A nemzeti öntudat – elavult vagy elvadult?

Ezt sugallják a közélet egyes hangadói, holott a valóság, amit tudományos kutatások is alátámasztanak, hogy számtalan boldogtalan ember van, akik a felszín alatt fájón céltalanok, állandó hiányérzetük van, keresik a helyüket és önmagukat a nagyvilágban.

Miként azt Cseh Tamás énekelte a „Holdkalap” című dalban, „fogalmuk sincs, hogy miért hülyülnek, hogy miért nincs jól egy ünnep”. A mind látványosabban individualizálódó – egyben globalizálódó –, felgyorsult, és virtuálisba menekülő, határaiban elmosódó világ szembeötlő és egyben súlyos csapást mért olyan társadalmi alappillérekre és értékekre, mint a család, a közösségek, a hitélet, az emberközi kapcsolatok, az elcsendesedés, vagy az alázat – boldogtalan emberek tömkelegét hagyva maga után.

Éppen a fent említett, megkérdőjeleződni látszó értékek hangsúlyozása kapott nagy visszhangot az új nemzeti alaptanterv elfogadásakor. A pozitív és támogató hangok mellett megjelentek a kételkedő, kishitű, pocskondiázó és értetlenkedő tónusok is: „Miért kell erősíteni a nemzeti öntudatot? Ez csak azt jelenti, hogy a gyerekek majd azt tanulják, hogy a magyar jobb mindenki másnál. Egyáltalán miért legyünk büszkék? Nem vagyunk mi sem „színmagyarok”. Miért kell ennyit beszélni a kereszténységről? Ez diszkriminatív. Minek ennyire kihangsúlyozni a család szerepét? Hiszen ez csak cinikus eszköz az emberek itthon tartására.”

Vegyük hát sorba a felmerülő kérdéseket. Híve vagyok a mindenkori, civilizált, tiszteletteljes és tényeken alapuló párbeszédnek.

1. A nemzeti identitás megerősítésével a gyerekek valóban azt tanulnák, hogy a magyarok jobbak, mint a világ összes többi embere?

Büszkének lenni egy nép saját kultúrájára, történelmére, néprajzára vagy irodalmára távolról sem bűn, és korántsem egyenlő más népek és nemzetek kultúrájának, történelmének és irodalmának automatikus lenézésével. Tényleg nem feltételezzük a másikról, egymásról, önmagunkról, hogy mindenki a saját öröme és büszkesége mellett másnak is képes örülni? Hogy szépen megférhet egymás mellett a nemzeti büszkeség és a mások iránti tisztelet, az érdeklődés és nyitottság? Summa summárum, erre a helyzetre is érvényes az a képlet, miszerint „aki nem ismeri önmagát, más megismerésére sem képes”. Ha pedig nem látjuk meg mindazt a szépet és a jót, ami adatott nekünk; ami töltődés, örömforrás, lelki simogatás és érték, ami féltve tovább örökítendő a következő nemzedéknek, nem veszítünk-e mi is egy csöppet emberi mivoltunkból?

2. A magyarság összetétele miatt nem is beszélhetünk „színmagyarokról”?

Anélkül, hogy akadémiai vitákba bonyolódnék a magyarok eredetéről, bátran kijelenhetem, hogy a jelenlegi domináns (közéleti) narratívában senki sem beszélt „színmagyarokról”. Költőink, íróink, politikusaink, tudósaink, hadvezéreink kiválóan példázzák a magyar nép vallási és etnikai sokszínűségét. Ugyancsak fölösleges volna tagadni, hogy István király az ország javára valónak tartotta az „idegenek” – ennek a mai megfelelője talán a szakképzett munkás lenne – betelepítését; hogy legnagyobb királyaink közül több nem magyar származású volt; hogy Bem apó lengyel gyökerekkel rendelkezett; hogy az aradi vértanúk többsége ugyancsak más ország szülötte volt, Petőfi Sándornak szlovák, József Attilának román felmenői voltak. A sokszínűség éppen abban lesz csodálatos egységgé, hogy az említettek mind magyarnak vallották magukat, vagy a magyar üggyel vállaltak szolidaritást, és ha nem is mind ismerték a magyar nyelvet, a szívük, a kardjuk és a haláluk e nemzeté volt.

Kép: Unsplash

3. Miért kell annyit foglalkozni a keresztyénséggel?

Magyarország keresztyén gyökerű és hagyományú ország, ez történelmi tény, ezért is természetes, hogy a világvallások közül ezzel foglalkozunk a leginkább. A templomba nem járók bizonyos körei előszeretettel hangoztatják, hogy véleményük szerint agymosás folyik a templomokban.

Én ki merem jelenteni, hogy Magyarországon a történelmi egyházakban lélekgondozás folyik, nem pedig agymosás, hiszen ez utóbbi egy erőszakos ráhatást feltételez.

Ez utóbbira jó példa lehetne a szcientológia, amelyről a keresztyénség támadói szívesen feledkeznek meg, holott az általuk képviselt, sok esetben zavaros világi eszközökkel térítő „vallást” több helyen inkább biztonsági kockázatnak minősítik. A keresztyén hit az embertársi szeretetre épül, a családunk és közvetlen környezetünk – tágabb értelemben a hazánk – iránt érzett felelősségre, valamint a megbocsátásra, és arra is, hogy imádkozzunk üldözőinkért és ellenségeinkért. Mi több, a keresztyén hit alázatra és hálára tanít, ami – valljuk be őszintén – nemtől, kortól és társadalmi státusztól függetlenül jelentős hiánycikk napjaink értéktévesztett és „varázstalanított” társadalmában.

4. A család hangsúlyozása csak eszköz a röghöz kötéshez?

A család valójában a társadalom legfontosabb alappillérre, az egyén – ideális esetben – legsűrűbbre szőtt szociális hálója. Az emberi tragédiák (például hajléktalan sorsra jutó emberek, intézetben felnövő gyerekek) jelentős része pont a család széthullásában gyökerezik.

Lehet az embereket áltatni, hogy nem fontos a család, mert az állam mindig kisegít a bajból, de pontosan ez fog felelőtlen állampolgárokat kitermelni.

Ezzel ellentétben pont a család az, amely megtanít arra, hogy nemcsak magunkért élünk és felelünk, hanem mások jólétét is szem előtt kell tartsuk. Ezért végtelenül szomorú azon értelmezés, miszerint a család pusztán egy politikai eszköz az „itthon tartásra”. A család a legnagyobb ajándék és a legteljesebb körű érzelmi biztonság, ami egy gyereket (de a későbbiekben egy felnőttet is) körülvehet.

Milyen jó lenne, ha a világon mindenki elégedett lenne, és végül ott boldogulhatna, ahol született. Ennek elősegítése – vagy helyesebben: folytatása és megerősítése – ott kezdődik, hogy abba a jóba kapaszkodunk, ami van, és nem látjuk úton-útfélen mindenben a rosszat.

Aktívan tudomást nem venni a jóról: egyenlő a rosszal való azonosulással.

Tettek helyett lépten-nyomon panaszkodni: egyet jelent önmagunk és környezetünk lassú felemésztésével. A szilárd alapokon nyugvó nemzeti identitás és öntudat a mai globalizált világban, ahol sokan egyre ellentmondást nem tűrőbben a határok nélküli utópiát hirdetik, olyan érzelmi biztonságot képvisel, ami már gyerekkortól kezdve segít az egyént belehelyezni egy nagyobb körforgásba. A valóság tehát a nemzeti identitás és öntudat kritikájának éppen az ellenkezője: egy eltévelyedett csorda részeként maga is „birkává” válhat, aki nem rendelkezik szilárd (nemzeti) identitással. Elvégre, „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.