Schäffer Erzsébet: Mesék férfiakról 3. – „A lányok olyan komplikáltak…”

Tatabányára utaztam. Tél vége volt, már nem kellett nyakig begombolkozni, de azért jól esett a meleg a vonatban. A két fiú, tizenhat-tizenhét éves, bejáró diák, Kelenföldön szállt fel. Az egyik nyurga, vékony, az a mindenre mozdulós, a másik testes, lassú, megfontolt, olyan tudósféle. Ott maradtak az ajtónak dőlve. Beszélgettek. Ha nem akartam volna, akkor is hallottam minden szavukat. A testes srác kérdezett.

– Az a vörös?

– Az. Hosszú csizmában jár.

– Nem ciki, hogy vörös?

– Még jó is. Nem szeretem a kopírozott csajokat.

– És amúgy milyen?

– Azon még nem tudok elmenni. A lányok olyan komplikáltak.

Kicsit hallgatnak, aztán megszólal a vékonyabb.

– Elmondtam neki, hogy nem bírom a testemet. Hogy nincs izmom, meg ilyenek. Hiába súlyzózok. Mire rögtön elmesélte a barátnőjének. Normális? Ez egy belső dolog.

– Minek dumáltál?

– Mert zavar. Gondoltam, megérti. Ez is zavar, meg hogy a bőröm fehér. Nyáron tiszta gáz, mindenki csoki, én meg világítok. Erre az első telefonban eldumálja…

– Furák a csajok…

Megint hallgatnak, a tudósféle megoldást keres. Meg is találja.

– Ne vedd le a trikód…

– Azt csinálom. A Balatonon abban is fürdök. Anyám megőrül. Nem ért semmit. Egész nyáron ez a téma.

– Anyád is nő…  

Lányok érkeznek a peronra, vihognak, fesztelenek, feltűnők. A két fiú végképp elhallgat. A vékony érdeklődve figyeli őket, társa tüntetőleg kinéz az ablakon. Vissza-visszafordul, de hosszabb pillantást nem enged magának.

Érd után szállnak le, az ablakból még látom, ahogy kezet fognak aztán elmegy a két férfi, ki-ki a maga útján.

***

Hetek múltak el, a két fiú még mindig előttem van. Talán mert annyira ott volt bennük a leendő férfi. Az odaadásukkal, a bizonytalanságukkal, a próbálkozással, a csalódással, a keresés vágyával. Egy régi kép úszott elő az emlékezetemből. Egy hasonlóan bizonytalan, próbálkozó, csalódott és kereső férfi képe. De ő már nem gyerek volt. És nem voltam gyerek én sem. Csak nagyon fiatal. Ahogy most visszagondolok, olyan ez a történet, mint egy megfejthetetlen, mégis sokat sejtető mese.

„A lány megvárta, míg üres lesz a kiállítóterem. Csak aztán ment oda a kép elé. Kicsit oldalt állt, hagyta, hadd vesszen el az alak az olaj csillogásában. Utána fordult úgy, hogy minden zavaró tényező nélkül, teljes egészében láthassa.

A zöldessárgás héttérben a nehéz, fekete kabátba burkolt, vékony női test, mint egy feszület. Télikabátos corpus.

Állt a kép előtt, sokáig, csöndben, gondolatok nélkül. Hálás volt, hogy a megnyitó közönségéből nem jár arra senki. Érezte, hogy egyszer csak meleg hullám önti el a fejét, az arcát, a nyakát, aztán a forróság végigzúdul a mellén, a hasán, az egész testén. Hagyta. Most nem haragudott a testére, mint sokszor máskor, hogy meglepetésszerűen, ellenőrizetlenül kiszolgáltatja.

Nézte a képet. És eszébe jutott az a régi délután.

Annak a nyárnak a közepén költözött el otthonról. Hétvégenként hazajárt, ha nem ment, küldött egy lapot. Akkor már több hónapja dolgozott, talált egy albérleti szobát, olyan volt, mint egy villamos, hosszú és keskeny, talán ezért is festette valami jókedvű piktor az egyik falát sárgára. Kevés időt töltött a szobában.

Egy este, már nem emlékszik honnan összeverődött társasággal, elhatározták, hogy nekivágnak, átmennek a Lánchídon, onnan föl a Várba, csavarognak egyet. Hideg volt. Abban az időben egy bordó színű, viharvert motoros bőrdzsekit hordott, ez volt a kedvence. A hídon fújt a szél, átfagyott mire Budára értek. A lépcsőkön, föl a Halászbástyáig, versenyfutást rendeztek, kimelegedett. Fönt jutott eszébe valakinek, hogy a közelben lakik egy festő ismerőse, nézzenek be hozzá.

A festő nem volt szívélyes. Amikor kinyitotta az ajtót, morgott valamit, ők betódultak, rosszkedvűen intett, hogy itt maradhatnak, aztán bement egy ajtón, onnantól színét se látták. Bort ittak, valaki talált egy fél üveg rumot, azt körbeadták. Egy lánynál almák voltak, meg jókora darab, zsírpapírba csomagolt birsalmasajt, azt ették. Nem volt hangulat, hogy eltűnt a házigazda, még a nagyszájúak is elcsöndesedtek. Ment volna már haza, körbenézett, hátha megtalálja a vécét. Nagyon kellett pisilnie, már akkor érezte az ingert, amikor átvágtak a hídon. Benyitott egy ajtón. A szeme nehezen szokta meg a homályt. A festő állt föl a sötétből, és megfogta a karját. Szájára tette az ujját.

– Pszt!

– A vécét keresem – suttogta, akaratlanul is átvéve az idegen irányítását. A férfi megfogta a vállát, egy benyíló felé fordította. Amikor visszajött, valamennyire már tudott tájékozódni. A műteremféle helyiségben a festő a fal mellett állt. Ránézett.

– Maradj itt – mondta.

Most is suttogott. Borszag érződött a leheletén.

– Nem ismerlek.

– Azért.

– Miért mondod ezt?

A férfi hallgatott. Sokára szólalt meg.

– Ha ismernél, nem maradnál.

Leült. Két kezével fogta a karosszék két karfáját, és meg se moccant. Így súgta újra.

– Az istenre kérlek, maradj most velem.

Később se, soha nem tudta magának megmagyarázni a viselkedését. Se azt, hogy miért félt, se azt, hogy mégis miért guggolt oda a lábához, és miért mondta a férfinak gondolkodás nélkül.

– Itt maradok.

***

Állt a kép előtt, érezte, hogy fázik. Fogvacogtatóan, kiszolgáltatottan fázott a nőalak is a képen. Ennyire tudta volna, hogy nekem ott nem volt jó? – kérdezte magában, és visszaidézte a pillanatot, amikor ott maradt a műteremben.

***

Két napig nem mozdultak ki a szobából. Két napig szerette, ölelte, takargatta a festőt. Először úgy, mintha a gyereke lenne. Vigasztalta, ha sírt, megsimogatta, ha félt. Betakarta, ha fázott, enni adott neki, ha éhes volt. Akkor nézte meg magának először alaposan, amikor elaludt. Vékony, elgyötört arcú férfi volt a festő, csodálkozó kisfiús szemekkel és darabos mozdulatokkal. Amikor felébredt, már nem suttogott. Látta, hogy a lány ébren ül mellette. A műteremben hideg volt.

– Te fázol.

Felkelt, odament a benyílóhoz. Fölállította, és a mezítelen hátára borította a hatalmas fekete férfikabátot. Kedvtelve nézegette. Aztán leguggolt. Összekuporodott, ahogy ő bújt oda tegnap a férfihoz. Átfogta a lábát, és megcsókolta a két térdét. Halk volt, éber, gondoskodó, nyoma sem volt tegnapi önmagának.

– Egyszer lefestelek. Lány, nagykabátban. Mit szólsz?

Bólintott, belebújt a kabátba. A festő átölelte.

– Nem tudod, mit köszönhetek neked…

A lány hallgatott és visszaölelte. Másnap a festő hiába tartóztatta. Amikor kilépett az ajtón, tudta, nem fog találkozni többé vele. Nem szabad, mondta magának, ahogy jött lefelé a macskaköves lépcsőkön.

Nem szabad, mert ha még egyszer eljövök, itt maradok. Itt akarok majd maradni örökre…”

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>