Táncolj! Ez a lényeg, semmi más!

Berei Mózes József (Pepe), többszörös osztrák műkorcsolyázó bajnok, nagyapja halálos ágyánál tett ígéretéhez híven hazatért Magyarországra, és az idei szezontól magyar színekben versenyez. Pepe az osztrák fővárosban nőtt fel, ötévesen kezdett el korcsolyázni orosz edzők és koreográfusok kezei között. Fiatal kora ellenére számos nemzetközi sikert aratott, Ausztriában háromszor választották korosztálya legjobb sportolójának. Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár és sportminiszter is fogadta őt néhány héttel ezelőtt, és biztosította arról, hogy továbbra is a sajátjukként fogják szeretni, szorítani fognak érte a versenyeken. Megígérte, ha két év múlva jégre lép a grazi Európa-bajnokságon, ott lesz a csarnokban, hogy drukkoljon neki. Az alábbi történet Pepe édesanyja, Zsuffa Tünde író tollából származik.

Karl Musillal, a világhírű osztrák balettművésszel hat évvel ezelőtt találkoztam először. Már nagyon beteg volt, a tüdőrák kevés mozgásteret biztosított számára, ezért visszavonult a nyilvánosságtól, alig hagyta el az otthonát. Felesége, Evelyn Téri, a Bécsi Operaház koreográfusa foglalkozott az akkor nyolcéves fiammal. Amióta Evelyn nem a színpadon táncol, tanít. Több száz tanítvány került ki a kezei közül, nyertek díjakat és nemzetközi meghívásokat. A fiam és Evelyn kapcsolatában az a különös, hogy Pepe nem készült soha balettművésznek, ő műkorcsolyázó. Ez adja a történet pikantériáját, hiszen ritkaságszámba megy, hogy nagy mesterek sportolókat fogadnak a tanítványaik sorában. A műkorcsolyában azonban a klasszikus balett kiemelten fontos szerepet játszik az elegáns, kifinomult és koordinált mozgás miatt. Ezért kezdett el Pepe is balettozni, és bár többször próbálták a jégről a színpad felé terelni, ő hajthatatlan maradt.

Egy nap Evelyn meghívott magához bennünket, azt mondta, ott akarja tartani a táncórákat. Most már tudom, hogy ez csak ürügy volt.

Valójában a férjének akarta bemutatni Pepét.

Karl Musil, aki hosszú évekig oktatott, majd a bécsi balettintézet élén állt, nem szerette, ha valakit a figyelmébe ajánlanak. Ahogy ő mondta, az volt az igazi, ha az ő szeme akadt meg egy fiatal táncoson, ha ő fedezte fel a tehetségeket. Evelyn kedvéért azonban hajlandó volt lebotorkálni a házuk alagsorában kialakított táncterembe.

Lassan nyílt az ajtó, hallottam, milyen nehezen veszi a levegőt, és egyszer csak ott állt előttem A LEGENDA, teljes életnagyságban. Ausztria első számú szólótáncosa, aki páratlan nemzetközi karriert tudhatott maga mögött. Magas volt, délceg, csak az arcán látszottak a halálos kórral járó küzdelmek nyomai. Komoly tekintettel nézte Pepét, ahogy a nyújtógyakorlatokat végezte, ahogy lépkedett, ahogy ugrott. Majd felém fordult, levette szemüvegét, mint az orvos, mielőtt a diagnózist közölné, és megszólalt: „Nagy butaságot követnek el, ha nem hagynak fel a műkorcsolyával. Kár lenne ezt a lábfejet egy kemény cipőbe beleszorítani... Egy hívásomba kerül, és a fia holnap már az állami balettintézetben tanulhat. Gondolják át!”

Kép: Zsuffa Tünde

Hát, átgondoltuk. Maradt a műkorcsolya, és szemtanúja lehettem egy kisfiú és egy hetvenhárom éves beteg ember felejthetetlen barátságának. A balettórák előtt Pepe mindig beszaladt Karl szobájába, apró ajándékokkal lepte meg a zsebpénzéből, és beszélgettek. Így ment ez hétről hétre, hónapról hónapra. Az egykori szólótáncos még egy titkát is felfedte: hogyan ugrotta a grand jeté-t, vagyis a spárgaugrást, hogy az nagyon magasnak látszódjon, és egy pillanatra úgy tűnjön, mintha megállt volna a levegőben.

Karl Musil persze gyakran hangot adott csalódottságának, hogy Pepe nem kívánkozik a színpadra, pedig odavaló, és ő nem tévedett idáig! Elmesélte, hogy egyszer, sok évvel ezelőtt egy tizenhárom éves magyar fiút kiáltott ki született tehetségnek, és egyenesen „nemzeti kincsként” emlegette. Az élet és az évek igazolták. Solymosi Tamásról van szó, aki jelenleg a Magyar Nemzeti Balett igazgatója.

„Táncolj, Pepe! Táncolj nekünk, mindenkinek! Csak ez a lényeg, semmi más!” – így hangzott a kérés, vagyis egy hosszú utat elkísérő tanács az utolsó találkozáskor, néhány nappal az osztrák bajnokság előtt.

Pepe bajnok lett, Karl Musil pedig meghalt 2013 őszén. Mielőtt betették egy hordágyon a mentőautóba, feleségének ezt mondta: „Mausi, vigyázz erre a kisfiúra, fogd a kezét, tanítsd, mert nagy táncos lesz belőle!” Nem csoda tehát, hogy Evelyn Téri folytatta a közös munkát, és amikor magas állami kitüntetést vehetett át a bécsi magyar nagykövetségen, a tanítványai közül Pepét állította ki maga mellé. A legkisebbet és Karl miatt a legkedvesebbet. Büszke rá, pedig soha nem lesz a fiamból balettművész, és Evelyn csak a jégre koreografálhat neki programot. Miért is ne? Elvégre már tudja, mikorra készül el a „mű”, és melyik zenére! Még Karl Musil kosztümjét is – amit hercegként a Hattyúk tavában viselt – átszabatja, csak nőjön már bele az a fiú végre!

Kép: Zsuffa Tünde

Az évek telnek, roskadoznak a polcok a sok kupa és érem alatt. Pepe már a tizenötödik életévében jár. Céltudatosabb és elszántabb, mint valaha. Hosszú idő után újra jártunk Evelyn otthonában. Pepe első útja Karl egykori szobájába vezetett. Leült az ágyra és kezébe vette a példaképnek vitt utolsó ajándékot, egy szalmafigurát. Ugyanúgy táncoltatta a hosszú, vékony lábakat, mint akkoriban. Majd végignézte a fényképeket a falon. Egy sikeres pályafutás pillanatait: Karl Musil a színpadon különböző szerepekben, szólótáncosként, Karl Musil az angol királynővel vagy éppen Evelynnel az Operában, az ünneplő közönség előtt. Pepe azt mondta, olyan, mintha Karl még élne, mintha ott lenne…

Igaza volt, én is éreztem. De nem ott és akkor, hanem a táncteremben. Ahogy néztem a kamaszfiamat, aki könnyedén lépkedett, forgott és ugrott, tisztán hallottam Karl hangját: „Táncolj, Pepe! Táncolj, nekünk, mindenkinek!”

Bécs belvárosa felé haladva, a villamoson szóba is hoztam ezt az élményt. Pepe csak mosolygott: „Akkor mégis csak ott volt! Mondtam én!” Majd játszani kezdett a nyakára tekert új sáljával: Karl Musil sáljával. Emlékbe kapta, hogy ne felejtse.