Borhi László, aki családja révén érintett a holokausztban, jelenleg az Indiana Egyetemen, Bloomingtonban tanít. Kutatási eredményei nyomán – ahogy ő fogalmaz – „nehezményezi”, hogy a szövetségesek, az amerikaiak és az angolok békekötési szándékot színlelve, elkövettek mindent annak érdekében, hogy a németek megszállják Magyarországot, holott tudatában voltak: az itt élő 800 ezer zsidó számára ez a pusztulást fogja jelenteni. Arra számítottak, hogy a megszállás a nyugati partraszállás idejére jelentős német erőket köt le majd.

Titkosszolgálataik útján, kettős ügynökök alkalmazásával sikerült elérniük, hogy a németek, tartva a magyar kiugrástól, 1944. március 19-én bevonultak hazánkba.

Borhi úgy látja, hogy a német megszállást nem kezeljük a helyén, holott ez történelmünk éles cezúrája.

A történész hangsúlyozza, hogy nem akar politizálni, s merő véletlen, hogy a szövetségesek felelősségének felvetése beleillik a kormányzati emlékezetpolitikába, amely pl. a német megszállás emlékművének felállításával Magyarország áldozati szerepét (is) hangsúlyozni akarja. Ennek ellenére több kritikát is kapott, amelyekben a korral foglalkozó történészek (itt, itt és itt) – különböző motivációkból – azzal vádolják, hogy felmenti a történelmi felelősség alól a korabeli magyar politikai osztályt, végrehajtó hatalmat és intézményeit, összességében a magyarokat. Borhi ezt a kritikát visszautasítja, de ezzel együtt van cikkeinek, az azóta adott interjúinak egy olyan lendülete, indulata, amely elgondolkodtatja az olvasót.

Ha a történelmet nem is a győztesek írják, de azt, hogy éppen mit kell gondolni a történelemről, mindenképpen irányítják – ez alaptapasztalata a kelet-európaiaknak. A kommunista diktatúrában 1949-től még tudományos ötéves tervet is készítettek, amely meghatározta, miről mit, mennyit és természetesen a marxizmus klasszikusaira alapozva kell kutatni, publikálni a történészeknek. És meghatározta azt is, miről kell hallgatni.

 

A nyolcvanas években, amikor középiskolás voltam, már biztosan nem volt tudományos ötéves terv, ennek ellenére egyszerűen nem hittük el történelemtanárnőnknek a Molotov–Ribbentrop paktum tényét.

Idős asszony volt, így 1939 augusztusában értesült a szovjet-német megnemtámadási egyezményről, s nem kis bátorságról tanúbizonyságot téve elmesélte nekünk – de számunkra ez egyszerűen hihetetlen volt, mert már kisdobos korunk óta azt hallottuk, hogy a kommunizmus és fasizmus egymással kibékíthetetlenek, s a kommunista tulajdonképpen az antifasiszta szinonimája. Pedig azt nem is említette Fábri tanárnő, hogy a két nagyhatalom titkos záradékban felosztotta egymás között Lengyelországot…

Visszatérve Borhi kutatásaihoz, ha valóban úgy történt, ahogy állítja, akkor sem kérdőjeleződik meg, de valóban más megvilágításba kerül a magyar felelősség kérdése a holokauszt ügyében. Az „utolsó csatlós” bélyegét veszi le rólunk, ha kiderül: Kállayék nem hintapolitikát folytattak, hanem tényleg ki akartak lépni a háborúból – ám az amerikaiak és angolok csak beleugratták őket abba a játszmába, hogy a németek számára is kiderüljön a kilépési szándék, ennek megakadályozására pedig megszállják Magyarországot. Borhi a sakkjátszma-metaforát hozza erre, amikor a királynak, bár szándékában áll, már nincs hova lépnie, mert mindenhol mattot kap.

A történész nem kertel, kimond nagyon kemény, tabudöntögető mondatokat is: „Megemlíteném egyébként, hogy van német emlékezetpolitika is, ami óriási anyagi eszközöket fektet az ágazatba, olyan anyagi eszközöket, amilyeneket mi nem tudunk. Ennek az a jól kitapintható iránya, hogy igyekezzenek kimutatni: a helyi kollaboránsok nagyon sok mindenért felelősek.” Borhi is hangsúlyozza: valóban voltak kollaboránsok az egyes országokban, akiket lehet és kell is vádolni, de ha a németek nem akarták volna deportálni a zsidókat, azoknak nem lett volna kivel kollaborálni.

A holokauszt magyar történettudományi olvasatában (és az egyszerű tananyagokban, tankönyvekben is) azt hangsúlyozzák, hogy a magyar hatóságok milyen lelkesen vették ki a részüket a deportálásokból. Borhi súlyos mondata ebben a kérdésben a következő összehasonlítás: „A német megszállás volt a kulcsmomentum, a németek azonban a deportálásokat az általuk hatalomra juttatott magyar kormányzat és a magyar rendvédelmi szervek közreműködése nélkül nem tudták volna végrehajtani. Hozzáteszem, hogy Hollandiában is elég volt 200 német a teljes zsidóság deportálásához.” A holland holokausztnak 140.000 áldozata volt. Vagyis a holland államapparátusnak is komoly szerepe volt a deportálások lebonyolításában. Nem kevésbé komoly, mint a magyarnak.

 

Borhi egyik kritikusával, Ungváry Krisztiánnal szemben hangsúlyozza, hogy amíg Ungváry a magyar többségi társadalom részéről a holokauszt elfogadásáról beszél, addig ő birtokában van olyan titkosszolgálati írott forrásnak, amely a zsidók iránti segítőkészséget emeli ki a többségi társadalom részéről.

Mindezek alapján úgy tűnik, helye van egy kevésbé önostorozó, árnyaltabb nemzeti önkép kialakulásának, kialakításának. Nem mindegy, hogyan ítéljük meg múltbeli szerepünket, hogyan értelmezzük a történelmünket, mert mindez beépül a jövőnkbe is.

Hadd hozzak egy talán távolinak tűnő példát: a Notre-Dame-székesegyház huszártornya leomlott a múlt heti tűzben. Hogyan építsük újjá? – kérdezik maguktól és egymástól a franciák. Hűséges mása legyen az eredetinek vagy más, vagy esetleg nagyon-nagyon más? És már vitáznak is – attól függően, hogyan gondolnak a történelmükre, és – a jövőjükre.

Tehát lehet, hogy Borhi László nem akar bekapcsolódni semmiféle emlékezetpolitikába, mégis hozzájárul a közösség, adott esetben egy nép összeomlott történelmi önértékelésének hitelesebb, a valósághoz közelebb álló újraépítkezéséhez azzal, hogy a súlypontokat máshová helyezhetőnek mutatja.

És persze vitázhatunk is erről, összecsaphatnak a különböző vélemények – jó lenne, ha ezt is természetesnek látnánk!

Tóth Éva: Az „Igazi”? Nem tudom, hogy létezik-e ilyen. Talán néhány napra, órára igen. Azt tudom, hogy sorsszerű kötelékek léteznek. Amikor valakihez annyira ragaszkodsz, kötődsz, hogy azt hiszed, élni sem tudnál nélküle. Sokszor megmagyarázni sem tudod, hogy miért pont ő, vagy ha meg is tudod magyarázni, egészen egyszerű szavak jutnak csak eszedbe. Miért is kéne elmagyarázni, indokolni azt, ami egyértelmű? Hát mások nem látják, nem érzik, mennyire könnyű szeretni őt? Nem. Ezt csak mi látjuk. Mi látjuk egymást jónak, szépnek, sebezhetőnek, vonzónak, néha elviselhetetlennek, olykor meg szinte tökéletesnek. (mosolyog)

Tahi József: 30 éve vagyunk házasok Évával, és ezalatt rengeteget fejlődtünk egymás által.

Az ember a társa mellett az évek során nagy személyiségfejlődésen mehet keresztül, de csak is akkor, ha figyel, ha még 10–20–30 év után is tud érdeklődve, kíváncsian, figyelmesen odafordulni a másikhoz.

Ez nekünk is mindennapi munka, amihez ketten együtt kellünk, egyedül kevés hozzá egy ember. 

Éva: 1970-ben felvételiztünk a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahova engem csak a harmadik próbálkozásra vettek fel. Ekkor hallottam Jóskáról először, látni viszont már korábban is láttam Nagymaroson, egy művésztelepen, ahol az édesapjával sétált velünk szemben – ugyanis mindkettőnk édesapja festőművész volt. Rögtön felismertem őt, és igen jóképűnek találtam. (mosolyog)

József: Már akkor leskelődtél utánam. (nevet) A főiskolával párhuzamos utcában volt a menza. Mi kint álltunk a főiskola előtt, ott vagánykodtunk, büszkék voltunk, hogy oda tartozunk. Éva pedig a szemben levő utcában, a menza előtt állt. Néztem őt, hosszasan. „Azt a mindenit, de gyönyörű lány ez a T. Éva” – ennyi volt az összes gondolatom onnantól kezdve, hogy megláttam és rajta felejtettem a szememet. Amikor észrevett, és találkozott egy pillanatra a tekintetünk, ő elkapta a fejét, és gyorsan elindult az ellenkező irányba. Biztosan megijedt. (kacsint)

 

Éva: Egy évfolyamra, de két külön osztályba jártunk. Az ő osztályuk egy belevaló, bulis csapat volt, a miénk pedig ennek az ellenkezője. Egy közös barátunk elárulta nekem, hogy Jóska nagyon szeretne megismerni engem. Erre a lehetőséget egy házibuliban teremtette meg, mert addig-addig győzködtek, míg végül oda elmentem. Elkértem a barátnőm egyik csinos kis farmerruháját, és izgultam, hogy mi is történik majd. Ez volt az első bulim. Beléptem, milliónyi várakozással a szívemben, de a szoba közepén Jóska valaki mással csókolózott. Nem is várt engem. Úgy éreztem, átvert. Fogtam magam, és azonnal hazamentem.

József: A nagy buli közben elfeledkeztem a nagy találkozásról. (nevet) Egy idő után persze kerestem, hogy hol van, miért nem jött el.

Éva: Lemondtam róla. Nem volt második esély. Nem adtam több lehetőséget a számára.

József: Egyszerűen nem tudtam kikecmeregni ebből a kellemetlen szituációból, és ma már sajnálom, hogy nem harcoltam akkor érte jobban. Azt hiszem, azért nem, mert még nem ismertem. Talán, ha már akkor jobban ismerem, tudtam volna, hogy ő nemcsak egy lány, aki nagyon tetszik, hanem annál sokkal több… Az ember többnyire érzi, hogy mi a jelentős és mi a jelentéktelen, de így sajnos elsodródtunk egymás mellől.

Éva: Erre mondják, hogy így kellett lennie. Ha már akkor egymásra találtunk volna, lehet, hogy most nem működne ilyen jól a házasságunk.

József: Ilyen jól és könnyedén, mert veled ugye minden könnyű, drágám! (megfogja Éva kezét és nevet) Egymás megbecsüléséhez, azt hiszem, nagyban hozzájárul, hogy mindkettőnknek volt egy házassága, ami zátonyra futott, kudarcba fulladt. Az ember kétszer ugyanazt a hibát nem szeretné elkövetni. A válás mérhetetlen fájdalommal jár, ami kísérti és óvatosságra inti az embert.

Éva: Én sokáig Kaposváron játszottam, Jóska maradt Budapesten. Majd évekkel később, 1990-ben mindketten leszerződtünk a Nemzeti Színházhoz, kollégák lettünk.

Az egyik előadáson, a takarásban megfogta a fenekem. Így kezdeményezett, feszegette a határokat. Megfordultam, és lekevertem neki egy hatalmas pofont.

Innentől tudta, hogy nálam ez nem vicces, velem ezt nem szabad megtennie. Nem akartam ismerkedni, nem akartam újra belebonyolódni bármibe is. Csak a színészetet és a kisfiamat akartam – szeretetet, szívet, lelket, időt adni mindkettőnek. Másrészt ígéretet tettem édesapámnak, hogy többé nem kezdek színésszel.

József: Tornyosultak előttem a ledöntendő falak. De igyekeztem, rendkívül udvarias lettem. (mosolyog) Épp Az ember tragédiájának a próbaidőszakában voltunk, amikor elhívtam őt a közeli cukrászdába, egy kávéra. Lehet, hogy csak a kávé vonzotta, de végre eljött velem, végre kettesben lehettem vele. Ezt a kávézást pedig rengeteg sétálás követte. A sétálást pedig rengeteg beszélgetés. Majd egyszer csak vettem a bátorságot, és a vállára tettem a kezem. Ekkor rám szólt, hogy ezt ne, nem szeretné, túl evidens, túl egyszerű lenne…

Éva: Az utolsó pillanatig tiltakoztam az érzéseim ellen. Rettentően féltem, hogy esetleg újra megégetem magam. De annyiszor és annyiféleképpen bizonyított, hogy nem volt okom nem hinni benne. Az édesapám pedig, amint megismerte Jóskát, feloldozott az ígéretem alól. Örülök, hogy az életem része. Visszatekintve biztos vagyok benne, ha ő akkor nem söpri félre az én ellenállásaimat, megkövesedett volna a lelkem. Egyedül maradtam volna, annyira nem mertem újra szeretni.

 

 

József: Tudod, hogyan udvaroltam? Mindig az igazat mondtam. Ő pedig ezen mindig meglepődött. Nem féltem az igazságtól. Amíg ő egy kész rejtvény volt, én kiterítettem a kártyáimat. Ma már tudom, hogy a nők megfejtése egy életre szól. (nevet)

Éva: A mi házasságunk nem 30, hanem inkább 90 éves, mert éjjel-nappal együtt vagyunk. Egy színházban dolgozunk, egy darabban próbálunk, egy házban élünk. Üdítő, amikor néha külön vagyunk. (nevet) Hazaviszünk mindent – néha megfogadtuk, hogy jó, most nem beszélünk színházról, de képtelenek voltunk betartani. Ha egy házaspár egy helyen dolgozik, akkor mindent tudnak a másik napjáról, a konfliktusairól, kudarcairól, sikereiről. Amikor mesélünk egymásnak, egyből tudjuk, hogy kiről van szó, melyik szituációról, melyik pillanatról. Már egy tekintetből, egy mozdulatból tudom, hogy Jóska éppen hogy érez, és tudom, hogy ezt este otthon, kettesben még meg fogjuk beszélni, rá fogok kérdezni. Én ezt megszoktam és szeretem, de nem fogok hazudni: jó néha egy kicsit külön is lenni.

József: Na remek, zavarlak? (nevet)

A házasságunk egy hullámvasút. Amikor a szakadék szélén áll, sikítunk, amikor a hegycsúcson, megnyugszunk.

Mi például nem főzünk együtt. Rájöttünk, ha a konyhában ketten zsonglőrködünk, abból semmi jó nem sül ki. De egyébként a taxis, a gondnok és a kapus is én vagyok. Viccelek, de a lényeg az, hogy mindig jót akarunk a másiknak, ezért sokat segítjük egymást.

Éva: Az egyik legkedvesebb emlékem, amikor még udvarlási fázisban voltunk és elmentünk Vonyarcvashegyre kirándulni négy napra, és én szinte végigaludtam az egészet, annyira fáradt voltam a rengeteg szereptől és a kisfiam éjszakázásaitól, mert nem akart aludni. Ő pedig tűrte és hagyott pihenni, miközben nyilván egészen másra számított. Bár egyszer hallottam, amikor azt mondta az erkélyen álldogálva, fürdőnadrágban, hogy „Mit vétettem, Istenem?” (nevet) 

József: Ennek ellenére kellett nekem. (mosolyog) Az első kávézás után evidencia volt, hogy mi összetartozunk. 1989. augusztus 28-án mondtuk ki végre a nagybetűs, életre szóló IGENT, majd két évvel később megszületett a kislányunk.

 

Éva: Mi nagyon különböző személyiségek vagyunk, talán az egyetlen közös bennünk, hogy imádunk együtt nevetni. Senki nem tud úgy megnevettetni, akár csak egy gesztussal, mint a férjem. A legsivárabb pillanatban is képes mosolyt csalni az arcomra. Ami pedig még ennél is fontosabb, hogy az értékrendünk megegyezik, közös értékünk például a tisztelet, a hűség.

Árulásnak nyoma sem lehet a kapcsolatunkban. Nem bírnánk el.

József: Mindannyian törekszünk a tartós, jó kapcsolatra, de például egy civil nehezen tudná elfogadni egy színész életmódját. Későn ér haza, ide-oda utazik, most ekkor lép fel, máskor meg akkor... Nehéz alkalmazkodni a színészi létformához. Illetve sokszor hazavisszük az adott szerepet, mert nehéz levetkőzni azt, amiben néhány órával ezelőtt még testestül-lelkestül benne voltunk.

Éva: Játszottam olyan női szerepet, ahol bele kellett kerülnöm a partnerem bűvkörébe – ha nem tettem volna így, nem lettem volna hiteles. Ez nem jelenti azt, hogy összekeverjük a színpadot a valósággal, a valós érzésekkel. Az eszközeinket, a tapasztalatainkat, az erőnket otthonról hozzuk.

József: Meg a sok frusztrációnkat is. (nevet) Nem, tényleg sok mindent tanultunk egymástól, én például érzékenyebb, figyelmesebb és önzetlenebb lettem. Egy férfi egy nőtől megtanulhat szeretni, gyengédnek lenni.

Éva: Én pedig megtanultam Jóskától, hogy hogyan ne merüljek bele abba, ami fáj, ami bánt, hogy ne gyűjtögessem a sebeket, hanem mondjam ki azokat, mert úgy hamarabb túl leszek rajtuk.

József: Lehet félni, el lehet menekülni attól, hogy minden kapcsolat tele van hétköznapi súrlódásokkal. De megérné-e másképp élni? Megérné-e, ha nincs, akiről gondoskodhatunk, ha nincs, akiért harcolhatunk, akit szerethetünk? Azt hiszem, mindannyian tudjuk a választ...

Mama Ubangi áramszünetben, gyertyafénynél vette át ezt a turmalint egy sebhelyes arcú pasastól, akit sosem látott azelőtt, a folyóban találta maroknyi más kővel egyetemben, de egyértelműen ez volt a legszebb az összes közül. Mama megfizette az árát, másnap pedig felkapaszkodott a segédmotorra, hogy átcsempésszék a határon a rikító mintás táskába rejtett köveket, és szokásos kenyai átvevőjének eladhassa a heti zsákmányt. Mama Ubangi sosem ért célba, ki tudja, ki figyelmeztette a vámtiszteket, és hány kézen vándorolt át a turmalin, amelyről gondosan lemosták Mama Ubangi vérét. Most a Duna-parti napsütésben kocog a turmalin a krómozott korlát acélján. Cak-cakca-cak-cakca-cak.

Táskádban szőlő, amely pár hete még Csalilabádban ringatózott a tőkén, de aztán Haszan leszedte, vászoniszákjába rejtette, jó néhány gyönyörű fürt társaságában, majd macskaügyességgel vetette át magát a kőfalon, még mielőtt az őröknek lövöldözni támadna kedve. Göbös ujjai gyakorlottan tapogatták végig a szilvanagyságú szemeket, hála neked Istenem, tört föl belőle a sóhaj, nem történt baja a gyümölcsnek, el tudja sózni a piacon, hajóra teszik, megy Európába, de Haszan ebbe bele se tudott gondolni, gondolatai nem terjedtek túl a város határán, megint vehetnek lepénykenyeret, azt eszik kecskesajttal, hála az égbelieknek a kecskéért, Allah áldása az efféle jószág olyan családban, ahol öt lány pusztítja a búzafélét. Mennének már férjhez a mihasznák, dohogott magában Haszan, de csak ilyenkor volt nagy a mellénye, ha senki se hallotta, lánykái két perc alatt az ujjuk köré csavarták, és kicsaltak belőle minden aprót bizsura, törökmézre, kendőre. Igazából táskádban már csak a szőlő szára, mert leszemezgetted; a csalilabádi napsütés ereje gyomrodon keresztül éppen most szívódik fel a szervezetedbe.

Átnedvesedett hónod alatt a szövet, amelynek egyik csücskében ott a cédula, hogy gyártva Dzsakartában, szép, mintás ruhácska, megnéznek benne, jól nézel ki benne, a halvány karjaid, az arányos lábaid, korodhoz képest mindenképp, a két szüléshez képest mindenképp, könnyű kis ruha, mégis öltöztet. Persze Intan nem gondolt semmi ilyesmire, amikor befejezte aznapi ötszázadik munkadarabját, az övé volt mindig a vállvarrás, már álmában is végig tudta volna varrni, csukott szemmel már próbálta is, tökéletesen sikerült, de azért inkább nyitott szemmel csinálta. Most lekapcsolta a varrógépet, gémberedett vállát fájlalta, pont a vállvarrásnál sajgott, az izzadságot letörölte homlokáról, hazafelé visz rizspudingot a mamának, fizikailag kicsit jobban van az utóbbi időben, de mindent össze-vissza zagyvál, a rizspudingért gyerekesen rajong, gyümölccsel nem annyira szereti, pedig kellene ennie, székrekedése van a sok fekvéstől, aztán úgy kell kakáltatni majd, nem egy leányálom.

Abban reménykedsz, hogy ma nem jön el, egyszerűen ma nem teheti meg, hiszen Operába fogtok menni ma este, csak veled, szerelmem, neked vettem a jegyet, tudtam, hogy a kedvenced, bármit megtennék érted. Forró csók. Aha! A férfi leszáll a villamosról, kezében rózsacsokor, Made in Netherlands, European Union. Igen, ott csomagolják, de a tövises virág nemrég megsebezte Akinlabi kezét, fel se vette, nem törődik az ilyesmivel, csupa heg és seb minden ujja, ennyi rózsával mit kezdenek az európaiak, nincs is ennyi feleségük, mindnek legfeljebb csak egy, talán szeretőt tartanak jódolgukban, annak viszik, gondolta Akinlabi, és felnevetett, miközben gyakorlott ujjai gépiesen kanyarították a rafiát a zöld szárak köré.

A férfi megindult a rózsacsokorral, te észrevétlen követted, pontosan tudtad, hova igyekszik, melyik lakás kapukódját pittyenti be, szóval ma is elmegy hozzá, micsoda kétarcú féreg, délután hempergés a kis hamvas libuskával, utána zuhany, este opera, vacsora a megunt feleséggel és természetesen az após vagyonával, a kettő együtt jár, hát nem, kedvesem, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, a férfi nagyon meg fog lepődni, ha belép abba a lakásba.

Megigazítottad válladon elitmárkás, de valójában kínai gyártmányú retikülödet, sarkon fordultál, és megindultál a szokott helyed felé, ahol minden ebédszünetben burundi vagy costa ricai kávét főznek neked az előzékeny alkalmazottak.

Sokkal fiatalabbnak látszik, mint a tévében – ez az első gondolatom, amikor belép a kávézóba. Minden tekintet rászegeződik, de ez őt egy cseppet sem feszélyezi. Már a telefonban is kedves, közvetlen volt, most is mosolyog, hamar összetegeződünk. Igyekszem nem nagyon bámulni, miközben ott, az asztalnál még megigazítja a sminkjét, és fotós kollégámmal egyeztet a fényekről.

– Néhány hete felkértek, hogy állj kifutóra a Fashion Weeken. Gyakran jársz divatbemutatókra?
– Egyáltalán nem járok. Csak a saját növendékeimére, de ott is a színfalak mögött maradok. Az nem is a divatról szól, hanem elsősorban róluk. Úgy érzem, felelősséggel tartozom értük, azért, hogy ne váljanak a szereplés, a népszerűség vagy netán a népszerűtlenség áldozataivá. Az önbizalomépítés mellett ezért nagy hangsúlyt fektetünk a helyes önértékelés kialakítására is. Bár úgy gondolom, hogy a hiányosságainkat is reálisan kell látnunk, szerintem sokkal többet érhetünk el azzal, ha az erősségeinkre fókuszálunk.

– A pályád kezdetén hogyan élted meg a hirtelen jött népszerűséget?

– Amikor én lettem az év manökenje 1979-ben, nagyon ambivalens érzés volt ünnepelve ott állni: jól is esett, de közben végig az motoszkált a fejemben, hogy mit éljeneznek ezek itt, ilyennek születtem, és kész. Valamilyen belső hang azt súgta, hogy ezen nevetnem kell.

Az egyetemen meg kifejezetten féltem, mit szólnak hozzá, hogy én egy ilyen „alantasabb” tevékenységet is folytatok. Az elején tényleg nehéz volt, de mivel tanulós fajta voltam, hamar meggyőztem a kétkedőket. Összességében színesebben élhettem meg a világot, de boldogabb biztosan nem voltam a többieknél.

Emlékszem, gimnazistaként mindig néztem Pataki Ágit a plakátokon, és vágytam arra, hogy én is ott lehessek. Aztán 15 évesen Fenyő János elkészítette rólam azt a bizonyos „hátas képet”, amiből szerencsére csak évekkel később született plakát. A szocialista prüdéria biztosan nem engedte volna, hogy felvegyenek az egyetemre, ha az hamarabb nyilvánosságra kerül. A szüleimet végül Jánosnak sikerült meggyőznie, de persze bíztak bennem is.

– Mindig melletted álltak?
– Most is, szerencsére élnek mindketten. Egyedüli szerelemgyerekük vagyok, nagyon vágytak rám, mindig szoros és harmonikus volt a kapcsolatunk.

Az anyai nagymamám volt az én életem őrmestere. Perfekcionista volt, és bár imádott, belőlem is azt nevelt. Neki nem lehetett elmondani, ha négyest kaptam. Szerettem nagyon, és közben lázadtam is az ellen, ahogy egyébként őt is nevelték.

Annak ellenére, hogy elég öntörvényű kamasz voltam – kopaszra vágtam a hajam, lemásztam a zászlórúdon –, soha nem cigiztem, nem alkoholizáltam, erkölcsileg mindig tudtam, hogy mi a mérték.

A nagy csoda az én életemben, hogy bár teljesen máshogy éltem, mint a szüleim, ők soha nem törtek pálcát felettem, lehetőséget adtak arra, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék. Azért persze ad ez egyfajta esendőséget is, mert akit így, burokban nevelnek, amikor kikerül a való életbe, csak ámul, hogy mik vannak.

 

– Egy ország megismerte a hátadat, és biztos, hogy sokan többre is kíváncsiak lettek volna belőled. Vetkőzős magazinban viszont nem szerepeltél. Milyen megfontolásból?
– Nem tudom elképzelni magam abban a helyzetben, az nem én vagyok. Tuti, hogy rossz is lennék benne, feszengenék. Vannak dolgok, amik csak rám tartoznak és arra, akivel én úgy döntök, hogy megosztom.

– Van most az életedben ilyen szerencsés férfi?
– Van. (mosolyog)

– Milyen tulajdonságok vonzanak leginkább egy férfiben?
– A külsőnél meg kell hogy dobbanjon a szívem, olyan, mintha a bőrfelületemmel érezném őt. Ez a villámütés ritkán fordul elő velem. A férfiakkal és a lakásokkal szoktam ezt érezni. (nevet) Fontos, hogy tisztelni tudjam. Legyen empatikus, merje használni az intuícióját és az érzékenységét, őszintén képes legyen a gyengeségeit felfedni önmaga előtt és előttem is.

– Mit gondolsz, nehezebb egy olyan nőnek párt találnia, aki szép és okos is, ráadásul perfekcionista?
– A tökéletességre törekvés nehezíti a dolgot, az biztos, de nem értek egyet azzal a sokat hangoztatott teóriával, hogy a szép és okos nőktől félnének a férfiak. Az erős nők sem feltétlenül riasztóak, ha az erejüket jól, jókor és jó helyen használják. Az a férfias erő, ami mondjuk a tárgyalóteremben sikerre visz, otthon nem működik. Egy férfi férfival nem akar élni, erre rá kellett jönnöm, és nehezen, de változtattam rajta.

– A maximalizmusod ellen küzdöttél valaha? Milyen előnyét, milyen hátrányát tapasztaltad?
– Sokáig azt hittem, hogy hasznomra volt a munkában, de ma már kifejezetten úgy ítélem meg, hogy kárt tett bennem. Pánikbeteg is lettem. A válásom után volt egy hat éven át tartó periódusa az életemnek, amikor szinte ki se mozdultam otthonról. Dolgoztam, de nem szerettem emberek közé menni, csak olvastam. Ez felért egyfajta öngyógyítással, ennek az időszaknak a végére találtam igazán magamra.

A perfekcionista ember nemcsak magától, hanem a társától, a barátaitól is kőkeményen elvár, és ez biztos útja a boldogtalanságnak.

Amikor felfedeztem magamon a jeleket, kidobtam a hátizsákomból ezt a hatalmas követ. Ma már arra törekszem, hogy jól érezzem magam a bőrömben, sokkal lazább vagyok, és nem akarok mindenkinek megfelelni. Szakmailag úgy érzem, mindent elértem, amit szerettem volna. A magánélet az én igazi terepem a tanulásra. 27-től 41 éves koromig küzdöttem azért, hogy anya lehessek, sajnos nem sikerült, sok magzatot elveszítettem.

– Fel lehet ezt dolgozni?
– Nagyjából sikerült. Olyan szinten még megmaradt bennem, hogy ha bárhol egy fehér fény, mondjuk egy reklámtáblán villog, akkor – számomra is érthetetlen reakcióként – sírógörcsöm lesz, mert arra emlékeztet, hogy a műtőben is fehér fényű neoncsövek voltak.

– Említetted, hogy sokat olvastál. Ki vagy mi segített még a gyógyulásban?
– Nagyon érdekes, hogy a pánikbetegségem miatt évekig repülőre sem tudtam ülni. Ennek akkor lett vége, kvázi az gyógyított meg, amikor a Bátor Táborral elkezdtünk krónikus daganatos megbetegedéssel küzdő gyerekeket vinni Párizsba. Ott álltam a reptéren, potyogtak a könnyeim, hogy mindjárt fel kell szállni, és mi lesz, ha lezuhanok, és akkor elkezdtek rángatni a rám bízott gyerekek, hogy osszam ki a sapkákat, nézzem ezt, nézzem azt. Ott döbbentem rá, hogy nekik az egész életük arról szól, hogy farkasszemet néznek a halállal. Onnantól már nem okozott többé gondot a repülés.

Döbbenetes, ahogy egy ember képes magát csupán egy gondolattal lerombolni, és ha szerencsés, aztán újjáépíteni is.

– Boldog vagy most?
– Van, hogy igen, van, hogy nem. Alapvetően jól érzem magam. Az élet természete az, hogy hullámzik. Az szenved jobban, aki szemrehányást tesz a sorsának, hogy nem egy egyenes vonal, vagy nem egy folyamatos emelkedésben van. Annyi mindent mi természetesnek veszünk, és sokszor esünk abba a hibába, hogy a negatívumokra, vagyis arra fókuszálunk, hogy mink nincs, vagy mi rossz az életben. Én is hajlamos vagyok erre, de már hálás tudok lenni olyan, egyáltalán nem természetes dolgokért is, mint mondjuk az egészség. A sok félelem miatt rengeteg energiát dobtam ki, amit másra is használhattam volna. Szorongtam a haláltól, attól, hogy nem leszek jó anya, hogy a gyerekemnek nem lesz jó a sorsa, hogy nem fog tudni családban felnőni, hogy nem ő lesz a legboldogabb gyerek a világon. Rengeteget dolgoztam rajta, hogy ma úgy érezhessem, a helyemen vagyok a világban.

 

– Nem ragadtál meg az önsajnálatban, hanem bejártad ezt az önismereti utat, ami végül meggyógyított.
– Engem mindig az érdekelt, hogy mi a megfejtés. Magammal kapcsolatban is.

Elkerülhetetlen, hogy a mai világban ne gondoljuk újra az értékeket. Ha nem megy felismeréssel, majd megy drámával, ahogyan az én életemben is történt.

– Sokat csalódtál emberekben?
– Nagyon rossz emberismerő vagyok, többször vertek már át, mert mindenkiről jót feltételezek. Nem akarok azon változtatni, hogy alapvetően bizalommal álljak mindenkihez, még ha ennek az is az ára, hogy csalódnom kell. Sokkal jobban kezelem egyébként ma már ezt is.

– Rengetegen vesznek körül a munkád miatt. Igaz barátaid vannak?
– Persze, nélkülük nem élet az élet. Sok van, de legalább ennyit adjon az élet, ha már nincs gyerekem (nevet).

– Megosztó személyiségnek tartod magad?
– Igen. De sokan félreismernek, és ez az én hibám is. Volt egy korszakom, amikor igent mondtam olyan televíziós megkeresésekre, amelyekkel alapvetően nem tudtam azonosulni, de szórakoztatni akartam. Ezért vállalom a felelősséget. Ma már viszont nem akarok megfelelni mindenkinek, tudom, hogy kiknek a véleményére jó odafigyelnem, hisz nagy igazság van abban, hogy egy adott vélekedés részben arról is szól, aki mondja. 

Michelangelo nevének hallatán legtöbben a Sixtus-kápolna grandiózus freskóira vagy a firenzei Medici-kápolna lírai márványszobraira asszociálunk. Nem véletlen, hiszen a reneszánsz mester zsenije ezekben a műfajokban érvényesült leginkább: a testek plasztikus izmai, a mozdulatokat hajtó lendület, a makacs kőtömbökből előcsalogatott hol extatikus, hol gyengéd formák – ezek fémjelzik az itáliai művész munkásságát. Ám ahhoz, hogy ezeket megalkossa, elkerülhetetlen volt, hogy a rajzművészetben is a legjelesebb mesterek közé tartozzon. Hogyan festhette volna meg Isten és Ádám egymás felé nyúló ujjait, hogyan dolgozhatta volna ki Dávid csontos kézfejét, ha nem lett volna meg az a magabiztos és lenyűgöző mesterségbeli tudása, amelyet a rajzolásban tökélyre fejlesztett?

Életművének ezt a szeletét, a grafikáit, azokon belül is az emberi testet ábrázoló tanulmányrajzait hozta el idén tavasszal Budapestre a Szépművészeti Múzeum legújabb, „A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet” című kiállítása. Bár a kiállítás húzóneve kétségtelenül a címszereplő firenzei mester, nem árt tudni, hogy a tárlat tágabb kontextusban, a korszak itáliai grafikája tükrében tárja elénk a lenyűgöző életmű ezen alkotásait, így olyan művészek képei között csodálhatjuk meg Michelangelo mesterműveit, mint Raffaello, Leonardo Da Vinci vagy éppen Bronzino.

Ez azért is különösen érdekes, mert az évszázadok során Michelangelo a zsenikultusz egyik alapfigurájává vált, így a kiállításon barangolás izgalmas alkalmat kínál arra, hogy összehasonlítsuk az ő művészetét neves kortársaiéval. Megpróbáljuk felfedezni és megfejteni, hogy mitől más, vagy bizonyos esetekben mitől időtállóbb az ő munkássága, mint pályatársaié.

Hogy miért éppen a rajzművészet áll a nemrég nyílt kiállítás középpontjában? Elsősorban azért, mert Michelangelo legtöbb alkotása helyhez kötött (freskók, súlyos márványszobrok), így utaztatásra alkalmas művei többé-kevésbé kimerülnek a grafikákban. Másrészt pedig ez mindennek az alfája és ómegája, hiszen ezek nélkül a skiccek nélkül mozdíthatatlan remekművei sem jöttek volna létre. A kiállítás is megidézi monumentális munkáit: a felújított dór oszlopcsarnokba benyúló színes falakon kinagyítva láthatjuk egy-egy alkotásának nyomtatott másolatát, és ezeket bontja ki vagy magyarázza az a néhány apróbb rajz, amelyek a kiállítás tulajdonképpeni anyagát képezik. A koncepció látványos és egyértelmű, a meglepő, élénk színek konfliktusba kerülnek Michelangelo monokróm képeinek letisztultságával, ám ez a feszültség a tárlat előnyére válik, hiszen végig fenntartja az érdeklődést.

 

A képzőművészeti kiállítások kapcsán újra meg újra felmerülő, és így itt sem elhanyagolható kérdés a gyerekek bevonása, vagy legalábbis érdeklődésük felkeltése a művészet iránt. Hogyan lehet úgy végignézni velük ezeket a képeket, hogy ne érezzék az unalom szigetének a Szépművészeti Múzeum dór csarnokát? Kétségtelenül kell egyfajta nyitottság és érettség a látottak befogadásához, ám szerencsére mind a kiállítás témája, mind a kivitelezése alkalmat ad arra, hogy a kreatív szülők izgalmas élménnyé varázsolják ezt gyermekeik számára. A már említett színes falak mindenkinek szokatlan térélményt nyújtanak, míg a bemutatott grafikák az emberiség legalapvetőbb, mindenki által gyakorolt művészeti megnyilvánulásának, a rajznak a legmagasabb fokát reprezentálják.

Innentől pedig nem nehéz megtalálni a kapcsolódási pontokat a fiatalabbak érdeklődésével. Mitől mások ezek a rajzok, mint a sajátjaink, mit figyel meg a művész, milyen részleteket ragad meg modelljében? Miért rajzolja le ugyanannak a nőnek a portréja alá csak az orrát külön, még egyszer?

Vajon miért tartják sokan a legszebb reneszánsz női portrénak Michelangelo egyik elveszett festményéhez, a Léda és a hattyúhoz készült vázlatát? Milyen jegyekben és megoldásokban érhető tetten a grafikákban a szobrász Michelangelo? Szerencsére bátran feltehetjük ezeket a kérdéseket, hiszen maga a kiállítás is inkább kérdéseket vet fel, mintsem válaszokat fogalmaz meg, így lehetőséget kapunk az együttgondolkodásra, és felvetéseinkkel még csak nem is nagyon lőhetünk mellé.

Michelangelót látni kell, ritkán érkezik ilyen finom, míves és színvonalas anyag fővárosunkba. Bár ezúttal nem színes és gigászi festményekről van szó, mégis érdemes elidőzni az egyes rajzok előtt, annyi nemes szépség árad belőlük, hogy egyszerűen jólesik gyönyörködni a majd’ ötszáz éves képekben.

„A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet” című kiállítás június 30-ig látogatható a Szépművészeti Múzeumban.

Mindenki ismeri a viccet, amelyben a mérnök extra menüt kér a bölcsésztől, kólával, jég nélkül. Se szeri, se száma az írástudók sovány pénztárcáján élcelődő mémeknek, anekdotáknak, s olykor persze mi, bölcsészek magunk ágyazunk meg a sztereotípiáknak, amelyek sosem nélkülözik a valóságalapot. Azt viszont veszélyesnek tartom, ha örökösen a „Miből fogsz megélni?” nevezetű szívlapáttal kólintjuk fejbe azokat, akik elmerülni vágynak a gondolkodás, a szöveg és a nyelv világában, örömmel és alázattal.

Egy egészséges társadalomban a bölcsészet nem szorul védőbeszédre, ma már azonban újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy akié a nyelv, azé a hatalom is. Hogy oly korban élünk mi a földön, amelyben a személyiség és a gondolat termékké alakul.

Szemléléstechnikát a számítástechnika korába!

A véleménybuborékok, az infoterror és az álhírek virágzása idején létszükséglet, hogy az újabb generációkból is kikerüljön egy olyan réteg, amely a szellem művelésével, az individuum közösségben elfoglalt helyével és a közös tudás őrzésével, az ember párbeszéd- és vitakultúrájának csiszolásával, a megszólalás és a hallgatás művészetével is foglalkozik. Amely a számítástechnika uralma idején meg tudja teremteni például a szemléléstechnika kultúráját.

Nagy szavak dördültek az imént, de hangsúlyozom: nem a matéria ellen beszélek, hanem a szellemtudományok napos oldalát igyekszem láttatni, s ez itt nem a reklám, csupán egy kép árnyalásának helye. Célom, hogy azokat, akik kíváncsiságot, tehetséget, elhivatottságot éreznek a bölcsészet iránt, ne tartsa vissza az az egyetlen – bár érthető – szempont, hogy diplomájuk megsuhintására nem pottyan az ölükbe egy bejelentett állás bruttó félmilliós fizetéssel.

Egyetlen egyetem bölcsészettudományi kara egyetlen évfolyamának egyetlen szakát, illetve az ott tanult bölcsészek példáját hozom illusztrációképp. Nem reprezentatív kutatáson és nem statisztikákon, csupán egyéni vallomásokon alapuló körképet nyújtok – méghozzá a saját évfolyamom magyar szakán végzettekről.

Kínzó jótanácsok

Ahányan voltunk, annyi elképzeléssel, illetve majdnem annyiféle második szakkal kezdtük meg tanulmányainkat az egyetemen. Sokan hallottuk otthon, hogy „legyen rendes szakmád is”, hogy „legalább egy nyelvet tanulj még”, hogy „mi más lehetnél, mint tanár”... és a sort még folytathatnám. Már akkor rendkívül fejlett retorikai készségeink, illetve frappáns fordulatokban bővelkedő beszédkultúránk ellenére legtöbbünk nem tudott mást kinyögni a fenti szólamokra válaszul, mint hogy: „jóvanna”. Volt olyan köztünk, aki nem is fejezte be felsőfokú tanulmányait, vagy szakot váltott.

Sokan azonban maradtunk: a BA diploma megszerzése után a tanári mesterképzést megcélzók látszólag könnyebb helyzetbe kerültek, hiszen „pályára álltak”. A diszciplináris, vagyis kutatói szakirányon „mesterkedők” egy része a doktori képzésig látott előre, másoknak nemigen volt pontos elképzelése a jövőről, de elképesztően szerették, amit csináltak (és ahol csinálták). Hősiesen áteresztettük magunkon a generatív mondattant, megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztünk az olvasótermek iránt, Pilinszky-kötetekkel aludtunk, rettentő komolyan vettük magunkat, ha novellát kellett elemezni, és életre szóló szövetségek köttettek nyelvjárásgyűjtő kirándulásokon.

Igaz, hogy az írott szó bűvöletében töltött évek ellenére nem mindenki találta meg a számításait a magyar szakkal. Sőt – ha csak a második szakja nem idegen nyelv volt – sokunknak valamilyen többlettudásra is szert kellett tennie ahhoz, hogy olyan munkát végezhessen, amely bölcsészképzettségével összhangban van.

Ez a jelenség azonban nem a bölcsészet sajátja: nyelvtudásra és folyamatos önképzésre a 21. századi munkaerőpiacon mindenkinek szüksége van.

Hol a bölcsészek helye, amikor a jövő a robotoké?

Mit lehet tehát csinálni egy bölcsészdiplomával a gyorséttermi munkán és a – tévesen a filozófus kollégáknak tulajdonított – köldöknézegetésen kívül? Az évfolyamomon magyar szakon diplomát szerző társaim között, a végzés után hat-hét évvel ma egyetlen fedettpályás távolba nézőt és hamburgerárust sem találunk (utóbbiakat viszont nagyon tiszteljük, hiszen még jól emlékszünk a hajnalig tartó borozásokba torkolló színházi előadásokra, amelyek után valóban az utolsó filléreinket dobtuk össze egy-egy gyroszra). Van, aki ételtörténettel foglalkozik: a több száz éves recepteket és gasztrokulturális ismereteit kiváló stílusú blogban és újságcikkekben osztja meg. Nem ő az egyetlen, aki a sajtóban kötött ki: többen dolgoznak heti- vagy napilapok, hírportálok szerkesztőségében. Nem véletlen, hogy a kommunikáció területén sikerrel helyezkednek el a magyar szakosok: PR-kapcsolatokkal, korrektúrával és szöveggondozással, közösségimédia-menedzsmenttel is sokan foglalkoznak, van köztünk copywriter (menő a hangzás, ugye?), kommunikációs tanácsadó, sajtóreferens, fesztiválirodai munkatárs és programkoordinátor is.

Akik mélyebbre merültek az irodalomtudományban, meg is maradtak annak vérkeringésében: ők irodalmi lapoknál, szervezeteknél, kulturális intézményeknél – színház, könyvtár, múzeum – dolgoznak. A tanári vénával rendelkezők közül némelyek most is pedagógusként tevékenykednek, és van, aki tananyagfejlesztőként dolgozik. Zseniális nyelvésztársaink közül többen egyetemi oktatók lettek, kutató munkatársak, adjunktusok, óraadó tanárok.

A „pályaelhagyók” között van közgazdász, logisztikus, önkormányzati tisztviselő, grafikus, jóga- és táncoktató, sőt, rapper és fogászati asszisztens is, és szerencsére sokan most elsősorban édesanyaként/édesapaként élik mindennapjaikat.

„Egyetlen betű nem veszett kárba abból, amit megtanultunk”

Noha a pénztárcákban nem kutakodtam, megkockáztatom a feltételezést, hogy ha nem is kacsalábon forgó palotákban tartjuk az évfolyamtalálkozókat, filléres gondjai egyikünknek sincsenek – hála Istennek.

A fenti felsorolásból egyvalami határozottan körvonalazódik: a megszerzett tudásra, ha valódi, mindig szükség volt, van és lesz. Ezért akit érdekelnek a bölcsészettudományok, azokat arra buzdítom: hagyják a „Miből fogsz megélni?” kérdést, mert a „Hogyan élsz?” kérdés fontosabb.

Lett tehát helyünk a világban, és egyetlen betű nem veszett kárba abból, amit megtanultunk. Sőt. Amikor úgy tűnik, hogy a jövő a robotoké, az elhivatott bölcsészekben felbecsülhetetlen kinccsé nemesedhet a kritikus gondolkodás, a szövegértési és szövegalkotási készség, az elmélyülés, az olvasás, az információszűrés és az érvelés képessége. Mert a közepes menüt a gép is fel tudja szolgálni, de a lélek és a szellem mélyéről előhozni és odaadni azt, ami az emberiségnek fontos – arra már nem biztos, hogy beprogramozható.

A Magyarország összes, jelenleg ismert pelenkázó- és szoptatóhelyiségét tartalmazó alkalmazás rengeteg információt ad: kijelzi a helyiségek nyitva tartását az adott időpontban, megtudhatjuk, hogy a helyiség zárható-e, akadálymentesített-e és hogy milyen eszközök találhatóak benne. Az adatlapon található fotókon láthatjuk a helyiség berendezését és állapotát, és mi is küldhetünk be képeket. 

Az applikáció segítségével útvonalat tervezhetünk, szűrhetünk nyitvatartás és távolság alapján is a bababarát helyekre és magunk is értékelhetjük azokat. 

„Az applikáció megalkotása során az vezérelt bennünket, hogy kisbabáddal a napi ügyintézés forgatagában a lehető leggyorsabban eljuss a legközelebb található pelenkázó- és szoptatóhelyiségbe" - írják a tervezők az applikáció honlapján.

Az alkalmazás androidra és iphone-ra egyaránt elérhető. 

– Mikor döntötted el, hogy óvónő leszel? Miért ezt a pályát választottad?
– Erre születtem, soha nem akartam más lenni. Nagyon boldog, önfeledt gyermekkorom volt. Olyan szeretetet, értékrendet, életfilozófiát kaptam a szüleimtől, nagyszüleimtől, amely egész életemre hatással van. Mindig is sok gyerek vett körül, valahogy vonzom őket, rögtön kiszúrnak, a babakocsisoktól kezdve az iskolásokig mindenki. Adottságaimból adódóan alkalmas vagyok erre a pályára. Hozzáteszem, semmi máshoz nem értek, nem tudnék mással foglalkozni, csak gyerekekkel, ezt viszont szívvel-lélekkel.

– Mi okozza munkádban a legnagyobb örömet?
– A gyerekek jelenléte. Szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan közegben dolgozhatok, ahol csupa szeretet, boldogság, öröm, empátia, tisztaszívűség, nyitottság, elfogadás vesz körül, nincs rosszindulat, hátsó szándék. Itt minden működik, aminek működnie kellene a világban.

– Milyen elveket követsz a beszoktatás során?
– Fontos, hogy lassan, türelmesen, az egyéni szükségleteket figyelembe véve szoktassuk be a kiscsoportosokat. Ha valaki nagyon ragaszkodik anyukájához, megengedjük, hogy addig vele maradjon, amíg csak jólesik. Nem szabad semmit erőltetni és olyat kívánni, amire még nem áll készen a kicsi. Kolléganőimmel azon vagyunk, hogy megérezzék az óvoda jó oldalát, megszeressék az ottlétet, a játékokat, az udvart, a sétát. Megpróbáljuk elvarázsolni őket rengeteg játékkal, mesével, humorral, vidámsággal. Mivel vegyes csoportban dolgozom, ebben nagy segítségemre vannak a középső és nagycsoportosok. Ahogy kinyílik a kicsik előtt a világ, egyre könnyebben leválaszthatók a szülőkről.

Manapság azt tapasztaljuk, hogy a szülőknek nehezebb az elválás. A gyerek már rég beszokott, de az anyuka még mindig nem tudja elengedni, lelkiismeret-furdalás gyötri, aggódik, mi lesz a kicsivel nélküle.

Ilyenkor azt javasoljuk, nyugodtan intézze a dolgát, és ha gondolja, hívjon fel, nézzen vissza később – az anyukát is szoktatjuk az új helyzethez.

– Volt-e valaha olyan gyerek, akivel nem találtad a közös hangot?
– Vannak olyanok, akikkel egyből sikerül, és akadnak olyanok is, akikhez hosszabb, kanyargósabb út vezet. Érdekes, sokkal jobban emlékszem azokra, akiket nehezebben tudtam megszelídíteni. Ők valamilyen oknál fogva zárkózottabbak, félénkebbek voltak, nehezebben fogadtak el új embereket, vagy túlságosan kötődtek a szülőkhöz, de idővel hozzájuk is megtaláltuk az utat. Volt például olyan kiscsoportosunk, aki nem akart délután elaludni, pedig mindent bevetettünk. Kiderült, hogy otthon sötétben alszik a saját szobájában. Csináltunk neki külön szobát az ágyazóban, azóta nagyon jól alszik.

 

Rengeteg gyereknek van problémája az evéssel, nem akar enni, vagy nem fogadja el tőlünk az ételt. Szépen, lassan, sok varázslattal ezt is lehet kezelni. Nekem is el kellett fogadnom, hogy nem tudom olyanná formálni a gyereket, amilyenné szeretném: egy darabig meg tudom nyitni, meg tudom szelídíteni, de ha többre nem vevő, akkor nem kell erőltetnem, úgy kell szeretnem, ahogy van. Mindenkiben meg kell találnom, milyen ő maga, miért szerethető, és úgy is kell fejleszteni. Ha nem találom meg, mit is keresek ezen a pályán?

– Milyennek látod a mai gyerekeket? Mások-e, mint tíz-húsz évvel ezelőtt?

– Huszonöt esztendeje vagyok óvónő, és szerintem a gyerekek alapvetően semmit sem változtak. Teljesen mindegy, hogy a tíz, harminc vagy száz évvel ezelőttiekkel hasonlítjuk össze őket, ugyanolyanok.

Ugyanis ebben a korban még tisztán látnak, pozitívan gondolkodnak, vidámak és elfogadók. Itt még olyanok lehetnek, amilyenek, nincsenek velük szemben olyan elvárások, amelyeket ne tudnának teljesíteni.

– Azt sem tapasztalod, hogy manapság több diszfunkcióval küzdő gyerek van?
– Manapság jobban kiszűrik őket, és nagyobb hangsúlyt kapnak. Már átestünk a ló másik oldalára. Ma már a szülők mindenre felkapják a fejüket, és különböző fejlesztőkre, foglalkozásokra hordják a gyerekeket, sokszor feleslegesen. Azt látom, hogy gyakran kimarad az életükből az a fajta közösségi együttlét, amelyben nekünk még bőven volt részünk: a szomszéd gyerekekkel együtt bicikliztünk, bandáztunk a játszótéren. A nagyok levitték a kicsiket, és amikor a szülők fütyültek, hazamentünk. Mivel ma már nincsenek ilyen közösségi együttlétek, a kicsik nehezebben tanulnak meg biciklizni, focizni, fára mászni. Pedig sok részképességzavar egészséges növekedéssel, megfelelő mennyiségű játékkal, mesével, közösségi élménnyel helyrehozható.

– Milyennek látod a mai szülőket? Hogyan nevelnek?

– Sokkal határozatlanabbak: túl engedékenyek, azt gondolják, azzal tesznek jót, ha nem korlátoznak.

Jóval több teret adnak a gyereknek, mint mi kaptunk régen. Pedig sokkal nehezebb határok, mércék nélkül nevelni, ugyanis hamar kicsúszhat a kontroll a szülők kezéből.

– Visszafordítható-e a folyamat? Ha valaki túl lazára engedte a gyeplőt, visszahúzhatja-e?
– Lehet nehéz, de nincs rá szabály, bármikor változtathatsz pozitív és negatív irányba is.

 

– Megfogadják-e tanácsaidat a szülők?
– Meghallgatják, kérdeznek is, de nem mindig fogadják meg.

– Azt mondják, a legtöbb válás akkor történik, amikor a gyerekek óvodások. Óvónőként hogyan tudod segíteni őket ilyen helyzetben?
– Kétféle gyerek van. Az egyik játék vagy rajzolás közben csak úgy elmondja: – Képzeld, apa elköltözött otthonról –, és folytatja a játékot, rajzolást. Erre csak annyit reagálok: – Nahát, tényleg? Pár szóval megbeszéljük, és ennyi. A másik nem mond semmit, de észrevesszük a rajzában, hogy valami nem stimmel: sötét színeket kezd használni, míg korábban színesen, kreatívan rajzolt, vagy szétesik a rajza, durvává válik az emberábrázolása, ablak és ajtó nélküli házakat kezd rajzolni. Van, akinek a játékában tűnik fel változás: agresszívebb, türelmetlenebb lesz, vagy szorongóvá válik a beszélgető körökben, és akad olyan is, aki álmában felsír vagy délután nem alszik.

Ha a szülők kapcsolatában valami megtört, házasságuk megromlott, az az ő magánügyük, nem alkothatunk róla véleményt, nem foglalhatunk állást. A mi feladatunk és kötelességünk, hogy támogassuk a gyereket, ha a családban rossz, szomorú dolog történik. Ilyenkor jobban odafigyelünk rá, ölelgetjük, érzelmileg erősítjük.

– Mikor számít valaki iskolaérettnek? Mikor javaslod, hogy inkább maradjon még egy évet az óvodában?
– Három területet vizsgálunk: fizikailag, mentálisan érett-e, és elég tudással rendelkezik-e, hogy megállja helyét az iskolában. Manapság a legfontosabbnak a mentális érettséget tartom. Ha a gyerek túlságosan érzékeny, ragaszkodó, félénk, gátlásos, labilis vagy még túl játékos, nem tud koncentrálni, akkor még nem szabad elengednünk. Fel kell készítenünk a mindennapi terhelésre, a kudarcokra, az új közösségre, nevelőkre.

Az iskolában teljesen megváltozik az élete, ha nem áll készen, akkor beleroppan. Pártolom, hogy a gyerek, amíg lehet, maradjon az óvodában, ugyanis erőssé teszi és felvértezi mindazzal, amire szüksége van.

– Mit tekintesz legfontosabb küldetésednek? Mit igyekszel átadni minden óvodásodnak?
– Azt a fajta életszeretetet, amelyet én képviselek. Találják meg minden napban azokat az apró örömöket, kapaszkodókat, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy kiteljesedjenek és boldog életet éljenek. Ha pozitív, életörömmel teli emberré válnak, akkor sokkal szebb, könnyebb életük lesz. Igyekszem példát mutatni, próbálok sok vidámságot, humort, önfeledt kacagást belecsempészni a napjainkba.

 

– Mennyire visel meg, amikor nagycsoportosaid elballagnak?
– Minden ovisomat megsiratom; ahogy öregszem, egyre jobban zokogok a ballagásokon. Vegyes csoportban minden esztendőben lezárul egy korszak.

Három-négy évig mi gondozzuk a gyerekeket, kicsit a mienké is válnak, ezért megvisel, amikor útjukra bocsátjuk őket, hiányoznak utána.

Sokan évekkel később is visszajárnak hozzánk. Minap egy ifjú hölgy látogatott meg az óvodában, az egyik legelső csoportomba járt, elhozta megmutatni esküvői fotóit. Mivel kisvárosban vagyok óvónő, látom felnőni a gyerekeket, látom, milyen nagyszerű férfiakká, nőkké válnak – ez is nap mint nap inspirál.

– Mit lehet a népdalokon keresztül átadni a gyerekeknek?

– Természetességet, jó érzést, identitást, szép zenét, az anyanyelvet.

– Milyennek látod a mai gyerekeket? 

– Ők a változás korába születtek. Alapértékek tünedeznek el, határok mosódnak össze, és ez valószínűleg a biztonságérzetünkre is hat.  A mai gyerekek helyzete sokszor a legjobb anyagi körülmények között sem könnyű.

A világ most félelmetesen gyorsan változik, de az emberi természet és test nem tud és nem is akar ilyen mértékben változni. A legtöbb embernek – és a gyerekeknek különösen – érzelmi biztonságra, bizalomra, az önbizalom kiépülésének lehetőségére, figyelemre, elfogadásra, gondoskodásra, testi és szellemi táplálékra van szüksége, vagyis szeretetre. Ott, ahol mindezt megadják a felnőttek, ott a kicsik szárnyalnak. Csodás kisgyerekekkel találkozom a koncerteken, olyanokkal, akik nyitottak, kiegyensúlyozottak, sokirányú az érdeklődésük.

 

De néha aggódva figyelem ezt a nagy változást. Különösen a városokban élőket érik erős hatások: egyre több az információ, az erőteljes impulzusok dominálnak.

A gyerekzene világában is sok a gépzene, a nagy hangerő, a lebutított dallam, szöveg és ritmus. Jóideje ez a trend. Mikor gyerekeknek írok zenét és nekik játszom, vállaltan szembe megyek ezzel a trenddel.

Ahelyett, hogy erős és mesterséges ingerekkel hatnék, a gyerekek fantáziáját, kreativitását szeretném kibontakoztatni, igyekszem nekik lehetőséget teremteni a játékra, az önfeledtségre és az elmélyülésre.

– Milyen értékek fontosak számodra gyerekeknek játszó zenészként?

– A gyerekek érzékenyek. Zenésztársaimmal érzékenyen, a gyerekekre figyelve játszunk és vagyunk jelen a koncerteken. Mértéktartás, igényesség, természetközeliség, hagyomány, elfogadás, kreativitás, a gyerekek tisztelete.

– Látod ezekre az igényt a szülők részéről is?

– Igen, erős az igény. Ami a nehézséget okozza, az a megfelelő információ kiszűrése az információrengetegből, szükséges van tudatosságra. Ehhez sok segítséget kaphat ma az ember: tanácsadók, könyvek, cikkek, iskolák, tanfolyamok, eszközök, intézmények és közösségek ezrei állnak rendelkezésre. Az elmúlt két évtizedben mind több helyen elérhetők olyan foglalkozások, ahol a kicsik hangszerekkel, komolyzenével, népzenével, és általában a zenével ismerkedhetnek. Egyre több szülőben tudatosul, hogy jó, ha egy gyerek életében jelen van a zene. Rengeteg zenész, pedagógus, szervezet és intézmény tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy minél több elérhető, színvonalas gyerekprogram legyen. 

Bizakodó vagyok azért is, mert azt látom, hogy felnőtt egy olyan generáció, amelyiknek anyanyelve a magyar népzene és a néptánc. A táncház mozgalomnak és szakembereknek köszönhetően elindult a népzenei képzés, és olyan tehetségkutató műsorok születtek, mint például a Fölszállott a páva. 

Bízom benne, hogy sok gyerekből lesz – mindezen változás eredményeképpen – a változó világhoz alkalmazkodó, nyitott, a Kárpát-medence és Magyarország értékeit becsülő, boldog felnőtt.  

– Az eddigi pályafutásod során hány gyermekre lehettél hatással a zenén keresztül?

– Valószínűleg több százezer gyerek hallhatta a dalaimat. Londontól Gyimesig, a Zalától a Berettyóig, Kassától Zentáig sok kisgyerekhez elér az, amit csinálok. Sőt, francia falvakban és japán nagyvárosokban magyarul nem tudó gyerekek is éneklik a lemezem dalait. Hálás vagyok azoknak, akik segítenek abban, hogy a zeném terjedjen.

– Milyen feladatok várnak rád az lekövetkező hetekben?

– Szerencsére nagyon sok felkérést kapok, és sokfelé hívnak énekelni. Minden olyan rendezvény mellé szívesen állok, amely támogatja az általam is fontosnak tartott értékeket, és amely a gyermekeket őszintén tiszteli. Május 11-én például a Margitszigeten lépek fel egy ingyenes családbarát rendezvényen, amelyet a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom szervez. A koncertek mellett lesz egy világrekord kísérlet is, a cél, hogy egy adott időpontban minél több szülő emelje fel a gyerekét, unokáját. Remélem, sokezren leszünk majd!

Dóri: Egy gimibe jártunk, én egy osztállyal lejjebb, Laci kinézett magának, de én elküldtem, aztán a szalagavatóján mégis elkezdtünk ismerkedni.

Laci: Azért ez nem ment olyan gyorsan. Azt képzeld el, hogy hazafelé állunk a buszmegállóban, beszélgetünk, jön a busz, és Dóri annyit mond, hogy „szia”, és felszáll a buszra, faképnél hagy. Én meg állok ott, mint egy hülye. Így lépegetett le állandóan egy-egy mondat közepén…

Dóri: Én még annyira kislány voltam akkor, nem voltam kész ilyesmire, nem tudtam kezelni ezeket a helyzeteket.

– Ma mégis férj és feleség vagytok.

Laci: De csak tíz év múlva lettünk azok!

Dóri: Az osztálytársaival együtt atletizáltam, ezért gyakran bejártam hozzájuk.

Laci: Mi mást tehettem?

Elkezdtem sportolni, hogy közelebb keveredjek hozzá. Lementem a pályára, amúgy is kapacitáltak már, és közös edzőnk lett…

Dóri: Az alatt az idő alatt én is megértem egy szerelemre… (elgondolkodik és pontosítja) a szerelemre.

– Hogy kerültetek közös szakmába?

Laci: Én a jogi karra felvételiztem, de nem sikerült, Dóri egy évvel később sportvonalon akart továbbtanulni, de neki sem jött össze. Engem közben elvittek katonának is. Itt akartuk hagyni a kudarcélményeket és új életet kezdeni, együtt. Én „lépni akartam”, egy jó kis vetőmagboltot nyitni Tatán, de Dóri sokkal bátrabb volt, ő nem lépni, hanem ugrani akart: felköltöztünk Budapestre, ő Tatabányáról, én Tatáról. A szülők nem örültek az összeköltözésnek, de azzal, hogy ez egy harmadik helyszínen történt, kapott egy címkét a dolog, mondván, így praktikusabb, ketten új életet kezdeni egy másik városban.

Dóri: Én a Váci utcában, egy üzletben kezdtem dolgozni…

Laci: Én modellkedtem.

Elkábított egy divatiskola – tetszett, hogy felsőfokúnak hívták –, jelentkeztem Dórival együtt, nem is kellett tandíjat fizetnünk, mert marha jól néztünk ki fiatalon. Így ezen a vonalon indultunk el.

Dóri: Ez a világ engem mindig vonzott, de fogalmam nem volt, hogy kerülhetnék a közelébe. Később egy modellügynökségen kezdtem dolgozni, rá voltam kényszerítve, hogy sminkeljek, és meg is akartam tanulni.

Laci: Én meg vettem egy fényképezőgépet, és igyekeztem azok körül sündörögni, akik jó fotót csináltak rólam, akiket jó fotósnak tartottam. Lassan ellestem a fortélyokat.

Dóri: A 40 négyzetméteres Nagymező utcai lakásunk műteremmé vált…egy képet sem lehetett felrakni, mert a fotókon látszott volna…

– Munkahely volt ez, vagy otthon?

Laci: Nagyon erős volt a munka vonulat, de a sok albérlet után mégiscsak az első közös otthonunk volt.

 

– Egy ilyen szakmában nem merült fel a féltékenység, hűtlenség?

Laci: Hát volt egy zavaros évünk, nem sokkal Budapestre kerülésünk után. Előfordult, hogy egy lakásból kétfelé indultunk randira.

Dóri: Túl sok ideig együtt toltuk a szekeret úgy, hogy inkább csak egymás mellett futottunk, nem együtt. Lacinak testközelbe kerültek azok az álomnak tűnő nők, akik Tatán nem fordultak meg.

Laci: Ha ma látom ezeket a nőtípusokat, akik láttán húsz évvel ezelőtt „szétcsúszott a lábam”, annyira csodálkozom, hogy ezt a pasik bekajálják, ahogy én is akkor…ilyenkor csak összenézünk Dórival.

– De akkor hogyan fogadtad mindezt, Dóri?

Dóri: Elmentem Ausztriába, ahol volt egy „ló nincs, jó a szamár is” szerelmem. Szegény fiú! Lacinak meg közben jöttek a koppanások.

Laci: Egyszer csak döntöttem, hogy befejezem ezt az „egerésző” életet. Dóri ezt elfogadta.

Lezártuk a kapcsolatainkat. Úgy éreztem, hogy csak egy radikális lépés ad új irányt. Akkor már tudtam, hogy őt akarom, vele szeretnék élni életem végéig, házasságban.

Dóri: De két évig csak beszéltünk róla, nem házasodtunk össze. Akkor egyszer csak azt mondtuk, most már muszáj valami határidőt megszabnunk. Lementünk a terézvárosi templomba azzal, hogy augusztus 31-ig össze kell házasodnunk. Gyorstalpaló jegyesoktatás után megvolt az esküvő. De ez még mindig nem jelentett igazán nagy változást. A kapcsolatok egy ideig elmennek ösztönből, de egy idő után már dolgozni kell értük. Laci kezdett keresgélni, lelki könyveket olvasni. Volt egy baráti pár, akik számunkra nagyon hiteles házasságban éltek. Őket Beöthy Tamás jezsuita atya terelgette. Mi meg kérdeztük, hogy csak úgy bemenjünk a templomba? Mondták, hogy persze.

Laci: Emlékszem, a miséken egy évig csak ültünk a hátsó padban, anélkül, hogy bárkihez szóltunk volna. De én éreztem, hogy ez az, amit kerestem.

Annak idején a Tilos az A-ban zenéltem, és amikor a Mária utcai templom mellett elmentem, mindig eszembe jutott, hogy ha egyszer valami dolgom akad a Jóistennel, akkor csak ide jövök majd, mert ez a templom nagyon tetszik. Mi csak az esküvő előtt lettünk elsőáldozók, és akkor bérmálkoztunk, amikor Simi, a fiunk másfél éves lett.

– Milyen együtt dolgozni a házastárssal?

Dóri: Tudom, hogy mindig ugyanarra gondol, amit én értek egy-egy szó alatt, ez nagyon megkönnyíti a munkát egy olyan helyzetben, mint egy fotózás, ahol tapintatos és hatékony kommunikációra van szükség. Nagyon jó együtt, de ha külön dolgozunk, annyiból nyugodtabb, hogy tudom, Simi logisztikája biztos kezekben van. Ha együtt vagyunk, akkor ez kicsit stresszesebb.

Laci: Nekem Dóri állandó tőkesúly, ha bizonytalan vagyok bármiben, őt kérdezem meg, és abba az irányba indulok, amit ő javasol.

Dóri: Általában nem tudják, hogy férj-feleség vagyunk. Ha nem kérdeznek rá, nem mondom el. Van, akin érzem is, hogy jobb így, mert ha tudná, hogy itt a feleség, feszengene és másképp viselkedne, talán kevésbé nyílna meg. Egyébként mi a fodrásszal és a stylisttal legtöbbször a túlsó sarokban még megkapjuk a magunkét, ám mire a fényképezőgép elé kerül az alany, már tündérbogár lesz belőle.

– Mindkettőtök munkája egyfajta intimitást feltételez az emberekkel. Dóri az arcukhoz ér, közelről látja a szépséghibákat, próbálja kiemelni azt, ami szép, s közben persze sokat beszélget fizikailag is szokatlanul közel a másikhoz. Laci megpróbálja a zavaró gátlásokat feloldani a fotóalanyban, a képen megmutatni az igazi egyéniségét. Nem okoz bennetek rossz érzést, ha látjátok, hogy a másik ilyen közel kerül valakihez?

Laci: Ez a közelkerülés csak arra az időre szól, amint nincs kamera a kezemben, már meg is szűnik.

Dóri: Én soha nem személyekre vagyok féltékeny, inkább szituációkra. Például Laci utazhatott Coloradóba, Miamiba, én meg nem; vagy elmehetett egy vacsorára egy étterembe, ahová már régen szerettem volna.

– Kicsit hasonlít a munkamegosztásotok a hagyományos családmodellhez. A családfő, a fotós a főhelyen, az ő nevét jegyzik, a nő, a sminkes a háttérben, kiszolgáló szerepben.

Dóri: Igen, hasonló, de azért sosem keverjük a kettőt, nem billentjük ki egymást a munkabeli szerepből. Én munka közben soha nem éreztetem a feleségszerepemet.

– Például nem kérdezed meg Lacit, mit szeretne vacsorára?

Dóri: Nem. Csak ha már mindenki elment.

Kokas Kati és Kelemen Barnabás szerint csupán a házaspárok három százaléka tud jól együtt dolgozni, mert a pároddal hamarabb engedsz meg olyasmit, amit mással nem. Én nagyon figyelek, hogy ne így legyen.

Laci: Leginkább az a nehézség ebben, hogy egy légtérben vagyunk egész nap, mégsem voltunk együtt a nap folyamán. Emiatt van bennünk otthon egy igény az egyedüllétre, miközben aktívan is szeretnénk egymással időt tölteni.

 

– Jól tudod Dórit fotózni?

Laci: Nem.

Dóri: De nem is szeretem. Lelkileg nem vagyok erre alkalmas, ez a kezdetekkor is csak eszköz volt, hogy megismerjek embereket ebben a szakmában. Régebben Laci sokszor állította rajtam a fényt, és rossz volt, hogy nem engem néz, hanem azt, hogyan tükröződik rajtam a fény.

– Nem ismerni kell leginkább az alanyodat ahhoz, hogy jó képet csinálj?

Dóri: Inkább az kell, hogy érdekelje.

Laci: Ezért is nehéz újra fotózni azokat, akiket egyszer már fényképeztem.

– Megváltoztatta a házasságotokat a fiatok születése?

Laci: A kortársainknak már felnőtt gyerekeik vannak, hozzájuk képest azt látom, hogy intenzívebbé teszi a kapcsolatunkat az a rugalmasság, amit a gyerek megkíván.

Dóri: Én azért már várom, hogy önjáró legyen, és visszakaphassuk magunkat, járhassunk színházba, koncertre.

– Szerintetek miért nem találnak sokan párt?

Laci: A legtöbben túlszaladnak, túlkorossá válnak. Sok ember annyi időt töltött már saját magával, hogy nem képes kinyílni. Ezt az állapotot legtöbbször csak tudomásul venni lehet, megváltoztatni nagyon nehéz.

Belevetik magukat a munkába, nem hagynak időt a magánéletre. Volt már olyan, akire munka közben rászóltam: „Mit keresel még itt? Menj haza!”

Dóri: Sokan nem mernek lelkileg levetkőzni, odaadni magukat a másiknak. Nem tudják kinyitni az ajtókat, ezért nem működik a kommunikáció, és elbeszélnek egymás mellett.

– A szépségszakma sokszor magával hozza, hogy a vendég megosztja a magánéleti problémáit. Ilyenkor adsz neki tanácsot?

Dóri: Régebben tükörmutogató voltam, az igazság bajnoka, de rájöttem, hogy ehhez nincs jogom. Ha kérdeznek, válaszolok, de nem adok kéretlenül tanácsot.

– Szerintetek mi a közös bennetek, mi az, ami összetart?

Dóri: 17–18 éves korunktól együtt nőttünk föl, egymás mellett lettünk felnőttek. Nekem ő a barátom, a szeretőm, a férjem, a lelki társam. Vannak barátaim, de ha választanom kell kettőjük között, inkább vele megyek moziba.

Laci: Sok szeretet irányul felém, nem is akarom visszautasítani teljesen, de bevallom, idebent nincs hely. Hogy én a barátaimmal motorozzak vagy sörözzek, amikor Dórival is lehetek? Nem tudnám elképzelni. Jól ismerjük egymást, és nagyon sokat segített a kapcsolatunkon, hogy a hit dimenziójában megerősödhetett.

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt.