– Hogyan alakult a Bárka Közösség?
– Az első Bárka közösséget 1964-ben alapította Jean Vanier egy franciaországi kisvárosban. Katolikus alapokon kezdett épülni, de az idő során ökumenikus és vallásközi közösséggé vált. Ma már 39 országban 149 közösség képviseli azt a gondolatot, hogy minden sérült ember élete értékes, és a velük való életközösség megélése során lelkileg mindenki növekedni és fejlődni tud. Magyarországon 1991-ben alakult meg a Bárka, Draskóczy Ildikó vezetésével, Dunaharasztiban. Először a lakóház nyílt meg, ahol a segítők és a sérültek együtt éltek. Sokáig majdnem annyi segítő élt a házban, mint sérült, ma már sajnos nincs vagy ritkán van bentlakó dolgozó.

Tízen foglalkoznak a fiatalokkal (a sérülteket hívjuk így, bár már van, aki 70 éves, de ez az elnevezés megmaradt), négyen a műhelyben és hatan a lakóotthonban dolgoznak.

A hétköznapoknak két fő színtere van: az otthon és a műhely. 1993-ban épült fel a kézműves műhely, ahol azóta a bentlakókon túl a környékről is érkeznek a napi foglalkoztatásokra. Jelenleg tizenkét sérült személy lakik a házban, a kézműves műhelyben pedig még tizennégyen csatlakoznak a nappali foglalkozásokhoz.

– Mikor kerültél a Bárkába?
– Tíz éve kerültem ide, az egyetem alatt mint önkéntes jártam ki, aztán mint bejárós segítő. Három év után Budapestre jöttem, ahol öt évet dolgoztam szintén sérültekkel, aztán 2016 novemberében visszatértem. Először erőforrás-menedzserként dolgoztam, majd 2017 szeptemberében én lettem a közösségvezető.

– Mit takar ez a szerepkör?
– A közösség operatív irányítása az én feladatom: a pénzügyek, hivatalos ügyek intézése, a működés és a mindennapok vitele, a közösség irányítása. Sajnos nem vagyunk elegen, így több feladat jut egy emberre.

– A lakóotthonban milyen az élet, mit csinálnak a segítők?
– A lakóotthon olyan a bentlakók számára, mint minden embernek a saját lakása: ez az otthonuk. Mindenkinek van egy saját szobája, személyes tere. A közös étkezésekre nagy hangsúlyt fektetünk, hiszen az közösségi esemény. Péntekenként csendes vacsorát tartunk, amire mindig valamelyik fiatal készül. Ő hoz zenét, és a vacsora alatt nem beszélnek, csak mutogatnak és csendben vacsoráznak.

Az esetek többségében egy segítő van velük, ami nem az ideális létszám, de sajnos most csak erre van keret. A segítők a háztartási feladatokat végzik a fiatalokkal közösen, programokat szerveznek (színház, mozi, sportnapok), emellett a bentlakók lelkével is igyekeznek foglalkozni, kezelik a konfliktusokat, segítik őket.

– Hogyan telnek a napok a műhelyben?

– A Bárka kézműves műhelye mind a lakóknak, mind a Dunaharasztin és környékén lakó fogyatékkal élő személyek számára munkahelyet és nappali ellátást biztosít.

Akik dolgoznak, bért kapnak: például a szövőműhelyben szőnyegeket készítenek vagy karkötőket, a segítőkkel közösen. Gyertyakészítő műhely is működik, és egy kreatív műhelyben táskákat varrnak és hímeznek. Délutánonként foglalkozik velük egy fejlesztőpedagógus. Ebéd után mindig pihenőidőt kapnak; ha rossz az idő, akkor egy közös térben pihennek az emeleten, egyébként a kertben vannak. Közösségi programokat is szervezünk például farsang idején vagy a Bárka születésnapján, ahová meghívjuk a szülőket, barátokat, önkénteseket. Havi egyszer tartunk közösségi napot, ekkor a szülinaposokat megünnepeljük.

 

– Értékesítitek, amiket itt készítenek?
– Töprengünk azon, hogyan tudnánk jobban eladható termékeket készíteni. Alapvetően szép dolgokat csinálnak, csak már egyre több szervezet próbál értékesíteni sérültek vagy autisták által előállított termékeket. Főként vásárokban tudjuk eladni, karácsonykor. Évközben pedig itt a bolt, ahol lehet vásárolni, illetve kapcsolatban állunk pár céggel is. Nagyon szeretnénk, ha több helyen tudnánk eladni a termékeinket.

– Hogyan jelenik meg a mindennapokban, hogy a Bárka alapvetően egy vallásos közösség?
– A hitélet része a napjainknak. Az étkezéseket imával kezdjük és zárjuk. A reggelt minden nap áhítattal kezdjük, illetve havonta jön valamelyik helyi gyülekezet lelkipásztora. A házban is tartanak misét vagy istentiszteletet. A sérültek és segítők többsége katolikus vagy református, néhányan evangélikusok. A házban van egy imaszoba, és templomba is járnak vasárnaponként a bentlakók, főként barátok segítségének köszönhetően.

– Mi a közösség célja, és téged mi motivál?

– Közösséget kívánunk vállalni olyan családi háttér nélküli, állami gondozásban felnőtt, önálló életvitelre képtelen, középsúlyos értelmi fogyatékos emberekkel, akiket a társadalom kitaszított. Nyolcvan százalékuk sosem élet családban, nekik mi vagyunk a családjuk.

A bárkának és személy szerint nekem is nagyon fontos célom, hogy a sérültek a lehetőségeikhez képest teljes életet tudjanak élni, amihez hozzátartozik a család, a közösség, a munka, a barátok és az, hogy megélhetik a hitüket. A másik pedig, ami a jelszavunk is, hogy „jelnek lenni a világban”. A sérült emberek élete érték, és ha figyelünk rájuk, nagyon sok mindent lehet tőlük tanulni. Ők nem rendelkeznek olyan divatos dolgokkal, mint intelligencia vagy pénz, de sok értékes tulajdonság csak bennük van meg, vagy sokkal erősebben, mint az átlagemberekben. Azt szeretnénk láttatni, hogy ők értékek, és sérülten is boldogok lehetnek.

Szerencsére egyre több multicég fontosnak tartja a társadalmi felelősségvállalást és a kitekintést az élet egy másik részére, így egyre többen jönnek hozzánk csapatépítő hétvége keretében vagy önkénteskedni.

A legtöbben visszajelezték, hogy sosem voltak kapcsolatban sérült emberekkel, de azt tapasztalták, hogy nagyon különlegesek. Élményt és feltöltődést jelentett számukra a találkozás.

Amikor megköszönjük, hogy eljöttek segíteni, az a válasz: ők köszönik, hogy itt lehettek.

– Mit gondolsz, mi a sérült emberek varázsereje, ami miatt ennyire jó velük lenni?
– Egyrészt az a nagy, feltétel nélküli szeretet, amit ők képesek adni. Másrészt a lelkük sok szempontból olyan, mint a gyerekeknek, és ezért végtelenül őszinték (ami néha fájó is tud lenni), és befogadóak. Azért nagyon sok rosszat kell tenni, hogy valakit ők ne szeressenek. „A mi otthonunk a te otthonod”-elv alapján élnek, őszintén és tisztán, elvárások nélkül.

 

– Nagyon sok embert abortálnak azért, mert kiderül róluk, hogy sérült. Te erről mit gondolsz? Mit mondanál azoknak a szülőknek, akik sérült gyermekkel várandósak?
– Nyilván más ebben élni, és más úgy, hogy az életemnek van egy másik része is – én mégis bátorítanám az ilyen helyzetben lévő anyákat. Egy sérült ember ugyanolyan érték, mint bárki más, és csupán mert ő valamilyen szempontból más, nem vehető el az élete.

Nyilván nagyon nehéz lehet megküzdeni egy ilyen helyzettel egy családnak, de akkor sem gondolom, hogy kevesebb joguk van az életre.

Tavaly egy pályázati lehetőségnek köszönhetően tartottunk egy nyitott, családi műhelynap-sorozatot a Bárkával. Az élményadáson, koncerteken, kézműves programokon túl volt egy „életvédelmi” szerepe is, hogy az emberek lássák meg, milyen is valójában egy sérült ember. Jean Vanier azt mondta, hogy minden ember sérült valahol, és mindenkinek szüksége van valamiben segítségre, csak némelyiküknél ez jobban látható.

– Szövődnek szerelmek a fiatalok között?
– Igen, de ezek többnyire plátóiak. Akik beköltöztek a Bárkába, azok fizikai szerelmi életet nem élnek. Szerelmek és úgymond „párok” vannak, de csak lelki téren.

– Mire lenne a legnagyobb szükségetek, mennyire tudjátok elfogadni a felajánlott segítséget?
– Mindenki számára nyitottak vagyunk, előzetes egyeztetés után bárkit szívesen látunk. Alapítványként nagyon hálásak vagyunk az anyagi támogatásért vagy élelmiszer-adományokért.

A paraziták gyakoribbak, mint hinnénk, és hiába tiltakozunk a gondolat ellen, bizony a nyugati életforma velejárói is, egy-két mikroparazita bárkiben elbújhat, és ha nem okoznak problémát, akkor észrevétlenek maradnak. Nálam nem maradtak azok, mert három különböző típust is felfedeztek bennem. Az orvos azt mondta, hogy fel kell adnom a szoptatást ahhoz, hogy megfelelő gyógyszereket tudjon adni. Eljött a várva-várt pillanat, a varázsszó, amit a gyermek megszületése óta lappangva vártam: hogy kapjak egy megfelelő indokot a szoptatás befejezéséhez. (Ekkor a lányom még csak 14 hónapos volt.) De meglepő dolog történt: a felszabadult boldogság helyett eleredtek a könnyeim, és azt mondtam, arról szó sem lehet.

Tanulság 1.: Nem mindig tudjuk, hogy mire vágyunk igazán és rosszul ítéljük meg érzéseinket.

Végül a doktor felírt egy gyengébb gyógyszert, és azt mondta, reménykedjünk, hogy ez hatásos lesz. Itt ilyenek az orvosok: gátlás nélkül, hangosan reménykednek.

A teljes megoldást ezért nekem kellett kitalálni, parazitaölő diétákat kerestem az interneten, és a legjobb megoldásnak a paraziták kiéheztetése tűnt: semmi szénhidrát, cukor, kávé, alkohol, egy hónapig.

Tanulság 2.: Ebben az országban mindent neked kell tudni, mert akinek tudnia kell, az általában nem tudja.

Egész életemben rosszul viseltem mindenféle diétát, megvonást, étellel összefüggő megszorítást. Kismamaéletem megszámlálhatatlan álmatlan éjszakájának a reggelén csak a cukor tartott életben. Az édesség mindig jutalomszerepet töltött be az életemben; önmagunk megjutalmazása pedig olyan fontos, hogy azt nem bízhatjuk másra! Úgy érzetem, hogy az egy hónap lehetetlen nagy vállalkozás, ezért két hétben állapodtam meg magammal. Az első napokban nagy űr töltötte be a lelkemet. Úgy éreztem, hogy egész nap mást sem csinálok, mint nem eszem édességet, kávét, péksüteményt. De bátran kitartottam.

Tanulság 3.: Arra is képes vagy, amiről azt hitted, hogy nem.  

Egy hét után elfogott a torkosságom felett érzett diadal, közel éreztem a győzelmemet. Egy dolog viszont lehetetlen vállalkozás volt: a cukor és a kávé egyidejű kiiktatása. Kétéves korom óta kávézom.

Mindent szeretek, ami összefügg a kávéval, a csészéket, a kávéházakat, a társasági életet, a könyveket és újságokat, emberek tanulmányozását. A kávé nemcsak az életem, hanem az identitásom része. Azt pedig még nem voltam kész feladni.

Tanulság 4.: Ismerd fel, fogadd el, sőt mi több, szeresd a gyengeségeidet.

A második hét gyorsan eltelt napi egy kávéval. Eljött a tesztelés napja, az eredmény azt mutatta, hogy elsöprő győzelmet arattam a parazitáim felett, amit aztán egy óriási fagyizással ünnepeltünk meg. Azaz főleg én, mert a babának elvből nem akarok cukrot adni.

Tanulság 5.: Hajlamosak vagyunk a képmutatásra, ha cukorról van szó.

Ezután minden visszatért a megszokott kerékvágásban, pár nap után már ott voltam, mint régen, mindennap ettem valami édességet, fagyit, kekszet, hülyeségeket. Közeledett a böjti időszak. Hamvazószerda estéjén egy pohár bort szürcsölgettem, amikor belém hasított az isteni sugallat; elhatároztam, hogy az én böjtöm a cukor és alkohol elhagyásáról fog szólni. Nem két hétre, nem is egy hónapra, hanem negyven hosszú napra. Kíváncsi voltam, milyen hatással lesz ez az életemre.

Megdöbbentő, hogy az alkohol mennyire része az életünknek. Az ember még ha nem is iszik, akkor is iszik.

Csak napi egy pohár bor (1,5 deci) havi szinten hat üveg bort jelent! Nagy küzdelem számomra elfogadni, hogy a bor is alkohol, és ezért nem jó nekünk. Beleégett a kultúránkba az egy pohár bor; étel mellé, beszélgetéshez, vagy csak a Balaton-parton fröccs formájában. A boros pohár önmagában egy esztétikai élmény. A bor művészet. Egy pohár bor, az ateizmus halálugrása, ahogy Hamvas Béla írta. Most az én antiateizmusom fog a pohárba ugrani, gondoltam. Már a böjt második napján úgy éreztem, hogy a húsvét elérhetetlen messzeségbe került. Negyven nap. Illetve pontosan negyvenhat nap.

Tanulság 6.: Az alkohol akkor is problémás része az életednek, ha csak ún. társasági ivó vagy.  

Már a harmadik hét végén úgy éreztem, hogy ettől a pár héttől meg fog változni az ételhez/italhoz fűződő kapcsolatom.

A test a lélek temploma és a szellemi egészség ott kezdődik, hogy mit viszünk be ebbe a templomba.

A böjti időszakban az élet egyértelműen könnyebbé vált. Kismama vagyok, nem iszom egyáltalán nagy mennyiséget, de már a heti két-három pohár bor elhagyása érezhető változást hozott. Ez ötvözve a cukormentességgel, csodákat hozott. Nemcsak én szabadultam meg pár kilótól, de energikusabb lettem, eloszlott a kismamalét szinte folyamatosan gomolygó fáradtság-köde. Jobban kezdett működni az agyam, minden téren aktívabb lettem. Jobban viseltem a baba melletti éjszakázást is. (Most másfél éves, és még soha nem aludtunk át egy éjszakát!) Az ételek íze élénkebbé vált, és hálásabban fogyasztottam a gyümölcsöket is. Az édes íz iránti vágyam persze nem szűnt meg, viszont új távlatok nyíltak a cukormentes desszertkészítés terén.

Tehát húsvétra minden értelemben megtörtént az újjászületés. Sőt, mi több – nem akarom elkiabálni ugyan, de – a lányom is jobban alszik! Még olyan szoros a kapcsolat közöttünk, hogy szinte egyek vagyunk. Ha én elégedettebb, nyugodtabb, boldogabb vagyok, akkor ő is az, ezt pedig úgy fejezi ki, hogy jobban alszik.

Tanulság 8.: Soha nem tudhatjuk, hogy az önfejlesztés útja milyen egyéb kincseket hordoz magában.

Tanulság 9.: Minden nehézség lehetőség egyben, hogy meghaladjuk magunkat. Miért kell meghaladnunk önmagunkat? Mert az élet túl értékes ahhoz, hogy egyhelyben stagnáljuk végig. A nehézségekre – parazitákra – úgy kell tekinteni, mint isteni ajándékokra, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Nekünk kell példává lennünk, ha a gyerekeinket jól szeretnénk tanítani, nevelni.

„Collins könyve számos kérdésemre adott választ, amelyek évtizedek óta gyötörtek, ezért gyakorlatilag le se tudtam tenni” – emlékszik vissza Dr. Freund Tamás agykutató a könyvhöz írt előszavában. Tudomány és vallás szembenállása különösen drámai itt, a volt szocialista blokk országaiban, ahol évtizedeken át tudatosan járatta le az ateista ideológiát valló államhatalom a hívő embereket. Ám nem csupán ateista tudósok tartják összeegyeztethetetlennek a természetes szelekción alapuló evolúciót a bibliai teremtéstörténettel, hanem a keresztény felekezetekben is vannak olyan csoportok, amelyek hitük szerint ugyanezt vallják.

A könyv a világegyetem és a földi élővilág keletkezésének magyarázatait helyezi középpontba – mindvégig közérthetően, élvezetesen, sok szemléletes példával megvilágítva. Collins mérlegre teszi a ma adható négyféle választ, amely egyben négyféle világképet jelent. A materialista tudományosság (amelyben a tudomány legyőzi a hitet) szemben áll a kreacionizmussal (amelyben a hit legyőzi a tudományt). E két szélsőséges nézet között helyezkedik el az értelmes tervezettség feltételezése (amelyben a tudomány az Isten segítségére szorul); végül a szerző leteszi voksát a számára leghitelesebben alátámasztható teista evolúció, vagyis a hittel harmóniában élő tudomány mellett. A könyv függelékében Collins a szűkebb tudományterületét, a humán genetikai kutatásokkal kapcsolatban felmerülő erkölcsi dilemmákat vizsgálja meg közérthetően és lenyűgözően érdekesen.

Nem kerül meg olyan kérdéseket sem, hogy Isten személyét csupán a vágybeteljesítés igénye hozta-e létre; egy szerető Isten hogyan engedheti, hogy emberek szenvedjenek; hogyan egyeztethetők össze a racionális gondolkodással a csodák.

Közben pedig nem eléggé ismert tényekre is felhívja a figyelmet, mint például Darwin véleményére: „Isten az egyetemes és jótevő Teremtő, és a benne való hit a kulturális evolúció egyik fő vívmánya”.

Francis S. Collins: Isten ábécéje. Egy tudós érvei a hit mellett. Fordította dr. Molnár Csaba. Akadémiai Kiadó, 2018. A könyvet itt rendelhetik meg>>

A tartalom az Akadémiai Kiadó megbízásából jött létre.

A történet főhőse egy dublini utcazenész srác, aki éppen az álmait készül feladni, amikor egy gyönyörű cseh lány egyszerre mély érdeklődést mutat a szerelmes dalai iránt, és pozitív személyisége új perspektívát ad a zenésznek. Kölcsönös vonzalmukat beárnyékolják a múlt lezáratlan szerelmei, mégis, ez a valószerűtlen kapcsolat mélyebbnek és összetettebbnek bizonyul egy átlagos románcnál.

A musical John Carney 2007-es filmjének színpadi változata. Ahogy a film, úgy a musical zenéjét és szövegét is Glen Hansard és Markéta Irglová írta, és szerepel benne világhírű daluk, a Falling Slowly, amellyel 2008-ban az Oscar-díjat is elnyerték a legjobb eredeti dal kategóriában. A darab számtalan elismerésben részesült: a New York-i bemutató tizenegy Tony-díj jelölést kapott és nyolcat el is nyert, köztük a legjobb musical, legjobb színész és legjobb szövegkönyv kategóriában. 2013-ban pedig elnyerte a legjobb zenés színházi album Grammy-díját is.

A musical méltán ilyen népszerű, hiszen szakmailag is óriási kihívás, a színészek nem „csupán” énekelnek, táncolnak és játszanak, hanem zenélnek is, ők alakítják a musical zenekarát, amelyre magyar viszonylatban eddig még nem volt példa.

A történet közösségi tere egy színház, ahol a zenészek készülődnek, ebből nő, majd csúcsosodik ki a darab, és tér vissza a színház falai közé.

„A rendkívül hosszú casting nemrég ért véget, a művészek az ország minden sarkából érkeztek, és egészen sajátos együttes alakult ki. - nyilatkozta a darabról a rendező, Szirtes Tamás. - A musicalek általában nagy, színes mesék, de a nézők egyre inkább nyitnak a hétköznapi történetek felé is, és szívesen látják viszont a saját személyes konfliktusaikat, dilemmáikat. A Once/Egyszer pont ilyen, az egyszerű emberek története, amely egy nagy találkozásról mesél.”

 

A darabban olyan nagy neveket láthatunk főszerepekben, mint Dolhai Attila, Zöld Csaba, Gubik Petra, Simon Boglárka és Tompos Kátya.

„Mélyebb, drámaibb, sokrétűbb darab, mint amit megszoktunk egy musicalnél. Olyan, mint egy osztálytalálkozó, csak egy kicsit hosszabb” – Dolhai Attila
„Amíg nem ismertem a Once-t, addig álmaim szerepe a Nyomorultak Jean Valjean-ja volt, de ez a darab sokkal komplexebb, katartikusabb, szakmailag pedig jóval nagyobb kihívást jelent, hiszen nemcsak színészkedünk, énekelünk, de mi alkotjuk a zenekart is.” – Zöld Attila 
Tompos Kátya szerint sem tipikus zenés darab a Once, hiszen egyszerre koncert és színház. „Sokszor kérdezik tőlem, hogy énekesként vagy színészként definiálom-e magamat, de sosem tudok rá válaszolni: azt gondolom, ez a darab viszont sok kérdésre választ fog adni.”

A darabot a Madách Színházban szeptember 20-án és 21-én mutatják be, jegyek még kaphatók ide kattintva>>

A tartalom a Madách Színház megbízásából jött létre.

A hírügynökségek szerint első ízben részesítettek kegyes halálban egy kiskorút a saját kérésére Belgiumban. Belgium az egyetlen ország a világon, ahol korhatár nélkül engedélyezik ítélőképességük birtokában lévő, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő kiskorúak számára az eutanáziát. A törvény meghozatala ellen 2014-ben hiába tiltakozott közös közleményben a belga katolikus püspöki konferencia elnöke, a belga Egyesült Protestáns Egyház elnöke, a brüsszeli főrabbi, a belga anglikán egyház központi bizottságának elnöke, a belga protestáns és evangélikus egyházak szövetségi szinódusának elnöke, a konstantinápolyi ökumenikus patriarkátus metropolitája, illetve a belga muzulmánok központi tanácsának elnöke.

Amikor a szíven ütő hírt olvastam, eszembe jutott néhai remek bioetika professzorom, Somfai Béla SJ, aki mindig hangsúlyozta, hogy nagyon széles látókörűen és gondosan járjuk körbe az ilyen jellegű kérdéseket, s ne hagyjuk, hogy pusztán érzelmeink vezessenek. S mivel az egész eutanázia-kérdés (különösen azzal „súlyosbítva”, hogy gyerekről van szó) nagyon érzékeny, összetett, de annál aktuálisabb, ezért csak néhány szempontot emelek ki.

Nincs új a nap alatt – a görög-római világban az „eltávozás szabadsága” biztosította az öregek, a betegek vagy a nyomorultak számára azt, hogy terhes életüket kioltsák, esetleg mások segítségével is. A „könnyű halált” a kereszténységet megelőző társadalmak gyakorolták az újszülöttek (lásd Taigetosz) vagy az öregek magára hagyásával is. A zsidó-keresztény felfogás számára mindez elfogadhatatlan. Az élet Szent, növekedni akar, ezért minden eszközzel védeni kell. Ennek az értékrendnek a felbomlásának (visszarendeződésének?) vagyunk a szemtanúi. A modern ember szenvedés nélküli világra vágyik, ezért teszi fel a hamiskás kérdést: emberi jog-e a kegyes halál?

A nyugati világunk gyors, pörgős, szereti az „instant”, hatékony és azonnali megoldásokat. A várakozásnak, az értelmetlen szenvedésnek nincs helye benne. Nézzük csak meg az esti filmekbe tűzdelt reklámokat! Azonnal elmúlik a fejfájás/nátha/herpesz/izomhúzódás, ha ezt és ezt a tablettát beszedi! Nincs idő a fájdalomra, az élet halad, minden legyen tökéletes, sikeres. Ha mégis csapás ér bennünket, hajlamosak vagyunk Istent felelősségre vonni például így: „Ha létezne Isten, akkor nem engedte volna meg ezt a betegséget, szenvedést. De ha létezik is, nem akar nekem jót, mert rám küldte ezt a csapást. A „szenvedéstelenített” társadalom nyilvánvalóan vágyja a kegyes halált, mert nem tud mit kezdeni a sikertelenség, eredménynélküliség, passzív szenvedés, kilátástalanság időszakaival. Már nincs szó örök életről, nincs túlvilági perspektíva. Csak az van, ami itt van. Ha ez nem megy, akkor inkább a halál. Ez a gyakorlati materializmus (ami akár egészségügyi, életbiztosítási érdekcsoportok malmára is hajthatja a vizet).

Való igaz, hogy nagyon nehéz végignézni a szülőknek a gyerek haldoklását, szenvedését. Megélni a tehetetlenség feszültségét. Sokan a tűrőképességük végére érnek, s reménytelenül azt gondolják, a legjobbat akkor teszik, ha véget vetnek ennek a szenvedésnek. Szenved itt mindenki: a beteg gyermek és a környezete is. S ha a szenvedő gyerek (akiről állítólag meg lehet állapítani, hogy józan az ítélőképessége) kéri az eutanáziát, akkor orvosilag indokolt esetben az ész, a ráció megengedi a jogot a halálhoz. Már nincs itt helye várakozásnak, hitnek, csodának. Szenvedés helyett jöhet a „kegyes halál”.

Ha megtaláljuk a választ, a helyes hozzáállást a (talán értelmetlen) szenvedés kérdésére (hogy hol a helye az életben, mit formál át), akkor lehet, hogy jobban megértjük, miért hamis kérdés a kegyes halálhoz való emberi jog. S talán meghagyjuk a helyét a csodáknak is, s megengedjük, hogy Isten maradhasson az élet és halál ura.

 

A cikk eredetileg a Képmás blogon jelent meg 2016. 09. 22-én.

„A másság tolerálása” adu ász kifejezés a politikailag korrektnek látszani igyekvő nyugati kultúrákban. De meddig tart a másság elfogadása? Elfogadom, ha embertársaim a saját nemükhöz vonzódnak, és esetleg úgy is élnek, és – a heteroszexuálisokhoz hasonlóan – homoszexuális nemi életüket zárt ajtók mögött gyakorolják.

Elfogadom, ha – a szakértők szerint gyerekkori traumára visszavezethető okokból – valaki a másik nem képviselőire szeretne hasonlítani, és nőnek/férfinak öltözik. Szíve joga.

Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a hormonális beavatkozások kezdetén, a szakáll növesztésével egyidőben nem veteti ki a méhét valaki, mert nem akar minden hidat felégetni és esélyt ad magának a „visszatérésre”. Az ő döntése.

De amikor tőlem elvárják, hogy mindehhez tapsoljak, és én is érezzem azt, amit ők, és viselkedjek is az elvárásaiknak megfelelően... na ez már nem megy. A másság tolerálása addig tart, amíg az én gondolkodásomat és világképemet is tolerálják.

Szerintem férfinak és nőnek vagyunk teremtve, és ez a két nem együtt adja emberi mivoltunk alapján. Hiszen az ő egységükből, együttműködésükből születik egy új ember, a természet körforgásába bekapcsolódva. Aki ebben nem akar részt venni, nem így gondolja, az nem tud bekapcsolódni a természet rendjébe. Ezért nem természetes az utca embere számára, ha egy terhes férfit lát, aki operációk következményeként női szervekkel rendelkezik, és hormonkészítmények segítségével férfi szőrzetet növesztett. Ne várjuk el, hogy a nőt férfinek lássa, a férfit nőnek, és azonosuljon a testképével.

Érzelemvezérelt világunkban egyre inkább elfogadjuk, hogy a valamelyik nemhez tartozásunkat az érzelmeink határozzák meg.

Ha férfinak érzem magam, férfi vagyok, ha nőnek, akkor nő? Ha valami másnak, akkor valami más? Ez a világméretű jelenség beláthatatlan útra tereli az emberiséget.

Pedig a kromoszómák révén minden egyes sejtünkbe bele van írva nemi hovatartozásunk. Ezeken a biológiai tényeken nem változtat a tolerancia jegyében romboló ideológia.

A szóban forgó transzférfit bemutató cikk kitér a korunkra olyannyira jellemző „ember-likvidáló” jelenségre is. Egy olyan világban élünk, ahol az ember akarata dönti el, ki maradhat életben és kinek kell távoznia. „Megtartották a babát, pedig nem álltak rá készen” – olvashatjuk a cikkben. Milyen egyszerű néhány szóban leírni a még csak ultrahang-készülékkel látható ember élete feletti ítéletet!

Pedig egy ember életével semmilyen élethelyzet nem tehető egy mérlegre!

Nem mérlegelhetjük, hogy a már jelen lévő ember belefér-e az életünkbe. Egyszerűen azért, mert mindenkinek van helye a világban és joga az élethez.

Először nem is értettem az egészet. Netvilággá ment? De hamar rájöttem, hogy a plakátok a gyerekek internetezési szokásaira hívják fel a figyelmet. Ezt a fajta megszólítást ügyes figyelemfelhívásnak találom, mert a probléma valós, és sok szülő nem érzékeli konkrét veszélynek, hogy a gyerekek a neten csatangolnak.
A „nevelési probléma” ebben az esetben jól körülhatárolható. Korunkhoz szervesen hozzátartozik a technika használata, a mai fiatalok szinte „beleszületnek” az internetbe. Ügyesen használják, életük része. De a gyerekek, fiatalok még nem képesek megvédeni magukat. A virtuális tér miatt elmosódóban, megszűnőben van a privátszféra. Sokan már nem érzik a határvonalat a legbelsőbb világuk és a külvilág számára kommunikálható dolgok között. A virtuális közösségi terek könnyű lehetőséget adnak a pillanatnyi érzelmek, érdeklődések, vonzások-taszítások kifejezésére. Korunk gyerekei nem képesek különbséget tenni a közölhető és a közölhetetlen között, hanem elárasztják a netet a legbelsőbb életükkel is. Ez sebezhetővé, kiszolgáltatottá teszi őket. Még nincs tapasztalatuk arról, hogy rossz szándékkal is közeledhetnek feléjük idegenek, könnyen alakítanak ki virtuális kapcsolatokat.

A net kapcsolati felhasználása gyerek- és kamaszkorban inkább a lányok szokása, a fiúk gyakran valamilyen játék kapcsán „ragadnak be” a virtuális térbe. A valóság helyett egy fikcióban töltenek órákat, nem létező barátokkal, hamis szerepekben.

S hosszan sorolhatnám a többi netes veszélyt, az adatszerzéseket, a mobbingot, a zaklatást, a destruktív, de menő "mémek" követését… Az olvasók tudják, mire gondolok. Az időnként megjelenő, majd lecsengő játékőrületekről (pl. „Pokemon go”) ne is beszéljünk!
Az is érdekes lehet, hogy a szülők generációjában már sokan küzdenek olyan problémákkal, amelyek az internetezési szokásaikból fakadnak: a stresszes nap után hazatérő apuka gyakran vezeti le a feszültséget éjszakába nyúlóan valamelyik netes játékkal, az időhiánnyal küzdő, elmagányosodástól tartó anyuka pedig közösségi fórumokon mutatja be, mit főzött vacsorára. Ilyen helyzetben nem biztos, hogy észreveszik, ha a gyerekek túl hosszú ideig barangolnak a kibertérben. Lehet, hogy nem is bánják, hiszen azt gondolják, addig is okosodik a gyerek, amíg a neten lóg (és addig legalább nem kell vele időigényes beszélgetéseket folyatni).
Mi lehet a megoldás? Hogyan tudjuk megvédeni Márkot?

Nyilván nem lehet az idő kerekét visszaforgatni (nem érdemes felmondani a szerződésünket az internetes szolgáltatóval), hanem meg kell tanítani a gyerekeket a virtuális valósághoz való helyes hozzáállásra.

Megtanulni a különbséget a valós élet és a virtuális tér között. Hogy a virtuális tér pusztán segítség az élethez, de az életünk valósága azon kívül zajlik. A parental control szűrőprogramok használata segíthet, de messze nem elég a megoldáshoz. Pusztán egy szűrőprogram telepítése a gyerekek gépére/telefonjára még nem jelenti a probléma kezelését! Beszélgetni kell a gyerekekkel, érdeklődni, mi foglakoztatja őket, mit láttak, mit tanultak a neten, merre jártak, kikkel találkoztak. Lehet, hogy kezdetben nehéz erről beszélni, de ha a fiatal őszinte érdeklődést tapasztal, hamar megnyílik.
A net használata a családban ne legyen tabutéma-magánügy! Talán segíti a Tisztelt Olvasót, ha elgondolkodik azon, hogy milyenek a SAJÁT netezési szokásai (mert nagy eséllyel hasonlóak lesznek a gyermekeié is). A családban az internet tere a magánügyek közé tartozik, vagy beszélgetnek időnként arról, hogy milyen a "virtuális életformájuk" (mesél-e a gyerekeinek arról, hogy mire használja a saját számítógépét/egyéb okos készülékét, mennyi időt tölt a neten, mivel foglalkozik, amikor a gép előtt ül)? Önöknek milyen ötleteik vannak arra, hogy megvédjük Márkot a netvilágban való eltűnéstől?

A cikk eredetileg a Képmás blogon jelent meg 2016. 09. 17-én.

Ma ugyanis a magazin, amelynek célja a mediapiac.com tanúsága szerint, hogy „olvasóik javítsanak életstílusukon”, a következőről értesítette látogatóit:
„A NASA úgy döntött, hogy 2000 év után frissíti a csillagtérképet, ami viszont teljesen felborítja az asztrológiát!” És – idézet következik – „ha ez még nem verte volna ki a biztosítékot nálad, még az is elképzelhető, hogy egy teljesen új rendszerben találod magad, hiszen év végére beszúrtak egy plusz csillagjegyet, ami a kígyótartó nevet kapta. Az egészet pedig azzal magyarázták, hogy az égbolt és a csillagok mára teljesen más képet mutatnak, mint évezredekkel ezelőtt!”

Ne bagatellizáljuk el a hírt! Jómagam például, aki évtizedeken át viaskodhattam a ténnyel, hogy egy humorérzék nélküli, számító, földhözragadt, rendmániás bak vagyok – egyik pillanatról a másikra nyilas lettem? A nagy ijedtségben azonnal megnéztem az első bejövő Google-találatot, mit tartogat számomra a nyilas lét. Kiderült, hogy valójában szeleburdi, nagylelkű és szókimondó vagyok. Ez persze sok mindent megmagyaráz. Nem tudom, a családomat mikor értesítsem. Ugyanis még az is ott áll, hogy a „szalonok extravagáns úrnője” is volnék. Hát mégis igaz? De, kérem szépen, hol találok én ennyi idő eltékozlása után egy szalont, ahol a helyemen kezelnének? Erre a kérdésre vajon a portál szerelem, szépség vagy body rovatában találom meg az útmutatást? A ma estére tervezett lecsót azért még megfőzzem? Elég extravagáns az?
Azzal is szembesültem időközben, hogy mindezt az Origo már januárban megírta, sőt állítólag egy Hipparkhosz nevű görög fószer már időszámításunk előtt gyanakodott a dologra: „Az úgynevezett precesszió miatt ugyanis már több száz éve rosszul számolják a Nap helyzetét az asztrológusok, ezért a legtöbb horoszkópot hibásan készítik el.” Az első infót a Startribune napilap tette közzé, ők a Minnesotai Planetárium Társaság tagjainál érdeklődtek, akik azt is megemlítették, hogy a horoszkópokat régóta hibásan készítik. Ez gyorsan terjedt az interneten, hamarosan a Time magazin is közölte a régóta ismert, de sokak számára újdonságként ható információt.
Már a Cosmóban sem bízhatunk? „Drága földijeim, felsőpáhokiak! Létezik ez? Tudtatok róla? És ha tudtatok, miért nem szóltatok?” – valami ilyesmit írna Örkény a cosmopolitan.hu-nak, azt hiszem.

 

A cikk eredetileg a Képmás blogon jelent meg 2016. szeptember 5-én.

Negyed évszázada valamelyik nyelvészeti szemináriumon arról beszélgettünk, hogy bizonyos írásjeleket – mint például a pontosvesszőt – milyen méltatlanul keveset használunk, és akkor is helytelenül. Az a legvérmesebb nyelvművelők álmaiban sem szerepelt, hogy pár évtized múlva még a kevésbé pallérozott írástudók, sőt az analfabéták is napi rendszerességgel élnek vele a hasonló karriert befutó zárójellel együtt.

Most kívánkozna ide egy ;) vagy egy ;( . Valójában nehéz eldönteni, ha jelezni szeretném, hogy mindez kissé ironikus, azonban mégsem akarnám felhőtlen örömmel üdvözölni a jelenséget. Talán inkább a :/ lenne helyénvaló, a „szakirodalom” meglehetősen megosztott ez ügyben. Az egyik szerint akkor alkalmazandó, ha a felhasználó szkeptikus, a második szerint felemás érzésekkel küzdő, a harmadik pedig állítja, hogy sajnálatot fejez ki.

Persze alkalmazhatnám a :) :( kombót is, de akkor az egyértelműség kedvéért hasznos volna jelölni, hogy melyik milyen százalékban részesedik a témához való pillanatnyi hozzáállásomban.

Olvasom az sms-eket, posztokat, emaileket, már amelyikben van mit olvasni, mert némelyik csupán egy színében és vonásaiban leginkább a mongoloid rasszt idéző fejet tartalmaz.

Például „szomorú fejet”, ha valaki meghalt vagy késik öt percet a találkozóról, netán elveszett a macskája, ha tömegkataszrófa történt a világ túlsó felén, vagy egy ismeretlen ismerősnek letört a körme.

Talán a kedves Olvasó is ismeri a „megfagyott levegő” élményt, amikor valaki elejt egy poént, és a másik értetlenül bámul, mire a vicces tag kénytelen hozzátenni. „Vicc volt.” Na, állítólag a hangulatjelet vagy emotikont is egy ilyen szitu ihlette. Először Scott E. Fahlman, a Carnegie Mellon Egyetem professzora használta 1982-ben. Gondot okozott ugyanis, hogy az egyetem üzenőfórumán a tagok félreértették egymás humoros üzeneteit. Nem tudjuk, hogy a feladó humora vagy az olvasó humorérzéke volt-e kérdéses – a smiley és ezt követően az elfeledett pontosvessző mindenesetre megkezdte karrierjét.

Sőt, a napokban volt alkalmam tapasztalni az ember kommunikációs evolúciójának egyik fontos állomását, és rádöbbentem, hogy talán leáldozóban van a kor, amelyben beszéddel, szavakkal, ösztönös mimikával igyekeztünk kifejezni az érzelmeinket. Tizenévesek beszélgetését hallgattam, amikor az egyikük váratlanul közölte, hogy nem sikerült a dolgozata. Erre együttérző társa rögtönzött pantomim játékkal idézte fel a könnypotyogós szomorú fejet. Az ilyesmire mondják, hogy a befőtt teszi el a nagymamát.

Ha pedig már a homo sapiens mimikája is átmegy a szükséges evolúciós változáson, remélhetőleg könnyebb lesz értelmezni, hogy mit is olvassunk le családtagunk, kollégánk vagy akár a bolti eladó arcáról.

És hogy most melyik szimbólummal kellene befejeznek ezt az írást? Keresem a megfelelőt...

 

A cikk eredetileg a Képmás Blogon jelent meg 2016. 09. 05-én.

Az Ammanba vetődő diák első ételként a shawarmával találkozik. Ez a Magyarországon is ismert ételféle itt egészen más ízélményt kínál. A lapos kenyérbe csomagolt sült apróhúst zöldségekkel keverve tekerik, mellé különféle szószokat kínálnak. Talán a fűszerezés, talán az itteni hús az oka, de intenzívebb az íze. Aki ilyet eszik, nem hal éhen – az anyai szív megnyugszik. Aztán következik a helyi konyha, az étkezési szokások alaposabb megismerése. Most már nem aggódom (annyira), sőt, kezdek féltékeny lenni a helyi pótmamák főztjére. Meg kell jobban ismernem a háziasszonyokat és főztjüket is!

Jordániában a receptek nem úgy kezdődnek, hogy „végy fél kiló húst”, vagy „elkészítés négy személyre”…

Jordániában a főzés célja az, hogy sok ember sokat egyen. Nagyon sokat. Ebben a jordániai családanyák emlékeztetnek a klasszikus magyar nagymamákra.

Az emberek nagycsaládban élnek. Ha azt mondod, hogy van egy öcséd, Pista, akkor rögtön megkérdezik: Jó, de hogy hívják a nővéreidet, bátyáidat?

Az étel elkészítése a vásárlással kezdődik. Manapság már Ammanban is nagy bevásárlóközpontok várják az embereket a kisebb boltok, piacok mellett. Ezekben szinte mindent csak családi kiszerelésben lehet kapni. Például nagy zacskóban vagy dobozban vannak a fűszerek; a tejet már eleve hatosával-tízesével összeállítják, hogy könnyebb legyen vinni. A sajt csak gurigákban képzelhető el. Tíz deka trappista? Olyat ne keressen senki!

Apropó, sajt. A magyar diák számára különös látvány a szupermarketben a tejtermékek közt magyar árut felfedezni. Többféle sajtot, tejfölt! Látványuk egy baráti találkozóval ér fel!

 

A konyha nem a feleség börtöne, hanem egy fűszeres illatokkal teli női csevegőközpont

A kislányok apró koruktól kezdve segítenek, és ez olyan természetes, mint a játék. A lányok manapság városban és vidéken is ugyanúgy járnak iskolába, sőt, egyetemre is, mint a fiúk, de erős a ragaszkodás a hagyományokhoz. A feleség, az anya, aki az ételt és az étkezés meleg hangulatú körülményeit biztosítja a családnak – a legfontosabb személy. Erre készítik fel lányaikat is. Diploma ide vagy oda, főzni tudni kell!

A húsételeket leginkább sültként vagy vagdaltként szeretik, különféle szószokkal és köretekkel tálalják. Ezeknek millió változata van. Elkészítésükhöz sokféle fűszert használnak. Sertést vallási okokból nem fogyasztanak; kedvelik a baromfihúst, a marhahúst is, de a kedvencek juhhúsból készülnek. A főzés nem tízperces folyamat, erre időt kell szánni. Itt nincs olyan, hogy „na, összedobok valamit a fagyasztóból!”

Kértem a lányomat, hogy ismertessen meg egy nagyon egyszerű recepttel, olyannal, amelyet én is el tudok készíteni. Nem vagyok túl ügyes, és magyaros konyhát viszek. Skype-on kapcsol össze engem Haninnal, egy ötgyermekes háziasszonnyal, aki sokáig elmélkedik azon, mi az, ami nem jelent kihívást számomra. Nagyon udvarias, nem tesz megjegyzést, hogy általában „csak” négy személyre főzök. Arcáról nem tűnik el a mosoly.

Az ammani nők, lányok mindig mosolyognak, és ez szívből jövő. Nagyon csinosak, és különösen ügyelnek arcuk szépségére.

Hanin halványbarna selyemkendővel keretezett arca pontosan úgy fest, mintha most érkezett volna a kozmetikustól. Ez nem nekem és a Skype-kapcsolatnak szól. Ő mindig ilyen. Szemöldökének íve tökéletes, szeme festékkel kiemelt, egy leheletnyivel többel, mint amennyit mi megszoktunk, sminkje kifogástalan. Minden érzelem leolvasható róla, a meglepődés, a csodálkozás, az ámulat, a jókedv is. Meg sem kell szólalnia. Most behunyt szemmel gondolkozik.

Végül egy húsgombócra esik a választása, amelyet valahogy fasírtnak képzelek el. Elhangzik a név: kofta. Ismerős. Nálunk, Budapesten szinte minden sarkon van egy hasonló finomságokat kínáló bolt. Ammanban azonban mindennek más íze van. Házilag nem készítek ilyesmit, ezért nagyon figyelek. Hanin gyorsan megjegyzi, hogy mindenki másképpen készíti el ezt az ételt, ő a saját változatát osztja meg velem.

Kofta, a keleti fasirt

– Először is végy egy kilónyi bárányhúst! Vagy ha igazán finomat akarsz készíteni, a fele legyen marhahús. Daráld le, hogy jól formázható legyen! Szükséged lesz hagymára. Ebből a legnagyobbat válaszd, amit otthon találsz! Keress mellé három dundi gerezd fokhagymát! A só nagyon fontos, ne takarékoskodj vele! Készíts még borsot, köményt és egy kevés koriandert, mentalevelet! Ehhez jön egy kisebb csokor petrezselyem levele. Mindent apríts fel!

Hanin kezével mutatja, milyen gyorsan kell csapkodni, hogy az eredmény tökéletes legyen. Olyan gyors, hogy teljesen feleslegesnek tűnik egy aprítógép használata. Pedig van neki, és használja is.

Az olajos kézzel ügyesen megformázott gombócokat vagy húsrudacskákat pálcára kell szúrni, bár van, aki nem szokta. Ha nincs koftasütőd, akkor a sütőd közepén süsd, rácson!

Nincs koftasütőm, ezért alaposan megszemlélem az övét. Az egy bordázott fenekű palacsintasütőre hasonlít.

Az igazi kofta szabadtűzön sül, de egy lakótelepi lakásban is finom lesz a végeredmény, ha a koftasütő beolajozott, domború csíkjaira vagy a sütő rácsára helyezik a húsrudacskákat. Itt Hanin röpke kitérőt tesz, mesél az utcákat is szegélyező olajfákról, a nagy olajfaligetekről, amelyeknek gazdag termése biztosítja konyhájuk legfontosabb alapanyagát, az olívaolajat.

 

Amíg készül a finomság, addig kell elkészíteni a hozzá illő szószt vagy a salátát. Nagyjából ezerféle létezik. Hanin fűszeres paradicsomszószt ajánl és zöldsalátát, jó sokat. Ezt együtt kell tálalni a koftával, és a siker nem marad el.

Hanin most elköszön, nincs több ideje csevegni, mert várja őt a család, majd a közös vacsora.

Ott lesz a mi csemeténk is vendégként, és átjön hozzájuk Hanin sógornője családostul, mert meg kell beszélni a hét eseményeit, és elemzik majd a kedvenc tévésorozatuk történetének alakulását is. Mindezt a legnagyobb örömmel és természetességgel meséli nekem.

Ammanban nem érvényes a hazai napközikben megfogalmazott parancs: Evés közben nem beszélünk!

Az evés, pontosabban a közös evés egy alkalom az együttlétre, senki nem rohan, mindenkinek van mondanivalója. Ott a filmbéli, tengerentúli pszichológusok éhen halnának, ha ételért cserébe gyógyítanák a magányos lelkibetegeket.

A család minden tagja szót kér és kap, legyen nő vagy férfi. Ha vendég van, nem ússza meg a kérdéseket, mindent tudni akarnak a papájáról, mamájáról, testvéreiről, mit szeretnek, mit csinálnak. Közben fogy az étel, amely mindig nagyon finom és kiadós. Az evőeszközök használata mellett több ételfélét, például a köretet kézzel eszik, de ezt rendkívül elegánsan teszik.

Az étkezés nyomainak eltüntetése a nők feladata. Manapság vidéken sem ritka már a mosogatógép, és a nők munkáját megkönnyíti az a számunkra talán furcsa szokás is, hogy az abroszt terítéskor egy vékony nejlontakaróval borítják le, amelyet étkezés után egy mozdulattal levesznek és kidobnak.

Alkoholtartalmú italokat nem isznak, de a vidám hangulat enélkül is garantált. A méregerős kávé vagy tea éppen eléggé megdobogtatja a szíveket.

Nem maradhat el az édesség

Ha vendég van az asztalnál, leggyakrabban torta a desszert. A torta sok szeletre vágható és finom. A háziasszonyok megvásárolják vagy nagy ügyességgel készítik el.

 

Az Ammanban tanuló külföldi hallgató hamar felfedezi, hogy léteznek speciális tortaboltok, legkésőbb akkor, ha a baráti körében valakinek a születésnapját ünneplik. Amint megtudják, hogy épp ez a nevezetes nap van, egyikük, egy tapasztaltabb, elsétál a boltba, ahol rámutat egy rokonszenves darabra, amelyet tüstént becsomagolnak, és mindenféle ékes-fényes kellékkel együtt átnyújtják. A díszes csemegét, amely akármekkora lehet, nagy vidámsággal körítve megeszik. 

Természetesen nem csupán a mostanában nagyon divatos tortákból áll a desszertvilág: a családanyák büszkeségei az otthon elkészített édességek. Az asztalon megjelennek a hagyományos mézes, gyümölcsös sütik és krémek is. A tévéműsorok és az internet receptjeit cserélgetik, csevegnek róla. Itt is léteznek népszerű asszonyok, akik televíziós főzőműsorokkal jelentkeznek.

Rejtély, miként maradnak annyira csinosak, karcsúak a helyi lányok. Ha megkérdeznénk tőlük – ami persze illetlenség lenne – a megszokott kedvességükkel csak mosolyognának.

Tehát megnyugodhatok, a gyerek ott, a messzeségben sem éhezik.