nagyon profán, nemzetgazdasági hatása is van: így működtethetők biztonsággal a nagy ellátórendszerek. A házasság, a gyermekvállalás támogatása elemi érdeke nemzetünk minden tagjának, azzal ugyanis az egész közösség nyer.

– Léteznek európai uniós iránymutatások arra vonatkozóan, hogy az egyes korosztályoknak mikor, mit kell tanítani szexuális nevelés címén. Mit tartalmaz ez az uniós tananyag?
– Az Európai Unióban alapvetően tagállami hatáskör az oktatásügy, mégis egyre több szakmai anyag, ajánlás születik arra vonatkozóan, hogy miképp váljon a szexuális nevelés az oktatás részévé. Ezek az elképzelések általában a WHO és az UNESCO által támogatott programokra hivatkoznak alapként. Ezekben többek között olyan problematikus javaslatok találhatók, mint például hogy az ovis korú gyerekeket a közoktatási keretek között kellene megtanítani a maszturbálásra. Ez elfogadhatatlan, a köznevelésben nincs helye. 12 éves korban az iskolában kellene tanítani azt, hogy egy azonos nemű párnak hogyan lehet gyereke béranya fogadásával. A fogamzásgátló módszerek terén is sok csapdahelyzetet rejt ez a „tananyag”.

Ráadásul már vannak arra nézve is utánkövetéses kutatások, hogy ez a típusú szexuális nevelési irány milyen módon hat a gyerekekre – a tapasztalatok szerint bizony kimutathatóan növeli a tinédzserkori terhességmegszakítások, szexuális problémák számát. A gyerekek szexualizálása felhívás keringőre, és torz képet fest, ugyanis az egész témának csak a testi oldaláról beszél, arról nem, hogy például mivel jár egy szakítás akkor, ha valaki már mindenét odaadta… Sajnos, az uniós dokumentumokban is megjelennek ezek a javaslatok az átfogó szexuális nevelés bevezetésének szükségességéről, ami rendkívül veszélyes irány! Fontos lenne, hogy a gyerekek személyiségének komplexitására figyelő, értékalapú alternatívát nyújtsunk ezzel kapcsolatban a készülő Nemzeti Alaptantervben.

– Sok gyermek nem hall a családjában arról, hogyan lehet párkapcsolatban élni. Kevesen ismerik a saját testük, szexualitásuk működését, és nem is tisztelik azt. Pótolható ez a tudás intézményes kereteken belül?
– Meggyőződésem, hogy a családi életre nevelés fő terepe a család, a szülők az elsődleges nevelők. De az is biztos, hogy ma a túlterhelt, sokszor széthullott családoknak szükségük van a megerősítésre és a támogatásra. Azokon a pontokon lenne fontos besegítenie a köznevelésnek, ahol hézagok vannak. Tény például az, hogy sok a válás, ezért mindenképp érdemes a fenntartható párkapcsolatokról beszélni, vagy például megtanítani a lányokat arra, hogy egy modern nő nem tömi tele magát hormonokkal és nem a fogamzásgátlókkal kerüli el a nem kívánt várandósságot, hanem fogja az applikációt és követi a ciklusát, tudatosan él.

Frivaldszky Edit

Ugyanezt a tudatosságot kellene megtanítani a konfliktuskezelés terén is. Erre vonatkozóan nagyon jó gyakorlatok vannak: remek családi életre nevelés programok, termékenységet megismertető tananyagok léteznek, amelyek beemelhetők a köznevelésbe is.

– Mikor, milyen órák keretében lenne érdemes oktatni a családi életet, és milyen eszközökkel?
– Nem többletfeladatot szeretnénk pakolni a gyerekekre, épp eléggé le vannak terhelve most is. Nem is az osztályfőnöki vagy erkölcstan- és hittanórák keretében kellene ennek megvalósulnia, hanem a jelenlegi ismeretanyag csökkentése mellett lenne jó az ismereteket átadni. Kicsit kevesebb természetismeret és picit több emberismeret, kapcsolatismeret tanítása lenne a cél.

– Ön szerint van létjogosultsága a megkülönböztetett fiú- és lánynevelésnek ma, amikor egyes országokban épp a nemi identitás választásának szabadságát helyezik a nevelés fókuszába?
– Az „Isztambuli egyezmény” körüli nyomásgyakorlás is jelzi, hogy a társadalmi nemek koncepciójának elfogadtatását kérik számon rajtunk, azt, hogy nemcsak férfi és nő létezik, hanem nemek kavalkádja. De kérdezem én, mi lesz akkor például a magyar néptáncoktatással, ha azt sem tudjuk megmondani, hogy ki a fiú és ki a lány? Ha egy ország fontosnak tartja a demográfiai problémák kezelését, akkor át kell gondolni azt az egyszerű természeti törvényt is, hogy gyermek mindig egy férfi és egy nő kapcsolatából születik.

Ahhoz, hogy ez a kapcsolat egészséges legyen, el kell fogadnunk, hogy vannak különbségek a két nem között, és ez nem valami rossz dolog, sőt! A két nem azonosan értékes, de nem azonos, hanem egymást – természetéből fakadóan – egészíti ki, és nemcsak biológiailag, hanem lelki síkon is. Erről a kölcsönösségről sokkal inkább szükséges lenne beszélgetni a gyerekekkel…

– A fiatalok ma sok anyagi segítséget kapnak ahhoz, hogy megszülethessenek a vágyott gyerekek. Ugyanakkor hiányoznak a személyes tapasztalatok, amelyek ösztönöket indíthatnának be nőben és férfiban: a babaillat megtapasztalása hiányzik például, hiszen a fiatalok többsége ma már alig lehet kisgyerek közelében. Tud ebben vajon segíteni a köznevelés?
– Gyerekek sosem születnek felszólításra, az állami ösztönzés ugyanakkor nagyon fontos alap, de önmagában még mindig kevés a személyes biztonságérzet kialakításához, a félelmek lebontásához vagy a családi életből óhatatlanul fakadó lemondásokkal kapcsolatos előítéletek felülírásához. Valóban, kevés ma körülöttünk a „babaillat”, a köznevelés pedig ennek magtapasztalására csak a családok bevonásával tud lehetőséget kínálni, személyes életek, családok bemutatásával vagy az 50 órás önkéntesség keretében, ahol a gyerekek kisgyermekes családoknak is besegíthetnek. Ezek nagyon fontos személyes tapasztalatok lehetnek, érdemes lenne élni velük!

– Hogy áll most a petíció, és hol lehet aláírni, ha valaki támogatni szeretné a kezdeményezést?
– Bőségesen átléptük már azt az 5000 aláíráshoz kötött, önmagunknak felállított küszöböt, amely után érdemesnek tarjuk a kezdeményezést magasabb szintre bízni: szeretnénk Kásler Miklós miniszter úrhoz fordulni azzal, hogy támogassa kezdeményezésünket. Minden aláírás fontos, aki szeretne csatlakozni a kezdeményezéshez itt megteheti.

„Az emberek által végzett, fizetett munkák mintegy felét képes a jelenlegi technológia automatizálni. Míg a foglalkozások kevesebb mint öt százaléka robotizálható teljesen, addig a munkakörök 60 százalékának van legalább 30 százaléknyi olyan tevékenységösszetevője, amely automatizálható.”

Ezek a mondatok egy tavalyi, nagy nemzetközi kutatás eredményét összefoglaló jelentésben olvashatók. Éppen egy oktatási témájú ülésen idézem őket, de valaki rám szól: „Ugyan már, ezek rossz módszertannal kinyert adatokon nyugvó megállapítások. Nem kell velük annyit foglalkozni. Most mindenki ezen pörög, pedig nem megy az a robotizáció olyan könnyen!” Elhallgatok, talán igaza van a kollégának. Hisz még mindig késik a busz, ha esik az eső, még mindig sorban állunk a postán az elveszett csomagért, és még mindig nem oldották meg a zoknipárok együttmaradását a mosásban (nem, az a bizonyos csipesz nem vált be).

De azért – gondolom magamban – nem árt ezeket a jelentéseket végigböngészni. Például arról, hogy a robot- és digitális technológia jelenleg milyen tevékenységeket tud a legeredményesebben gépiesíteni. Az adatgyűjtést, az adat továbbítását és a tervezhető fizikai munkát, azt igen. Ezekben a tevékenységekben az automatizálás sok pénzt és bizony munkaerőt, -időt is megspórolhat. De például a szakértelmen alapuló döntéshozatalt, tervezést és alkotó feladatokat, az emberek irányítását és fejlesztését magukba foglaló munkákat még nem lehet olyan hatékonyan automatizálni.

Ami azt jelenti, hogy az ember helyettesíthetetlen olyan foglalkozásokban, mint például az oktatás.

Nem, nem az informatikát írták, nem a vendéglátást vagy a kereskedelmet. Hanem az oktatást.

Újra, már olvatag szívvel nézegetem a McKinsey ábráit arról, hogy a tanár pótolhatatlan, és a tanítás még nem robotkompatibilis. Nem mintha félni kellene a robotoktól, például a humanoid Sophiától, akinek már szaudi állampolgársága is van, vagy az almás telefonok szolgálóleányától, Siritől. Vagy mégis? Éppen csak valamiféle nyugalom száll meg, hogy talán az emberinek van fenntartható jövője.

Ezért újra felszólalok az ülésen. Mert mégiscsak azt gondolom, hogy szólni kellene a mai érettségizőknek, akik számára a nagy vizsga még végső cél és nem a kezdet, akik még nem tudják, hogy a továbbtanulásnál nem a bejutás, hanem majd a kijutás lesz a fontos: a saját pálya megtalálása. Akiknek már rövidesen robotok lesznek a „versenytársaik” vagy segítőik. Akiknek majd rá kell jönniük, hogy nem azért élnek, hogy dolgozzanak, és nem azért dolgoznak, hogy éljenek. Akiknek tudniuk kell, hogy nem biztos, hogy a most jól fizető állások meglesznek még tíz év múlva is, és hogy mást is kell abba a ballagótarisznyába tenni, nem csak az ambíciót és a fizetésigényt. És akiknek ennek ellenére bízniuk kell, hogy a jövő az övék.

De nem kapok ennyi időt, így bennem ragad még egy lezáró verssor, magamban mormogom már csak a lényeget:

„Föl-föl, fiúk, csak semmi félelem!”  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a nap másként alakult. Soklakásos házunk kapujában Juci néni, a házmester várt minket.

A mai ifjak nem is tudják, ki volt a házmester. Nem azonos a gondnokkal. Más!

Juci néni mintapéldánya volt a házmestereknek. Gondos őrzője erkölcseinknek, időbeosztásunknak, testi és lelki egészségünknek. Rossz nyelvek szerint Juci néni aljas rendőrspicli volt, de ezt a szókapcsolatot akkor nem tudtam értelmezni. Ha békésen csüngtem a porolón az ablaka előtt, és elzavart, teljesen természetesnek vettem. Nem érzékeltem, hogy az ablakából nyíló kilátást takarom el.

Tehát Juci néni a kapuban várt minket.

Mint jól nevelt gyerekek megtorpantuk a ház őre előtt.

– Ki volt az a nyomorult, aki összefirkálta a lépcsőházat?

Most tűnt fel, hogy Juci néni háta mögött a falra véste valaki hatalmas betűkkel azt az ötbetűs szót, ami csak a lányoknak van. A P még reszketeg volt, de az alkotó belejött a dologba, a C szépen íveltté vált, az I lendületesen zárta a betűsort.

Rögtön tudtam, hogy az elkövetés eszköze az a ceruzaforma vasdarab, amelyet Péterke a ház hátsó falán próbált ki. Az elkövető személyét illetően a gyanú árnya mégsem vetődhetett Péterkére, mert a csúnya szót az elkövető magasra, a postaládák fölé véste, a körzeti megbízottakról és a tejjegyek érvényesítéséről szóló plakátok közé. Péterke pedig aprócska.

Juci néni hallatlanul ideges volt, amit most, negyven év múltán teljesen átérzek. Uralma alatt házunk mintaszerűen tiszta volt, a renitensebb lakókra idejében kihívta a rendőröket, a ház előtti kertet rendszeresen gondozta.

A felirat Juci néni lelkét összekaszabolta: a gyönyörű sárga, gondosan pókhálótlanított falat valaki meggyalázta.

A napköziből hazaérő gyerekeket – engem is – földszinti csipkefüggönyén át leste, majd lecsapott ránk. Kiadta a parancsot, hogy vegyünk elő ceruzát, a kezünkbe nyomott egy franciakockás papírt, és leíratta velünk nagy nyomtatott betűkkel azt a bizonyos szót. Szerintem mind egyforma volt, de Juci néni írásszakértői tekintettel vizsgálta az írásmintákat.

– Majd megmondom az anyátoknak, melyiktek volt, hogy verje el a feneketeket!

Később a ház mögötti játék közben megállapítottuk, hogy Juci néninek fogalma sincs, ki volt a rongáló, csak tekintélyét akarta megóvni, amely kicsit megkopott a szemünkben: már nem féltünk tőle annyira, mint pár nappal azelőtt. Egész emberi lett.

Belle Gibson 1991-ben született Ausztráliában, így még ma is nagyon fiatal. Már gyerekkorában kiütköztek rajta a pszichopaták jellegzetes, antiszociális vonásai. Zavaros családi körülmények között töltötte első éveit, aztán tizenkét évesen elköltözött otthonról, és előbb egy barátnőjével, később egyik rokonánál lakott. Az iskolából már tizenhat évesen kibukott, tizennyolc éves korában gyereket szült. Saját bevallása szerint több nevet használt, állítólag csak a saját szülei ötször változtatták meg a nevét.

Már kamaszlányként nagyon aktív volt az interneten, érezte, hogy ez az a felület, amely a boldogulás lehetőségét biztosítani fogja neki. Hamar rájött, mekkora lehetőségek rejlenek az egészségiparban.

Látta, hogy jól hangzó, drámai erejű, egészségügyi témájú posztok akkor is nagy sikert aratnak, ha nincs tudományos alapjuk, sőt, ha egy szó igazság sincs bennük. Így aztán kitalálta a saját történetét.

Arról kezdett posztolni, hogy fiatal anyaként halálos agydaganatot diagnosztizáltak nála az orvosok, és hogy nem sok esélye van az életben maradásra. Ő azonban bátran szembeszáll a betegséggel, sőt, elveti a hagyományos terápiát. Könnyfakasztó közleményeket írt arról, hogy a rák szinte az összes belső szervére, aztán a vérére is átterjedt, és egyetlen reménye a természetes gyógymód maradt. Közölte egyre gyarapodó rajongótáborával, hogy ezentúl csak diétával és életmódbeli változásokkal kezeli magát.

Az üzlet beindult, százezrek iratkoztak föl, és kedvelték a bejegyzéseit. Nemsokára beindította saját iPhone-alkalmazását is, amelyet már az első hetekben sok százezren vásároltak meg. Az Apple is lelkesedett, nagy intenzitással hirdette az appot minden rendelkezésre álló felületén.

Belle Gibson nem sokkal később bejelentette, hogy az alternatív terápiák segítségével teljesen meggyógyult, és a szervezete teljesen mentes a ráktól.

Könyvet is írt az általa követett terápiáról, amit több országban kiadtak, Ausztráliában például a nagy nevű Penguin Kiadó gondozásában.

Nemcsak ez a két nagy cég adott hitelt a szavainak, hanem több jelentős wellness-ipari vállalkozás is melléállt. Belle arról is lelkesen beszélt, hogy a befolyt pénzből jelentős összegeket fordít jótékony célra, és hogy húsz szervezetnek folyósít átutalásokat a hasonló helyzetben lévő betegek megsegítésére. Magazinoknak adott interjút, show‑műsorokba hívták vendégnek, egyszóval rövid idő alatt igazi sztárrá vált.

A diadalmenet 2015 tavaszáig tartott. Ekkor derült ki, hogy a jótékonykodás hazugság volt. Aztán a kártyavár összeomlott, és a világ egyik napról a másikra rádöbbenhetett, hogy minden szava az elsőtől az utolsóig jól felépített hazugság. Belle szervezetében nyoma sem volt a ráknak, az összegyűjtött pénzt pedig luxusautókra, lakásokra és utazásra költötte. Az Apple és a Penguin azonnal megszakított vele minden kapcsolatot, ez utóbbi 30 000 dollár kompenzációt fizetett a tévedéséért a rászorulóknak. Minden piaci szereplő, akivel valaha kapcsolatban volt, úgy tett, mintha mi sem történt volna, gondosan elfelejtették, a történetét mélyre ásták.

Bíróság elé is kellett állnia, ahol ugyan megbírságolták 410 000 ausztrál dollárra, azt azonban nem sikerült rábizonyítani, hogy hazudott, és valójában tisztában volt saját tökéletes egészségi állapotával. Azt nehéz felmérni, mennyi hamis reményt keltett kiszolgáltatott beteg emberekben, mennyi fájdalmat okozott.

Valószínűleg az sem fog kiderülni, hányan haltak meg azért, mert az ő hazugságai alapján abbahagyták a kemoterápiát vagy a sugárkezelést.

Azonban aggasztó tendenciákra világít rá ez az eset. Bebizonyosodott, hogy az egészségipar pénzéhsége és gátlástalansága nemcsak anyagi károkat okoz, hanem emberek halhatnak bele a hazugságokba.

Különösen ijesztő, hogy milyen sok világhírű celeb áll ki az ehhez hasonló áltudományos hókuszpókuszok mellett. Jim Carrey például az oltástagadókat támogatja, arról beszélt, hogy a gyerekkori vakcinák autizmust okoznak. Gwyneth Paltrow lelkesen áradozott a követőinek, hogy darázsfészek-őrleményt helyez el a hüvelyében, mert az sok betegség természetes gyógymódja. Tom Cruise egy show‑műsorban kijelentette, hogy depresszió tulajdonképpen nem is létezik, és minden gyógyszeres kezelés ostobaság, January Jones pedig arra buzdított minden kismamát, hogy akárcsak ő, a szülés után egyék meg a saját méhlepényüket, és garantáltan nem lesz gyermekágyi depressziójuk. Miley Cyrus mindenkit gluténmentes diétára biztat, Katy Perry pedig ijesztő mennységű multivitaminnal és más rizikós étrend‑kiegészítővel fényképezkedik az internetes közösségi portálokon.

Ilyen körülmények között az lenne a csoda, ha nem terjednének futótűzként ezek a veszélyes babonák. A tömegmédia gyakorlatilag megágyaz a csalóknak. A következményeket nem ők viselik, hanem a sebezhető, betegségükben hiszékeny emberek.

Belle Gibson egyébként egyetlen tárgyalási napon sem ment el a bíróságra, csak ügyvédjén keresztül kommunikált a hatóságokkal. És nem kért bocsánatot.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1517 októberének utolsó napján egy Ágoston-rendi szerzetes kifordította sarkából a korabeli keresztény világot. Luther Márton olyan alapvetéseket kérdőjelezett meg, amelyek a hitében megfáradt, a bibliai alapoktól több területen eltávolodott, búcsúcédulát árusító egyházat megrengették, majd hittételei rendszerezésére és határozott ellenlépésekre sarkallták. A történelemkönyvekben új fejezet, a művészettörténetben új korszak kezdődött, a protestantizmus anyanyelven és friss lendülettel hirdette az Igét. Azóta is jogos vita tárgya keresztény körökben, hogy vajon az újkori egyházszakadás utólagos egyenlege pozitív vagy negatív szaldóval zárult-e, azaz erősödött vagy gyengült-e általa Krisztus egyetemes tana.

Az ökumené jegyében élő, katolikus templomokat rendszeresen látogató reformátusként, a reformáció és rekatolizáció minden szomorú háborúsága mellett is azt gondolom, szükség van időről-időre re-formálódásra, azaz a gyökerekhez való visszatérésre, érdemes nekünk is újra végiggondolni, mi az, ami körülöttünk deformálódott és hathatós reformálásra szorul.

A kérdés joggal nyugtalaníthat bennünket, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Mert lenne min változtatni: az üres bölcsők, a társat hiába keresők nagy száma, kapcsolataink sérülékenysége, lelkünk betegségei e deformáció tünetegyüttese.

Ma a törésvonal nem a keresztény egyházak teológiáin belül keresendő.

A templomlátogatók látványos apadása, a szent helyek kiállítótérré vagy hangversenyteremmé alakulása más okokkal magyarázható: mintha a kereszténység nem találna kulcsot a ma élő emberek szívéhez, az őket foglalkoztató problémákra képtelen a hagyományos keretek között átütő válaszokat felmutatni. Eközben nagy a hiány és nagy a vágy bennünk: kapaszkodókat találni a bizonytalanban, igazi válaszokra találni a felkínált milliónyi lehetőség között. Magunkra maradtunk és zavartan tapogatózunk.

Pedig Jézus tanítása nem avult el.

Ha valaki, hát ő egész életével a hétköznapi emberhez való odahajolást példázza, nem zárkózott falak közé, hanem maga ment az emberek elé csendes szóval, de határozottan hirdetve az Igét.

Ma újra hatalmas missziós feladat várna a kereszténységre: nem távoli vidékeken és kultúrákban, hanem itt és most, a megkeresztelt hitehagyottak között. A tanító Jézus eszközeit lenne szükséges adaptálni a mai világ körülményeihez: kimenni a templomokból és plébániákból, elhagyni a gyülekezeti termek kellemes melegét, a szószéki fordulatok sematikusságát, és valódi válaszokkal megszólítani a keresőket.

Az igazi „szent beszéd” sosem pátoszos, nem is belső egyházi ügyekkel foglalkozó prédikáció, hanem a profán, ma beszélt nyelvre fordított kérdésfeltevés és iránymutatás – volna.

Az érthető keresztény beszéd alfája és omegája lehetne mindennek. Ha az ebben való reformáció és a keresztény-keresztyén megújulás elmarad, könnyen betölthetik az űrt tévtanítók pénzre és hatalomra váltott, veszedelmes tanai. Attól pedig a Jóisten mentsen meg bennünket!

De személyes felelősségünket sem kerülhetjük meg, hisz az élő Egyház mi magunk vagyunk. Ez a tény pedig nekünk szegezi a kérdést: milyen képet fest saját életünk Krisztus egyházáról? Ha valami deformálódott a kapcsolatainkban vajon észrevesszük-e azt, s ha igen, inkább kidobjuk, lecseréljük, vagy merjük-e reformálni?

Berecz Zsombor vitorlázó világbajnokot és feleségét arról kérdeztük, hogy hogyan lehet az élsportot összeegyeztetni a családdal, Szőnyi Lídia pszichológus pedig az időbeosztással kapcsolatban írta meg tanácsait, és rámutatott arra is, hogy a zűrzavar nem feltétlenül van rossz hatással az életünkre, sőt, még hasznunk is lehet belőle.

Szabó Borbála írónő új, „Derűre Bori, avagy hogyan legyünk boldogtalanok” sorozatában az önsorsrontásról írt, Szabó Emese pedig annak járt utána, hogy hova fordulhatnak azok az édesanyák, akiknek babája császármetszéssel jött a világra,

szó lesz ennek kapcsán egy új applikációról, amely összegyűjti a hiteles információkat a műtétről és a műtét utáni sebgyógyulásról.

A romaüggyel foglalkozó mellékletben interjút olvashatnak egy református lelkésszel, aki egyre eredményesebben zárkóztatja fel a cigány közösséget egy kis faluban, és bemutatjuk a Bari shej programot, amely roma lányok életét terelgeti, és fő célja az iskolai lemorzsolódás megakadályozása. Összegyűjtöttünk számos ilyen jó példát, illetve cigány-magyar vegyes párokat is kérdeztünk a témáról.

Írtunk a cyberbűnözésről, a gyermekágyi időszak kihívásairól, a szexuális nevelésről és sok más érdekes témáról is. A lapot megtalálják a nagyobb újságárusoknál, előfizetni pedig ITT tudják.

A halál Amerika-szerte csiricsáré ünnep. Az Egyesült Államokban a fogyasztói társadalom haláltánca dívik. Mexikóban a halottak napja az UNESCO által védett, az emberiség kulturális örökségének a része. Az ünneplők színes ruhákat vesznek fel és halálnak öltöznek. Az ünnepség, vigadalom három napig tart. November 2-án, halottak napján a családok kimennek a temetőbe, és oltárt építenek a halottjaiknak, azok kedvenc ételeivel és italaival, ezzel bátorítva az elhunytak szellemeit, hogy jöjjenek közelebb, hallják meg az imákat. A karibi emberek babonásak. Hisznek a szellemekben. Parfümöt fújnak a halott testére, hogy tudják, ki az a szellem, aki a halál után a közelben ólálkodik.

Magyarországon az ünnep csendes. Az ablakokban néhány mécses ég. A temető kivirágzik, égnek a gyertyák mindenhol.

A halál is csendes. Néhány zsebbe gyűrt nedves zsebkendő, elfordított könnyes tekintet. November elseje választóvonal a természetben is. Vége van az aratásnak. Az ember élettere beszűkül. Bezárkózunk a szobába, beköltözünk az otthonos kora esti lámpafénybe. Készülni kell a télre. A föld befagy, a természet meghal. Búcsúzni kell az élettől, és készülni kell a halálra. A természet is ezt diktálja.

Pedig vannak helyek, ahol azt gondoltam, nem halnak meg az emberek. Így volt ez San Diegóban, Kaliforniában. Mindenki egészséges volt. Boldog. Jó ételek, jó élet. Ez volt az érzésem itt is, a Karib-tenger partján. Itt az emberek örökké élnek. Aztán ennek bebizonyosodott az ellenkezője. Most itt ülök a temetőben. Két halott is van, akit ismertem. Mindketten fiatal emberek voltak, nem érték meg a harmincadik életévüket. Mindketten erőszakos halált haltak.

Costa Ricában értettem meg, hogy a halál mennyire az élet része. Otthon csak kórházi halált láttam, ágyban, párnák között. Itt pedig azt a végzetszerű halált, amikor az ember szava eláll, mert megérti, hogy mindenki a kimért idővel rendelkezik. Nincsenek véletlenek.

Kép: Ivády Nóra

Így volt ez Joséval is. A régi házunktól háromszáz méterre árulta a kókuszt és a zöld főzőbanánt. Lomha, nőies teste volt, mint aki hormonzavarral küzd. Kedves ember volt, mindig előre köszönt, szervusz barátném, mondta. Igazságtalanul idegesített közvetlensége. A kókusz ára kikészítve mindig ott hevert a zsebemben. Aztán egy nap bekövetkezett a szerencsétlenség. Két nagyon veszélyes hangya egyszerre csípte meg. Ha ez még nem lett volna elég, harmadikként egy skorpió is becsatlakozott. José iszonyú kínok között szenvedett, de a kórházban túlélte a csípéseket, és visszament az őrhelyére. Pár nap sem telt el, és ott az út mellett, a talicskáján ücsörögve felrobbant az egyik vénája. Ott vérzett el a főúton. A mentők már későn érkeztek. Az iskolabuszban a gyerekek látták a sok vért. Mi háromszáz méterre, otthon, békésen reggeliztünk, miközben ez a dráma történt. Napokig megviselt a történet. Azóta is üres José őrhelye. Senki nem megy oda árulni. Pedig jó hely, árnyékos és forgalmas. Mintha mindenki tartana azóta is José szellemétől.  

Márai Sándor írta, hogy „a világ bennem is történik, nem csak a térben és az időben. Én is térfogat vagyok.” A halállal ez a térfogat megszűnik, s amit körbe fogott, kiszabadul a világba.

Porból lettünk, porrá leszünk.  Nem szeretünk a halálról beszélni. Keresztény kultúránk szomorúságot, veszteséget, tragédiát azonosít vele. Hiszen az elhunyttal együtt belőlünk is kiveszik valami. A nagyszülő halálával meghal bennünk az unoka. A halál az élet vége. Pont. Pedig minden vallás hisz a halál utáni létben.

Jó lenne méltó módon meghalni. Méltó halál nemcsak a méltó külső körülményeket jelenti, hanem egy belső tartást is. Nem küzdeni, nem vergődni, csak hagyni, hogy a halál megtörténjen. Nem bánni az elmulasztott lehetőségeket, mert nem voltak elmulasztott lehetőségek, mert volt valódi, jó élet a halál előtt.

 A hagyomány úgy tartja, hogy a halál egy kapu, amely egy új valóságba vezet. Én úgy hiszem, hogy a halál után ott állunk majd újra a nagy folyónál, és körülöttünk lesznek azok az emberek, akikkel együtt éltünk. Jó lenne úgy élni, hogy minél többen legyenek. Jó lenne úgy élni, hogy mindannyiuknak örülni tudjunk. Megölelgetjük, meggratuláljuk egymást, mint ahogy a színészek ünnepelnek az előadás után. Aztán szépen hazamegyünk.