VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó – Négyszín világ (július 4–7.)

A fiatal tehetségek támogatása és a rendszerváltozás 30. évfordulója áll a váci VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó középpontjában – a programsorozatnak a váci Duna-part ad helyet. Lengyel, cseh, szlovák és magyar színházi előadásokkal, utcaszínházi produkciókkal és közösségi programokkal várják a fesztiválra látogatókat. Két hétig a négy ország színészei Vácon egy workshop keretében dolgoznak együtt, az ott készült előadással zárul majd a színházi program.

A VéNégy szervezőinek célja, hogy minél több nézőt becsalogassanak a színházi sátorba, így a színházjegy mellé ajándék belépőt adnak, amellyel az előadás után a többi fesztiválprogram is megtekinthető.

A Csiky Gergely Színházból Székely Csaba hozza el a „Semmit sem bánok” című előadását – a színmű a múlttal való szembenézés drámája: egy olyan belső utazást kísérel meg bemutatni, amelynek végállomása az önmegismerés és a felelősségvállalás. A Slovácké Színház egy autizmussal élő férfi történetén keresztül olyan kérdésekkel szembesíti a nézőket, hogy mi a normalitás határa, egyáltalán mi az, hogy normális, s vajon miként tudunk boldogan élni.

Hello Ugar – Digitális detoxikáció az Alföldön (július 3–6.)

Az Anna and the Barbies zenekar hetedik alkalommal rendezi meg ezt a zene-, környezet- és emberbarát fesztivált Ópusztaszeren, az Akhal Ménesen, ahol a zenészek együtt buliznak, pihennek és szórakoznak a közönséggel. Néhány napra kiszakadhatunk a mindennapok hajtásából, és megtapasztalhatjuk a természet közelségét, köszönhetően a no-selfie zónának és a telefonparkolónak, ahová akár egész napra megőrzőbe adhatjuk a telefonjainkat.

A kütyük leadásáért cserébe puszi-és öleléskuponokat adnak a szervezők.

Idén olyan előadók lépnek fel (az Anna and the Barbies mellett), mint például a Quimby, a Vad Fruttik, a 30Y, Apey vagy a Magashegyi Underground és a Kowalsky meg a Vega.

Visegrádi Palotajátékok – Múlt és jelen összefonódása (július 12–14.)

Július második hétvégéjén harmincötödik alkalommal rendezik meg az ország egyik legjelentősebb történelmi fesztiválját, a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékokat, amely az 1335-ös visegrádi királytalálkozónak állít emléket.

A háromnapos szabadtéri esemény közel százféle hagyományőrző programot – többek között lovagi tornákat, bajvívó és solymász bemutatókat, régizenei koncerteket, kézműves vásárt – kínál a látogatóknak.

A programok öt helyszínen, a Lovagi torna pályán, a Királyi palotában, a Királyi borudvarban, a Parkszínpadon és a Salamon-toronyban reggeltől a késő esti órákig zajlanak. A fesztivál a csábítások ellenére nem üzletiesedett el, és amellett, hogy az évek során a középkor világát hitelesen megelevenítő autentikus esemény tudott maradni, évről évre egyre több látogatót vonz. A magas színvonalat bizonyítja, hogy 2009-ben felvételt nyert a Történelmi Játékok Nemzetközi Szövetségébe.

Dombos Feszt – Kishegyesi kultkalandok (július 11–14.)

Volt egyszer egy szemétdomb a Vajdaságban, Kishegyesen, egy löszfal tövében, és volt vízió, akarat, hogy a szemétdomb helyén művészeti fesztivál szülessen. Rengeteg munkával, civil összefogással, tizenkilenc évvel ezelőtt életre hívták a Dombos Fesztet, amely azóta is a térség legjelentősebb és legkedveltebb művészeti fesztiválja.

Kép: Unsplash

A löszfal tövében zajló négynapos fesztivál a családoknak és a fiataloknak egyaránt egyedi koncertélményeket nyújt.

Az idei fesztivál is széles zenei kínálattal állt elő: világzene, népzene, jazz, pop előadók (például a BaHorKa Társulat, Lajkó Félix és zenekara, Antonia Vai) lépnek fel itt. A fesztivál része a Dombos Remix irodalmi sorozat is, ahol a kortárs írók felolvasásai adják meg az est alaphangulatát. A Dombos Pincében lehetőség nyílik irodalmi diskurzusra, közös filmnézésre, borozgatásra, a kellemes beszélgetések mellett pedig nem mindennapi gasztrokalandokba bocsátkozhatnak a látogatók, például megízlelhetik a finom helyi pálinkákat, a lángost, a szebbnél szebb gyümölcsöket, esténként pedig gyönyörködhetnek a löszfalra vetített Fényvarázsban is.

Bor, mámor, Bénye – Tokaj-Hegyalja legizgalmasabb gasztro-kultúr fesztiválja (augusztus 15–18.)

Az erdőbényei rendezvényt a borok és a minőségi gasztronómiai kínálat mellett a Jónás Vera Duó, Petruska, a Szüret Utcza, a The Mojo, a Common Vibe, a Dynamite Dudes, Szalonna és Bandája, a Kéméndi Tamás-Gráf Vivi Duó, Tóth Viktor és a Boró-Szlama Duó fellépése fűszerezi meg. Emellett túrák, workshopok, táncházak, irodalmi programok, kiállítások, jazz- és világzene, illetve gyerekprogramok is helyet kapnak a programban. Kicsiknek és nagyoknak is garantált a szórakozás, a minőségi kikapcsolódás. A gasztronómiai élményt a környékbeli éttermek biztosítják, karöltve a helyi hagyományokat ápoló ízőrzőkkel (Vayi Borász, Pro Vinum Pincészet, Jakab Pince, Bardon Borászat), akiknek célja a már-már feledésbe merült receptek bemutatása a mai kor embere számára.

Malomfesztivál – Kisimítja a mentális ráncokat (augusztus 15–17.)

A háromnapos programsorozat környezettudatosságra, egymás elfogadására „nevel”, célja a Vajdaság érintetlen szépségének bemutatása. Az Orom nevezetű kis faluban és vonzáskörzetében az emberek lassabban élnek, szakítanak időt arra, hogy megéljék a pillanatot, illetve, hogy megértsék a természet üzenetét.

A rohanáshoz szokott városi ember itt kellemesen ellazulhat, átengedheti magát az itt és most-nak, ízlésesen összeválogatott zenei és művészeti programokkal találkozhat.

Zempléni Fesztivál – A művészeti svédasztal (augusztus 9–18.)

Zemplén és Tokaj-Hegyalja legnagyobb művészeti fesztiválja tökéletes szellemi töltekezést nyújthat: hazai és külföldi szólisták, együttesek koncertjei hívnak stílusok közötti kalandozásra, emellett a szervezők kiállításokat, családi programokat és kirándulásokat kínálnak a térség számos csodás helyszínén minden korosztálynak Szerencstől Tokajon át Hollóházáig. Augusztus 9-én az ünnepélyes megnyitót követően a Budafoki Dohnányi Zenekar ad nyáresti hangversenyt a sárospataki Rákóczi-vár udvarán, az Esti Jazz sorozatban pedig a műfaj hazai sztárjai lépnek fel. E főbb programok mellett egy tucat pincészet, köztük a hivatalos borszállító, a Grand Tokaj borait is kóstolhatjuk a meleg nyárestéken.

Koronázási Ünnepi Játékok – Vissza a középkorba (augusztus 17–19.)

Az ország egykori szakrális központjának, az Árpád-házi királyok ősi koronázó városának falai közé erre az időre beköltözik a középkor – a belvárosban királylányok, királyfik, lovagok jönnek-mennek, gólyalábasok, légtornászok, jósok és boszorkányok csalogatják a programokra a járókelőket, a belváros házfalain fényfestészeti műalkotások láthatók, zenészek járják az utcákat és időről időre megjelennek az óriásbábok is. A gyerekeket bábműsor, koncert és számtalan kézműves foglalkozás szórakoztatja, a történelem és a hadászat iránt érdeklődők ismerkedhetnek a korabeli fegyverekkel és pajzsokkal; bemutatókon csodálhatjuk meg az íjászok, a bajvívók, a lovasok ügyességét. A háromnapos rendezvénysorozat csúcspontja a IV. Béla életét megjelenítő Koronázási Szertartásjáték, ahol a díszletek mellett a zene is a bizánci és a keresztény kultúrát ötvözi.

Hétrétország Fesztivál – Woodstock az Őrségben (augusztus 10–20.)

Idén tizennyolcadik alkalommal rendezik meg az Őrség legnagyobb kulturális rendezvényét, a Hétrétország „köztivált”, amely a személyességet, a közvetlenséget és a közelséget tűzi zászlajára, s összeköti a lokális értékeket a nagyvilágban másutt megtalálható kortárs kultúrával.

Tíz napon át tartó programsorozaton koncertek, művészeti programok, színházi előadások, filmvetítések és Nyitott Porták várják a vendégeket húsz település ötven helyszínén.

A látogatók bepillantást nyerhetnek a kézműves műhelyekbe, a művészek műtermeibe, megismerkedhetnek az állattartók és gazdálkodók napi munkájával, őrségi ételkülönlegességeket kóstolhatnak, testközelből fedezhetik fel maguknak az Őrség jellegzetes világát. Idén a hangsúlyok Woodstockra helyeződnek, ugyanis ötven éve, 1969. augusztus 15. és 18. között zajlott a legendás Woodstock fesztivál, ami egy generáció életérzésének máig ható szimbólumává vált. Woodstock a zeneiparban is mérföldkőnek számított: egyre gyakoribbak lettek a stadionokban, a parkokban tartott koncertek, fesztiválok, a hatás pedig Magyarországon is érezhető volt: megjelent egy új ízlés, értékrend.

A Médiaunió Alapítvány szerint a pedagógusok társadalmi megbecsültsége és presztízse talán még sohasem volt ilyen alacsony. Éppen ezért kampányukkal szeretnék elérni, hogy a szülők belássák: a tanárokkal együtt nevelik a gyerekeket, és elsősorban társként kellene rájuk tekinteniük. A gyerekeknek azt szeretnék átadni, hogy a tanároktól elsősorban sok segítséget, inspirációt és motivációt kapnak ahhoz, hogy találjanak valamit, amit szívesen csinálnak. S nem utolsósorban azt is célul tűzték ki, hogy a tanári társadalom erőt, önbizalmat tudjon meríteni a kampányból, és szívesebben járjon be dolgozni, és a következő generációk is szívesen válasszák a tanári pályát.

A kampány több szálon fut majd, első lépésként egy filmmel indul, ami tévécsatornákon és online fut majd, lesz közösségimédia-aktivizáció, outdoor, print és rádió lába is a kampánynak.

Július 5. péntek 20 óra

Zenegyerekek

Hogyan szerettessük meg gyerekeinkkel a zenét, hogy az erőforrássá válhasson az életükben? Mit tegyünk, hogy a zenélés öröm maradjon, és hogyan egyengessük útjukat, ha átlagon fölüli tehetséget kaptak? Hogy látja mindezt Miklósa Erika – az előadóművész, a tehetségkutató zsűritagja és az anya?

Vendégünk Miklósa Erika operaénekesnő, a zenei élményt pedig fiatal tehetségek adják ezen az estén.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás főszerkesztője vezeti.

Jegyvásárláshoz kattintson IDE!

Augusztus 23. péntek 20 óra

Blablabla - a kapcsolat megszakadt

Pörgetjük az oldalakat, csetelünk, posztolunk, lájkolunk, folyamatosan kommunikálunk és kapcsolatban vagyunk. Legalábbis online. És közben mi történik a kinti, fizikai világban és az emberben legbelül? Van kapcsolat?

Szakértő vendégeink Kozma-Vízkeleti Dániel szakpszichológus, valamint Csáky-Pallavicini Zsófia, klinikai szakpszichológus és családterapeuta.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás főszerkesztője vezeti.

A beszélgetés előtt a Székesfehérvári Balett Színház BLA-BLA-BLA… című előadást láthatják (15 perc)

Kép: Székesfehérvári Balett Színház

 
Koreográfus: Egerházi Attila
Zene: W.A.Mozart, J.C.Bach, F.Chopin
Koreográfus asszisztens: Cristina Porres Mormeneo
Jelmezterv: Szelei Mónika
Fényterv: Egerházi Attila
Próbavezető balettmester: Cristina Porres Mormeneo

Táncolják:
Cristina Porres Mormeneo
Dusana Heráková
Liszkai Zsófia
Fernando Gabriel Luis Luis

Az előadásról: A Bla-bla-bla egy táncnovella. Irodalmi hasonlattal élve egyfajta örkényi egyperces; olyan görbe tükör, amely megmutatja korunk emberének kommunikációs zavarait.
A humorba csomagolt-, ámde elgondolkodtató táncmű lényegében egy szatírikus kortárs balett.
Nevessünk magunkon! Szórakozzunk a problémáinkon, a viszonyaink bonyolultságán! És végül egyszerűsítsük le őket.

Jegyvásárláshoz kattintson IDE! 

További információ: + (21) 292 0471; + 36 1 365 14 14 | [email protected]

A Képmás-est a Halász-kastéllyal közös együttműködésben valósul meg.

Gatyában, atlétában vagy félmeztelenül, hiába még május eleje, már barnára sülve mindegyik – nagy egyetértésben dolgoznak a hajón. Na, nem őrült tempóban, de látni, hogy valami, mindannyiukat erősen érdeklő és lefoglaló dolog köti össze őket. Most hárman összehajolnak, matatnak valamin. Egyikük felnéz.

– Zsiga, mégis kéne az emelő…

Zsiga elindul, ki a partra. Nem gyorsan, nem lassan, tempósan. A férfiak kora negyven és hatvan között lehet, bizonyos, hogy mindegyik más-más világból érkezett, de itt a hajón és a dokkon egy ügy köti össze őket. És ebben az egyetlen ügyben – hogy a hajó újra rendben legyen – ebben a teljességet élik meg, azt az állapotot, amit azt hiszem, csak férfiak képesek átélni: elmerülni egy dologban, semmi másra nem figyelve belefeledkezni, rajta lenni, megoldani, együtt tevékenykedni, amit kell.

Nem lehetett tudni, ki a tulajdonos, ki a barát, ki a mester, nem is volt fontos. Csapat voltak.

Jó volt nézni a vitorlán a férfiakat, akikben játékosság is lakozott, mert Zsiga nem csak az emelőt hozta, hanem hozott hét üveg sört is. Lerakták, ami a kezük ügyében volt. Ketten hasra feküdtek, a többiek leültek, egyikük állva maradt, az árbocrúdnak támaszkodott. Kortyolták a sört. Beszélgettek. Arról, amit csinálnak, a hajóról, merülésről, pótlásról, egy asztalosról, egy legendás csónakmesterről, nem hallottam jól mindent.

Igen, gondoltam, csak a férfiak tudnak ilyen „egy ügyűek” lenni, ebből az állapotból szeretnénk mi nők sokszor kiimádkozni, kiveszekedni, kihozni őket. Hogy miért? Talán, mert irigyeljük a harmóniát, ami ilyenkor körbeöleli őket. Talán, mert mi is szeretnénk, de képtelenek vagyunk csak egyetlen dologra figyelni. Azt hiszem, nem is tehetjük meg.

Eszembe jutott egy régi beszélgetés a nagyszerű pszichiáterrel, Arató Mihállyal. Nem csak kiváló tudós, karizmatikus gyógyító, de ráadásul egy magas, jóvágású, mutatós férfi volt, akinek a nézése bizalmat sugárzott, s ezt adta első ajándékul a betegeinek: bizalmat és figyelmet.

Szerteágazó kutatásai közben, sokat megfigyelt a férfi és a nő kapcsolatáról, könyvet is írt erről,  A másik: Nem?! címmel. Az előszavából idézek: „Hivatásomnak köszönhetően sok nővel és férfival kerültem közeli, személyes kapcsolatba. Beavattak lelki problémáikba, párkapcsolati konfliktusaikba, panaszkodtak férfiakról, nőkről. Nagy sokára kezdtem megtanulni, hogy a gondok jelentős része abból következik, hogy a nők és a férfiak nem ismerik fel különbözőségeiket.  Azt várják el a másiktól, ami saját nemük tipikus viselkedése lenne. És fordítva. Magam nagy kerülővel jutottam el a női és a férfiagy és -lélek, személyiség és magatartás, a pszichés betegségek másságának érdekes problémájához. Az agykutatások anatómiai, kémiai eredményei hívták fel a figyelmet arra, hogy az emberi agy, a lélek fészke, jellegzetesen különbözik a nőkben és a férfiakban.”

Kép: Unsplash

– Elsősorban talán azt kellene tudnunk egymásról, – mondta egy beszélgetésünkkor – hogy az evolúció vastörvényei ma is uralkodóak. E szerint a nők alkalmasak az utódok biztonságos felnevelésére, a férfiak, mivel szaporodásra szólíttattak fel, állandó késztetést éreznek a hódításra. Ezek alkati sajátságok. Megállapításukkal nem bíztatok poligámiára, és nem gondolom, hogy a férfiak szerepe kimerül az utódok nemzésében. A fejlődés során úgy tudta a nő az utódokat felnevelni, ha velük maradt, etette őket, tanította, szorongott, és közben a férfit is ott tartotta maga mellett. Hiszen szüksége volt védelemre, a zsákmányra, a biztonságra. A férfi persze el akar menni, mert erre van parancsa. Lefordítva mára, amikor a férfi már nem a tüzet nézi, hanem a tévét, nem őrségben ül, legfeljebb pecázik, nem kafferbivallyal küzd, hanem a főnökével, nem biztos, hogy beszélgetni akar mindjárt, ha hazaér. Talán csöndet szeretne kicsit. És nem azért, mert egy szófukar alak.

– Ezzel azt mondja, hogy rajtunk, nőkön múlik minden?

– Nem egészen, de mégis. Weöres Sándor ezt gyönyörűen így mondja: a nőnek bájolnia kell, a férfinak meg hódítani. Ha ezt meg tudják tartani, akkor örökké a nő körül forog a férfi. De a praxisomban mást látok. Hallgatom a történetet… Jön a hülye, lelkes, drága kamasz, két keréken, elengedett kormánnyal jön, kockáztatja az életét, udvarol, ökörködik, lehozza a csillagokat, csak hogy észrevegyék. És végül megtörténik, beválasztják. És ott azonnal a kezébe nyomják a szatyrot. Közben azt hallja, hogy jó vagy te, csak a füled lenne nagyobb, és ne meccsre járnál, hanem hangversenyre. Így nem lehet. változtatást mindenkinek magán kéne kezdeni.

– Ezek férfimondatok…

– A dolog a nőkre is áll. A nők a megtartók, kezükben a kulcs. A női agyat, a férfiéval ellentétben nem a térbeli tájékozódásra, nem a pontos célzás képességére alakította a természet. Kivételek persze itt is, ott is vannak. De a nő verbális készsége, tapintása, szagérzékelése fejlettebb. Egy nő például képtelen lenne őrségben ülni. Egy nő elszaladna beszélgetni, főzni, gyereket szoptatni, mégis előbb venné észre az idegent, mint egy őrt álló férfi. Száz dolgot megcsinál a gyerekei mellett, míg a férfi csak egyetlen dologra képes koncentrálni. Én sokáig meséltem a gyerekeimnek, fürdettem őket, enni adtam nekik, de állítom, ahhoz, hogy egy kisbabát harminc percig etessek öt kanál sárgarépával, aminek a felét fölfújja a plafonra, ahhoz odaadó női szeretet kell, ezt egy férfi nem tudja rendesen megcsinálni…

Ültem a kikötőben. Már alkonyodott, amikor a vitorlást javító férfiak egy kis motorossal az öböl túloldalára, a helyére vontatták a hajót.  A kis úszó karaván elsimuló utat szántott a csöndes víztükrön. Egyik férfi ott maradt a dokk szélén, onnan kiáltott derűsen a többiek után:

– Jó szelet holnapra, amigos!

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kislányom, aki negyedik gyermekként érkezett családunkba, immár ötéves, de megtaláltam a születése után papírra vetett élményeimet, amiket elolvasva újra átélhettem életem e fontos állomását. Az örök női sors egy változataként osztom meg, milyen volt negyedik, emberi számítások szerint utolsó szülésem.

Hat év kihagyással szültem újra. Az első három gyermekünk tempós ütemet diktált: 2004, 2006, 2008 – ritmusosan követték egymást a szülések. Az orvosom úgy fogalmazott, hogy a hat évvel későbbi várandósságom idején a többször szült nők és az először szülő nők típusjegyeit egyaránt hordoztam, ugyanis a nőgyógyászatban is érvényes a hétévenkénti újrakezdés törvénye. Rutinos újrakezdőként ért hát kislánykám születése. Harmincnyolc évemmel (még ha ma már nem is „kóros” kor ez) biológiailag öreg motorosnak számítottam a szülőszobán: rigidebbek a szövetek, több a komplikáció lehetősége, más a felépülés – mondják a szakma képviselői.

Nekem komplikációmentesen zajlott a várandósságom, a vizsgálatokon minden rendben volt, mégis a koraszülés rémétől rettegve éltem át a terhesség második felét. Minden betöltött hét után „megveregettem a vállam” – megint egy tyúklépéssel közelebb kerültünk a biztonságos övezethez, amikor már elég muníciója lehet egy kibújó kisbabának az élethez.

A harmincadik héten már érezgettem azokat a csalhatatlan előjeleket, amelyek a terhesség végének közeledtét jelzik. Mindig irigykedve hallgattam azokat az anyukákat, akik a szülés megindulásáig nem is hallottak a jóslófájásokról – na, én nem ebbe a kategóriába tartoztam! Orvosom nyugtatgatott, hogy ne is gondoljak a koraszülésre, hisz minden rendben, zárt a rendszer, hiába született az első fiúnk a 36., a második a 37. héten, nagyobbik kislányunk pedig két héttel a kiírás előtt, szépen ki fogom hordani ezt a babát – ő pedig még meg fog locsolni húsvét hétfőn, nagy pocakkal.

Nem így történt, húsvétkor a fiúk már egy majdnem háromhetes lánykát is meglocsolhattak.

A harminchatodik hét derekán immár többedszer utolértek a rendszeres tíz-, majd ötperces fájások. De egy multipara nem akar feleslegesen parázni – fél napon át vártam, hogy majd csak elmúlik ez a riadó is. Nem hívtam a doktort, nem futottam a kórházba, mégiscsak ciki a vaklárma ilyen tapasztalatok mellett. Aztán eljött a késő este, és semmi változás nem történt. Tenni kellett valamit. Irány a jól ismert úton a Szent István Kórház! (Mi csak szülőcsatornának neveztük a város ezen útvonalát.)

Szerencsém volt, épp az orvosom ügyelt. Felcsatolták a CTG-t, ami ötvenes-hatvanas mértékkel jelezte is az ötperces kiugrásokat (a szülési tartomány a százas érték). A doki megvizsgált, de megint csak azt mondta, semmi vész, csak a külső méhszáj nyiladozik, menjek haza, igyak egy pohár vörösbort, el fog múlni.

Némi szkepticizmussal hazaindultam hát. Megittam az előírt pohár bort (ilyen rosszul utoljára a kilencvenes évek végén esett a bor a füredi borfesztiválon, úgy a tizenötödik kóstolás után), majd pár perc múlva fordulhattunk vissza a kórházba.

Vér és fájdalom – te jó ég, csak nem a méhlepénnyel történt valami?! Most aztán már teljes riadalommal hajtottunk a kórházba.

Az orvos meglepetten fogadott minket, újra megvizsgált, s az új diagnózis tágulási vérzés lett (de randán hangzik!) Kissé kinyílt a méhszáj, maradjak hát itt éjszakára, de ne gondoljam, hogy szülök. Reggelig kiderül, hogy beindul-e a szülés, ha nem, mehetek haza.

Ebben egyre kevésbé hittem. 

Az éjszaka eltelt, változatlanul ötperces fájásokkal, álmatlanul, lidércesen. Az ügyelet végén az orvosom azt mondta, ha biztosabbnak érzem, egy napra maradjak megfigyelésen a nőgyógyászaton. Nem voltam abban az állapotban, hogy haza kívánkoztam volna. Maradtam. Azaz hogy levánszorogtunk egy emelettel lejjebb, majd tíz perc múlva, erősödő fájásokkal vissza is támolyogtunk a szülőszobára. Ennek a fele sem tréfa, hiába az orvosi jóakarat, ezt a picit már nem lehet visszabeszélni a hasamba!

A szülőszobán még üres volt az ágyam, a reggel érkező, rutinos szülésznő pedig végre kimondta, amit magam is órák óta tudtam: „Kislány, maga erősen vajúdik!”

És végre zöld utat kaptunk a szüléshez: átadhattam magam én is a folyamatnak testben, lélekben. Hozott újat a negyedik szülés: először vajúdtam és szültem nappal (az első három gyerkőcünk éjjel született), s először kiáltoztam hangosan a kitolási szakban, ami viszont bravúrosan rövidre sikeredett. Gátvágás nélkül, pikk-pakk megszületett a kisasszony. (Idézem a doktor elismerő szavait, aki órákkal későbbre jósolta a szülés végét: „Ilyesmire is csak egy multipara képes!”)

Még ma, egy immár ovis nagylány mellett is borzongatóan jó felidézni, ahogy a meleg, magzatmázas kis test ott pihegett rajtam.

Ennél töményebb dózist aligha kapni a hála érzéséből! Koraszülött kislánykám 2690 grammocskájával csodaszép volt! Együtt sírt apuka és nagymama, együtt sírtam velük én is, tele hálával, és egy picit már el is siratva a termékenységet.

Kép: Máthé Zsuzsa

Csak Mazsola szuszogott sírás nélkül, csendesen.

Így esett hát az utolsó szülésem – nem volt optimális íve, nem volt ideális a sokszorosan megtorpant folyamat, de a lényeg, hogy ma is itt gyarapodik mellettünk ez a kis emberpalánta.

A hógolyózás, a felhorzsolt térd, a bunkerépítés, a szerepjáték vagy épp a bőven porcukrozott fánk utáni vágyakozás régi közös tapasztalata az emberiségnek. Mindezen felül azonban minden nemzedéknek megvannak a maga „közös titkai”, soha meg nem ismétlődő, kollektív élményei – és épp ezek azok, amelyek visszavonhatatlan jelentőséggel ruházzák fel a felnövés éveit.

Létezik egy generáció, amely számára a lila zakó mindörökké a „Telesport” című tévéadásban felbukkanó Gulyás Lászlót jelenti. Tagjai számára egyértelmű, hogy ha rágó, akkor Turbo, ha számítózás, akkor Mortal Kombat, ha BMX, akkor kontra, ha uborkás kenyér, akkor pirosarany, ha szörp, akkor indiáncseresznye, ha gond van, akkor Csip és Dale, a méreten aluli csuka kifogása pedig: két Miatyánk.

Róluk, de nem csak nekik szól Vass Norbert „Indiáncseresznye” című novelláskötete, amely bizonyos értelemben épp olyan, mint a címe: csak részben véljük tudni, mi az, de nem lehet neki ellenállni – főleg, ha már megkóstoltuk.

A kilencvenes évek pillanatképeit kisdiák-perspektívából felvillantó elbeszélő – szerencsére – nem éri be a nosztalgiával. Inkább, mint a léleknek valamiféle hangtechnikusa, bátran feltekeri a sávot, amin a benne élő gyerek szól.

Gyerek? A kölyök szó kívánkozik ide inkább, az istenadta, okos kölyöké, aki azon a bizonyos hangon meséli kisebb-nagyobb élményeit, amit a felnőttek, ha mosolyognak-fejcsóválnak is, de szívükben már halálosan komolyan vesznek. Nem tehetnek ugyanis mást: a hang, ami gombfociról, duplazokniban szánkózásról, alámondásos VHS-ről, fanyar emlékű Happy Gang-koncertről és indiáncseresznye ízű múltról szól, becsületes és tiszta. Úgy, mint a maszatos gyerekarc. A szerző nemcsak az emlékeiről, de a nyelvéről is lehántotta a felnövésnek nevezett dzsungelharc során rárakódott fölösleget, így érvén meg egyszer s mindenkorra a mesemondó szerepére.

E beszédmódnak köszönhető az is, hogy a történelem nem díszletként, nem is baljós árnyként, hanem – Szegedi, Turbék, Zolti, Baranyai Ferike és a többiek mellett – szinte észrevétlenül, mintegy újabb osztálytársként jelenik meg a novellafüzérben.

Az elbeszélő úgy vési fel szemünk elé a kilencvenes évek hétköznapi magyar viszonyait, ahogy a versenyszellemtől fűtött szereplők karcolják féltéglával az aszfaltra bringaköreik időeredményét: a megörökítés szándékának és a változást egyre sürgetőbben áhító vágynak szoros összefonódásával.

A szépíróként debütáló Vass Norbert tehetsége vitathatatlan, annak legfrissebb gyümölcse pedig letehetetlen: az „Indiáncseresznye” székbe szegez, mint a kilencvenes évek fiait a Disney-blokk vasárnaponként. Akciódúsabb, de sohasem kiszámíthatóbb, mint egy Van Damme-film, és egy pillanatra sem válik unalmassá – ellentétben a Boney M kazetta B oldalával.

Vass Norbert: Indiáncseresznye, FISZ, Budapest, 2019.

– Viki, két mondatodra nagyon emlékszem: „a dráma szerelmese vagyok” és „nagyon hiszek a nonverbális kommunikációban”. Kifejtenétek ezeket?

Viki: A verbális terápiákon el lehet csúszni a sok beszéddel, a dráma cselekvéses szintjén kevésbé. A pszichodrámát Mérei Ferenc hozta be Magyarországra. Az 1950-es években börtönbe került, ahol Jacob Levy Moreno, a pszichodráma megalkotójának könyveit kellett lefordítania. Annyira elkezdte érdekelni, hogy maga is belefogott. Ő a bibiai Salamon király történetével magyarázta meg a laikusok számára, mi a pszichodráma lényege: a királyt felkeresi két asszony, akik egy csecsemőről mindketten állítják, hogy a sajátjuk; mire ő azt válaszolja nekik: vágjátok ketté. Ő tudja, hogy ez nem fog megtörténni, de a két nő nem. Mivel ugyanazt mondják, Salamon rájön: verbális szinten nem fogja tudni eldönteni, melyik mond igazat. A „mintha cselekvés” szintjén viszont kiderül, mert ott valóságosan megtörténik az, ami máshol nem tud: az igazi anya inkább lemond gyermekéről, mint hogy megölje. Mérei szerint a cselekvés katarzisa egy sokkal mélyebb szint, ahol a valósággal dolgozunk. Míg a verbális terápiáknál olykor arra kell várni, hogy végre a lényegről beszéljünk, a pszichodrámánál arra kell vigyázni, hogy ne menjünk mélyebbre, mint amit elbírnak a résztvevők.  

– Semmilyen pszichológiai háttértudás nem kell a részvételhez, minimális elméletet adtok át, az egész nagyon tapasztalati. Ez is a nonverbalitással függ össze?

Dani: Igen.

A drámacsoportnak nem a képzés a célja, hanem az, hogy a cselekvés katarzisán keresztül hasson, önismerethez juttasson.

Ebben rejlik a pszichodráma hatóereje az összes többi pszichoterápiához képest. Amikor ezzel dolgozunk, akkor nem intellektualizálunk, nem beszélgetünk, nem elmélkedünk. Az alkalmakat indító, bejelentkező körökben is azt keressük, mi az, ami a dráma eszközeivel színpadra vihető, akcióvá tehető. És ugyanezt szolgálják azok a helyzetgyakorlatok is, amikor arra kérjük a résztvevőket: alkossanak élőképet egy számukra fontos helyzetről, vagy megkérdezzük, kik/mik lennének egy kitalált történetben.

– Nekem már van fogalmam róla, de aki még soha nem járt pszichodrámán, hogyan tudja azt elképzelni?

– Viki: Nehezen. Nagyon leegyszerűsítve: visszajátszunk valamit az illető élettörténetéből, úgy, ahogy ő megélte. Minden szerepet – nemcsak az érintett személyekét, hanem fontos tárgyakét, jelenségekét, érzelmekét – megélhet a dráma eszközeivel, így megtörténhet egy korábbi – akár saját gyermekkori – fájdalmas helyzet korrekciója. Végül pedig a feldolgozó körökben a csoport és a vezetők támogató jelenlétében megbeszéljük, mit élt át és mit kezdhet vele.

– Dani:

Például, ha van egy nehéz helyzete egy rokonnal, megélheti a helyzetet a másik szempontjából is – vagyis annak szempontjából, akit abban a helyzetben a legnehezebb megértenie. Amikor eljátssza a másik szerepét, jobban megérti őt és önmagát, és így kettőjük kapcsolatát.

Mindez nem az értelem, hanem az érzelmek szintjén zajlik, és vezethet a helyzet elfogadásához, a kapcsolat rendezéséhez. És azért történhet meg a másik fél jelenléte nélkül, mert a saját belső képeinkkel dolgozunk; ilyen belső képeink vannak mindenkiről, aki fontos vagy fontos volt az életünkben.

– Vannak felnőtt és gyermek pszichodrámacsoportok. Miért van szükség speciálisan szülőknek szólóra is?

– Viki: A gyermek pszichodrámacsoportnak fontos kísérője a szülőkkel végzett munka, és minket az érdekel szakmailag a legjobban, hogyan lehet a szülői konzultációkon túl még jobban segíteni ezt a folyamatot. Amikor ugyanis egy gyermekkel való munkát elvállalunk, akkor a szüleihez fűződő kapcsolatának rendezését is vállaljuk, vagyis nemcsak azt a nehézséget segítünk megoldani, amivel a szülő elhozta őt hozzánk. 

Dani: Ennek az egyik módja a szülőknek szervezett pszichodrámacsoport, ami annyiban különbözik egy klasszikus felnőtt csoporttól, hogy a szülői szerep felől közelítjük meg a kérdéseket.

Viki:

A gyermekek elakadásai legtöbbször a szülők elakadásaiból erednek; a pszichodráma módszerével ezeket átéljük és átdolgozzuk.

Ennek útja lélektanilag a következő: együtt közel megyünk egy nehéz helyzethez – ezek sokszor kisgyermekkori történetek, amelyekben az illető gyermekként egyedül maradt: elveszített egy szülőt vagy magára hagyták, akár lelkileg, akár fizikailag is. Ez az érzés általában annyira nehéz, hogy gyermekként elfojtotta magában, de most, amikor felnőttként újraéli, már nincs egyedül, hiszen ott a csoport és a terapeuta biztonságos légköre. És ekkor az ő szülői szerepének repertoárján is dolgozunk.

– Mivel magyarázható, hogy mi már a kezdetektől úgy éreztük: régóta ismerjük egymást?

Dani: Míg egy felnőtt csoportban mindenféle korú, nemű, családi és szocializációs háttérrel és nehézségekkel érkező ember van, a szülőcsoportot nagyon erősítik a hasonló szülői elakadások, összekovácsolja őket a közös szülői szerep, amikkel így nekik és nekünk is sokkal könnyebb dolgozni.

Drinóczy Viktória és Madocsai Dániel - Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Viki: Az anyaszerepeiteken keresztül nagyon tudtátok egymást támogatni. És nekünk is segített az, hogy ismertük a szóban forgó gyermekeket. Egy sokkal teljesebb kép állt így össze. Ez egy többszintes folyamat: először elbeszélgetek a szülővel, aki elmeséli a problémát – ez a verbális szint; ezt a képet árnyalja a gyermekkel való találkozás és játék – ez már egy másik, a cselekvő szint; aztán látom a gyermeket kortárs interakcióban, ez egy újabb szint, és ehhez még hozzátesz, amikor a szülőket látom egy csoportban működni.

De a szülőcsoportba érkezőkkel nem csak mint szülőkkel foglalkozunk. Morenót idézve: „mindenki a szociális atomjával együtt volt itt”. Ezt a szociális hálót meg is jelenítettük a legelső alkalommal, amikor mindenkinek le kellett rajzolnia a hozzá legközelebb álló négy-öt embert, és egy-egy üzenetet megfogalmaznia a maga számára az ő részükről. Abban a hálóban minden szülőnél mindig benne vannak a gyermekei is.

Dani: A drámavezető szerepe nagyon fontos, de alapvetően hozott anyagból dolgozik.

Mindenki annyira engedi bele magát, amennyit ő maga elbír. Elcsépelt, de igaz: mindenki annyit kap vissza, amennyit beletesz.

A csoportnak pedig van egy szabályozó szerepe is: mindenki annyit hoz be, amit ő maga és a csoportban kialakult bizalmi szint elbír.

Viki: Ha a csoportvezető érzi, hogy fecseg a felszín, akkor neki kell végiggondolnia, miért nem jön létre a bizalmi szint. De nálatok nem ez volt a helyzet, ti már az első alkalommal a földön ültetek és ölelgettétek egymást, ha kellett, és végig nagyon aktívan és lelkesen vettetek részt egymás játékában, gyógyításában.

Dani: A csoportban létezésnek nagy ereje van; még arra is nagy hatással is van, aki csak nézi – ez a nézői katarzis. De az is nagyon izgalmas, hogy kit milyen szerepre hívnak be. Előfordul, hogy valaki nem tudja behozni a problémáját nagy játék formájában, de egy szerepfelkérés révén gyakorlatilag eljátszatják vele.

– Mi mind a tízen nők voltunk. Hol vannak az apák?

Dani: Az anya–gyerek kapcsolat az első, nem véletlenül az anyák jönnek el először. Az apakép általában a második, bár szorosan az anyai után következik. Ha az nincs rendben, akkor természetesen azzal is foglalkozni kell. Ráadásul később, a kamaszkorban akár fontosabbá is tud válni az apa, mint az anya...

Viki: Az anyák sokkal motiváltabbak a változásban, változtatásban, ezt jóval nehezebb elérni az apáknál. De nagyon szeretnénk az apákat is megszólítani.

Dani: Bármennyire szeretnék a nők, a férfiakat nem lehet csak úgy küldeni, de hívószó lehet számukra, hogy ezzel sokat segíthetnek a gyermekükön. A gyermekeikért pedig nagyon sok mindenre hajlandók az apák is.

Ne engedd, hogy a lehetetlen határozza meg a gondolkodásodat! Az ember programozva van az olyan vállalkozásokra, amit az eredményesség felől nem lehet megközelíteni. Megszülettek volna Beethoven szimfóniái, ha úgy kezd zenét szerezni, hogy remekművet kell alkotnia? Nem bizonytalanodott volna el a római katona, ha úgy indul leigázni az etruszkokat, hogy világbirodalmat kell alapítania? Minden bizonnyal. De az emberi cselekvés motivációját csak kis mértékben teszi ki a belátható cél, sokkal nagyobb vonzerő az ismeretlen kilátás, ami csak a célból tárul fel és új célpontokat mutat.

Biztos, hogy a jövőnket a változás határozza meg, amelynek egy része megjósolható, más része ma még meglepetés.

A változást az éli túl, ami rugalmas – a gondolkodásunknak is rugalmasnak kell lennie.

Jézus azt mondta, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt 18,3) Az ember hajlamos még Istennek is azt mondani, hogy „nézd, ezt nem teheted meg, ez a világ nem így működik.” Jézus, azt mondja, legyetek gyerekek, bízzatok, és engedjétek, hogy az Atya többnek mutassa a világot, mint ahogy eddig ismertétek. Erre a gyermeki lelkületre van szükségünk, hogy éljünk – ezen a világon is. Ha a múltra nézünk, és számba vesszük mindazt, ami tönkrement, akkor lehetetlennek látszik mindent helyrehozni, lehetetlennek tűnik megváltoztatni az embereket. Ha csak azt nézzük, milyen beteggé tettük a Földet, könnyen elfog a reménytelenség. De mennyire megszépíti az életet, hogy a másik irányba, a lezáratlan jövő felé tekintve abba növök bele, hogy van egy nagy közös cél: gyógyítani ezeket a sebeket, jobb világot építeni. Az a tapasztalatom, hogy ha így neveljük a gyerekeinket, bennük nagyobb hit támad, mint amit mi adni próbáltunk.

A pillangóhatásként ismert elmélet szerint egy nagyon összetett, dinamikus rendszerben egy apró változás a feltételekben nagymértékben változtatja meg a rendszer hosszútávú működését. Ebben az elméletben nem az a lényeges, hogy nagy rendszerekről beszél, hanem hogy bonyolult rendszerekről. A világunk ilyen bonyolult rendszer, amit az ember még sosem volt képes átlátni.

Engedjük meg a lehetőségét, és bízzunk benne, hogy amikor egyetlen tejfölös poharat is elmosunk és szelektálunk, akkor a változás, amit előidéz, sokkal nagyobb, mint amit matematikai mennyiségként jelent. A gondoskodás és a szeretet messzebbre hat, mint csupán az a cselekvés, amiben kifejeződik.

Kép

Kép: Pixabay

Olyannak kell lennünk, mint a gyerekek, mert a képzelőerőt és fantáziát kell mozgósítanunk magunkban, és egyfajta elfogulatlan, naiv tettrekészséggel működni. Lehet, hogy ki is nevetnek néhányan, de az nem baj. A trójai faló is elég nagy hülyeségnek tűnhetett, és elfoglaltak segítségével egy várost; a klórmeszes kézmosáson is kacagtak az orvoskollégák, az anyák viszont életben maradtak.

Egy 26 éves holland fiatalé az ötlet, amely alapján elkészítették és tavaly szeptemberben vízre is bocsátották a Csendes-óceánt tisztító berendezést. Ő is gyerek volt, amikor búvárkodás közen a sok szeméttel találkozva elkezdte a megoldáson törni a fejét. Boyan Slat találmánya egy egyszerű, több száz méter hosszú műanyag cső, amely a víz felszínén lebeg, és az áramlatokat felhasználva segít összegyűjteni a műanyagot anélkül, hogy a vízi élőlényeket zavarná.

A svéd Greta Thunberg 14 évesen kezdett el tüntetni a széndioxid-kibocsátás csökkentéséért, olyan nagy hatással, ahogy az kevés felnőttnek sikerült; ma ő a Béke Nobel-díj legfiatalabb jelöltje. Beszámolója szerint először ő is a negatív érzelmek hatása alá került, nem tudott túllépni azon, hogy talán nincs jövője ezen a Földön, és a felnőttek nem tesznek semmit. Később elengedte ezt, és hihetetlen energiája szabadult fel a cselekvésre. Ő nem tudós, azt teszi, amit tud. Csak egy kislány, de már hathatós törvények léptek életbe az ő hatására. Mivel ő maga is gyerek volt, amikor elindult ezen az úton, a gyerekek nézőpontjából fogalmazott így: „Sosem vagy elég kicsi ahhoz, hogy különbséget teremts.”

Fiatalon az életem egyik legnagyobb kérdése az volt: ki vagyok én, és mi az, amiben jó lehetek? Van, aki szerencsés, és egész korán rájön arra, mi dolga lehet a világgal – és van, aki élete végéig keresi a választ.

Heten voltunk testvérek, én voltam az egyetlen lány. Folyamatosan azt éreztem otthon, hogy kívülálló vagyok, nem tartozom a családomhoz. Szegény körülmények között éltünk, és a rám rótt feladatok között hamar felnőtté kellett válnom. Nem voltam jó tanuló, és úgy éreztem, nem vagyok jó semmiben. A diszlexiám és diszgráfiám csak hátráltatott, képtelen voltam megértetni magam a környezetemmel. Egyszerűen úgy éreztem, nincs más választásom, mennem kell. 16 éves voltam, amikor elhagytam a szülői házat egy táskával a kezemben, elindultam a nagyvilágba, ami akkor nekem még Budapestet jelentette. Semmim sem volt, és semmit sem tudtam az életről. Takarításokat vállaltam, hogy el tudjam tartani magamat. 17 évesen ismertem meg az első férjemet, aki mellett kész kaland volt az élet, és rengeteget tanultam tőle. 22 éves voltam, amikor összeházasodtunk.

Ő nyitotta fel a szemem. Felkeltette az érdeklődésem a könyvek, a művészetek, a divat, a politika iránt. A férjem által olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akik sokkal több élettapasztalattal és tudással rendelkeztek, mint én. Nálam tíz évvel voltak idősebbek, mégis hamar befogadtak, és meglepő módon figyeltek rám.

Elkezdtem falni a könyveket, egyre többet szerettem volna tudni a világról. Az életet egyszer csak szebbnek láttam. Nehéznek, de szépnek, amilyennek azelőtt sohasem.

Azt hiszem, ekkor éreztem először azt, hogy az élet nem elsősorban a túlélésről szól, hanem tele van apró szépséggel.

Két másik házaspárral együtt létrehoztunk egy divatüzletet a Haris közben. Részt vettem az üzlet vezetésében, főleg az eladásban, végül a cég arca lettem, modellként dolgoztam. Ekkor bűvölt el először az anyagok sokfélesége, tapintása, a milliónyi szín és minta, de még nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Rengeteget dolgoztunk, és sokat tanultam az üzleti élet előttem eddigi ismeretlen világáról. Hat év házasság után a férjemmel sajnos különváltunk, de még utána is sokáig vigyáztuk egymás útját.

Kép: Lukács Judit

A divatüzlet öt évig működött. Én még az üzlet megszűnése előtt kiváltam, és közben tagja lettem egy amatőr színházi társulatnak. Ez a társulat a nyolcvanas évek elején a magyar színházi élet egyik meghatározó színfoltja volt.

Megtapasztaltam a társulatban, hogy milyen felemelő élmény együtt alkotni, és itt kötöttem az első mély barátságomat is.

A válás után reklámokkal kezdtem foglalkozni – ebbe a különös és nagyon pörgős világba is kívülállóként csöppentem bele, és mindent autodidakta módon sajátítottam el.  Még néhány évig együtt dolgoztunk a volt férjemmel, gyógyszergyártó cégeknek készítettünk kampányokat, kiállításokat. 30 éves koromban teljesült az a vágyam, hogy végre teljesen önállóan éljek: az életemet, amennyire csak lehetett, a saját kezemben tartottam.

Közös munkánk utolsó állomásaként létrehoztunk egy orvosoknak szóló kulturális magazint „Sine morbo” címmel, amit a teljes szétválásunk után én még 16 évig működtettem. Az ötlet onnan jött, hogy a különböző gyógyszercégek mindig valami apró reklámtárgyat ajándékoztak a résztvevőknek, amik mindig szinte ugyanazok voltak, és ez kezdett unalmassá válni. Arra gondoltunk, hogy valami többet kellene adni. Az egyik cég igazgatója, aki értékelte a magazinban rejlő lehetőségeket, fő támogatóként az újság mögé állt. A magazin már nemcsak egy volt a sok reklámtárgy között, hanem színvonalas, szerethető folyóirattá vált. Egy szuper újságírógárda alakult ki körülöttem, akik közül mindenki pontosan és lélekből dolgozott. Ez az egyik oka annak, hogy a magazin16 évig remekül működött, és sok örömöt hozott az életembe. Amikor láttam, hogy az emberek egy kávé mellett olvassák, hogy magukkal viszik, hogy miközben lapozgatják, mosolyognak – nagyon örültem. Volt olyan orvos, aki összefűzte könyvbe a kiadott lapszámokat. Csoda egy érzés, csoda egy élmény volt! Nem hiába dolgoztunk napi 16 órákat. A magazinban megszólaltatott orvosokat, interjúalanyokat nem a szakmájukról, hanem az életükről, művészeti tevékenységeikről kérdeztük, így közelebb hoztuk őket az olvasókhoz.

Megismerni egy másik embert az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.

A folyóirat szerkesztése közben megismerkedtem életem egyik legnagyobb szerelmével. Mellette nagyon vágytam arra, hogy családot alapíthassak. 38 éves voltam, szerettem volna egy gyermeket, de természetes úton nem sikerült. A lombikprogramhoz fordultam, de tizennégy hetesen elvesztettem a magzatom. Nem részletezem, mit éltem át, szavak nincsenek rá. A kapcsolatunk nemsokára véget ért, de nem a baba vagy a lombikprogram miatt. Én akkor mélyen már éreztem, hogy mi ketten nem együtt fogjuk leélni az életünket. Elengedtük egymást. Fájt. Sokáig tartott, amíg képes voltam kimosni magamból a fájdalmat.  

Kép: Vavrik Dóra

Amikor betöltöttem a negyvenet, elhatároztam, hogy lezárom a „hogyan lehet majd nekem babám” kérdést az életemben.

Egyáltalán nem volt könnyű, meg kellett tanulnom együtt élni a ténnyel, hogy nem lehetett gyermekem. Nem könnyű… (mosolyog) de lehet. Szükségszerűen ki kellett találnom a saját életprogramomat, és hirtelen sokkal több figyelmet fordítottam édesanyámra. A gondoskodásra való hajlam, ösztön nagyon erősen ott él minden nőben. Amikor egy baba megszületik, teljesen természetes módon ő kerül a középpontba, köré szerveződik az életünk. Az életfeladatunk akkor hirtelen az lesz, hogy szülővé váljunk, mert felelősséggel tartozunk azért a kis életért. Én azt hiszem – bocsánat, ezt sokan nem értik majd –, hogy gyermek nélkül sok szempontból nehezebb élni, mint egy vagy több gyermeket felnevelni. Mert ha nincs, nem is tudod hirtelen, hogy mit tegyél, kiről gondoskodj, kivel törődj, kit tanítgass, kinek add át a szereteted. A gondoskodás ösztöne itt él bennünk, akár van, akár nincs gyermekünk.

Tanultam az elfogadást, a megnyugvást, majd másfél évvel később ismertem meg a  második férjemet, akivel az életem mégis teljessé vált. Volt türelmünk bevárni magunkat, egymást, ápolni és gondozni az érzéseinket. Ez egy másfajta szerelem, mint amit eddig valaha is éreztem.

Mielőtt összeköltöztünk, rákos lettem. Kénytelen voltam a munkáim háromnegyedét elengedni.  Bíztam magamban, és tudtam, ez egy állapot, más és átmeneti.

Arra fókuszáltam, hogyan fogok meggyógyulni. Ennyi év után végre elkezdtem valóban magammal foglalkozni. Másfél évig kezeltek, ezalatt rájöttem, hogy a különböző kapcsolataimban megélt érzelmeimből, legyenek azok bármilyen előjelűek is, és mindenből, ami történt velem, erőt meríthetek, erőforrásként használhatom a tapasztalataimat. Az egyik legjobb dolog az életben, ha valaki ért és szeret téged – de előbb magadat kell értened, szeretned és elfogadnod. Szakember segítségét kértem, és tanultam tőle. Szemléletváltásra volt szükségem.

„Kézi szövő tábor lesz Csillaghegyen” – olvastam az interneten egy hirdetést, ami a kézi szövés felé terelt. Itt ismertem meg a mesteremet, aki a tábor alatt nem tudott magáról levakarni engem. Keveset haladtam, mert állandóan azt néztem, mit csinál. Mint egy varázsló, úgy teremtett új anyagot a szövőszéken. A láthatatlanból varázsolt, de minden mozdulata követhető volt. Nemcsak meg akartam tanulni szőni, hanem úgy éreztem, nekem ezzel az egésszel dolgom van, nem véletlenül vagyok ott.

Kép: Lukács Judit

Nem tudtam, mit is akarok pontosan, mint az életben oly sokszor. (nevet) De azt éreztem, amit akkor régen, ott a divatáruházban, hogy szeretni tudnám, ha foglalkozhatnék ezekkel a mennyei anyagokkal.

Eldöntöttem, hogy selymet és mindenféle finom szövetet szeretnék én is varázsolni.

A következő négy évben a munkám mellett otthon ültem, és gyakoroltam a szövést. Kísérleteztem a fonalakkal: selymet, merinót, kasmírt, tevét és ezek kevertszálas változatait használtam. Amikor elakadtam a szövéssel, mert számomra addig ismeretlen galiba történt a szövőszéken, azonnal hívtam telefonon a mesterem. (nevet) Leültem az otthoni szövőszékem mellé, kihangosítottam a telefonom, és a tanítóm órákon keresztül képes volt segíteni, eligazítani, nem sajnálta a rám szánt időt. Több tízezer méter fonalat szőttem le, és rengeteg megszőtt anyagot dobtam ki, mire végre azt mondtam magamnak, szerintem ez az, amit keresek. Végre sikerült! Annyira örültem, igazi flow-élmény volt! Amikor a mesteremnek elvittem megmutatni az első kendőimet, amelyekről úgy véltem, minőségileg is jók, annyit mondott: „Na, ez már igen!” Ma már tizenharmadik éve szövök, és hatodik éve foglalkozásokat is tartok.

A szövésnek stresszoldó hatása van. Ez egy magányos alkotói tevékenység: hiába vagyunk többen egy csoportban, látom, ahogyan belefeledkeznek a lányok a saját alkotásaikba, és megszűnik körülöttük a világ.

Ez mindig emlékeztet arra, hogy alapvetően egyedül vagyunk a bajainkkal, az örömeinkkel, és milyen csodás érzés, amikor van valakid, akivel mindezt mégis megoszthatod. Azt is nagy öröm látni, hogy mekkora szeretettel készül egy sál, akár magunknak, akár valakinek, akinek örömet akarunk okozni.  Most, 56 évesen is egy csomó tervem van, mert nincs olyan, hogy az ember a helyén van, mindig úton vagyunk.

– Már a családod sem mindennapi. Mesélnél kicsit magatokról, honnan jöttél, hol éltél korábban?
– Édesanyám magyar, édesapám osztrák. Hét testvérem van, én a második gyerek vagyok. Kiskoromban elég sokfelé éltünk Európában. Amikor hatéves lettem, akkor költöztünk Bregenzbe, Ausztriába, apám szülővárosába, ahol az érettségit letettem. Utána jöttem Magyarországra, és a Budapesti Műszaki Egyetem Középülettervezési Tanszékén végeztem 2018-ban.

– Mesélj a diplomatervedről! Mi is pontosan ez a Vallások Háza?
– Az épületet egy Hohenems nevű osztrák kisvárosba terveztem. A településsel az ottani műemlékként védett zsidó temető kapcsán ismerkedtem meg. Ahogy elmélyültem a város történelmében, egyre inkább szembesültem a vallások múltbeli és jelenbeli rétegződésével. Ebben a jelentéktelen, kicsi városban egymástól párszáz méterre található a régi zsidó temető és az alig tíz éve épült, Ausztriában másodikként kialakított iszlám temető. A múltban ebben a városban szorosan együtt éltek a zsidók és a keresztények, mert egész Vorarlberg tartományon belül csak itt kaptak a zsidók letelepedési engedélyt. Sajnos úgy hozta a történelem, hogy ma már nincs ott aktív zsidó közösség, de az 1960-as évek óta, a török bevándorlók révén egy új, iszlám rétege alakult ki a lakosságnak, miközben a kereszténység jelenléte csökken, és így állandó változásban van a település.

– Milyen lenne a Vallások Háza, ha egyszer megvalósulna?
– Az épület alapgondolata a városi környezetből meg abból az élményből fakad, hogy mindig is voltak muszlim osztálytársaim. Sokat tűnődtem azon, hogy milyen keveset tudunk egymásról. Viszont léteznek olyan kezdeményezések, amelyek az interkulturális találkozásokat támogatják – például az egyik nagynéném hetente szervez olyan reggelit, amelyen a különféle kultúrájú és vallású nők összejöhetnek. Létezik egy vallások közti zarándokútvonal is, amelynek ez a település is része, és az épületemet is ennek az útvonalnak a mentén képzeltem el.

Az volt az alapgondolatom, hogy a házon belül egy elmélyülő lelki utat lehessen végigjárni, ami a legalsó szinttől a harmadik emeletig halad. Mindenki addig jut el, ameddig szeretne.

Az út a teljesen közösségi, profán használattól a szakrálisig vezet, a három szint a megtapasztalás különböző módjait absztrahálja. Az első a vallási megtapasztalás fizikai részére koncentrál: itt egy utcáról nyíló közösségi tér és egy védett kert található. Bárki betérhet egy előadásra, egy kávéra vagy éppen egy koncertre, függetlenül attól, hogy milyen a meggyőződése. Akit mélyebben érdekel ez a lehetőség, folytathatja az útját a második szintre, ahol a vallások szellemi hátterét egy könyvtár jelképezi. Ahogy a szintek egymásra épülnek, úgy kezd megszűnni a kapcsolat a külvilággal, és kezd befelé koncentrálni az épület. A harmadik szinten a szakrális tér vagy ima-tér, esetleg meditációs tér található – a megfogalmazás attól függ, ki mire szeretné használni. Úgy éreztem ugyanis, hogy a sok félelem és előítélet az ismerethiányból fakad, és erre reagál az épület.

Kép: Breuer Anna

­­– Mi lett a terv sorsa?
– A téma még a diploma megszerzése után is foglalkoztatott, sőt, most is foglalkoztat, hiszen a tervezés alatt nagyon kevés lehetőségem volt a hátteret széleskörűen tanulmányozni, és érdekel a szakmám összefonódása más területekkel. Az osztrák szövetségi kancellár művészet és kultúra témakörében írt ki egy művészeti ösztöndíjat, amit megpályáztam. Előadtam, hogy emberi sorsokon keresztül szeretnék tanulni valamit az ilyen helyzetekről, és szeretném megtapasztalni, hogy mit vált ki belőlem vagy hogyan módosítja az előfeltevéseimet.

– Megváltoztak az előfeltevéseid?
– Nehéz erre válaszolni, mert még friss az élmény.

Annyit biztosan tudok, hogy kérdésekkel mentem Izraelbe, és még több kérdéssel jöttem vissza. Még a biztosnak hitt pontok is bizonytalanná váltak sok esetben.  

Ugyanakkor az egyik legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy egy olyan helyzetben, ami tele van félelemmel és előítélettel, jelen van a szeretet és a nyitottság is.

Ott-tartózkodásom alatt sok barátot szereztem mindenféle korosztályból, kultúrából, vallásból, és az egyéni sorsokon keresztül sokrétű kép alakult ki bennem.

– Hogyan alakult a kintléted?
– Fontos volt nekem, hogy saját elképzelés nélkül menjek Izraelbe, mert ha tudom, mit akarok csinálni, akkor a saját szűrőimen keresztül látom a helyzetet. Kíváncsi voltam, hogy mi történik, ha nem én irányítok. A kimondott célom az volt, hogy szeretnék az ottani helyzetben élni és elmélyülni. Ennek érdekében az itthoniakkal, családdal, barátokkal minimalizáltam a kapcsolatot, ezért nem vittem okostelefont sem, és szinte csak ritka e-mailváltásokon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Analóg fotókat készítettem, és kézírással naplót vezettem.

Kép: Breuer Anna

– Elvárta tőled bárki, hogy állást foglalj az arab-izraeli konfliktusban?

– Nem akartam valamelyik oldalra állni, sem igazságot tenni, csak tanulni az ottani helyzetből. Éltem arab családoknál és zsidó családoknál is, sok emberrel beszélgettem, és többször előfordult, hogy hallottam mindkét oldalát ugyanannak a történetnek.

Igazából mindkét felet meg is tudtam érteni, és valamilyen szinten tudtam azonosulni is mindkettővel. Többször éreztem, hogy a függetlenségemnek pozitív hatása van. Amikor például a zsidó barátaim meghallották, hogy egy bizonyos arab városban élek, megijedtek, féltettek. Aztán nagyon kezdte érdekelni őket, hogy miként kezelnek ott engem, és egyáltalán: mi van ott? Erre adódott példa a másik oldalról is: arab barátaim kezdtek érdeklődni zsidó barátaim iránt, sőt előfordult, hogy rajtam keresztül ismerkedtek meg egymással.

– Mindig könnyű volt megőrizni ezt a pozíciót?
– Egyáltalán nem. Attól a ponttól fogva nehéz volt függetlennek lenni, hogy barátomnak kezdtem érezni valakit. Mégis azt kellett mondanom, hogy habár értelek, és azonosulni is tudok veled, de van egy másik oldal is, amivel azonosulni tudok. A kezdetektől egyértelmű volt számomra, hogy kívülállóként nem tudok állást foglalni, és akár könnyen ronthatok is egy-egy olyan helyzeten, amit nem látok át.

– Mik a terveid? Folytatod az utazást, a vizsgálódást?
– Egyelőre kérdéseim vannak csak, terveim nincsenek. Az biztos, egy könyvben szeretném feldolgozni a tapasztalataimat a naplóim és a képeim alapján. Az utazás egy intenzív keresési folyamat kezdete volt, ami még ma is tart, és még nem tudom, milyen irányban folytatódik.