Több mint húsz éve látogatom rendszeresen az ország legnagyobb fotóbizományi kereskedését, van, hogy naponta benézek Soós úrhoz. Az egyik ilyen alkalommal találtam egy kosárban sok üvegnegatívot, jó áron adta, igaz, némelyik darabokban volt. Az itt látható kép nagyon megtetszett, ezért nyomozásba kezdtem.

Fotósként tudom, hogy a fotográfia elterjedésével a különböző, bonyolult kémiai ismereteket kívánó technológiák közül az üvegnegatív (átlátszó, méretre vágott üvegtáblákon fényérzékeny, ezüst-zselatinos emulzió) a 19. század vége felé lett népszerű. Bár George Eastman, a későbbi Kodak alapítója 1885-ben piacra dobta az első papírnegatív tekercset kazettában – a napjainkban még használt filmek ősét –, és ezzel tömegek számára vált elérhetővé a fényképezés, a jól bevált üvegnegatívot még évtizedekig használták a profi fotósok, műkedvelő amatőrök.

A kép Páczai Tamás tulajdona.

Vajon kit ábrázol?

Így be tudtam azonosítani, hogy a fiatal anyát ábrázoló kép a századforduló környékén készülhetett, sokkal messzebbre azonban nem jutottam, így egykori művészettörténész tanárom, a Petőfi Irodalmi Múzeum korábbi igazgatója, E. Csorba Csilla segítségét kértem: „A kép az 1890-es években készülhetett, közép-polgári családban. Amatőr felvétel, de készítője otthonos lehetett a fényképezésben, ez látszik a kép élességén és a negatív minőségén egyaránt. Érdekessége, hogy közel 130 év elteltével szociofotónak érezzük, mert az édesanya – vagy nevelőnő – arca olyan, mintha valami elől menekülne.”

Pontosabb eredményre sajnos nem jutottunk, gyakran ez a sorsa az évtizedek óta kallódó emlékeknek. Viszont fontos, hogy megőrizzük ezeket, és a digitális fényképezés térnyerésével egyre értékesebbek eszmeileg is ezek az alkotások.

Hogyan tároljuk? Mit tegyünk a régi képekkel?

Ha barangolásaink során régi papírképeket találunk, nincs más tennivalónk, mint száraz, lehetőleg sötét, hűvös helyeken tárolni. Készítésük időszakában megfelelően konzerválták őket, ezért nem fakultak láthatatlanra, nem porladtak szét.

Több a teendőnk, ha üvegnegatívokat találunk, ugyanis házilag nehéz lesz pozitív papírképet készítenünk. Vannak viszont erre szakosodott fotós üzletek, ahol beszkennelik az üveget, majd kérésre kinyomtatják, és a digitális állományt is megkapjuk.

Budapesten ilyen többek közt a Café Analóg (Kazinczy u. 35., cafeanalog.hu), ahol készséggel segítenek ilyen esetekben, de filmet és régi fényképezőgépet is vásárolhatunk ott.

Régi fényképeinket feltölthetjük a Fortepan archív fény­képeket gyűjtő adatbázisának fórumába is (fortepan.hu), ahol lelkes közösség segít a helyszín és a szereplők beazonosításában. A Fortepan ráadásul előrukkolt idén egy izgalmas telefonos alkalmazással (ForteGo), amiben a régi fényképeket térképen jelenítik meg, és ezeket összefűzhetjük saját, azonos helyszínen készített fotóinkkal.

Az Örkény Színházban játszott „Secondhand – Szovjetűdök” a személyes történelem felmutatásával hozza közel ezeket az időket. Annyira közel, hogy az már fáj. Hol a torokszorítás fáj, hol a nevetés. Egy abszurd világ, amely mégis annyira ismerős – és ma is itt kísért a hétköznapjainkban, a kapcsolatainkban, az üzleti ügyeinkben, talán még az ünnepeinkben is. Az előadás a fiction és a non-fiction határán táncol: a Nobel-díjas írónő, Szvetlana Alekszijevics szövegei valós interjúkon alapulnak, amelyeket az egykori Szovjetunióban élt emberekkel készített. Ahogy a színházi képeket nézzük, mégsem jut eszünkbe, hogy csak történelem, amit látunk: az eleven emberi sorsok közvetlenül érintenek meg. Ettől olyan nehéz az édesapával (Csuja Imre) lenni, aki hétéves kislányát a csernobili katasztrófa miatt veszítette el, és úgy beszél hozzánk, mintha gyónna. Egy görög sorstragédia nem tud fájdalmasabb lenni, mint az ő néhány perces vallomása a vállán cipelt ajtóval, amire halott gyermekét fektette.

Erősek a képek, erőteljesek a szavak; nem is bírja mindenki: aki kosztümös darabra vágyik, „igényes nyelvhasználatra”, elringató történetre, az fel fog szisszenni (mint a mögöttem ülő hölgy annyiszor): „Ez felháborító!”.

Valahogyan a felszisszenőnek is igaza van: igen, felháborító, hogy ez az abszurd világ mérgezte annyi ember életét, fojtotta meg az emberséget.

Mire utalhat a Secondhand főcím? A színpadi látványhoz végig a használt ruhák elborzasztó halma ad alapot, ebben gázolnak a szereplők, ebből emelkednek ki a hol prózában, hol énekszóval, hol rappel elmondott és eltáncolt történetek. Bűzlő mikrovilágok, amelyek hatása ma is belengi egész Kelet-Európát. Legerősebben talán akkor szembesülünk ezzel, amikor a sikeres üzletasszonnyá vedlett egyedülálló nő (Csákányi Eszter) sikermonológját hallgatjuk: abból kovácsol értéket, hogy hiányzik a melegség, a bizalom, az elköteleződés az életéből. Helyette van siker és hangzatos hazugságok. Az ő egyéni sorsán keresztül ráismerhetünk mai társadalmi betegségek gyökerére is. Csákányi Eszter egy típust jelenít meg, mégis az egyéni alakítás ereje viszi át az embertelenség üzenetét. Itt kell hozzátennem, hogy az előadás sok pontján úgy nevetünk hangosan, hogy közben pontosan tudjuk, durva embertelenség, amit látunk.

Nevetünk a Gulágon egykor normában gyilkoló „szakmunkás” brutális nyelvezetén, ember alatti figuráján, de közben átéljük a döbbenetet is. Sokkal több ez az egész, mint történelmi ismeretterjesztés az új nemzedékek számára, akik már a rendszerváltás után születtek. Mint ahogy az írónő Nobel-díja is annak szólt, hogy a szövegei sokkal mélyebbre mennek, mintsem az egyszer megtörtént elbeszélése – pedig az sem kevés.

Az Örkény előadása óriási erővel hozza ki a színpadra és változtatja átélhetővé az összeomlás, a széthullás történeteit.

A túlélés legfontosabb eszköze, a humor végig segít nekünk, nézőknek, hogy kibírjuk. 1 óra 50 perces a darab, szünet nélkül – utána azonban még érdemes egy nagyot sétálni, hagyni leülepedni az élményeket. A képek és az erős mondatok („A kommunizmus olyan, mint a szesztilalom: jó ötlet, csak nem működik.”) úgyis velünk jönnek.

Bevallom, sok mindennel számoltunk, amikor családi házba költöztünk. Tudtuk, hogy a kert mindig ad munkát: a fűnyírás, lombsöprés, gazolás a hétvégéink visszatérő programja lett, de ezt egy cseppet sem bánjuk. Lelkesen metszünk, locsolunk, madarat etetünk, gereblyézünk, és büszkék vagyunk legújabb szerzeményünkre, a komposztládára. Ha nagyon spirituális akarnék lenni – és ez most annyira trendi –, akkor azt mondanám, érezzük a Földanya gyógyító varázserejét, a talajban szunnyadó erőket, testünket-lelkünket átjárja a friss, balzsamos levegő, megtisztít, energetizál, újjászületünk, gyakorlatilag zöld az auránk.

Szóval közel kerültünk a természethez. És egy szélviharos, esővel és kettős frontokkal tarkított késő őszi estén a természet is közeledett felénk. Vad bulit csapott a padláson, rohangált körbe-körbe, elszántan száguldozott a tetőgerendák között.

Férjemmel rémülten riadtunk fel, pár pillanatig mozdulatlanul figyeltük a fentről jövő, már-már kísérteties neszeket, aztán jött a felismerés: nyestünk van.

Némi tanakodás után a partvisnyéllel határozottan megkopogtattuk a padlásfeljárót, erre váratlan látogatónk angolosan távozott a tetőn át. Ezek után aludni nyilván nem tudtunk. A világhálónak köszönhetően még aznap éjjel megtudtuk, hogy a nyest nemcsak vad rohangálásával dobhatja fel szürke kis életünket, hanem megrongálhatja a padláson lévő elektromos vezetékeket, kéretlenül beköltözik, majd családot alapít, kirágja az autó kábeleit, és még oda is vizel a kis hálátlan ingyenélő a padlásra, ami az internet népe szerint átázhat.

Nem csoda, ha reggelre mindketten nyestpisitől bűzlő tetőteret, tönkrement autót és egy komplett nyest lakásmaffiát vizionáltunk – élén az örökké vemhes nyestmamával. Úgyhogy hétvégén első utunk a mezőgazdasági boltba vezetett, ahonnét potom 12 ezer forintot lecsengetve egy nyestcsapdával távoztunk. Szégyelltük magunkat, hogy humánus, szépelgő bölcsész-értelmiségi létünkre nyilvánosan mutatkozunk egy csapóajtós állatcsapdával.

A szomszéd bácsival beszélgetve rájöttünk, hogy a nyest valószínűleg a mi tetőnkön keresztül mászik át az ő kertjükbe, hogy aztán bevackolja magát a fáskamrájukba, ezért közös egyetértéssel a csapdát szakszerűen kihelyeztük az állat vonulási útvonalába. Avarral és földdel álcáztuk, és csaléteknek betettünk egy tojást – a netes bölcsek a fürjtojásra esküdtek, de mivel úgy éreztem, a csapda ára a ruha-táska- és cipő-pénzalapot csökkentette, én maradtam a tyúktojásnál, és reménykedtem, nem olyan gourmet a kis drága…

Nos, vagy nem volt ínyenc, vagy nagyon balfék volt. A tojás egész télen ott zápult a csapdában, a mi nyestünk azonban csak most fanyalodott rá, hogy kitavaszodott. Egy napsütéses szombat reggelen becsöngetett a szomszéd bácsi, és mi diadalmasan áthoztuk a teraszra a zsákmányt.

A „zsákmányt”, aki gyakorlatilag sokkos állapotban volt, mivel hajnal óta ugatta egy kutya, embert látott közelről, ketrecben volt, és a tojás se lehetett túl finom…

Bevallom, egyáltalán nem tűnt bajkeverőnek. Megszeppenten pislogott rám, úgyhogy odaguggoltam mellé, és nevet adtam neki, hogy érezze, nem olyanok vagyunk, mint a Simabőrű a Vukban. Nyunyót le is fotóztam, és elküldtem a képét az egész családomnak a közös chatcsoportunkba. Apám, aki távol tartja magát az okostelefonoktól, chatelés és guglizás helyett a valódi beszélgetésekben és a könyvek által megszerezhető klasszikus műveltségben hisz, fellapozta Brehm Állatenciklopédiáját, és anyunak tollba mondta, hogy örüljünk, hogy nem görény, mert az büdös. Amúgy meg az is lehet, hogy nyuszt.

Édesanyám hűségesen megosztotta velem ezeket az információkat, de sietett leszögezni, hogy nem ér rá ezzel foglalkozni, mert ebédet főz vasárnapra mindnyájunknak. Erre valamelyik öcsém közölte, hogy akkor kellene keresni egy jó kis receptet nyesthúsra, mire én kikeltem magamból, hogy nem engedem Nyunyót bántani. Akit apu ezek után menyétnek vélt, és ezt be is pötyögtette anyuval. A sógornőm megmutatta a fényképet a húszhónapos unokahúgomnak, aki boldogan közölte, hogy ez egy cica (és semmiképpen nem hápi, nem brumi, nem vauvau, és nem nyu). A férjem volt az egyetlen, aki érett, felnőtt ember módjára viselkedett.

Telefonon konzultált a helyi állatorvossal, aki azt javasolta, engedjük el a közeli kiserdőben a nyestet, de vigyázzunk, nehogy megharapjon bennünket.

Nyunyó eközben kezdett magára találni, és páratlan intelligenciáról tanúbizonyságot téve, azonnal a csapóajtót kezdte rágni, úgyhogy az uram döntést hozott. Berakta a nyestet a kocsiba, és elviharzott. Míg ő alkalmas helyet keresett Nyunyónak, és fohászkodott, hogy az állat ne pisilje össze a kocsit, én azon szurkoltam, hogy ne harapja meg (mármint a nyest a férjemet, semmiképp nem fordítva), családom pedig nyestes szelfiket és szabadulós videót követelt. Mivel életem párja televíziós szakember, ez utóbbi magától értetődő volt.

Tanulság? Az nincs. Legfeljebb annyi, hogy családban élni jó, humorosban meg pláne, a természet meg teszi a dolgát, és bár egy nyest is lehet illegális lakásfoglaló, a végén úgyis az győz, akinek van egy csapóajtós kisállatfogó ketrece a mezőgazdasági boltból.

A Hannoveri Gárda nevű zenekarban – amelyet II. György angol király Angliába rendelt 1755-ben – oboázott egy fiatal testvérpár, Wilhelm és Jakob Herschel. Mindketten tehetséges zenészek voltak, több hangszeren is játszottak. A tizenkilenc éves Wilhelm hegedűn, csembalón és orgonán is, sőt, ekkor már számos zeneművet is komponált, legjobban mégis a csillagászat érdekelte. Akkoriban persze még nem lehetett egykönnyen jó távcsőhöz jutni; ha valaki minőségi műszert akart, magának kellett elkészítenie. Ezért annak érdekében, hogy minél alaposabban tanulmányozhassa az éjszakai égboltot, kitanulta a távcsőkészítés, a tükörcsiszolás és -polírozás mesterségét.

Miközben Bath városának egyik fő orgonistája, majd a városi zenekar vezetője lett, nemcsak szonátákat, szimfóniákat és templomi muzsikát komponált, hanem kitanulta a newtoni matematikát, megismerte a csillagászat addigi eredményeit, és éjjelente különböző égitesteket tanulmányozott.

Az eget kémlelve

Nemsokára tizenkét évvel fiatalabb húga, Caroline is csatlakozott hozzá Angliában, sőt, össze is költöztek, így William – ahogy akkoriban már az angol módi szerint nevezte magát – felvett egy házvezetőnőt is. Hogy ez a tudomány szempontjából milyen szerencsés mozzanat volt, az hamarosan kiderült.

Caroline segített bátyjának az adminisztrációban, jegyzetelt, rendszerezett, katalogizált, és mindent, amit Wilhelm felfedezett, ő rögzített írásban. Márpedig volt mit: Herschel az elkövetkezendő évtizedekben olyan megfigyeléseket tett, amelyek a mai napig is tökéletesen helytállóak.

Felfedezte például az Uránuszt és két holdját, ezzel bebizonyítva, hogy a Naprendszer korántsem ér véget a szép, gyűrűs Szaturnusznál – amelynek egyébként szintén két holdját találta meg. Rájött, hogy az akkoriban egyszerűen ködöknek nevezett távoli galaxisok valójában sok csillagból állnak, és ezzel elébe ment Edwin Hubble százötven évvel későbbi, világot rengető felfedezésének.

Felfedezte az infravörös sugárzást, tanulmányozta a Mars jégsapkáit, kettős csillagokat katalogizált, miközben egészen újfajta, akkoriban hipermodernnek számító tükrös távcsöveket épített. Ezek közül a legnagyobbnak 1,26 méter volt az átmérője, a hossza pedig több mint tizenkét méter. Ehhez magas fokú elméleti és gyakorlati ismeretekre volt szüksége, amelyeket mind a saját erejéből szerzett meg.

A sikeres páros

Mindent azért nem tudott volna egyedül végrehajtani, de hatalmas szerencséjére ott volt vele a húga. Caroline mindent elsajátított, amit az adott körülmények között lehetett. Egy idő után nemcsak titkárnői munkát végzett, hanem tükröket is polírozott, sőt, hamarosan ő maga is tett csillagászati felfedezéseket. Különösen az üstökösök érdekelték, ezekből egymaga nyolcat fedezett föl, de talált egy „csillagködöt”, az M110 jelű galaxist is.

Munkáját olyan lelkesen és sikeresen végezte, hogy a király – akkor már III. György – évi ötven font illetményt állapított meg a számra. Ezzel nemcsak ő lett az első nő Angliában, aki csillagászként fizetést kapott, hanem az első kormányhivatalnok-nő is. A páros odáig jutott, hogy Herschelt a király udvari csillagásszá nevezte ki.

Ebbe a szép történetbe aztán belezavart egy szappanoperába illő fordulat. William ugyanis 1788-ban megházasodott. Az új feleség, Mary mérhetetlenül bosszantotta Caroline-t. Ő, aki istenítette és alázatosan kiszolgálta a bátyját, addig korlátlan hatalommal rendelkezett a háztartásban. A házasság következtében azonban egyik napról a másikra háttérbe szorult. A feszültség egyre nagyobb lett közöttük, és Caroline rövidesen el is költözött a közös házból.

Ez persze nem akadályozta abban, hogy továbbra is rendszeres és fontos észleléseket tegyen. A hosszú évtizedek alatt a Herschel testvérek több csillagkatalógust is kiadtak, és több mint ötezer égitestről vezettek nyilvántartást. William biztos volt abban, hogy más égitesteken is van élet, különösen a Mars felszínét szerette a jellegzetes brit vidékekhez hasonlítani.

Hosszú és termékeny élete volt, elégedetten halt meg 1822-ben, nyolcvanhárom évesen. Caroline ezt is túlteljesítette, 1848-ig, kilencvennyolc éves koráig élt. Amíg tudott, dolgozott, és minden adatot, észlelést, minden felhalmozott tudást unokaöccsére, William és Mary egyetlen fiára, John Herschelre hagyott. Jól is tette, mert John rengeteg kutatással és felfedezéssel járult hozzá a csillagászat, a matematika, a botanika, a kémia és a fotográfia fejlődéséhez. Majdnem nyolcvan évet élt, és Charles Darwin mellé temették a Westminster-apátságban.  

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt. 

A Budapest-Budavár Rotary Club és az Együtt Mindannyiunkért Alapítvány szervezésében 2019. május 17-én a Nemzeti Színházban megrendezik az „Együtt Kárpátalja Tehetségeiért” címet viselő jótékonysági estet.

Az est célja, hogy felhívják a figyelmet a Kárpátalján élő tehetségekre, az ott sanyarú körülmények között tanuló, mégis igényes és fejlődésre képes növendékekre és tanáraikra. A koncerten és előtte gyűjtött összeget felajánlják a Péterfalván működő Ifjúsági és Művészeti Iskola hangszerkészletének bővítésére.

A Magyar Állam támogatásával, valamint civil és társadalmi összefogással az Együtt Mindannyiunkért Alapítványnak a 2018-as évben az épületet sikerült felújítania, ám a hangszerek állapota minősíthetetlen. Ennek ellenére a növendékek helyi- és nemzetközi versenyeken sorban érnek el helyezést.

Az iskolában folyó munka minőségét mutatja, hogy innen indult el a pályán Pál István „Szalonna”, és itt tanít ma is a Bonis Bona-díjas zongoratanárnő, Engi Erika.

A cél sokakat megérintett, így fellépőink között üdvözölhetjük többek között a Pál családot, a Kárpátalja Néptáncegyüttest, a Kormorán Zenekar szólistáit, Várnagy Andrea zongoraművészt, Varga Miklóst, Roy és Ádámot, Sasvári Sándort, Vikidál Gyulát és Keresztes Ildikót is.

További információk itt találhatók, jegyek a Nemzeti Színház jegypénztárában vagy az alábbi linken válthatók. 

Fodor Krisztina, a Képmás munkatársa: Mosogatás közben mindig elzárom a vizet; és bár nincs a társasházban külön kuka az üveghulladéknak, azt összegyűjtöm, és elviszem egy közeli tárolóba. A városban többnyire biciklivel közlekedek, ha pedig vidékre megyek autóval, akkor gyakran használom az Oszkar.com telekocsi- szolgáltatást, így többen ülünk a kocsiban. Vettem már a gyümölcs- és kenyérvásárláshoz tasakokat, és azt tervezem, hogy rendelek mosható textilkorongokat – ezzel szeretném helyettesíteni a vattakorongokat. A Normafa közelében élek, és előfordult már egyszer-kétszer, hogy kivittem az erdőbe a szerves hulladékot – most éppen utána akarok nézni, hogy erre vonatkozóan mi a pontos szabályozás.

Gergely-Baka Ildikó, szerkesztő: Majdnem egy éve már, hogy új lakásba költöztünk a férjemmel, a beköltözéskor beszereztem minden hagyományos tisztítószert. Aztán meg is bántam gyorsan, és kérdezgettem a régebb óta háztartást vezető kollégáktól, hogy milyen természetkímélő mosó- és mosogatószereket érdemes venni. Mostanra szinte mindent lecseréltem, a kulacsaink pedig pár hete érkeztek meg egy webáruházból, úgyhogy a PET-palackokat is száműztük. Most az a tervem, hogy rendelek textiltasakokat, hogy a boltban ne kelljen nejlonzacskóba tenni a gyümölcsöt, zöldséget.

Kölnei Lívia, a kepmas.hu felelős szerkesztője: Mosódióval mosom a színes ruhákat, a fehéreket pedig vízben feloldott mosószódával. Öblítőként tíz százalékos ecetet használok, illatanyagként pedig illóolajos természetes készítményt – ezek lebomláskor nem károsítják a természetet. Mosogatószerből is „öko”-t vásárolok, fürdéshez pedig természetes anyagokból készült szappanokat használunk.

Molnár-Bánffy Kata, a Képmás lapigazgatója: A kertes házunkban komposztálok, ami jelentősen csökkenti a szemétmennyiséget. A szelektív hulladékgyűjtéssel szkeptikus vagyok: a faluban, ahol élünk, a szemetes cég hosszú évekig a rendes vegyes szeméthez öntötte a szelektív kukák tartalmát. Viszont már az építkezéskor kértem, hogy legyen nagy ciszternánk – van is, két köbméteres –, tehát a veteményest esővízzel locsoljuk. Nejlonzacskót nagyon régóta nem kérek és nem veszek el az üzletekben. Viszont gyakran dízelautóval állok a dugóban reggelente, ami lehet, hogy lenullázza a többi igyekezetemet…

Péterfy Hajnal, a kepmas.hu lapmenedzsere: Mosáshoz, mosogatáshoz és takarításhoz is ökoszereket használok, és a lakásban már minden lámpában LED-izzó van (ez egyébként pénzbeli megtakarítást is jelent). A szemetet szelektíven gyűjtjük, és többnyire tömegközlekedéssel jutok be a munkahelyemre. A PET-palackok használatát jelentősen csökkentettük azzal, hogy mindenkinek vettünk kulacsot, a gyerekeknek van egy sulis és egy otthoni is. Mellékhatásként végre isznak elég folyadékot.

Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője: Én egy éve nem kérek PET-palackos vizet már az irodában sem, kulacsban van a víz az asztalon. A konyhai papírtörlő és a papír alapú korrektúra elfelejtése lehetne a következő közös cél a szerkesztőségben.

Tóth-Fazekas Andrea, a Képmás munkatársa: Nálunk a lámpa sosem világít fölöslegesen, és éppen most döntöttük el, hogy ahová csak lehet, napelemes kislámpát szeretnénk tenni (főleg a teraszra, az udvarra). Csak akkor mosok meleg vízben kezet, ha fázom vagy tényleg szükséges, és mosogatáskor is csak a zsíros edényeknél folyatom a meleg vizet. A WC-lehúzónkkal kisebb öblítéseket is lehet végezni, és nagyon ritkán fordul elő, hogy műanyagba csomagolt, félkész élelmiszert vásárolok.

Az 1980–2000 között születettekre, a mai 20-as–30-as éveikben járó fiatal felnőttekre gondolunk, amikor az Y-generációról beszélgetünk. Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy ők képezik az átmenetet a számítógép előtti és utáni társadalmak között. A mai gyerekek már beleszületnek abba a gyökeresen megváltozott világba, amelynek fenekestül felfordulása épp az Y-generációsok cseperedésével párhuzamosan zajlott. Nekik szinte egyedül kellett alkalmazkodniuk a technikai robbanás diktálta megváltozott feltételekhez az egyetemeken, a munkahelyeken, hiszen a szüleiknek anno még nem kellett ilyesmikkel bíbelődniük. Az idősebbek viszont hajlamosak erről elfelejtkezni, pedig „nem tesz jót a fiataloknak, ha folyamatosan csak a negatív kritikákkal szembesülnek – véli Virág Viktor, az „Igazságot az Y-generációnak” kampány egyik ötletgazdája. – A mai fiatal felnőtteket gyakran illetik olyan negatív jelzőkkel, amelyeknek valójában semmi alapjuk sincs, például azzal, hogy megbízhatatlanok vagy nem elég kitartók. Ezzel szemben aránytalanul kevésszer hallunk őket méltató kritikát, ezt éreztük mi igazságtalannak.”

„Szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba és eloszlatni a generáció felett lebegő negatív címkefelhőt.”

– Mit gondol, alapvetően mi okozza a generációk közti szakadékot?

Virág Viktor: A rendszerváltás előtti fiatalságnak külső gátakkal kellett szembesülnie a pályaválasztás során: egyrészt a külföldi munkavállalás, illetve tanulás szinte elképzelhetetlen volt, másrészt az országban is kevesebb lehetőség volt az elhelyezkedésre, ezért ha olyan munkát találtak, amelyből megéltek, akkor amellett kitartottak. Ezután jött a rendszerváltás, ebben az időszakban robbanásszerűen megnőtt a vállalkozások száma, amelyek legtöbbje az addigi kis piac miatt hamar sikeressé is vált. Az EU-hoz történő csatlakozás jelentette a következő sorsfordító pontot, az ekkor iskolás, egyetemista korú fiatalok előtt szabályosan megnyílt a világ, több lehetőség, több út állt és áll ma is rendelkezésükre. Az idősebb generációk ebből csak annyit látnak, hogy a „mai fiatalok” egy-két év után munkahelyet vagy országot váltanak, illetve az sem ritka, hogy új szakterületet, szakmát választanak.

Azt kell tehát elsősorban megérteni, hogy nem a generáció döntésképtelen, csapodár vagy kompromisszumra képtelen, hanem a lehetőségeik száma nőtt meg. Minden bizonnyal elődeik is így cselekedtek volna, ha lett volna erre módjuk.

– Az „Igazságot az Y-generációnak”címet viselő kampányuk során hogyan igyekeznek eloszlatni a sztereotípiákat?

V. V.: Szeretnénk, ha nagyobb nyilvánosságot kapnának az Y-generációsok személyes motivációi és történetei, amelyek egy-egy racionális döntésük mögött állnak.

Kép: Unsplash

Ha jobban megismerjük az embert a cselekvések mögött, észre fogjuk venni, hogy nem mások ők sem, mint akármelyik generáció, egyszerűen arról van szó, hogy a megváltozott eszköztárt tudatosan használják fel céljaikhoz.

Gondoljunk csak arra, hogy a pályaorientációkor hányszor hangzik el az, hogy „válaszd a hobbid munkaként, és sosem kell dolgoznod”. Az Y-generációsok tagja ezt komolyan vette, és igenis keresi magának azokat a munkahelyeket és kollegákat, akikkel szívesen dolgozna.

– Milyen pozitívumai, erősségei vannak egy Y-generációs munkavállalónak?

V. V.: Az Y-generáció tagjai elképesztő sebességgel tanulnak, képesek pillanatok alatt adaptálni az újdonságokat, változtatásokat. Könnyen alkalmazkodnak, és nem jelent nagyobb kihívást számukra az sem, ha hirtelen kell váltani országot, munkát, munkakört. Egy jó munkáltató, ismerve beosztottja motivációit, egy Y-generációsnak megfelelő mennyiségű és minőségű új feladatot ad, amelyekkel feszegetheti saját határait és kiteljesedhet a munkája során.

– Az eltérő generációk tagjai a kölcsönös megértést követően konkurensekből együttműködő, egymás hatékonyságát növelő munkatársakká is válhatnak?

V. V.: Ez egyre gyakrabban megfigyelhető tendencia: a generációs különbségek oka manapság alapvetően a technológiához való hozzáállás, hozzáértés.

Az ún. perennial („örökifjú”) generációra például egyre jobban jellemző, hogy képviselői nyitottak, szeretnék megtanulni és használni azokat a technológiákat, amelyek akkor még nem is léteztek, amikor ők elkezdtek dolgozni.

Ha a munkatársak kölcsönös elfogadással kezelik azt, hogy a fiatalabb vagy idősebb kollegájuknak más a véleménye, más oldalról vizsgálja a dolgokat, és igyekeznek egymástól tanulni, akkor ez rendkívüli mértékben tudja segíteni a hatékonyságot, ráadásul az irodában is jobb hangulat fog uralkodni a versengés helyett.

„Az ifjú generációk sajátossága, hogy meg akarják haladni az elődeik világát, így forog előre a világ kereke – mondja Jancsák Csaba ifjúságkutató. – A tankönyvekből megtanulható tudás helyett ma már sokkal nagyobb szerepe van bizonyos kompetenciáknak, hisz nem ritka, hogy egy addig nem létező, újonnan megjelenő problémára kell tudniuk megoldást találni a dolgozóknak. Az asszertív érdekérvényesítés, a jó kommunikációs- és problémamegoldási képesség, a kreativitás, régen nem voltak fontosak, csak az számított, hogy valaki végezze el az adott munkát.Tehát a szülők, bár jót akarnak, egyszerűen nem tudják a mai kor kihívásainak megfelelő, bölcs tanácsokkal ellátni a fiatalokat, hisz az ő fejükben egy a mostanitól teljesen eltérő képzet él a munka világáról.”

– Az Y-generációsok fejével gondolkodva, milyen az ideális munkahely?

Jancsák Csaba: Az utóbbi időben nagy változás történt, hiszen a mostani harmincas korosztály már nem elsősorban a pénzzel, nem is a jó munkahelyi környezettel vagy csapatépítő programokkal motiválható, hanem sokkal inkább azzal, ha élvezi és értékesnek érzi azt a munkát, amit végezhet, és a szabadidő is egyre jobban felértékelődik.

Kép: Unsplash

A család, a személyes kapcsolatok ápolása egyre hangsúlyosabb már az önkizsákmányolással szemben.

– Ezt vajon az idősebbek is így gondolják róluk?

J.Cs.: Túl azon, hogy támogatni, segíteni kell a fiatalokat, a mélyebb megértéshez elengedhetetlen az is, hogy néha meg is kérdezzük őket egy-egy témáról, mielőtt sommás ítéleteket mondunk róluk. Könnyen kiderülhet, hogy ugyanúgy gondolkodnak az értékek, a család, a barátok, a szabadság fontosságáról, mint a korábbi generációk, csak ahogy ezt a világban meg tudják élni, annak a formája változott meg. Kutatások bizonyítják, hogy a fiatalok, bár sokat vannak online, vágynak az offline, hús-vér emberi kapcsolatokra is. Nem biztos, hogy minden hétvégén kimennek a füves focipályára a barátaikkal, de mondjuk az e-sport szerelmeseiként, látszólag ugyan máshogy, de alapvetően ugyanúgy együtt szurkolnak a kedvenc csapatuknak. Ha ezt megértik az idősebbek, megszűnik a szakadék közöttük és a fiatalok között.

– A fiataloknak van-e tennivalójuk ezen a téren?

J.Cs.: Hogyne, ahogy mondani szokás, kettőn áll a vásár. Mi az egyetemen sokat beszélgetünk a tanulókkal arról, hogy vannak olyan tényezők, amelyeket a különféle generációk tagjai máshogy értelmeznek.

Ilyen mondjuk az, ha egy fiatal munkavállaló a céges meetingen folyamatosan a telefonját babrálja, miközben idősebb kollégája előadást tart.

A harmincas éveiben járó dolgozó ugye ebben a multitasking életformában nőtt fel, professzionális felhasználó, már az agyműködése is ráállt arra, hogy egyszerre több információt kell kezelnie. Az Y-generációs munkavállalónak tehát ez a természetes, az idősebb kollégának viszont nem, számára kifejezetten sértő, ha az előadását nem kísérik osztatlan figyelemmel. Az egyetemen fontos erre a bizonyos „intergenerációs tanulásra” is felkészítenünk a fiatalokat, hogy ne csak elvárják a tiszteletet és a megértést, hanem ők is ily módon tudjanak viszonyulni idősebb kollégáikhoz, akiktől nekik is van bőven mit tanulniuk.

A nehéz helyzet végül részben megoldódott: Emese révén a baba édesanyjához eljutottak Frivaldszky Editnek, a nyílt örökbefogadásokat is előkészítő Együtt az Életért Egyesület elnökének tanácsai: mivel ő hivatalosan nem mondott le a babájáról, az örökbefogadókkal szemben elsőbbséget élvez, amit mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani. A határozott fellépésnek köszönhetően két nap múlva a fiatal nő kisbabájával együtt távozhatott a kórházból.

Március végén Emesével együtt meglátogattam a három hónapos babát és édesanyját. Kérésére nem nevezem meg sem őt, sem az egyházi intézmény nevét, ahol szállást kapott.

Átmeneti otthonban

Útközben megismertem a fiatal anya hányatott, ám tipikus sorsát: szülei elváltak, anyja egyedül nevelte, jelenleg munkásszállón lakik, és nem tudja a lányát támogatni. Apja külföldön dolgozik, nincsenek beszélő viszonyban. Ikertestvére és nagynénje támogatja valamelyest, de befogadni egyikük sem tudja. Férje és anyósa kérték tőle, ne tartsa meg a babát, de a lány nem vállalta az abortuszt. Szintén az ő kérésükre indította el az örökbeadást is, felkeresve több ezzel foglalkozó szervezetet.

Közben megérkeztünk. Egy darabig csendben ültünk. Körülnéztem: a szoba rumlis, dobozokban a babaholmik. De hát milyen is lenne, kinél van rend egy három hónapos kisbaba mellett? A csendet a baba törte meg, nyöszörögni kezdett, és mi azonnal elkezdtünk vele foglalkozni. Felvettem, és amíg beszélgettünk, ott is tartottam. Mosolygós, szép, formás baba. Anyukája is kedves, egészen gyorsan megnyílt és mesélni kezdett. Nem túl részletesen, én pedig csak nagyon óvatosan kérdeztem, hiszen tudtam: a történet minden részlete kényes. Panaszkodott, de nem volt keserű, inkább aggodalommal teli.

„Tudod, nekem már volt egy abortuszom – bukott ki belőle –, ezért semmiképpen nem akartam még egyet, örültem, hogy újra teherbe tudtam esni”.

Szerette volna egy szakemberrel átbeszélni a kétségeit és a lehetőségeit, de a családsegítő ebben nem volt a segítségére. Az első örökbefogadói szervezettől azért fordult el, mert szinte rábeszélték az örökbeadásra. A másiknál is efelé terelték, de érezte őszinte törődésüket, és jó örökbefogadó családot találtak neki. Jelezte nekik: csak a szülés után szeretne dönteni. „Mindig is meg akartam szülni és tartani a kisbabát – mondta –, csak a férjem és anyósom nyomására indultam el egy másik úton. A szülés és a kisbabám látványa megerősített abban, hogy megtartsam őt, de addigra már beleegyeztem, hogy az örökbefogadók bejárhatnak a babához a kórházba, ezért engem a megindított, császáros szülés után két nappal hazaküldtek.” Ő azonban vissza akart menni a gyerekéhez, ebben kérte Emese segítségét. Együtt határozottan felléptek a kórházban, ahol az anya állítása szerint a nővérek végig nagyon durván beszéltek és nagyon barátságtalanul bántak vele.

Az aggodalom még nem múlt el

A baba és édesanyja másfél hónapot töltöttek az első szálláson, de az babakocsival nehezen volt megközelíthető. Most több lehetőségük van kimozdulni, de idős hölgyek között, szigorú házirend szerint élnek, az anyának hiányzik a fiatalok társasága, a baba pedig sokat sír. Felmerült bennem a kérdés: vajon a baba az, aki valóban nem érzi jól magát, vagy anyja feszültsége ragad rá, és attól nyugtalan?

Ahogy beszélgettünk, szép lassan kiderült aggódásának igazi oka: még mindig tart attól, hogy elveszik tőle a babát – vagy az apja (aki egyébként azóta sem nyilatkozott, és nem is látta) vagy a gyermekvédelem.

Nyugtatni próbáltam: amíg a védőnő azt mondja, hogy a gyerek megfelelő körülmények között él, nem fogják elvenni tőle. Bólogatott, hiszen valószínűleg nem először hallotta ezt az érvet, de úgy tűnt, én sem győztem meg. Vajon le lehet-e racionális érvekkel győzni egy erős, irracionális, ösztönös félelmet? Emese is így látta, így hazafele megegyeztünk: kapcsolatban kell vele maradni, hogy ha döntenie kell, tanácsot és segítséget tudjon kérni.

És akkor újra beugrott a három hónapja bennem motoszkáló kérdés: mi lenne ma, ha Böjte Csaba kérésére Emese nem lép közbe? A kisbaba egy kedves budapesti családnál nevelkedne, mindent megkapna, kivéve vér szerinti anyját – akit valószínűleg életre szólóan megviselne az, hogy lemondott erről a gyermekéről (is). „Böjte Csabával arról próbáltuk meggyőzni őt, hogy ne siesse el a döntést, később is örökbe adhatja, ha tényleg nem tudja ellátni, felnevelni. Úgy éreztük: ha most feladja, élete zátonyra fut” – magyarázta Emese hazafele. Vagyis: nemcsak a babát, az anyát is meg kellett menteni. A jövőt illetően Emese bizakodó: az anya érettségizett, van szakmája, segíteni fognak neki elhelyezkedni is – csak a szálláskérdés oldódjon meg tartósan, ő pedig találja meg a nyugalmát.

Pár nap múlva felhívtam a kismamát, érdeklődtem, hogy van. Örömmel mondta: látogatásunk óta sokkal jobban érzi magát, megbékélt a helyzetével, és már nem aggódik annyira a baba és maga miatt.

Hegyeket mozgató anyai ösztön

Kíváncsi voltam, hogy Frivaldszky Edit, aki tíz éve foglalkozik válságba jutott várandósokkal, hogyan látja ezt atörténetet.

„Az örökbefogadásnak a gyermekről kell szólnia – hangsúlyozza –, neki családban a legjobb felnőnie, joga van anyához és apához. Ha az anyának nincs lehetősége ezt megteremteni, akkor gondoskodhat róla úgy, hogy más legyen a gyermeke anyukája és apukája. Az örökbeadás tehát nevezhető egyfajta gondoskodási formának.” A civil szervezeteknek lehetőségeikhez mérten segíteniük kell az anyákat e folyamat lelki nehézségei közepette. Az a legjobb mindenkinek, ha az anya még a szülés előtt dönt az örökbeadásról; de még az is sokkal kevesebb sebet okoz, ha a kórházból mégis ő viszi haza, mintha a hat hét meggondolási idő alatt visszavenné attól a családtól, ahova adta.

„A döntés felelősségét egyetlen civil szervezet sem vállalhatja át, azmindig az anya kezében van: vagy abortálja, vagy örökbe adja, vagy felneveli a gyermekét. Döntésének következményeit is vállalnia kell, akkor is, ha nem úgy szocializálódott.”

Ha tehát valaki bizonytalan, akkor a segítőknek az a dolguk, hogy reális jövőképet nyújtsanak neki, mondják el a lehetőségeit, és segítsék például az átmeneti lakhatásban. Tájékoztassák, hogy akkor sem kell lemondania a babáról, ha jelenleg nem tudja biztosítani a felneveléshez szükséges körülményeket, hiszen állami gondoskodásba vagy nevelőszülőkhöz is adhatja, amíg talpra nem áll. „A legfontosabb az édesanya érzelmi biztonsága. Hangsúlyozzuk neki: megtarthatja a gyermekét, ehhez jogilag is megvan a szabadsága. Mi például még az örökbefogadó szülőket is megkérjük, hogy mondják el ők is ezt a vér szerinti anyának; még akkor is, ha bemennek vele a szülésre.

Hiszen előfordult már, hogy az anya meglátta a szülés után a babáját, és előtört belőle a »hegyeket mozgató« anyai ösztön, amivel végül megteremtette a lehetőségeket a felneveléshez.

Láttam olyan esetet, ahol egy nap alatt négy kórházi zárójelentés született, az utolsóban nemet mondott az örökbeadásra.”

Az örökbeadás tehát csak az anya beleegyezésével történhet, és azt csak a gyámhivatalban tudja megtenni. Az örökbeadási szándék jelzése még nem lemondás. Szülés után újra meg kell kérdezni a kismamát, és csak akkor érdemes kérni időpontot a gyámhivatalban és beadni az összes papírt, ha ő biztos a dolgában. Ha bizonytalan, akkor inkább nem szabad jogi útra lépni, mert bár utána is még hat hétig visszavonhatja lemondó nyilatkozatát, de azzal már óriási károkat okozhat minden érintettnek.

Frivaldszky Edit szerint a nővérek érzéketlen magatartása egyre ritkább, de még mindig találkoznak meglepő helyzetekkel. „Sajnos a jelenlegi egészségügyi személyzetet még arra nevelték: az abortusz egy családtervezési módszer; egy szövetcsomóról van szó, nem emberről. Ezért még mindig sokszor szembesülünk azzal, hogy egyes orvosok és nővérek az örökbeadás helyett az abortuszt preferálják, és ezért elítélően állnak az örökbeadó kismamához.”

2018-ban háromszorosára nőtt a játékfüggők száma 2015-höz képest Magyarországon – derült ki a Szerencsejáték Zrt. március végén közzétett jelentéséből. A probléma ma 2,5 millió embert érint hazánkban, ebből 300 ezer személy krónikus játékfüggő, 800 ezren mérsékelten, a többiek pedig az alacsony rizikófaktorú csoportba tartoznak. A Szerencsejáték Zrt. felmérése szerint az érintettek hatodának ment tönkre a házastársi, élettársi kapcsolata, hetedük a közeli hozzátartozóival veszett össze, s minden tizenkettedik függő elveszítette az állását.

Amikor függőséget tapasztalunk, lépni kell

A játékokhoz köthető szenvedélybetegség kialakulása, illetve terjedésének megállítása miatt bővíti, és további 12 iskolára terjeszti ki a játékfüggőség elleni, „Játék határokkal” elnevezésű közös programját az Ökumenikus Segélyszervezet és a Szerencsejáték Zrt.

A kezdeményezés célja nemcsak a játékfüggőség okainak kezelése és megelőzése – ezt Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója mondta a két szervezet közös sajtótájékoztatóján. „E hosszútávú partnerség és kölcsönös elköteleződés jó alapot biztosít arra, hogy az eddig felhalmozódott tudásra és tapasztalatokra építve folyamatosan fejlesszük, bővítsük a programot. A most induló szakaszban az Információs pontok ismertségének növelése és a prevenciós foglalkozásba bevont iskolák számának megduplázása egy irányba mutatnak: minél többeknek esélyt kínálni a függőségektől szabad életre.”

„A szerencsejáték elsősorban szórakozás, azonban amikor már játékfüggőséget tapasztalunk, akkor szükség van a társadalmi felelősségvállalásra” – hangsúlyozta dr. Czepek Gábor, a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója. Azt is elmondta, állami vállalatként jogszabályi kötelezettségük tenni ezen társadalmi tendenciák ellen.

Ez nem szégyen, hanem betegség

„A játékfüggőség egy olyan probléma, amit rengetegen szégyellnek, amiről nem mernek beszélni sem az érintettek, sem a rokonok, hozzátartozók”– hívta fel a figyelmet Rácsok Balázs, a segélyszervezet szociális és fejlesztési igazgatója. A program részben abban próbál segíteni, hogy ezek az emberek is fordulhassanak valakihez, legyen egy olyan hely, ahol bátran megnyílhatnak. „Ez nem szégyen, hanem betegség, amire van gyógymód”. Másrészt a megelőzésre koncentrálnak, szeretnék, ha minél több fiatalhoz eljutnának és közösen beszélgetnének a problémáról. „A Szerencsejáték Zrt-vel közös együttműködés egyik különlegessége, hogy a gyerekeket nem tiltani, lebeszélni akarjuk valamiről, hanem egyrészt őszintén beszélni velük a szerencsejátékkal kapcsolatos élményeikről és érzéseikről, másrészt segítjük őket, hogy a játékban megtalálják a megfelelő kereteket, szabályokat, illetve magát az élményt is.” 

A Játék határokkal elnevezésű kezdeményezés 2012-ben indult az Ökumenikus Segélyszervezet, illetve a Szerencsejáték Zrt. összefogásával, céljuk nem egy egyszeri akció megszervezése volt, hanem egy fenntartható, hosszútávon is működtethető program létrehozására törekedtek. A Segélyszervezet szociális igazgatója elmondta, a program indulása óta évente 1700 gyermeket értek el. Tucatnyi iskolában tartottak rendhagyó tanórákat és szabadidős klubfoglalkozásokat.

A program függőknek és hozzátartozóiknak szervezett csoportfoglalkozásokon 2012 óta 680 szenvedélybeteg és családtag vett részt, 2017-ben pedig létrejött az információs pontok hálózata, amelyeket Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Kaposváron, Orosházán, Sopronban és Szolnokon kereshetnek fel a segítséget kérők. Az Információs Pontok hálózatának kialakításával annak hangsúlyozása volt a cél, hogy van segítség, van olyan hely, ahol ezzel a betegséggel tudnak foglalkozni.

A kezdeményezésben dolgozók azt tapasztalták, hogy a halmozottan hátrányos helyzetben lévők veszélyeztetettebbek a szerencsejáték-függőség tekintetében, mint a társadalom többi tagja. Ezért tanodai környezetre is átdolgozták a program prevenciós elemeit, így 2017-ben a tanodákban is megkezdődhetett a prevenciós tevékenység.

Továbbképzésben a jövő

Azt is megtudtuk, hogy 2019-ben tovább szeretnék bővíteni a programot. „Jelentős tudást halmoztunk fel, amelyet közzé szeretnénk tenni”- hangsúlyozta Rácsok Balázs. A két szervezet célja, hogy a „Játék határokkal” elnevezésű kezdeményezést nyitott pályáztatási rendszeren keresztül elérhetővé tegye minél több olyan oktatási intézmény számára, amely megfelel a program feltételeinek, hogy saját intézményében, saját pedagógusaival megvalósítsa a programot.  Az eddig résztvevő 12 iskola mellett további 12 iskolát szeretnének bevonni az iskolai prevencióba. A pályázó, új iskolák pedagógusainak felkészítése már akkreditált tananyag szerint zajlik majd, ezzel is hozzájárulva a program fenntarthatóságához. „Úgy bővülünk, hogy az értékek megmaradjanak” - emelte ki Rácsok Balázs.

„Mindannyian egy célért kapcsolódtunk össze. Azért, hogy a közösségbe tartozás, az összefogás, a tanulás gyógyító erejét bevigyük a betegség alatt megszürkült és magányossá vált világba” – mondja Tóthné Almássy Monika, a szervezet egyik megálmodója, a program vezetője. Talán el sem tudjuk képzelni, mit érezhet egy gyermek, akinek egyszer csak bejelentik, holnaptól nem mehet iskolába, mert súlyos beteg. „Egyik napról a másikra veszteségek érik, bezárul a világ körülötte, kirekesztetté, kiszolgáltatottá válik, korlátozódik a szabadsága, elveszíti a társas kapcsolatainak jó részét, megsérül a legfőbb szerepköre – az, hogy ő diák –, ezáltal meginog az önbecsülése, újra kell terveznie az eredeti céljait, a jövőképe kérdésessé válik, motiválatlan lesz, és mindezek mellett együtt kell élnie a félelmeivel és fájdalmaival” – avatott be ebbe a nehéz élethelyzetbe Tóthné Almássy Monika.

A program azért jött létre, hogy elviselhetőbbé tegye ezt a súlyos helyzetet. Egy olyan rugalmas rendszer, amely kortárs segítő csoportok, a beteg gyerekekkel közel egyidős középiskolások és egyetemisták tudására és önkéntes munkájára épül; így nemcsak a beteg, hanem az egészséges gyermekek széles körének tudását és szociális érzékenységét is fejleszti

„A KórházSuli három, a maga szakterületén elkötelezett pedagógus találkozásából született.”

„15 éves kórházpedagógus pályafutásom alatt folyamatosan kerestem annak a lehetőségét, hogy a hosszas otthoni gyógyulási folyamat alatt hogyan lehetne pedagógiai segítséget nyújtani a gyerekeknek ahhoz, hogy a gyógyulásuk után minél kisebb lemaradással tudjanak visszailleszkedni az iskolai közösségükbe. Ehhez az elgondoláshoz csatlakozott Prievara Tibor középiskolai tanár kollégám az ötletével és Berczelédi Réka kolléganőm, aki az iskolai közösségi szolgálat koordinátora az Eötvös Gimiben” – mesélt a kezdetekről a szakember.

Felnőhet egy olyan generáció, amely érzékenyebb a rászorulók segítésére

A KórházSuli három pilléren alapszik: egyrészt középiskolásokból álló csapatok online tananyagot fejlesztenek szaktanári háttérrel beteg diáktársuknak, másrészt az egyetemisták Skype-on vagy személyesen mentorálják őket. A program további fontos része az integrációt és inklúziót egyaránt támogató közösségépítés is, ahol a gyógyuló fiatalok és az őket segítő önkéntesek lehetőséget kapnak a kötetlen találkozásra, ilyen alkalom a közös alkotás is.

A KórházSuli programja mindenkinek segít.

Kép: Kórházsuli

„A beteg gyermekek támogatást kapnak ahhoz, hogy a gyógyulásuk után minél kisebb lemaradással tudjanak visszacsatlakozni iskolájukba. Fontos, hogy a bezárt környezetben is megmarad a kapcsolatuk a külvilággal.”

„A programban résztvevő orvosok szerint egy célokat kitűző gyerek sokkal aktívabban vesz részt a gyógyító folyamatban is. Lényeges eredményünk, hogy gyógyulás után többen tananyagfejlesztőként bent maradnak a programunkban, ez a legékesebb bizonyítéka a hétköznapi életbe való visszailleszkedésüknek. Az önkéntes diákok közösen dolgoznak tanárukkal, és valódi értéket hoznak létre, amely segít egy beteg gyermeknek – és nem utolsósorban a kórházpedagógusnak – abban, hogy mindenki saját tempójában, játszva tudjon fejlődni. A tananyagfejlesztés közben a saját tudásukat is folyamatosan bővítik. A középiskolások és az egyetemisták személyiségfejlődésében is nagy szerepe van ennek a tevékenységnek, mert így felnőhet egy olyan generáció, amely érzékenyebbé válhat a rászorulók segítésére” – összegezte Tóthné Almássy Monika.

Ahány emberrel találkozunk, annyi új tapasztalattal gazdagodunk

A középiskolások a tananyagfejlesztésben, az egyetemisták pedig a személyes oktatásban is részt vehetnek. Az ő kezüket sem engedik el egy pillanatra sem, folyamatos képzéseken vehetnek részt. Sára 23 éves, egyetemistaként találkozott először a KórházSuli programjával. „Az egyik tanárom ajánlotta az egyetemen a programot, úgy gondoltam, hogy a későbbiekben ez nagy segítség lehet nekem, hiszen tanítónak készültem. Végül bebizonyosodott, nagyon jó döntés volt, hogy jelentkeztem.” Sára segítővé vált, kiválasztotta a számára legkedvesebb tantárgyakat, majd hamarosan találkozott is az első tanítványával. „Általában Skype-on tanulunk, de előfordul az is, hogy személyesen találkozunk. Mindig csak egy gyermeket vállalok, mert csak egyre tudok jól koncentrálni. A mostani tanítványommal ma találkoztunk először személyesen, nagyon örülök, hogy végre megsimogathattam a kis fejét.”

Sára úgy véli, rengeteget kapott a KórházSulitól.

„Akár beteg gyermekként, akár segítőként vagy a program tagja, rengeteg jó energiában részesülsz, új, inspiráló gondolatokkal találkozol. Mi, mentorok pedig szuper képzéseken is részt vehetünk.”

„A gyerekek pedig fantasztikus személyiségek, nagyon sok nehézségen mennek keresztül, és nagyon bölcsek. Ahány emberrel találkozunk, annyi új tapasztalattal gazdagodunk.”

Remény és megértés

Egy nekünk nyilatkozó édesanya elmesélte, gyermeke spasztikus diplégiás, azaz születéskori oxigénhiányos állapotból eredő rendellenességben szenved, illetve jelenleg idegösszeomlásból és depresszióból lábadozik, amely szintén az oxigénhiányra vezethető vissza. „A fiam tavaly szeptemberben nem tudta elkezdeni a gimnázium negyedik osztályát, mert augusztusban idegösszeomlást kapott. Jelenleg kommunikációs problémái vannak, gyakorlatilag nem visel el maga körül senkit a családon kívül. Pszichés problémával küzd, nem mondja el, hogy mi zajlik benne. A barátai mind elmaradtak. Amikor visszamentünk szalagavatóra, az osztályból szinte senki nem jött oda hozzá, senki nem akarta felvenni vele a kapcsolatot.” Az édesanya azt is elmondta, azért jelentkeztek a KórházSuli programjára, mert úgy érezték, egyébként nem lett volna más esélyük arra, hogy a fiú visszatérjen a nagybetűs életbe. Hetente háromszor korrepetálják, egy egyetemista történelemből, egy pedig magyarból.

Kép: Kórházsuli

„Házhoz jön két nagyon kedves leendő tanár, akik tényleg mindent megpróbálva igyekeznek a fiammal felvenni a kontaktust. Kis lépésekkel haladunk előre, hálás vagyok nekik, hogy nem adják fel, újabb és újabb lehetőségeket keresnek.”

 „Jelenleg gyakorlatilag a két tanár a kapcsolata a külvilággal. Nem tudok elég hálás lenni, hogy felkaroltak minket. Sokat beszélek velük a fiamról, nekünk most az is siker, ha valamennyit kommunikál: ha mosolyog, ha megcsinálja a házit, amit kap tőlük. Ha ők nincsenek, esélyünk sem lenne arra, hogy egyszer leérettségizzen a fiam. Így viszont idén nekiugrik az angol érettséginek, reméljük, sikerrel. Az idegösszeomlása előtt egyetemre készült. A KórházSulitól megkapjuk azt a támogatást, hogy az álmait, az álmainkat ne adja, ne adjuk fel. Minden beszélgetés velük biztatást ad nekem, hogy csináljam, hogy tartsak ki, hogy menni fog, hogy a fiam értékes ember. Reményt kapok és megértést a tényleges segítségük mellett, csak feléjük kell fordulnom.”