Rómeó és Júlia nem csókolózott moziban

Abban a korban, amikor a Rómeó és Júlia játszódik, az volt a szokás, hogy a lányoknak nem illett kimutatni érzéseiket, és csak annak a fiúnak az udvarlását fogadhatták, akit a szüleik kinéztek nekik; együttjárás nem volt, csak rövid jegyesség, de gyakran még az sem – a családok elég gyorsan elrendeztek mindent és összeházasították a – mai szemmel nézve – meghökkentően fiatal párt. Júlia leendő férje is megvan a darab elején, egy roppant csinos, jó modorú, finom neveltetést kapott herceg, Párisz (de nem az almás srác, az Ida-hegyi álpásztor!), Júlia meg rendes lány, úgyhogy elfogadja szülei döntését, és készül az esküvőre – hiszen már megvan hozzá a kora. Tizennégy éves.

Borzongunk

Szokás manapság borzongani, hogy micsoda borzasztó rabságban tartották a régiek a szerelmet, mert olyanokat mondtak, hogy a párválasztásban nem jó vezető a szerelem, meg hogy a szerelem majd úgyis megjön a házasságban, és ez mennyire rossz volt. Szokás ma mondani, bezzeg ma mennyire jó, hogy mindenki ahhoz mehet, akihez akar, és azt választhatja, akibe beleszeret, és a szülőknek kuss a neve.

Persze könnyű nekünk borzongani a múlt szokásain.

Épp annyira könnyű nekünk borzongani rajtuk, mint nekik rajtunk: biztos mélységesen megdöbbennének rajtunk a 16. századiak, ha látnák, hogy manapság meg nem nagyon illik házasodni, viszont hosszan illik együtt járni, és kézen fogva kell menni az utcán, és a moziban, a sötétben csókokat illik váltani, miközben pörög az akciófilm, és biztosan megbotránkoznának, ha meglátnák, hogy manapság furcsa az, ha valaki azonnal esküvőt tervez, vagy úgy akar házasságot kötni, hogy előtte még nem volt szexuális kapcsolata leendő házastársával, sőt, nem is éltek együtt, és még nem végezték el az egyetemet, le sem doktoráltak még, és nincsen saját keresetük.

Éljünk bármelyik korban, a szokások így is, úgy is kialakulnak, és a többség egész addig elfogadja azokat, amíg nem jön egy új szokásrend, ami elsöpri a régit.

Júlia kockáztat

Júliának Rómeó az első szerelme, és mindent kockára tesz. Kinn áll éjszaka az erkélyén, és bevallja, hogy Rómeónak azonnal odaadná magát.

De ha ettől azt hinné Rómeó, hogy na, ez egy könnyű préda, megkapható kislányt találtam, végre, lesz egy jó éjszakám, aztán csá!, akkor itt Júlia világossá teszi, hogy csak akkor lesz az övé, hogyha feleségül veszi. De akkor azonnal!

Micsoda bátor lány ez a Júlia! Hiszen ha azonnal házasságot kér Rómeótól, azzal lehet, hogy egy életre elijeszti magától! Hány fiú nem kullogna el szomorúan Júlia ablaka alól? „Azonnal esküvő? Ez a lány megőrült.”

Micsoda bátor lány ez a Júlia! Hiszen el is vesztheti élete legnagyobb szerelmét. De mégis csak így nyerheti meg élete igaz szerelmét!

De van értelme unalmasan, tét nélkül markolászni egymás fenekét, és szerelemnek nevezni azt, ami igazából csak tocsogás a langyos lábvízben? Radikális kérdés, de Shakespeare műveinek olvasói újból és újból átélhetik, hogy olvasás közben akarva-akaratlan ennyire radikális kérdéseket tesznek föl magunknak...

Kép: Wikipédia

A szerelem nem vak

Júlia nem gondolkodik olyasmiken, hogy de még alig ismerem, azt sem tudom, mennyit keres, és mi a kedvenc zenekara, mit tanul, és mit olvas szívesen, milyen márkájú autója van, és milyen az ágyban! Ő egészen biztos abban, hogy megtalálta az igazit.

Mert a szerelem nem vak, hanem épp hogy igazán látóvá tesz; mert a szerelmes ember szeme megnyílik, és meglátja a fizikailag látható világon túli igazságot. Aki igazán szerelmes, az egy pillantással megismeri kedvesét.

De mennyi minden állhatja útját az igaz szerelemnek! A származás, a család, az anyagiak, a különböző neveltetés és kulturális háttér, értékrend, világkép... Amikor Júlia éjszaka elmondja a monológját, akkor arról beszél, hogy Rómeó mondjon le mindenről, még a nevéről is, mert ő is le akar mondani mindenről, hiszen szerelmesek egymásba!

Micsoda nehéz feladatok ezek! De micsoda könnyű mindez, ha az ember szerelmes!

Micsoda bátor lány ez a Júlia! És micsoda leckét adott mindenkinek... ő tanította meg nekünk, mi a szerelem.

Véletlenek?

Sokan gondolják azt, hogy Rómeó és Júlia halálát véletlenek és félreértések sorozata okozza. A tragédia dramaturgiai rendszerében igaza van ezeknek az elemzőknek. De mondhatjuk azt is, hogy Júlia és Rómeó teljes életet éltek: megtalálták az igaz szerelmet, összeházasodtak, szerelmük beteljesedett, miért élnének tovább? És azt is mondhatjuk: aki annyira szerelmes, mint ők, aki, hogy kedvesével egyesülhessen, lehántja magáról páncéljait, aki legyengíti az immunrendszerét, mert minden, amivel saját biztonságát védi, minden, ami önzés, eltávolítja szerelmesétől; aki képes ennyire védtelen és kiszolgáltatott lenni, aki képes szerelmes lenni, az nem e világra való...

Haláluk oka épp az, hogy szerelmükben nem ismertek gátakat.

De mondhatjuk azt is: haláluk oka épp az, hogy megismerték és meg is élték az igaz szerelmet. Ebben a darabban nem az a legtragikusabb, hogy ők mindketten meghalnak... hanem az, hogy a szerelem talán nem is e világra való.

De mégis csak az él igazán, aki szerelmes – micsoda szörnyű ellentmondás! Micsoda hátborzongató antinómia! És főleg azért hátborzongató, mert erős a gyanú, hogy igaz.

Pelenkák

Sok viccelődésre adott okot, ahogy az utókor elképzelte Rómeót meg Júliát, aki túlélte. És Júlia ezekben a mókás továbbírásokban elkezd gyerekeket szülni, szoptatni, pelenkázni, és Rómeó meg elkezd más nőkre kacsingatni, mert nehezére esik a zsémbes felesége, akinek egy kicsit mindig kakiszagú a keze, és ahelyett, hogy az ágy örömeiben részesítené férjecskéjét, mosogat és tereget éjszaka.

De Shakespeare a hőseit szerencsénkre nem mindenféle pelenkák, szoptatás, mosogatás és hétköznapi házimunkákba bonyolította, inkább írt egy tragédiát a házasságról.

Mert az Othellót olvashatjuk úgy is, mintha a Rómeó és Júlia folytatása lenne…

De ez már egy másik történet.

(Részlet a Pagony Kiadó gondozásában megjelenő Az irodalom visszavág című könyv készülő 3. kötetéből)