E/-expedíció – Epret mindenkinek!

Számításaimat majdnem keresztülhúzta, hogy férjem előző nap – az akciót meglepetésnek szánva – a spájzból az összes befőttesüveget elvitte a nagymamához, hogy ne foglalja a helyet. Anyósom pedig küldött a gyerekeknek (akiket eperügyben néhány napja megfelelően kiéheztettem) két kiló epret, úgyhogy amikor este bejelentettem, hová is megyünk holnap, a lelkesedés nem volt éppen kitörő. Kisebbik lányom javasolta, hogy inkább dinnyét szedjünk, azt még nem lehet kapni a piacon, kisöccse pedig nagyvonalúan felajánlotta, hogy inkább a tányérján maradt öt szemből főzzek dzsemet. Férjem kijelentette, hogy a maga részéről nem is szereti a lekvárt. Kisfiam erre rövid kalkuláció után még egy szemet megevett. A lányokat azzal tudtam megnyerni, hogy segíthetnek a befőzésben, kisfiam elől közben az eperszemekkel együtt elfogytak az érvek is, férjemnek pedig elég volt egy szúrós pillantás.

Másnap kosarakkal felszerelkezve érkeztünk az eperföldre. A termés igen ízletes volt, ám méretét tekintve nem túl biztató.

Három perc megfeszített munka után már férjem is úgy vélte, hogy a dinnyével jobban jártunk volna. Sejthető volt, hogy nem fogunk tetemes mennyiséget összeszedni (a csapadékszegény tavasz nem szerepelt elemzésem rizikófaktorai között), de kárpótolt, hogy a gyerekek legalább jóízűen belakmároznak (és őket még le sem kell mérni a kijáratnál). Csemetéim közben feltérképezték a környék állatvilágát. Nagylányom hisztirohamot kapott, mert a kezére szállt egy darázs, kishúga csigaversenyt rendezett, kisfiam pedig pártfogásába vett egy macskát, és könyörögni kezdett, hogy vigyük haza.

A mérlegelésnél büszkén láttam, hogy 17 kiló epret szedtünk, de amikor kiderült, hogy az egyik kosár alján a fiam által elrejtett macska is ott lapul, nem csupán az eperpiros állat csökkentette jelentősen a mennyiséget. Az általa előkezelt gyümölcstől is meg kellett válnunk, bár állaga tekintetében kiváló dzsemalapanyag lett volna, higiéniai szempontból aggályosnak bizonyult.

Az expedíció második fázisában a gyereksereg jelenléte nem kis kockázatot jelentett, a családi hagyomány szerint ugyanis befőzéskor egy morzsa sem lehet a konyhában.

Nem látszott tanácsosnak sem a kifőzött üvegek, sem a forró lekvár közelébe engedni őket, ezért gyerekmunkásokat kizárólag a tisztítás és aprítás fázisaiban alkalmaztam. Igaz, nem sikerült maradéktalanul szétválasztaniuk a zöld csumákat az epertől, kisfiam a maga részéről igazán alaposan beleaprította a zöldjét is az eper közé. A konyha lassan bíborba borult, aztán a tál epervelő is az asztalra, amelyet kisfiam (az eperföldön hagyott cirmost utánozva) nagy élvezettel kezdett fölnyalogatni. Nővére határozott munkafelügyelőként lépett közbe, mire öcsikéje sikítani kezdett. Ekkor csöngettek.

A villanyszámlást már a sikítás is elbizonytalanította, de amikor késsel a kezemben, vérvörös foltokkal a kötényemen ajtót nyitottam, bentről pedig azt kiabálták a gyerekek, hogy „Mit csináltál?”, már bánta, hogy becsöngetett. Nem fogadott el borravalót sem, jelezve, hogy mossa kezeit. Nekem sem ártott volna, most már nemcsak a konyha falfelületein és padlóján, hanem a táskámon, a pénztárcámon és a kilincsen is nyomott hagyott a vitaminokban, ásványi- és festékanyagokban gazdag eper.

A csemetéknek el is ment a kedvük a befőzőcske játéktól, és épp széledtek volna szét, hogy a lakás többi pontját is ellássák vitaminnal.

Lecsutakoltam, leültettem és egy nemes feladattal igyekeztem fixálni őket, hogy az üveg címkéire rajzoljanak epreket. „Nehogy összekeverjük majd a meggy- és az eperdzsemet.” Kár volt ok-okozati összefüggéssel magyarázni a feladatot, mert bár esztétikailag kifogástalan alkotások születtek, használati értéküket némileg csökkentette, hogy eper-meggy sorminták díszítették őket. Kisfiam remekeit egy-egy „roncsautó” is színesítette. Mivel írni még csak nagylányom tudott, a kicsiknek sebtiben megtanítottam a nagy E betűt, hogy ne érezzék magukat kirekesztve a további jelentőségteljes feladatból.

Mire férjem megérkezett, a csinos kis üvegek vérvörös tartalmukkal, a gyerekek pedig patyolat tisztán vártak az „eltevésre”. Azért az emberpróbáló munkához a család feje is hozzátette a magáét: a címkékre az E után ráírt egy-egy perjelet.

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>