„Itt élnek közöttünk” – Utazás a tibhirine-i vértanúk nyomában

Franciaország olyan hely, ahol rengeteg a kolostor, és rengeteg az ateista. Nem ismerem a pontos adatokat, de talán itt él Európában a legtöbb szerzetesközösség. Számos 20. századi rendalapítás francia eredetű. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy abból a kevés protestáns szerzetesrendből, amely a protestantizmus hagyományaiból nőtt ki, négy református, illetve „egyesült protestáns” alapítás francia nyelvű! Különleges ország ez, mert a déli melegvérűség, és az északi pedantéria is jelen van. A párizsi divatszalonok kultúrája jól megfér a vidéki önszerveződő közösségekkel.

Talán ez a sokszínűség adja azt, hogy Franciaországban olyan vallási klímát találunk, amilyennel én máshol nem találkoztam: nyitott gondolkodás, ugyanakkor spirituális éhség. Készség az intézmények lebontására, ugyanakkor új utak keresése. Nyilván az a hosszú egyezkedés is a francia egyházi légkör hátterében van, amely az 1905-ös francia egyházi törvény és az 1923-as francia–vatikáni megállapodás között eltelt. Ennek során a laicitás, a nemzeti jelleg, a demokrácia, a liberalizmus szlogenjei alatt megbújó érdekek csatáztak, szerencsére csak szóban! Ez a társadalmi vita azonban megérlelt egy különös folyamatot.

Évekkel ezelőtt tanultam Franciaországban. Most csak néhány napot töltöttem ott, de megcsapott ez a jó levegő. A legerősebb élményem Tamié, az a trappista monostor, ahonnan Algériába ment Christophe testvér. Ő egy azok közül, akik Tibhirine-ben mártírhalált haltak.

„Együtt élünk a remény földjén. Dolgozunk benne. Házad lakói vagyunk. Ott élünk. Imádkozunk. Ott maradunk, amíg meg nem halunk. Kezedben élünk. Ki tudná elvenni ezt a nyitott boldogságot tőlünk?  (Christophe testvér naplója: 1995. 05. 07.)

Az Alpok havas csúcsai mellett kacskaringóztunk, és végül leparkolhattunk a trappista sajtüzem mellett. Az ízek megelőzték a kolostor látványát, mert mindenütt kék-piros színű, keresztes papírban árulják azt a finomságot, amit mi camembert-nek neveznénk. De hát ki ismeri itt azt a gazdag ízvilágot, amit a franciák igen? Mindenütt színben, formában és ízélményben is széles skálája a sajtoknak! Tamié egy kerek sajt neveként ismert a legtöbb francia számára, de valójában egy völgy neve, ahol 1132-ben megjelentek a bencés regula szerint élő szerzetesek. A parkolóból a nagy épülettömb felé sétálva sajnálattal vettük tudomásul, hogy a kiírás szerint ebből a finom sajtból nekünk most nem jut, mert télen a bolt zárva van. Nem olyan nagy baj, mert állítólag az igazán érett példányokat elviszik a kereskedők.

A félbevágott kereszt

A tölgyfabejárat mellett egy láncon kereszt himbálózott, ez a csengő. A portán kedvesen fogadtak, majd telefonáltak Didier testvérnek, aki már várt minket. Azért vele szerettünk volna beszélgetni, mert jó barátságban volt a néhai Christophe testvérrel. Ott, a várakozásra szánt fotelokban néztük azt a képet, amelyen a tűz hét lángja csap fel, szívet formálva. Megtudtuk, hogy a II. világháborúban egy különös, szimbolikus jelenet helyszíne volt a kolostor. Egyik napon a vendégeket fogadó testvér egy asztalhoz ültette a megszálló német hadsereg néhány katolikus katonáját, akik odamentek misére, egy olasz ezredest és a francia ellenállási mozgalom néhány rejtőzködő tagját. Mindenki polgári ruhában volt, de nem kétséges, hogy rájöttek egymás kilétére, mégis együtt ettek, és utána cigarettát cseréltek.

A hét láng a tibhirine-i vértanúkat jelképezi.

 

Az ebédlőben ültünk le Didier testvérrel. Barna, nagy ruhája alól egy nyakában függő fekete fakeresztet vett elő. Megtetszett a fa erezete és íves megmunkálása. De a története még erősebben hatott rám: Christophe testvér forrófejű ember volt. Soha nem tudott elmenni az igazságtalanságok mellett. Jogi egyetemet végzett, de a természet szeretete is végigkísérte egész életét. Egy egész erdőrészt telepített, amikor még Tamié-ben élt.

Egyszer valami miatt dühös lett, és Didier testvérrel vitázva erősen felemelte a hangját. Később nagyon bántotta a dolog. A megoldás legalább olyan „tüzes” lett, mint maga a konfliktus. Egyszer csak letérdelt elé, és azt mondta: „Készítettem egy keresztet. Hosszában elvágtam, a fele legyen a tiéd, a fele az enyém.” Didier testvér a megbocsátás jelét a mai napig a nyakában hordja. Christophe testvér viszont elvesztette Algériában, a kolostor kertjében, miközben kapált. Mintha elültette volna saját magát ott. Mindig is azt gondolta, hogy neki a teljes valóját oda kell adni, és éppen Algériában, az Istennek. Naplójába és az elküldött levelekbe gyakran írt verseket.

Itt és most című versét elfogatásukkor írta, 1996-ban, a március 26-ról 27-re virradó éjjelen.

Jézus adománya
átjárja kezeim

Megyek hová az ő élete megy
elindulok

de azért, testvérek
enyém a SZERETET
maradok.

 

Didier testvér vendéglátó barátainkkal beszélget – Kép: Fekete Ágnes

 

Köszönöm, bocsánat, szeretlek

Didier testvér lelkesen mesélt volt novícius társáról, akinek a naplója szerint 1972-ben különösen nagy lelki élménye volt. Felfedezte azt a három szót, ami egész életét végigkísérte: Köszönöm, bocsánat, szeretlek. Ez a három kifejezés az élet három lába volt számára. Egy képkeretbe írva mellettünk volt az ebédlő falán is. Naplója szerint valami belső, pascali tűz-élményben volt része, és Isten szeretetére csak a szerelmesek vallomásával tudott válaszolni: Je t’aime. Ekkor fedezte fel a „Jézus Kistestvérei” nevű szerzetesközösség alapítójának, Charles de Foucauld-nak az írásait, amelyek teljesen feltüzesítették: ebbe a rendbe akart belépni. Azonban a katonai szolgálat még előtte volt.

Úgy döntött, hogy ezt Algériában, egy fogyatékkal élők számára fenntartott otthonban tölti el. Átutazóban látogatott el egy alkalommal Tibhirine-be. Ott egy olyan csendes és hiteles szerzetesi közösséget látott – az imádságnak, a munkának, a boldogmondásoknak a megélését –, hogy azonnal megszerette őket. Be is lépett az ottani trappista monostorba. A tamié-i trappista közösség apátja azonban arra kérte, miután szerzetesi fogadalmat tett, hogy költözzön vissza Franciaországba, tanuljon egy mesterséget. Így történt, hogy kitanulta az asztalos szakmát és a sajtkészítést is. 1984-ben fordult a tamié-i apáthoz Christian de Chergé, az algériai tibhirine-i trappisták elöljárója, hogy erősítse meg közösségüket, így került Christoph testvér vissza Algériába. Az egész élete a szeretet költészete volt. Minden sorából árad az önátadás vágya. Didier testvér megmutatta azt a kötetet is, amelyet ő válogatott össze verseiből és rajzaiból.

Nemcsak a szerzetes szavai mondták ki, hogy az algériai mártírok itt élnek közöttünk, hanem mi is így éreztük a beszélgetés végére.

A vallomásokkal egészen megtelt a lelkünk, így ültünk be a vesperásra.

Tamié, templom a trappista monostorban  – Kép: Fekete Ágnes

 

Spirituális út: különbözőképpen is együtt

Itt életemben másodszor hallottam, hogy egy kolostorban nem gregorián dallamokat énekelnek, hanem egészen különleges, modern összhangzatokat. Az volt a benyomásom, hogy ezek a nemes férfiak elérkeztek a mába, de úgy, hogy mégis benne maradtak a hagyományban. Talán ugyanez a hozzáállás vezérelte azt a gondolatot is, hogy Tibhirine-ben a régi cisztercita monostort átadják a 20. századi francia alapítású, ökumenikus elhivatottságú Chemin Neuf Közösségnek, akik nagy küzdelmek árán felújították szinte az egész monostort.

A rendőrség folyamatosan ellenőrzés alatt tartja őket. Ezt nem veszik nagy örömmel a Chemin Neuf tagjai, mert sehova nem mehetnek felügyelet nélkül. A kormány mindent megtesz azért, hogy a szerzetesek meggyilkolása még egyszer ne történhessen meg, és talán a lelkiismeretük sem jó. Akik ott élnek, azok azonban szeretnénk egyfajta spirituális utat bejárni abban, ahogyan együtt élnek a muszlimokkal. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Franciaországban is rengeteg a kolostor, ugyanakkor rengeteg az ateista, Algériában is a Megváltóhoz vezető útra indulnak ma is, annak ellenére, hogy a környezetük egészen mást sugall.

Jelen lenni, de másként. És valóban, mintha ez lenne a 21. század nagy kihívása: lehetséges ez?

Végül

Nem tudom, mit mondjak
De VÉGÜL
neked ajánlok
egy jól kidolgozott igent
elmenni, és
az életem végén magam után hagyni egy köszönömöt
jól megmunkálva, és aláírva

 

A verseket a szerző fordította. A versek ebben a kötetben jelentek meg: Frère Christophe: Aime jusqu’au bout du feu, Edition Monte Christo, 1998.
A festmény forrása: http://elysabeth.folliet.over-blog.com

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti