Katolikus és/vagy kommunista Kína? – Interjú Mervay Mátyás Kína-szakértővel

– Sokan tudnak Marco Polo útjáról, amelyet egyes kutatók megkérdőjeleznek, hogy valóban járt-e ott, mert furcsák a leírásai meg a térkép is, amit közölt. Szintén híresek a 16. századi jezsuiták távol-keleti útjai, akik a portugál és spanyol gyarmatosítással párhuzamosan érkeztek Kelet-Ázsiába és így Kínába is. Ami igazán izgalmas, az a módszer, ahogyan ők ezt a misszionálást és térítést felfogták. Felismerték és csodálták azt a nagy hatású kultúrát, amelyet Kínában találtak, és hamar rájöttek arra, hogy ha valamit el szeretnének érni a hitterjesztésben, akkor nem lehet mindent tetőtől talpig felforgatni.

Az inkulturációt választották, azaz a helyi kultúrához hasonulást. Külsőségeiben és bizonyos belső engedményekben is próbáltak azonosulni a helyi viszonyokhoz. Például keresztény misszionárius létükre a helyi kínai hivatalnoki viseletet kezdték el hordani. Ők voltak az első olyan nyugat-európaiak, akik képesek voltak beszélni a kínai nyelvet, és ezzel eljutottak a hivatalnok réteghez, akik írástudóként fogékonynak mutatkoztak az új és izgalmas tanításra. Valódi hatást nem a vallási tételeikkel tudtak hozni, hanem azzal a tudományos ismerethalmazzal, amely teljesen különbözött a kínai ismeretektől. Például a csillagászat nagy hatással volt a császárra, aki kifejezetten pártolta őket. Rómával való kapcsolatuk megnehezedett, ebből következett a kínai rítusvita. Később a britek, a hollandok és a franciák is az ellenkezőjét képviselték, mint a korábbi inkulturáció. Szerintük mindennek pontosan úgy kellett kinéznie, mint ahogy Európában volt.

– Itt a lényeg a gazdaság, a pénz volt.
– Ebben egyébként egészen jól egymásra találtak a kínaiakkal. De gyarmatosításba csapott át ez az egész a 19. század közepén, az ópiumháború idején, és erőszakkal nyitották meg a kínai birodalmat. Ezzel párhuzamosan folyamatosan voltak ott misszionáriusok is. Európában, főleg Angliában pedig ekkor zajlott egy új evangelizációs hullám a protestáns egyházakban, amelynek nyomán lángoló lelkű misszionáriusok érték el a Távol-Keletet.

A kommunisták szemében a kereszténység a nyugati imperializmus eszköze volt.

Ezért is tiltották az egyházakat, később pedig megalakították az úgynevezett kínai hazafias egyházat, amelyben a pártra tesznek esküt, és ezzel párhuzamosan illegalitásba kényszerültek azok, akik ezt megtagadták. Kettősség jellemezte a katolicizmust: voltak, akik esküt tettek az államra, és voltak, akik teljesen elutasították. Utóbbiak lettek a földalattiak, az illegálisak, akiket attól függően, hogy milyen szigorú volt a rendszer, üldöztek vagy megtűrtek. Most is lehet hallani olyan eseményekről, hogy valakit a hite miatt elvisznek, bebörtönöznek, nem jut bizonyos állami segítséghez, amihez mások viszont igen. Még mindig vannak szankciók, de annak a korszaknak már talán vége, amikor valaki az életével fizetett azért, mert nem az állami egyházhoz tartozott. Én legalábbis nem tapasztaltam ilyen súlyos problémákat.

Kínai szeminaristák egy jezsuita misszióban, 1900 - Kép: Wikipedia

– Úgy hírlik, hogy óriási az érdeklődés a kereszténység iránt Kínában.
– Az egész keleti partvidéken és a nagyvárosokban is jellemző az érdeklődés a keresztény hit iránt, de a keresztények legnagyobb koncentrációja Kelet-Közép-Kínában, a Sanghajtól délre eső Csöcsiang tartományban van. Nagyon érdekes, hogy sok kínai számára a kereszténység a nyugati kultúra egyfajta exportcikke, úgy, mint bizonyos márkák vagy a karácsony. Például az Apple termékeknek hatalmas kultusza van. Nem lennék meglepődve, ha ma a cég bevételének nagy része Kínából érkezne. Ott ez státuszszimbólum. Van, aki szó szerint a fél veséjét adja egy készülékért. Megveszi, hogy bekerülhessen egy sokak által elképzelt társadalmi csoportba.

Karácsonykor a katedrálisba nem tudsz bemenni az éjféli misére. De nem azért, mert olyan sok ember van, hanem azért, mert a hívek nem ott vannak, hanem a katedrális mellett lévő plébániaépületben zsúfolódnak össze, egy kis hittanteremben. Ugyanis a katedrálist az érdeklődőknek nyitják meg. Ez egy kicsit abszurd, amikor ott van kivilágítva és teljes díszben egy hatalmas neoromán katedrális, ahol a fotózók, betlehemet nézegetők, karácsonyi díszeket és fahéjas füstölőket szagolgatók járnak körbe. A karácsony egyébként nem piros betűs ünnep, senkinek nincsen munkaszüneti napja, és nem jelenik meg a naptárban. Mondják, hogy ez az a nap, amikor elviszem a barátnőmet étterembe, mert ez olyan romantikus. Kvázi Valentin-nap.

A kínaiak ezekben a szinkretista megoldásokban elég jók. Nagyon praktikusak, nagyon ügyesen tudják alakítani az ideológiájukat, a vezérelveiket aszerint, hogy mire van éppen szükség.

Ennek a propagandának legnagyobb kihívói talán a keresztények lehetnek, mert ők hajlamosabbak csak egyfelé elköteleződni, és ez a kínai gondolkodáshoz nehezen illik.

– Mit szólsz ahhoz, hogy Ferenc pápa elfogadta a kommunista hatalom által kinevezett püspököket?
– Azt gondoltam, hogy előbb-utóbb el fog érkezni az a pillanat, amikor mindegyik fél pragmatikusan fog hozzáállni ahhoz a kérdéshez, hogy mi legyen a kínai katolikusokkal. A két tábor: akiket eddig elfogadott a Vatikán és akiket nem, örökké nem élhetnek ilyen kettősségben. A Vatikánnak érthető vágya, hogy átölelje, a maga táborában tudja az összes kínai katolikust. Abban egészen biztos voltam, hogy ha ez az ölelés megvalósul, akkor Ferenc pápa idejében fog megtörténni.

– Azt lehetett olvasni, hogy ez egy ideiglenes megállapodás.
– A szövege nem is nyilvános. Azt tudható, hogy volt hét „illegitim” püspök, akik Róma szempontjából „átok” alatt voltak, hiszen nem a pápa, hanem „a párt” nevezte ki őket, és ezt most visszavonta Vatikán. A pápának erre van lehetősége, mert ő ilyen kérdésekben a kánonjog fölött áll. A nehézség Hongkong, mert ott Peking hozzájárulásával megengedték a katolikus egyház működését, tehát más a szabályozás. Ott működik Zen bíboros, aki korábban szintén a közeledés híve volt, de amióta kinevezték kardinálisnak, azóta konfrontatívabbá vált, és árulásnak nevezte a pápa lépését.

Hongkong amúgy is furcsa kapcsolatban van Kínával. Amikor a brit gyarmati világból Kínához visszacsatolták 1997-ben, akkor az „egy ország, két rendszer” elvét hirdette meg Peking. Ez 50 évre szabályozta Hongkong helyzetét, amiből még sok idő van hátra.

Kép

Mervay Mátyás

– Úgy tűnik, hogy a Vatikán reálpolitikát folytat.
– Eszünkbe juthat akár Mindszenty bíboros is, akit 1974-ben visszahívott a Vatikán, VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost, és elindult a békepapi mozgalom – ezzel a Vatikán kiegyezett a magyar szocialista kormánnyal. Van, aki innen nézi a kínai folyamatot.

Az úgynevezett „földalatti katolikusok” úgy érezhetik, hogy őket cserbenhagyták.

Kérdés, hogy a két legitim püspöknek mit mond majd a pápa? Most azt nyilatkozta: elfelejtettük, hogy 350 éve még Dél-Amerikában is a spanyol és a portugál király nevezte ki a püspököket, de ennek a korszaknak, Istennek hála, vége van.

– De ez a földalatti egyház sem igazán földalatti már!
– Igen, ők inkább a szürke zónában vannak. Igazából nem üldözik őket, most már nem zárnak börtönbe embereket azért, mert részt vesznek a misén. Persze vegzálás az van, például időnként leverik a kereszteket. De az igazán nehéz az, hogy Kínában nincs a mi értelmünkben vett jogbiztonság. Soha nem lehet tudni, hogy mikor ér véget a mostani, megengedő politika.

– De te nem oda jártál misére, ha jól tudom.
– Aki egy picit is jó szándékú, az nem megy oda. Én a tiencsini katedrálisban angol nyelvű liturgián vettem részt. A nyitási politika része, hogy külföldiek számára – ugyan nem a helyi, egyházi struktúrában, de – tartanak misét. Ez a közösség nem a tiencsini egyházmegyéhez tartozik, mindig külföldi papok celebrálnak.

– Emlékszem a nyolcvanas évekre, amikor Magyarországon is hasonlóan viszonyultak a külföldiekhez. Nekik itthon lehetőségük volt olyan dolgokra, amikre nekünk nem.
– Igen, így van ma Kínában is. A mi angol nyelvű misénkről sem zavarták ki a kínaiakat. A keresztények helyzete attól függ, hogy éppen mennyire fogja szorosan a gyeplőt a rendszer. De ami igazán kérdéses, az Tajvan helyzete. Vatikán a legjelentősebb állam, amelyik elismeri Tajvan függetlenségét. Az utóbbi egy évben három ország „forgatott köpenyt”, és átnyergelt Kína pártjára. Ezek mind kis országok, de így egyre kevesebb morális támasztéka van Tajvannak, hogy elfogadtassa saját függetlenségét, pedig ez az állam az 1970-es évek óta demokratikusan működik. A kínai-vatikáni közeledésért cserébe Kína nem engedheti meg a Vatikánnak, hogy Tajvan függetlenségét elismerje. Most felmerül a kérdés: vajon a Vatikán is szembefordul korábbi álláspontjával? Nem tudjuk, de érthető, hogy a tajvaniak nem örülnek. Ott egyébként a buddhizmus a meghatározó vallás.

Úgy gondolom, hogy a nagy folyamatok tekintetében mégis a jó irány felé történt elmozdulás a kínai-vatikáni egyházi ideiglenes megállapodással, és ez elkerülhetetlen.

Nem kell feltétlenül feketén-fehéren látni azt sem, hogy a most elfogadott püspökök a kommunista hatalom kiszolgálói, „láncos kutyái”. Sok emberi dilemma lehet a háttérben, hiszen Kínában csak így lehet működni! Korszakokon és rendszereken átívelő valóság, hogy középtávon senkinek sem volt esélye Kínában megmaradni, aki nem tudott alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz. Ez igaz a buddhizmusra is, amely azért tudott Kínában meghonosodni, mert átalakult. A jezsuita missziók története hasonló tanúságot hordoz: az akkulturáció támogatóit (akik a kereszténységet hozzá akarták igazítani a domináns kultúrához) a Vatikán átkozta ki, a térítőket pedig Kína száműzte. Lehet azt mondani, hogy az akkori pápák inkább keményvonalasok voltak, és inkább „törtek”. Most viszont mintha Ferenc inkább azt választaná, hogy hajoljunk, hátha középen találkozunk. A konzervatív katolikus körök azonban ágálnak ez ellen.