Apám otthona

Apám olyan otthont akart nekünk teremteni, ahova érdemes hazamenni, és ha már hazamentünk, ne is akarjunk elmenni onnan. Ezt többször elmondta nekünk, de akkor értettük meg igazán, amikor kirepültünk a családi fészekből és messze kerültünk egymástól.

Ha apám megálmodott valamit, az előbb-utóbb valósággá vált. Számára nem létezett lehetetlen, csak sok munka, akarat és kitartás! Nagy parkról álmodott, terebélyes fákról, szép kertről, illatos rózsalugasról, sok-sok állatról és gyerekzsivajról. A kúriáját, ahogy ő nevezte, körbeültette tujákkal, majd a sok-sok gyümölcs, fűz-, dió-, olaj- és fenyőfa következett. Ragaszkodott hozzá, hogy mi, gyerekek is segítsünk neki, hiszen ha felnövünk, emlékezni fogunk rá, hogy azok a hatalmas fák, amelyek lombjai között most madarak énekelnek, és amelyekre az unokái színes fonalakból „pókhálókat szőnek”, azokat mi öntöztük és gondoztuk még facsemete korukban.

Apám úgy tartotta, az állatok tisztelete és szeretete is hozzátartozik a jó és igazságos emberré válásunkhoz. Ezért hozott a házhoz kecskéket, birkákat, disznókat, tehenet, lovat és baromfit. Az állatok között érezte a legjobban magát. Ha feszült volt vagy szomorú, közéjük ment és velük „beszélgetett”. Még neveket is adott nekik: a kedvenc disznóját Övesnek, a tehenét Böskének, a birkáját Gerzsonnak, a fekete varjúját Róbertnek, a kövér macskáját Oszkárnak, libáját Benőnek, később Gordonkának keresztelte. A téglából épült, szépen bevakolt istállót és a disznóólat a házunk folytatásaként, nem pedig külön épületnek építtette, közvetlen udvari bejárattal. Még radiátorokat is szereltetett fel, hogy a jószágai ne fázzanak a hideg beálltával.

A testvéreimmel gyermekéveink legszebb időszakát éltük, amikor láthattuk, ahogy a kiscsibék kibújnak a tojásaikból, majd a kotlós melegíti, és inni, enni, kapirgálni tanítja őket. Ám legjobban azt szerettük, amikor kiskecske vagy kisbárány született, ilyenkor cumisüveggel a kezünkben rohantunk etetni az új jövevényeket.

Apám fontosnak tartotta, hogy mivel lovas nemzet vagyunk, mi is tudjunk lovagolni. Edzőt fogadott mellénk. A lovunk, Mucus igazi családtagnak számított. Egy orvosi műhiba következtében veszítettük el kedvenc állatunkat, ezért az állatorvosnak ezt minden találkozásunk alkalmával felróttam, sok év elteltével is. Még mindig fájdalmas emlék, ha felidézem azokat a napokat, ahogy küzdöttünk a ló életéért. Éjjel-nappal mellette voltunk, próbáltuk a lázát csillapítani, de hiába. Mucus apám karjaiban pusztult el, aki hosszú ideig feküdt a ló élettelen testére borulva. Vigasztalhatatlanok voltunk. Apám megígérte, hogy vesz nekünk egy kiscsikót, akit együtt nevelünk fel, de pár hónappal a ló halála után egy szörnyű betegség csapott le rám, és a szüleim a gyógyíttatásomra költötték a megtakarított pénzüket. Nemcsak a lovat sirattuk meg, hanem az összes kutyát, macskát, akiket elvesztettünk. Megástuk a sírokat, és eltemettük őket egy bokor mellé vagy egy fa alá. Édesanyám rendszerint virágokat ültetett köréjük, így mindig tudtuk, hol nyugszanak a kedvenceink.

Kép: Zsuffa Tünde

Amellett, hogy természetbaráttá nevelkedtünk, apánk nagy hangsúlyt fektetett a képzésünkre is. Leginkább azért tartotta ezt fontosnak, hogy a menedéket jelentő kerítésen kívül is biztonságban lehessünk, és ne az utca neveljen minket. Így került egy óriási zongora a házhoz, jártunk szolfézsra, zongoraórára, hittanra, cserkészfoglalkozásokra. Ha pedig otthon voltunk, akkor tele volt a ház gyerekekkel. Idilli világunkban a magunk ültette fák lombjainak árnyékában játszottunk, a kukoricásban bújócskáztunk, télen hócsatákat vívtunk a betemetett udvarban, tavasszal pedig izgatottan és mosolyogva vártuk a park újjászületését.

Apám az otthonára volt a legbüszkébb, mert minden fűszálban, virágban és fában mindannyian jelen vagyunk. Amikor már betegeskedett, minden egyes szippantás az otthon mámorító levegőjéből gyógyszerként hatott a lelkére. Ezért mielőtt a betegszállítók beemelték a mentőbe, kérte, hadd vethessen még egy pillantást saját kis földi paradicsomára, amelynek a látványától új erőre kap.

Apám kertje minden évszakban csodálatos ma is: befedheti a hó, jöhet a fagy, a rügyező tavasz, a forró nyár vagy az esős ősz, amikor a sok-sok fáról lehulló levél vastag arany szőnyegként terül el a lábunk alatt. Apám otthona – az iránta érzett szeretetből és tiszteletből – pont olyan, mint ahogy megálmodta, unokái és dédunokái megszületésével pedig még életszerűbb és valóságosabb lett.

Ha hazamegyek, nem is vágyom sehova… ott akarok maradni.