Esetünkben itt van mindjárt a leendő közös otthon kérdése. Rendes lányként, és mert nem lett előbb lakásunk, az összeköltözést a házasságkötés idejére datáltuk. Megállapodásunk értelmében én árulni kezdtem a kis leány-garzonomat, ami gyorsan el is kelt, emberem, pedig mérnökember lévén, nekiállt az erőteljes renoválást igénylő közös szerzemény felújítási terveinek. Nem állt meg azonban ezen a ponton, kitalálta, hogy a kivitelezést is egymaga fogja megoldani. Miután falak tűntek volna el, vizesblokkokat kellett áthelyezni, és a teljes burkolat is cserére várt, az én uram, pedig módszeres, lassú ember, próbáltam meggyőzni róla, hogy mesterembereket is vonjunk be a projektbe. Sajnos visszatérő problémánk, hogy amikor én a praktikum oldaláról közelítek, ő úgy érzi, a képességeit vonom kétségbe. Így kudarcba fulladt minden próbálkozásom, s míg azon morfondíroztam, melyikünk szüleinél húzzuk meg magunkat átmenetileg, ő csákánnyal nekiesett a válaszfalaknak.

Az esküvő után anyámhoz költöztünk, aki rendes anyós módjára igyekezett minél több időt vidéken tölteni a másik lányával és az unokájával. A férjem, pedig minden nap munka után szaladt a lakásba, és hol a haverokkal, hol családi segítséggel veselkedett neki a második műszaknak. Az idő persze telt, a munka, pedig lassan haladt. Én egyre türelmetlenebb lettem, ő egyre frusztráltabb, vidéken élő nővérem, pedig a nagyi iránti maximális rajongás ellenére is, egyre gyakrabban érdeklődött a költözés időpontja felől. Lelki szemeim előtt látni véltem amint még jövő nyáron is zsákokból szedem elő az idényruhákat, anyámmal már nem szólunk egymáshoz, a férjemből meg csak egy képet látok, meg reggelente a téglaporos ruháját.

Minden este megkérdeztem hogy állnak, de ezek a kérdések egyre inkább számonkéréssé váltak, a férjem, pedig egyre ingerültebb, kikerülő válaszokat adott. Egy este, amikor épp a betonba öntött szocreál konyha eltűntetésének módjáról és idejéről faggattam, az én szűkszavú és a drámai hangvételt egyébként kerülő férjem maga elé meredve így szólt: „Ma egy kicsit összeomlottam. Úgy érzem, a teljesítőképességem határán vagyok. Nem bírok el a munkával egyedül.” A megtört makacsságot látván az én bosszúságom is egy pillanat alatt elpárolgott. Felugrottam és összevissza csókoltam az emberemet. Örültem, hogy tehetetlen, zsörtölődő feleségből hirtelen lelki támasszá és szurkolócsapattá válhatok.

Ezután szakembereket fogadtunk fel, a férjem és az apósom, pedig felügyelte a munkálatokat. Pár hónap múlva boldogan hevertünk az új lakásban egy matracon, és néztük a frissen meszelt hálószobánk plafonját. Mérnököm büszkén magához húzott, és a fülembe suttogta: „Legközelebb házat építünk.”

Valaki egyszer úgy festette le nekem a házasságot, mint a vitorlázást: nagyon élvezetes tud lenni, feltéve, hogy mindig figyeled a széljárást, és irányban tartod a hajót. Én ugyan nem vitorlázom – mindössze egyszer volt szerencsém, akkor is csak a hasamat süttettem a fedélzeten – de a házassági tapasztalatok eme korai szakaszában elismerem, a példa jó.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan lett belőletek cserkész, és mit ad nektek, hogy ehhez a mozgalomhoz tartoztok?

Böröczky Csongor: Én viszonylag későn csatlakoztam a cserkészethez, 13 évesen, hetedikes voltam. Akkor kerültem középiskolába, és volt egy osztálytársam, aki cserkész volt, rajta keresztül ismertem meg a mozgalmat.

Felelősségvállalásra tanítjuk a gyerekeket, és gyakran kerülnek olyan helyzetbe, ami kibillenti őket egy kicsit a komfortzónájukból.

Cserkészként már kisiskolás korban meg kell oldanunk olyan helyzeteket, amelyekkel otthon vagy az iskolában nem szembesülünk, vagy amit nem kényelmes csinálnunk. Persze emellett óriási pozitívum maga a közösség, a barátságok, amelyek akár egy életen át megmaradnak.

Faragó Tamás: A cserkészetben sok mindent ki lehet próbálni, így megtapasztalod, hogy miben vagy jó és miben nem. Ha akarsz, ejtőernyőzhetsz, barlangászhatsz, evezhetsz… ezek a nem mindennapi programok óhatatlanul önismeretre is nevelnek.

– Hány éves kortól lehet csatlakozni?

F. T.: Hat-hét éves kortól toborzunk, iskolásokat várunk, de bármikor be lehet lépni – akár felnőtteknek is. Egyre népszerűbb a cserkészet, egyre ismertebbek vagyunk, de még sokan nem tudnak rólunk. Még mindig akad olyan ember, aki meglepődik azon, hogy egyáltalán létezünk, de azok száma is jelentős, akik személyes találkozások alkalmával kifejezik, hogy örülnek az értékközvetítésünknek.

– 1989-ben szinte a nulláról kellett újraszerveznie magát a cserkészmozgalomnak. Sikerült a 40 évnyi szocializmus ellehetetlenítő hatását ellensúlyozni?

B. Cs.: Tény, hogy az a négy évtized most is hiányzik, bár már kevésbé érződik a negatív hatása. Pár éve készítettünk egy felmérést, amiből kiderült, hogy a láthatóságunkkal, jelenlétünkkel nincs baj, benne vagyunk a köztudatban. Arról viszont kevésbé tudnak, hogy mit csinálunk.

Magyarország legnagyobb ifjúsági mozgalma vagyunk, mintegy 14 ezer fővel.

Évente körülbelül 6 százalékkal leszünk többen, a stratégiai cél 2027-re 27 ezer fő. Mintegy 6000 határon túli magyar cserkész is tagja a szövetségünknek.

Kép: Magyar Cserkészszövetség

– Jól sejtem, hogy a toborzás komoly kihívást jelent? Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a számítógépek mellől kell elhívni a gyerekeket, fiatalokat a természetbe.

B. Cs.: Vannak olyan települések – és ilyen sajnos Magyarország járásainak a fele –, ahol nincs cserkészcsapat, ezért ott nehezebb megnyerni magunknak a fiatalokat. Ezek főleg aprófalvak, ott eleve kevesebb gyerek él egy településen. Az a tapasztalatunk, hogy mindenhol egy embert kell találni, aki helyben a motorja tud lenni az ügynek, utána már beindul a dolog. A cserkészet önkéntességen alapszik. Egyrészt mindenki önkéntes munkában vesz részt a mozgalomban, másrészt mi magunk is fontosnak tartjuk a társadalmi felelősségvállalást. Amikor lehetőségünk nyílik rá, igyekszünk tenni a hátrányos helyzetűekért, és környezetvédelmi projektekben is részt veszünk. Kulcsfontosságú számunkra az istenhit mint megtartó erő –az a lelki többlet, amit itt kapunk, szintén nagy erőforrás a számunkra.

– Milyen képességekkel gazdagodtatok a cserkészmozgalomban, amit a privát életetekben jól tudtok hasznosítani?

B. Cs.: Egy utazási irodában dolgozom ügyvezetőként, és a 21 túravezetőből mindössze hárman nem cserkészek. Ez a közös pont olyan alapot ad, ami nagyon sokat segít a munkánk során.

Egy cserkészről általában az az előfeltevésem – a tapasztalataim alapján –, hogy jó csapatjátékos, alapos, nem bújik ki a feladatok alól, mer felelősséget vállalni.

F. T.: Nekem az időmenedzsmentben segít sokat a cserkész lét. Egyetemista vagyok, ez egy viszonylag rugalmas élethelyzet, de mégis elengedhetetlen, hogy jól osszam be az időmet, akár a tárgyfelvételnél, akár a vizsgaidőszaknál.

B. Cs.: Azt tapasztalom, hogy álláshirdetésekben egyre gyakrabban tűnik fel az előnyök között a cserkészet. Akár olyan esetben is, ahol a munkaadó maga nem cserkész, csak esetleg már korábban megtapasztalta, hogy ez milyen kompetenciákat jelent.

F. T.: A munkaerőpiacon keresik a kreatív és csapatjátékos személyeket – nálunk abból akad bőven…

– Egy komoly esemény előtt állnak a kontinens cserkészei: 2020-ban Lengyelország lesz a házigazdája az Európai Dzsemborinak.

F. T.: A 2023-as 25. Cserkész Világtalálkozó szervezésére két pályázat érkezett, amelyeket a lengyel (ZHP) illetve dél-koreai (KSA) cserkészszövetségek nyújtottak be – a rendezés joga végül a dél-koreaiaknál landolt, ezért a lengyelek úgy döntöttek, rendeznek egy európai találkozót. A dzsembori ideje alatt a résztvevők rengeteg nemzetközi tapasztalatot, barátságot, új élményeket szerezhetnek. Mi, magyarok, nagyjából 300 fővel szeretnénk majd részt venni, a szervezők amúgy összesen húszezer főre számítanak.

Faragó Tamás – Kép: Magyar Cserkészszövetség

B. Cs.: Minden országnak lesz egy sátra, ahol bemutatkozhat, de lesz egy nemzetközi nap is, ahol a résztvevő országok megismertethetik másokkal a kultúrájukat. Mi paprikás ételeket készítünk majd, és néptáncot is tanítunk…

F. T.: …és külföldön nagyon népszerű szokott lenni a magyar csárdánk is: tőlem már most kérdezik néhányan, hogy lesz-e lángos meg gulyásleves. Emellett azt is fontosnak tartjuk, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust is népszerűsítsük.

A hit, a vallás megélése alapköve a cserkészlétnek: amikor együtt vagyunk, közös imával kezdjük és hálaadással zárjuk a napot.

B. Cs.: Az országimázs-építés fontos célja egy-egy dzsemborinak. 1933-ban Gödöllő adott otthont a IV. Cserkész Világtalálkozónak. Akkor azt mondta Teleki Pál miniszterelnök – aki maga is cserkész volt –, hogy bár Magyarország már sokat költött az ország megismertetésére, vagyis propagandára, az messze nem ért annyit, mint a dzsembori.

Ha már elkészült, érdemes újra és újra átkenni némi bizalommal és kreativitással, hogy a házasság megőrizze frissességét.

Nehézségi fokozat: kezdő szakácsoktól a mesterséfekig bárki nekiállhat!

Elkészítési javaslat:

A hozzávalókat előkészítjük. A férfit és a nőt hagyjuk meg önmagukként, ne törjük őket darabokra, ne keverjük össze, fontos, hogy tartsák meg sajátos, karakterisztikus jegyeiket. A forró szerelemmel átitatva mégis könnyedén összekapaszkodnak, jól formálható elegyet kapunk. Adjuk hozzá(juk) a csipetnyi életbátorságot, ez képezi majd az új minőség savát-borsát, ez emeli ki a házasság páratlan (na jó, páros) ízvilágát. Ami pedig nélkülözhetetlen: a házasság élő kovásza, a holtomiglan-holtodiglan közös szándéka – ez keleszti meg a szerelmet és teszi megunhatatlan, mennyei eledellé a mesterfogást!

Az alapanyagoktól függően igen sokféle változata létezik, de ne vágyjuk a másikét, higgyük el, mindig a sajátunk a (leg)jobb!

Ha jól készítettük el, az eredmény tartós, érzelmi forróságban és hűvösebb körülmények között is kitart – amíg a hozzávalók is kitartanak egymás mellett. A későbbiekben bizalommal és némi kreativitással újra és újra felfrissíthetjük az ízét, így az elkészült finomság hosszú-hosszú ideig, reményeink szerint az örökkévalóságig, megőrizhető.

Fontos! Íze nem hasonlítható a kovász- és fűszermentes változatokhoz: az együttélés vagy a távkapcsolat olyan, mint a só nélküli leves vagy az alkoholmentes sör. Elsőre olyan, mintha az eredeti étel lenne, ám belekóstolva kiderül, ha nem is ehetetlen, de bizony nem az igazi…

Allergiás reakciókat, intoleranciát legfeljebb makacs szinglikből, esetleg szélsőséges ideológiák elkötelezettjeiből válthat ki.

A házasság igazi mesterfogás, íze máshoz nem hasonlítható, érdemes (lehetőleg egy életben csak egyszer) kipróbálni!

Jó étvágyat!

– A Csíksomlyói Passióba úgy kerül a tréfás kedvű mesemondó vándor, mint Pilátus a Krédóba, nem?
– A rendező, Vidnyánszky Attila fantáziáját dicséri, hogy ez a szerep bekerült a darabba. Passiót úgy előadni, hogy abban egy bolondos figura mókázgasson, annyira ijesztő ötletnek tűnt, hogy elsőre nem is vállaltam. Nekem a hit nem tréfadolog. Jézus szenvedéstörténetébe belegyömöszölni az én alkatomat?! Három mondatot nem tudok komolyan végigmondani! A kecskebuka, a hátraszaltó lételemem – bukfencezem, tehát vagyok. Azt gondoltam: vagy megköti a kezemet, és azért nem veszek részt benne, vagy engedi, hogy az lehessek, aki vagyok – akkor pedig azért nem. Rendkívül megtisztelő, formás kis csapdának éreztem ezt a felkérést.

Vidnyánszky úgy érvelt: a dráma olyan műfaj, amelyikben ellenpontok is kellenek, mert a fájdalmat végtelenségig fokozni nem lehet, neki pont énrám van szüksége. Boglyába raktam hát egy csomó, témához illő mesét és néhány gyönyörű, XVII–XVIII. századi, népi-egyházi dallamot, ő pedig a helyére illesztette őket. Így kerültem a Passióba, mint afféle derűs csángó ember, akinek a jelenlétét eleinte nem sok minden igazolja. Hiszen a történet Jeruzsálemben játszódik, a szereplők részint római ruhában vannak, részint – az utca népe – zsidó viseletben, egyébként pedig a táncosok csíki székely ruhát hordanak. Ebbe a forgatagba kerülök bele én, mint valami vándor, aki rácsodálkozik mindenre, és véleménye van mindenről. Menet közben fölmerült többször is a kérdés: létezik-e megszentelt humor?

Meddig tud a humor nyújtózkodni – egyáltalán, vannak-e lehetőségei szakrális közegben? Ezeket a kérdéseket feszegettem, miközben formálódott az előadás.

Az kerestem: ki volna az, aki nem királyok bolondja, nem udvari bolond, nem is falu bolondja – hanem az Úr igazát és mosolyát nem hétköznapi módon hirdető alak, aki már a szószékre nem való, viszont a szószék alatt még egész jól megfér. Ki az Úr bolondja?

– És milyen mintát találtál az Úr bolondja szerepére?
– Shakespeare-t olvasgattam, akinek jó néhány művében a bölcsek nem érnek fel a bolondok bokájáig sem. A vidám, csipkelődő hangvételt nagyon alkalmasnak tartotta a szerző az igazság kimondására. „Öltöztess bohócruhába, s engedj beszélnem, ahogy akarok – kipucolom én e megfertőzött világ ronda testét, csak szedje gyógyszerem türelmesen” – így beszélt Jaques az Ahogy tetszikben. Az olykor száraz igazság, okosság – földszínű agyag, amit a nevetés színes, virágos mázával érdemes csillogóbbá tenni. A jó fazekasnak is kitűnő agyagból kell dolgoznia, de szép festékkel vonzóvá is kell tennie a munkáját, különben viheti haza a vásárról.

Kép: Livi Krisztina

Bálint Sándor is megemlékezik egy érdekes egyházi intézményről, a Risus pascalis”-ról, a „Húsvéti kacagás”-ról. Mintám lett ez is. Ez a különös szokás főleg spanyol szerzetesi templomokban virágzott. A húsvéti prédikáció sok helyen vicces, szórakoztató volt, hogy kacagjon a nép. De ez semmi: mesemondókat hívtak a templomokba, hogy tréfálkozzanak, csiklandozzák a népet! Volt, aki bábozott: bevitt egy nagy sárkányt, és miközben mókázott, jól megdöngette, a nép meg jóízűt kacagott. Én ezzel az alakkal tudok azonosulni, de még motoszkált bennem a kérdés: hogyan érezte magát egy ilyen tréfacsináló ember, amikor beszabadult a templomba? Mit tudott elővenni, hogy az ott elférjen? Azt már megértettem, hogy a húsvéti készülődés idején annyi a böjt, bűneink számbavétele, hogy ezek után, a föltámadás örömét ünnepelve, jár a gyülekezetnek a boldog kacagás. De hogy erre mesemondókat fogjanak be, az több, mint érdekes.

– Magyar hagyományt is találtál erre?
– Magyar hagyományt a templomi bábozásra nem találtam, de sziporkázó „okosbolondjaink” nekünk is voltak. Ilyen volt Gyergyóalfaluban, a vészterhes ötvenes években okosbolond Barát Jóska, a szárhegyi barátok mindenese, afféle templomszolga, alkalmi harangozó. Ő a szegények közt is legszegényebb volt. Vele a hatalom már nem foglalkozott. Hogy ő a kopott kis szamara mellett klerikális volt vagy se, és hogy a két gumibocskorát beadja-e a közösbe, senkit nem izgatott. A hivatalos izgulókat sem. Ezért tudta éppen ő kimondani a falu igazát nehéz időkben.

Hogy csak egy tréfáját említsem: egyszer baktatott a szamarával a főúton, mire a rendőr rászólt: „Ha még egyszer én magát itt meglátom, elveszem a szamarát!” Az öreg meg sem állt, csak hátrafordult, úgy vetette oda a foga közt: „S az nekem milyen jó lesz!” „Igen-e? Há’ miért lenne az olyan jó?!” – mordult rá vissza a rendőr. „Mert ilyen csinos milicista vejem lesz, mint amilyen maga!” – felelte az öreg. Ez az aprócska tréfája is mutatja, hogy igazi, visszáján beszélő ember volt, aki minden szót élére tudott állítani: az ilyen, ha simogat is, azt mondják, szőr ellenében simogat.

Az arca szomorkás, ám a szájából omlik a világot vidámító szó és a vakmerő igazság. Éppen olyan, mint az udvari bolond, aki rá tudta olvasni a bűnét a királyra.

Barát Jóska figuráját is magam elé vettem tehát példaképnek, amikor a Csíksomlyói Passióval foglalkoztam. De akinek példájából legtöbbet merítettem, csak nemrég jutott az eszembe. A könyveim alól, az asztalom üveglapja alól egyszer csak előbukkant egy régi-régi fotó. Mivel mindig a szemem előtt volt, ezért úgy megszoktam a látványt, hogy fel sem figyeltem rá. Pedig ha most azt mondom, Isten bolondja, már tudom, hogy őrá gondolok.

– Egy hófehér szakállú szerzetest ábrázol ez a régi felvétel, aki tekintetében huncut mosollyal üldögél egy utcatábla alatt, amin az áll: Lenin utca 13. Ki lenne ő?
– Felicián atya, akihez szegedi könyvtárosok vittek el Nagymágocsra úgy harminc évvel ezelőtt. A Lenin utca 13. szám alatt lakott, a háza előtt készült ez a fénykép. Kapucinus szerzetes volt, akit az ÁVÓ többször is megleckéztetett. A helyi fiatalokkal verették meg többször. Egyszer biciklilánccal úgy helyben hagyták, hogy három napig feküdt eszméletlenül az erdőben. Negyednapra feltámadt, és elkúszott a templomig, ahol aztán a hívek összeszedték és feljavították. Ezek után eltiltották a prédikációtól, de még a templomtól is – ekkor mit csinált? Bábokat varrt! Farkast, bárányt, kismadarat, és bábozni kezdett a nagymágocsi vásárban. Sipítani, morogni, üvölteni, cincogni kezdett. Őneki az Úristen azt a feladatot adta: „Az Örömhírt, ahogy lehet, hirdetni kell. Most nem a templomban, mert oda nem mehetsz, nem is erdőn-mezőn, mert ott senki nem hallja. Hanem ott, ahol emberek gyülekeznek!”

Így történt, hogy az evangéliumot kis példabeszédekben elbábozta az embereknek. Nehéz történelmi időkben – nem máshol, mint a vásárban.

Jézus a kufárokat a templomból ostorral verte ki, majd azt mondta a galambok árusainak: ne tegyétek atyám házát vásárcsarnokká! De olyat tudunk-e, hogy valaki a vásárcsarnokot az Atya házává tette volna? Ez – Felicián atya. Ő volt az igaz Isten bolondja – szeretném, ha ő vezetné színpadi vándorlásaimat.

Kép: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

– Netán már bábozol is?
– Nem, de nem állok messze tőle. Igaza volt Vidnyánszky Attilának: illik ez a szerep a kereszt alá, most már magam is hiszem. Ezt a pompás színdarabot pont a csíksomlyói ferences szerzetesek írták – és Felicián atya is ebbe a szerzetesi családba tartozott. A passió műfaj tán a ferenceseknek „áll kézre legjobban”, hiszen Assisi Szent Ferenc úgy érezte, hogy az Urat megközelíteni legjobban a fájdalmain keresztül lehet. Ha ő érted szenvedni tudott, a magad és a más szenvedéseit te is tanuld meg üdvösen hordozni. A méltó emberi élethez tehát meg kell tanulni viselni a szenvedést. Mára ez a szemlélet kiment a divatból, nem korszerű. A ferencesek viszont ebbe az igazságba mélyen beleásták magukat, tán ez adja a Csíksomlyói Passió mélységét, határtalan szépségét. Ezért is nagy dolog, hogy a Csíksomlyói Passió, a nyomában pedig ez a kis Isten bolondja-előadás is visszatalálhatott Csíkba.

– Sok mesét, történetet költesz újabban, már nem is lehet tudni, mi az, amit felszedtél valahol, és mi az, amit valami eredetihez hozzátoldottál. A Csíksomlyói Passióban, illetve az Isten bolondjában mennyi az autentikus néphagyomány, és mennyi a saját szerzemény?
– Elég sok éneket és mesét találtam, amiket aztán odaigazítottam a Passióhoz. Egyik kedvencem, amikor Szent Péter – egy nagy hálóval a kezében, hiszen emberek halásza – árulásán megindulva bűnbánatot gyakorol a színpadon. Nem állhatatossága, hanem bűnbánata a legerősebb, legigazibb vonása. Ez az egyházalapítás első, láthatatlan pillanata, amiről ekkor még csak az Úr és Péter tud – és ekkor jön el az én időm, hogy egy jó kis mesét elmondjak! Azt gondoltam, mesélek én itt a pókról valamit: „Mikor az üldözők már a Szent Család sarkát taposták, beugrottak egy barlangba. Észrevette ezt a pók. Olyan sűrű hálót szőtt, hogy az üldözők azt mondták: ide nem mehettek be, né’ milyen sűrű a pókháló! – s ezzel továbbálltak. S akkor a kicsi Jézus megáldotta a pókot – keresztet vetett rá, s a pók azt a keresztet azóta is a hátán viseli. De milyen vidáman hordozza a keresztjét!…” Ott van eközben a színpadon a megtört Szent Péter, kezében a hálóval. Odatettem hát mellé a pókot, lássuk csak, hogy mutatnak egymás mellett.

– Az „Isten bolondja” előadásban a saját gyűjtőútjaidról is mesélsz. Miért tartottad fontosnak, hogy megmutatkozz?

– Úgy látszik, eljött az ideje a sorsomat tisztázni. Mi az, ami engem idáig sodort?  A „vándor” mint Isten bolondja szerep elég közel áll a lényemhez.

Csíkban elmondhattam, hol kaptam fel a tudományomat és kiktől. Erdélybe tulajdonképpen a tanáraim közé térek vissza. Legtöbbje már meghalt, az igaz, de itt vannak a gyermekeik, unokáik, közösségük és közönségük. Most adok számot arról: mit ér, hogy ott keringtem köztük negyven esztendőt. Akadt-e valami az én hálómba is?

A kémiai irtást kiváltó megoldás lehet a biológiai és a környezettudatos szúnyoggyérítés bevezetése. Előbbi esetében olyan szerek használatával történik a védekezés, amely kizárólag a csípőszúnyog lárvákra hat, utóbbi pedig egy olyan komplex módszer, amely a természetes ellenségek bevetésén alapul. Ráadásul a két módszer területarányosan olcsóbb is, mint a vegyszeres védekezés.

Az MTA 2018-as állásfoglalása szerint a klímaváltozás következtében több új, betegségterjesztő szúnyogfaj telepedett meg Európában. Magyarországon eddig három ilyen szúnyogfajt írtak le. Az általuk behurcolt vírusok Európában eddig ismeretlen járványokat indíthatnak el, de kiválthatják a már jelen lévő kórokozók intenzívebb terjedését is. (Erről a témáról bővebben olvashatnak majd a júliusi Képmás magazinban.)

A járványok megjelenésének megakadályozására a leghatékonyabb módszer a terjesztő szúnyogok állományának csökkentése, amihez megfelelő monitoring- és gyérítési rendszerre van szükség.

Az állásfoglalás szerint a jelenleg alkalmazott deltamethrin-alapú gyérítés alkalmatlan a szúnyogállomány hatékony és tartós kezelésére. A szúnyogok tenyészőhelyeinek ismerete híján a beavatkozások gyakran késnek és pontatlanok, az elpusztított rovarok alig egy százaléka szúnyog. Bizonyítottan sok méhféle és egyéb rovar, valamint rovarevő gerinces állat is elpusztul, az élővizekbe jutott deltamethrin pedig a halakat, a hüllőket és a kétéltűeket veszélyezteti. További veszélyt jelent az is, hogy a szúnyogok hozzászokhatnak a vegyszerhez, így később már nem lehet őket sikeresen irtani vele.

Megoldásként az MTA szakértői javasolják

- az országos monitorozás megszervezését és a begyűjtött egyedek folyamatos vizsgálatát a szúnyogok által terjesztett kórokozókra (vírusok, baktériumok, paraziták), kiemelten kezelve az invazív szúnyogfajokat;

- a gyérítési gyakorlat modernizálását, a deltamethrin használatának jelentős mértékű csökkentését, a specifikusan a szúnyoglárvát irtó baktérium, a Bacillus thuringiensis israelensis használatát;

- a biológiai gyérítés előtérbe helyezését, a rendszeres élőhely-térképezést, a lakosság tájékoztatását és aktív bevonását a védekezésbe a háztáji, illetve magánterületi tenyészőhelyek megszüntetése érdekében.

A felhívás eljutott a legfőbb döntéshozó szervekhez, de mi magunk is tehetünk az ügy érdekében a petíció aláírásával, és azzal, ha településvezetőinken keresztül szorgalmazzuk az áttérést a biológiai szúnyoggyérítésre. A petíció ide kattintva írhatja alá>>

Mert az még rendjén van, hogy az ókori kereszténység világában voltak szüzek és özvegyek, akik Krisztus lelki mátkáiként a szerzetesi élet jámbor, földi gyönyörökről és hívságokról lemondó életét élték. A középkor rajongó vallásosságában lehetett természetes a templom oldalában álló, befalazott cella csendje és magánya, a kolostor szigorú önsanyargatása, a szakadatlan ima – de ma? Mi keresnivalója van mindennek modern – hitet, fegyelmet, odaadást száműző, önzést, divatot, sikert, gazdagságot középpontjába állító – világunkban?

A világ helyett Istennek élni, a földi dolgokat az égiekkel felcserélni már akkor is idejétmúlt dolog, ha mi magunk még szorítunk némi helyet az életünkben hitnek és vallásnak.

Sok, magát hívőnek tartó ember sem lát az apácák alakjában mást, mint dologtalan, haszontalan különcöket, akik az imádság semmittevésében élnek, életüket hiábavaló lemondásra tékozolják.

Aki így ítél, annak meglehetősen homályos fogalmai vannak arról, mit is jelent az ember életében a hivatás, az elhívás és a feltétlen odaadás, mint célt és értelmet adó döntés és vállalás. Nem igen akarjuk elhinni, elfogadni, hogy ma is lehet Isten felé fordulva élni a világban, hogy az istenes élet nem világon kívüli vagy világellenes élet, nem menekülés a hétköznapokól. Pedig számtalan régi és mai példa mutatja, hogy az imádságos hit köré aktív, valódi élet építhető; nem igaz, hogy a szerzetes vagy szerzetesnő a világ ellen dönt, amikor egy rendi közösséget lel magának, ahol egyszerre találhatja meg az Isten- és emberszolgálat lehetőségét, és önmaga belső rendjét, békéjét és nyugalmát. A mai egyházi szóhasználat a szerzetesi életformát nem véletlenül nevezi a megszentelt élet közösségének; aki ezt választja, megszentelődik, értelmet ad és nyer az életének – ebben és ezáltal, nem pedig ennek ellenére – teljes, tartalmas, hasznos földi életet.

Az apácalét lényegét is magába foglaló meghatározás szerint „a szerzetesi élet mint az egész személyiség megszentelése, az egyházban azt az Istentől alapított csodálatos együttlétet nyilvánítja ki, amely az eljövendő élet jele. Így a szerzetes a maga teljes odaadását mint Istennek szánt áldozatot valósítja meg, és ezáltal egész léte folyamatos istentiszteletté válik a szeretetben.” (A Katolikus Egyház törvénykönyve)

Az apáca, a szerzetesnő életét régen sem a zsolozsma vagy a rózsafüzér pergetése töltötte ki, ahogy ma sem.

Apácák állnak helyt a világ számtalan kórházában, fogyatékos-, gyermek- és idősotthonában, menekülttáborokban és szegényházakban, olyan körülmények között is, amit a hit és az ima lelki támasza nélkül ember talán el sem viselhet.

De ott vannak a bölcsődék és óvodák falai között, az általuk fenntartott iskolák pedig tudásra és emberségre nevelnek szerte a világban. Kalkuttai Teréz Anya nevét az egész világ megjegyezte, pedig törékeny kis apácakét lett lelki-emberi óriássá. Szolgálatát Béke Nobel-díj jutalmazta, pedig úgy általában a női szerzetességet a mi szép nyugati világunkban merő anakronizmusnak tekintik.

Edith Stein, a 20. század egyik legjelentősebb, vértanúvá lett filozófusa is karmelita apáca volt, de ma is szép számmal találunk női szerzeteseket a világ nagy egyetemeinek gazdaság- és egészségtudományi karain, a média, a közélet és a közszolgálat világában.

Ha csak a legutóbbi idők magyar példáinál maradunk: Slachta Margit a szociális munka apostolaként, a keresztény szellemű politizálásnak a magyar parlamentet is megjárt alakjaként írta be a nevét a közelmúlt magyar történelmébe. Salkaházi Sára nővérnek a nyilas időkben vértanúsághoz vezető embermentő szolgálata pedig még olyanok elismerését is kivívta, akik kevéssé méltányolják, hogy midehhez a hit és az imádság adott neki erőt.

Valóban idejétmúlt dolog ma apácaként élni a világban? Van-e hitele és ereje annak, ha valaki az imádságos életből merít hivatást és erőt földi dolgai intézéséhez? A válasz egyértelmű: igen;

a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség, ha nem mindig szó szerint értjük is, olyan erő, amelynek birtokában mindig lesznek, akik a maguk szinte láthatatlan emberszolgálatával és istendicsőítésével a mai esendő világ kontrasztját tudják megmutatni.

Azoknak, akiknek az apáca alakjáról nem pusztán az Apáca-show mulatságos jelenetei jutnak az eszükbe, hanem odafigyelnek az általuk hordozott üzenetekre is.

„A szerzetesi fogadalom a keresztség legmélyén gyökerezik, és annak teljességét fejezi ki. Ezen a módon tartalmának lényege szerint új odaadássá lesz, amelyben az emberi személy Istennek adja és szenteli magát, akit mindenek felett szeret. A fogadalom által elköteleztétek magatokat, hogy az evangéliumi tanácsok értelmében a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet saját szerzetesi családotok szabályaiban meghatározott módon megtartjátok.” ( II. János Pál pápa)

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Kezdő orvos koromban vált általános gyakorlattá, hogy a szülők bent maradhattak beteg gyerekeikkel a kórházban. Egykori osztályvezetőnk, dr. Neuwirth Magda ezt már jóval korábban is szorgalmazta, akkor, amikor az ajtót még becsukták a hozzátartozók előtt, mondván, ne zavarják meg jelenlétükkel a gyerekük lelkét. A régi szigorú látogatási időn is hamar túllépett. Emellett példásan empatikus volt a bajba jutott családokkal, és ezt a hozzáállást sikerült eltanulnunk tőle.

A gyerekneurológián krónikus betegek vannak – hasonlóan az onkológiához –, tehát tartós kapcsolatban vagyunk a családokkal. A vezető betegség az epilepszia, a második helyen a fejlődési rendellenességek állnak, az ambuláns rendelésen pedig a fejfájás a leggyakoribb.

Nem feltétlenül baráti, de mindenképpen empatikus viszonyra törekszem a családokkal. Orvoskollégáim és a nővérek is mind hasonlóan gondolkodnak. Pedig a gyermekneurológia nehéz terület, hisz más osztályokhoz képest itt kisebb a gyógyulási arány. A Bethesdában mégis heten vagyunk szakorvosok, ráadásul kimondottan jó viszonyban.

– Elakadtam annál a gondolatnál, hogy a szülő a jelenlétével megzavarja a gyerek lelkét. A hiányával nem?
– Ez nem olyan egyértelmű. Önmagában azzal, hogy a szülő a gyermeke mellett van a kórházban, nincs semmi baj. Ennek a jelenlétnek azonban lehetnek negatív hatásai is. Például vannak hozzátartozók, akik megpróbálnak beleszólni a kezelések menetébe, és talán érthető, hogy ez az orvos számára zavaró. De nézzük más szemszögből is. Ha egy hároméves gyerekkel valami fájdalmasat csinálnak az orvosok, miközben anyuka is ott van vele, azt a gyerek megélheti úgy is, hogy a szülő nem tesz semmit a védelmére.

Nem mindig áldásos tehát a szülő jelenléte, mi mégis szorgalmazzuk, sőt, ma már el sem tudnánk képzelni egy szülők nélküli gyermekkórházat.

Tény, hogy vannak nehéz családok. De ne fogjuk rájuk, mondjuk inkább azt, hogy vannak nehéz kommunikációs helyzetek. Magda példája a mai napig segít, ő mindig ki tudta domborítani a szülők pozitív tulajdonságait, miközben egy-egy feszült helyzetben néha képesek vagyunk rosszat gondolni az adott anyukáról vagy apukáról, hisz mi is emberek vagyunk.

– Ha kiderül, hogy a gyerek epilepsziás, valószínűleg a szülőt is kezelni kell lelkiekben. Érthetőnek tűnik a reakciók széles palettája.
– Ez legtöbbször nem derült égből villámcsapásként jön, hanem már egy folyamat végén derül rá fény. Hosszú idő telik el, mire a sejtésből bizonyosság lesz. Igyekszem mindig hangsúlyozni a jót az egyébként rossz hírben. Például azt, ha a frissen diagnosztizált epilepszia jóindulatú, mert nagy valószínűséggel a gyerek kinövi. Ha kevésbé jó a hír, az általában nem azonnal derül ki. Kipróbálunk egy gyógyszert, aztán egy másikat, ha az sem hat, egy harmadikat… A rossz hírbe együtt növünk bele a szülővel. Nemcsak a gyógyításhoz, hanem a kommunikációhoz is sok türelem kell.

Sokszor láttam már, mennyire megváltozik a szülők felfogóképessége, ha rossz hírt kapnak. Nem mennek át a szavak.

Elmondom, mi az epilepszia, mi az értelmi fogyatékosság, de annak csak a tizede megy át. Mindez jól látszik abból, hogy bár elmondtam mindent latin szavak nélkül, érthetően, mégis feltesznek nyolc kérdést arról, amit egyszer már hallottak. Ezt kihívásnak élem meg: hogyan tudok a szülővel úgy beszélgetni, hogy megértse és elfogadja, amit hall? A kommunikáció nehéz, mégis csodálatos szelete a gyógyításnak.

Kép

Dr. Fogarasi András a családjával

– Ezt is tanítják az egyetemen?
– Ezt nehéz előadások keretében átadni, inkább gyakorlatban lehet tapasztalatot szerezni. Az orvosi munkám legelején, több mint húsz éve részt vehettem egy három hónapos lelki gondozói képzésen Amerikában. Délelőtt előadások, délután gyakorlat: mentünk betegekhez, kísértünk haldoklókat, beszéltünk családokkal. Előfordult, hogy autóbalesetből hoztak be egy súlyosan csonkolt sérültet. A traumatológus három percben elmondta a történteket, majd ránk hagyta, hogy vezessük tovább a hozzátartozókat… Más esetben egy haldokló mellett egyszer csak megjelentek olyan rokonok, akik haragban voltak és nem beszéltek tíz éve. Tudtuk, hogy van egy-két óránk, ami nem mindegy, hogy zajlik. Egyszerű, de hatékony módszerekkel dolgoztunk.

Körbeálltunk, megfogtuk egymás kezét és elmondtunk egy imát, vagy kértük, hogy mindenki idézzen fel egy kedves emléket a haldokló családtagról. Ez egy fantasztikus gyakorlat volt, amiből a mai napig táplálkozom.

Bár sok kollégám sosem vett részt ilyen gyakorlaton, mégis példásan emberségesek a betegeikkel. Hálás vagyok, hogy ilyen közösségben dolgozhatok.

– Egy hétköznapi helyzetben miben nyilvánul meg az empátia?
– Van egy súlyos betegünk, akihez egy neurotikus, nehezen kezelhető anya vagy apa tartozik. Nézhetem úgy is, teljesen érthető módon, hogy már megint egy elviselhetetlen hisztis szülő, akinek a kirohanásaira nehéz jól reagálni. De nézhetem úgy is, hogy vajon én milyen lennék, ha az egyik gyerekem ilyen beteg lenne.

A mi osztályunkon a vizitek nagy része nem klasszikus kórházi vizit, amikor vonul a fehér csík a kórtermek között, hanem ülünk az asztal körül és beszélgetünk a betegekről. A saját páciensét mindenki naponta megnézi, de osztályos vizit csak kétszer van egy héten. Az asztal körüli megbeszéléseknek nagy jelentőségük van. Egyrészt tudatosan erősítjük egymásban az empátiát, vagyis átbeszéljük, mi mit csinálnánk ilyen helyzetben, másrészt szakmailag elemezzük az eseteket. De ennél talán még fontosabb, hogy mindenki szabadon mondhatja a véleményét. Felülbírálhatjuk egymást, anélkül, hogy megharagudnánk a másikra. Szeretem, ha egyenrangúak vagyunk mi, kollégák. Nagydoktori ide vagy oda, pontosan tudom, hogy vannak nálam sokkal tapasztaltabb munkatársaim. Ez némiképp a küldetésünk is, hogy a nálunk megforduló rezidensek lássanak példát kollegiális kapcsolatra, mert mi tudjuk, hogy így is lehet együtt dolgozni.

– Milyen sikerélmények érik az osztályon?
– Nyilván a teljes gyógyulás az igazi sikerélmény, de minden apró lépés örömet okoz. Ha napi húsz roham helyett már csak napi három jön, annak nagyon lehet örülni. Az is sikerélmény, ha egy gyerekről azt tudom megállapítani, hogy nincs komoly baja. És az is, hogy a kis betegek fele kinövi az epilepsziát. De szépek lehetnek azok a történetek is, amikor nem tudunk valakit meggyógyítani. Ismerünk olyan hétgyerekes családot, ahol a hatodik egy genetikai betegség miatt súlyos fogyatékos. Látom, milyen hatalmas szeretettel veszik őt körül. Nem nehéz szeretni egy beteg gyereket. De látni, hogy miként forrasztja össze az egész családot ez a kis ember, számomra is komoly erőforrás.

A beteg gyerek katalizátor: ha a család széthúz, felgyorsítja a széthullást, de ha harmonikus, még jobban összetartja őket.

Látok ilyet is, én ezt is sikernek gondolom. Egy gyermek halálát elképzelhetetlenül nehéz feldolgozni, a legnagyobb erőpróbának mégis azt érzem, amikor egy családnak évtizedeken keresztül napi 24 órában kell ápolnia egy súlyosan beteg gyereket, úgy, hogy racionálisan minden egyes nap reménytelen helyzetre ébrednek a szülők. Mert a sérültségnek is vannak fokozatai. Látok olyat is, amikor normál emberi szemmel nézve semmi vonzó nincs egy kis betegben, a szülők mégis nagyon tudják őt szeretni. Ez erőt ad, tiszteletet ébreszt. Én hazamegyek a munkaidő végén az egészséges családtagjaimhoz, de nekik ott marad a beteg gyerek 24 órában.

– Azért otthon is nagy feladatot vállaltak a családjával, hiszen örökbe fogadtak egy gyereket.
– Tíz éve öt gyerekünk volt, és a Jóisten elültette bennünk a vágyat, hogy újabb legyen, az útjai azonban másként alakultak. Niki tízéves korában került hozzánk, hatodik gyerekként, a szüleit egy tűzesetben vesztette el. Hozzánk került a rehabilitációra, bár ő maga nem sérült meg a tűzben, csak épp nem volt hova elhelyezni. Senki nem látogatta, nem voltak hozzátartozói. A feleségemnek, Virágnak sokat meséltem róla. Tudtuk, hogy tízévesen már senki nem kapkod utána, megy az állami gondozott státuszba. Egyszer egymásra néztünk Virággal, és feltettük a kérdést: miért nem fogadjuk be mi? Aztán egy kórházi önkéntes szeretetszolgálat során a gyerekeink is megismerkedtek vele. Végül úgy alakult, hogy a gyerekeink is kimondták, hogy fogadjuk örökbe.

Niki messziről indult, de fél év után már anyának és apának szólított minket. Tízéves koráig iskolába se járt, egy mesét se hallott, bizonytalanságban élt, most pedig jó kosaras, síelni jár és ebben a tanévben érettségizik.

Az elején egy ütött-kopott egyházi általános iskola vállalta el a felzárkóztatását fantasztikusan melegszívű tanító nénikkel, és ez végül annyira jónak bizonyult, hogy a három legkisebbünket is átvittük oda az elit kéttannyelvű iskolából. Kisebb létszám, nagyobb figyelem – ez bejött. Niki igazán megbízható gyermekünk, aki teljesen beilleszkedett a családba. 

– Hogyan tudott ehhez a közösséghez közelíteni? Ha jól tudom, református templom sincs a városban.

– Nincs, és lelkészlakás sem volt, de most már épül. Amikor idekerültem, csak az Erdélyből ideköltözött nyugdíjasok és máshonnan származó régi reformátusok tartoztak a gyülekezethez, és kéthetente volt istentisztelet. Az első három hónapban nem tartottunk új alkalmakat, csak azzal foglalkoztam, hogy megismerjem az embereket. Ha elmentem valakikhez, ott javasolták, hogy látogassak meg egy másik családot is, így haladtam előre. Aztán egyre többen jöttek a gyülekezetbe, sokan el is mentek, a fluktuáció még most is nagy, de már van egy mag. Három éve vagyok itt, a hittanóra hat gyerekkel indult, most már majdnem ötvenen vannak. Kegyelmes hozzánk az Úr.

– Biztos sokféle sorssal, megtéréstörténettel találkozott.

– Igen, a legmegrázóbbat mesélem el.

Járt hozzám egy házaspár, a gyerekük hittanra is jött rendszeresen, az asszonynak adtam egyszer egy Bibliát is, mondta, hogy a konyhaasztalon tartja. Nagyon megromlott a házasságuk, a nő egyre mélyebb depresszióba esett, és egyik éjjel eldöntötte, hogy önkezűleg vet véget az életének, fel akarta akasztani magát. Ahogy ment ki, a nyitva hagyott konyhaablakon befújt a szél, és kinyitotta a Szentírást, méghozzá egy olyan résznél, ahol Isten arról beszél, hogy mennyire szereti az embert. Az asszony azt érezte, hogy ez róla szól, hogy őt is szereti az Isten – és végül ez mentette meg attól, hogy öngyilkos legyen.

– A hittanra járó gyerekek magatartásán érezhető a változás?

– Abszolút. Van olyan gyerek, aki elég problémás volt, minden héten verekedett, nem nagyon tanult, most meg már ösztöndíjas, jól tanul, és nem ő az egyetlen példa. A hitnek nagyon komoly szerepe van abban, hogy ezek a gyerekek változtatnak a viselkedésükön is. Hálás vagyok Istennek, mert azt látom, hogy most már vannak céljaik, vágyaik. Az egyikük férfifodrásznak készül, nagyon ügyesen meg is nyírt engem múltkor, egy másik már 14 évesen tudja, hogy kőműves szeretne lenni.

– Most készül a lelkészlakás. Később a templomépítést is megcélozzák? Milyen terveik vannak még?

– Egyelőre elég a lelkészlakás és egy közösségi tér. Az elsődleges terv az, hogy a gyülekezet megerősödjön az Istennel való kapcsolatában.

Most harmincan-negyvenen vagyunk vasárnaponként, jó lenne, ha ez a szám is emelkedne, de előrevalóbb az, hogy a tagok növekedjenek lélekben. A templomra előbb meg kell érnie a közösségnek.

– Ahogy hallgatom önt, azon gondolkodom, hogy talán országos szinten is így kellene közelíteni a cigány közösség integrálásához: sok olyan emberre lenne szükség, aki szót ért velük, és el tudja érni, hogy terveik, céljaik legyenek, bekerüljenek a munkaerőpiacra. Mit gondol erről?

– Én is azt látom, hogy nagyon sok helyi szolgálóra lenne szükség a legelmaradottabb vidékeken. A cigányság nagy része az ország peremvidékein tömörül, és nagyon kevés olyan szakember van, aki vállalja, hogy idejön és itt él velük. Pedig ha sikerülne elérni, hogy ezek az emberek bekerüljenek a munkaerőpiacra, akkor nem lenne munkaerőhiány ilyen sok területen. Épp építjük a lelkészlakást, ezért tudom, hogy gyakorlatilag több hónapig kell udvarolnom egy szakembernek, hogy jöjjön dolgozni. Nálunk már van jó példa a munkába állásra, az egyik nő most végezte el az óvodai dajka szakot, és ha minden jól megy, hamarosan dajka lesz, egy másik pedagógiai asszisztensnek tanul. A gyerekekre kell hatni, náluk kell elérni, hogy válasszanak szakmát, hogy később ne csak a szociális hálóba kapaszkodjanak. Azt is támogatni kell, hogy a legtehetségesebbek a felsőoktatásba kerüljenek, értelmiségi pályát válasszanak.

Ezenkívül arra is szükség lenne, hogy sok cigány származású lelkész legyen, hiszen látom, hogy engem másként fogadnak, mert ismerem a szófordulataikat, az életvitelüket, egy-egy prédikációban jobban tudom az ő életükre alkalmazni az igét.

Árucikké váló gyermekek

Hogy is néz ki ez a gyakorlatban? Szerződést kötünk a gyermek kihordására.

Egy nő testét kibéreljük néhány hónapra, vitaminokkal és ásványi anyagokban gazdag táplálékkal megerősítjük – legalábbis erre az időszakra –, majd a szülést követően átvesszük a szerződés szerint kihordott gyermeket.

A szerződő fél a szolgáltatás teljesítésekor átveszi a szerződés tárgyát. A béranya-szerződések egyik nyilvánvaló feltétele, hogy a (szülő)anya lemond a gyermekéről. A gyermek következésképpen nem ismeri meg származását, vér szerinti anyját, mert mindenki számára egyértelmű, hogy a kifizetett pénzért cserébe jár ő. Ha nincs a tranzakció mögött pénzmozgás, azaz nem fizetnek a gyermekért, akkor is aggályos a kapcsolattartás vagy az esetleges visszautasítás (szerződésszegés) a szülést követően.

Kibérelt anyaméhek

A béranyákat tenyésztő testnek tekintik. Nemrégiben az interneten láttam egy indiai klinikáról szóló dokumentumfilmet, amely részletesen végigvezeti a folyamatot. A filmben szereplő – ebben az esetben homoszexuális – pár megkapta a pénzéért a gyereket, az indiai nő a szolgáltatásért kapott pénzből olyan egyszobás házat vehetett, amivel a férje és kisfia büszkélkedhetett a szomszédok előtt, a baba gazdagságba „pottyant”, és a klinika is megkapta a neki járó summát. Mindenki jól jár?

A szegénység és a jövedelemszerzés lehetőségeinek hiánya taszítja a nőket a béranyák szerepébe. Hozzájárulásuk valódiságát kérdőjelezik meg ezek a körülmények.

Jogi visszásságok

Európában különbözőképpen szabályozzák a béranyaság kérdését. Nálunk tilos, szemben néhány szomszédos országgal, ahol igyekeznek valamilyen intézményesített formát kreálni a gyakorlat köré. A béranyaság megoldással kecsegtet a meddő párok gyermek utáni vágyának beteljesítésére, akár heteroszexuális, akár homoszexuális párokról van szó. Azonban kusza jogi helyzetet teremt a szülőség terén is: egyes országok – ahol szabályozzák ezt – a béranyát, míg mások a szerződő felet tekintik szülőnek.

De megoldást jelenthet-e a gyermektelenségre az emberi jogok és az emberi méltóság eltiprásával járó módszer?

Nők, férfiak, gyermekek

A női test egyik legfontosabb funkciója a reprodukció, az élet továbbvitele. Ezt a természetadta valóságot nem adhatjuk át másoknak, nem tehetjük portékává, nem várhatjuk el nálunk szegényebb sorsú nőktől, hogy ők alacsonyítsák le magukat egy mindenki számára méltatlan szintre.

Nem létezik a gyermekhez való jog, vagy a szülővé válás joga: a gyermek ajándék és nem árucikk.

Beláthatatlan károkat okozhat a béranyaság gyakorlata az adott családra, az emberi kapcsolatokra és a társadalom egészére. És ezt nem csak a feministák gondolják így.

Itt tájékozódhatsz a béranyaság elleni érvekről és tiltakozásról.

– A szülés utáni időszakot sokan érzelmi hullámvasútként éljük meg. Jól emlékeszem, hogy az első kislányom születése után képes voltam sírva fakadni, mert szerintem a férjem rossz babahintőport hozott a gyógyszertárból. Mi zajlik ilyenkor bennünk?

– Az anyaság, az anyává válás minden nő, család életében igen jelentős mérföldkő, amely számos változást hoz magával, szép, megható, munkás és küzdelmes pillanatokkal egyaránt. Tombolnak a hormonok, a testünknek regenerálódnia kell, s ehhez jön még a kialvatlanság, a „mindent tudó környezet”, a felelősség megtapasztalása ezen az új szinten. A szülést követően beszűkült tudatállapotban vannak az édesanyák, minden pillanatukat kitölti az új családtag érkezése, és emellett fokozottan érzékenyek a környezeti hatásokra, a verbális és nonverbális szuggesztiókra, közlésekre egyaránt.

– Sok olyan édesanyával dolgoztál, akiknek még nehezebb ez az időszak, hiszen a kisbabájuk koraszülött volt, vagy más, különleges segítségre volt szükségük. Esetükben, gondolom, még nagyobb szükség van a lelki támogatásra.

– Ha korábban vagy betegen érkezik a baba, az mindig speciális helyzet, s minden tekintetben különleges ellátást igényel. A szakszerű ellátás mellett legfontosabb a támogató közeg. Különösen szívet melengető dolog a „családbarát PIC” (Perinatális Intenzív Centrum, koraszülött osztály) megjelenése, ahol

a szülőre nem mint látogatóra, hanem mint az ellátó csapat kompetens tagjára tekintenek, akinek a közelségére a babának a legnagyobb szüksége van.

Az osztályra éjjel-nappal szabadon bejárhatnak a szülők. Koraanyuként, valamint koraszülőkkel dolgozó pszichológusként ez a szívemhez közel álló téma, amiről hosszabban is érdemes lenne szót ejteni.

– Anyaként mindnyájan átélünk nehéz pillanatokat. Meddig számít ez normálisnak?

– A szülést követő, különösen érzékeny állapot az útkeresés, az identitás keresése és anyaként való újraépítése egy bizonyos pontig teljesen érthető jelenség, és az esetek többségében magától megoldódik, nem szükséges szakembert felkeresni, ha a kilátástalanság érzése, a lehangoltság tünetei két hétnél tovább nem állnak fent. Az újdonsült édesanyáknak sokszor idő megtalálni a saját belső hangjukat, elfogadni, hogy nem az a valóság, amit a reklámok és a média sugároz a tökéletesen kipihent, csinos, állandóan mosolygó anyukákról, valamint a mindig vidám vagy éppen alvó babákról.

– Mire érdemes figyelni, ha felmerül a szülés utáni depresszió lehetősége?

– Az alábbi kérdések mentén érdemes elindulni: Nagy hangulatváltozásokon megy keresztül? Megváltoztak-e az alvási vagy étkezési szokásai? Foglalkoztatja-e az öngyilkosság kérdése? Vannak-e ellenséges gondolatai a gyermekkel kapcsolatban? Elvesztette-e érdeklődését a mindennapi teendők iránt? Szomorúnak érzi-e magát? Vannak-e egyéb nehézségei?

A szülés utáni depresszió jellemző tünete az állandó szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség a környezet és a szex iránt. Az édesanya nem tud örülni gyermekének, nehezen alakít ki vele kontaktust. Ingerlékeny, ideges, feszült, esetleg agresszív. Állandóan fáradt, de képtelen a pihenésre, éjszaka alvászavarokkal küzd. Étvágytalan, fogy vagy épp ellenkezőleg, az evés az egyetlen dolog, amiben örömét leli. Az is gyakori, hogy alkalmatlannak érzi magát az anyaságra, reménytelennek tartja a saját helyzetét, rosszabb esetben bűnösnek érzi magát, mert nem tud megfelelni a környezet elvárásainak. A legsúlyosabb esetekben az édesanyában felmerülhet az öngyilkosság gondolata vagy a megőrüléstől való félelem. Szülés utáni depresszióról abban az esetben beszélünk, ha a fent említett problémák a szülést követő három hónapban jelentkeznek, valamint két hétnél tovább állnak fenn.

Részlet a „Pszichoanyu” című filmből

– Kik a legveszélyeztetettebbek a gyermekágyi depresszió kialakulása szempontjából?

– Fokozottan veszélyeztetettek azok a nők, akik fiatalon vállalnak gyermeket, rossz házasságban élnek vagy egyedülállóak, rosszak az anyagi körülményeik, nem rendelkeznek támogató családi háttérrel, illetve már a várandósság ideje alatt is tapasztalnak depressziós tüneteket.

– Létezik-e még súlyosabb állapot, mint a gyermekágyi depresszió?

– Igen, a gyermekágyi pszichózis (post partum pszichózis), ami a szülés után kialakuló mentális betegségek legsúlyosabb formája, amely mind az édesanya, mind a gyermek számára életveszélyt jelenthet, s átlagosan ezer nőből egyet érint. Ez a mentális zavar veszélyes téveszmékkel, hallucinációkkal párosulhat. Súlyos esetben az anya saját gyermekét is torznak látja, bántalmazhatja, a legsúlyosabb formáját tekintve a téveszmék pedig ön- és/vagy csecsemőgyilkosságig is vezethetnek.

A szülés utáni pszichózis kezelése azonnali orvosi beavatkozást igényel, amely során az édesanyát kiemelik a családból, s csak azt követően érintkezhet újra gyermekével, ha már nem jelent rá veszélyt.

– Mikor szükséges a szakember felkeresése, kihez fordulhatnak az ilyen problémákkal küzdő édesanyák vagy családtagjaik?

– Amennyiben a korábban említett tünetek súlyosak, elhúzódóak, az édesanya állandó levertséget, kilátástalanságot érez, súlyosabb esetben az öngyilkosság vagy a gyermekben való károkozás gondolata felmerül, mindenképpen orvosi beavatkozás szükséges. Segítségért a területileg illetékes pszichiátriához fordulhatunk, valamint jelezhetjük a problémát a védőnőnek, gyermekorvosnak, családorvosnak.

– Mit tehet a család, a környezet?

– A legfontosabb a megelőzés, prevenció (lenne), hogy a leendő szülők reális képet kapjanak a szülésről, az azt követő időszakról, hogy valós elvárásaik lehessenek, és a gyermekvállalás szépségei mellett a nehézségekről, kihívásokról is kellően informáltak legyenek.

A környezet leginkább az édesanya támogatásával, tehermentesítésével tud besegíteni. Fontos például a segítség a házimunkákban, és hogy a körülményekhez képest minél több pihenési időt biztosítsanak az édesanyának.

Részlet a „Pszichoanyu” című filmből

Film a gyermekágyi depresszió témához kapcsolódóan: A „Pszichoanyu” című film hőse, Marlo teljesen átlagos, hétköznapi anyuka. Két gyermeke mellé negyvenéves korára nemsokára beköszönt a harmadik baba, akit bár nem terveztek, de szeretettel várnak. Már nem kerget illúziókat a terhességgel kapcsolatban, nem követ mániákusan egészséges étrendet, nem jár el az utolsó pillanatig sportolni, egyszerűen csak túlél és várja a végét.
Férje, Ron kedves, melegszívű, normális férj és apuka, de halványlila gőze sincs arról, mekkora terhet ró a feleségére a már meglévő két gyerek gondozása, ellátása és nevelése. Este munka után betoppan, tanul a nagyobbik kislánnyal, nem firtatja a vacsora keletkezéstörténetét, csak elfogyasztja, aztán lefekvés előtt kikapcsolódásképpen még videójátékozik egyet. Fogalma sincs róla, milyen megterhelő nap mint nap elviselni kisfiuk, Jonah furcsa viselkedését, aki feltehetőleg autizmus spektrumzavarral küzd, de senki sem tudta eddig megmondani, mi lehet vele a probléma.
Az iskola is Marlót terheli a folyamatos visszajelzésekkel, az ő nyakába teszik a felelősséget, hogy keressen egy pedagógiai asszisztenst, aki kísérni tudná a gyereket, mert nekik erre nincs kapacitásuk, vagy elviheti máshova. Mindemellett a bátyja idillien él a feleségével és három gyerekével, mintha az élet csak valami könnyű nyári fuvallat lenne, modern fekete terepjáróval és szuperdadával kiegészítve.
Végül mégis Marlo bátyja áll elő a legértelmesebb ötlettel: ajándékul a harmadik baba számára felbérel egy éjszakai dadát, aki Marlo segítségére lenne az első, gyermekágyi időszakban, hogy tudjon pihenni és ne zuhanjon bele ismételten a szülés utáni depresszióba. Bár Marlo kezdetben vonakodik és ódzkodik a dologtól, végül mégis kötélnek áll. Így aztán sok idő múltán végre kialussza magát, van ereje és türelme kitakarítani a konyhát, süteményt sütni Jonah osztálytársainak és valódi, ropogós sült csirkét készíteni a család legnagyobb örömére. A dadával való beszélgetéseiből pedig felsejlik, ki is volt ő korábban, még az anyaság előtt, milyen félelmekkel küzd, és hogy mennyire nem hisz önmagában és abban, hogy elég jó, amit csinál, és hogy képes biztonságot és állandóságot nyújtani a gyermekei számára.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!