„Undorító drogosok” – mormogta a bajsza alatt Pista bácsi a sarokban feltételezhetően füves cigit tekerő egyetemistákra, parázsló cigarettával a kezében, miközben a házi szilvától megrészegülten kis híján lebillent a nyikorgó bicikliről. Amikor szemtanúja voltam ennek a jelenetnek, rögtön feltettem magamnak a kérdést: vajon Pista bácsi hogyan értékeli a saját alkoholizmusát? És hogyan viszonyul a társadalom a kábítószerekhez a különböző kultúrákban?

 

Még az állatok között is szép számmal találunk olyan fajokat, amelyek tudatosan keresik a jobb közérzetet okozó vagy kábító hatású szereket. Az elefántok az alkoholt kedvelik, a jaguár pszichedelikus növényt rágcsál, hogy hatékonyabban vadásszon, a palackorrú delfinek körbeadják a gömbhalat, amelynek az idegmérgétől jobb kedvre derülnek. A rénszarvasok gombáznak, a madagaszkári lemur pedig ezerlábút nyalogat, hogy elbóduljon. Dr. Simon Csaba, a Nyíregyházi Egyetem docense szerint ez egyáltalán nem meglepő, hiszen minden fejlett idegrendszerrel rendelkező állat esetében ugyanaz az idegi mechanizmus lép működésbe a drogfogyasztás hatására. Ez azon alapul, hogy eredetileg az ön- és fajfenntartó tevékenységek során az agyban örömhormon, dopamin szabadul fel – a tudatmódosító szerek pedig ezt a jutalmazási rendszert ingerlik, ami aztán könnyen függőséghez vezethet.

Élvezet, hagyomány vagy tabu?

Számos országban annyira tartanak a kábítószerektől, hogy az orvosi célú(!) marihuánát sem engedélyezik, alkoholos italt viszont általában még a legkisebb közértben is lehet kapni. Itthon még a leggyatrább minőségű tablettás borok és a filléres felesek is gyakran kirakatba kerülnek. Mi több, ha eleget iszunk és szerencsénk van, még ajándékokat is nyerhetünk, például egy hűtőt tele még több alkohollal. Egyesek szerint a sör egyébként sem igazi alkohol, csak egy kis jutalom a nap végén.

Társasági életünknek és hagyományainknak vitathatatlanul fontos része az alkohol.

Az ifjú pár pezsgővel koccint a nagy napon, szüreti mulattságokba járunk, a papok borral áldoznak a templomban, bortúrára megyünk az évfordulónkon, és italokat ajándékozunk a rokonoknak születésnapjukra.

Érdekesség, hogy az iszlám országaiban pont fordítva van. A muszlimok szigorúan tiltják az alkoholfogyasztást, ugyanakkor a kannabisz-származékok használata sok helyen társadalmilag elfogadott.

Ez a nézetkülönbség egyébként már többször vezetett diplomáciai konfliktushoz, például amikor 2015-ben Hassan Rouhani iráni elnök töröltette a programból a közös vacsorát François Hollande francia elnökkel. Az irániak többek között azt sérelmezték, hogy a franciák túlságosan ragaszkodnak gasztronómiai hagyományaikhoz – magyarul a borhoz –, és nem hajlandók levenni a menüről az alkoholt. Mivel a muszlimok a saját tradícióikat előbbre tartják, és nem akartak egy légtérben lenni italozó franciákkal, az eseményt inkább törölték.

Nagyon sokat iszunk

A University College London (UCL) elemzése szerint a dohánytermékek világszerte százezer halálesetből 110-ért, az alkohol pedig 33-ért felelős. Összehasonlításképp: a kokain százezerből csupán 6,9 ember haláláért okolható – írja a Daily Mail.

Magyarországon ráadásul világviszonylatban is különösen nagy problémát jelent az alkoholivás.

Egy 2017-es felmérés szerint a magyar háztartások az uniós átlag kétszeresét költik alkoholra.

Dr. Zacher Gábor toxikológus szerint ez egyáltalán nem meglepő adat, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy hazánkban nyolcszázezer alkoholista él, akiknek csupán az öt százaléka kér segítséget, és évente harmincezren bele is halnak az ivással kapcsolatos szövődményekbe. Ezzel szemben „csak” húszezer embernek van kábítószer-problémája, és évente negyvenen halnak meg illegális szerektől.

Ez a halálozási szám bizonyosan nőne a drogok legalizálása esetén.

Érdemes megemlíteni az ittas vezetés problémáját is, hiszen tavaly is nagyon sok, mintegy másfélezer balesetet írhattunk az alkohol rovására.

A legveszélyeztetettebb réteg itthon is a fiatal iskolásoké. Szakértők szerint a magyar gyerekek sajnos olyan környezetben nőnek fel, ahol az alkoholfogyasztás természetes, és a rohamivás is (túl sokat, túl gyakran, túl gyorsan isznak) egyre nagyobb problémát jelent a serdülők körében. Egy 10. osztályosokat vizsgáló felmérésből kiderült, hogy a gyerekek közel felére jellemző a rohamivás, és a diákok negyede havonta egyszer részegségig issza magát, miközben a kormány tovább könnyítené az alkoholhoz való hozzáférést azáltal, hogy nemzetközi fórumokon küzd az otthon főzött pálinka adómentességéért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek nagy része fél az illegális kábítószertől, mert ha elkapja őket a rendőr, börtönbe kerülhetnek, de ha „csak” részegek, azt mindenki elfogadja.

Zacher Gábor szerint ráadásul sokan hisznek abban is, hogy az állam azért tilt sok drogot, mert veszélyes, tehát amit nem tilt, sőt hungarikummá nyilvánít, abból semmi baj nem lehet – pedig a kockázat igen nagy.

A szakember kizártnak tartja, hogy ha ma dobnák piacra az alkoholt (és a cigarettát), akkor legális lenne, és felhívja a figyelmet egy olyan évtizedeket átölelő friss kutatásra is, amely arra az eredményre jutott, hogy az ivásnak nincs helyes mértéke. A tanulmány azt állítja, hogy a legkisebb mennyiség elfogyasztása is károsabb, mintha egyáltalán nem innánk. De mivel az italozás már több ezer éve társadalmi norma, nagyon nehéz szigorítani a szabályozásokon, hiszen bárki, aki megpróbálná szűkebb keretek közé szorítani az alkoholeladást, joggal tarthatna az elsöprő népharagtól.

A félreértések elkerülése végett álljon itt feketén-fehéren: az, hogy ebben a cikkben kiemelem az alkoholivás kockázatait, nem azt jelenti, hogy az illegális drogok használata kevésbé rizikós, és azt sem állítom, hogy az alkoholt be kellene tiltani.

Az viszont már össztársadalmi érdek, hogy az alkoholra drogként tekintsünk, tehát ne becsüljük alá fogyasztásának kockázatait, tudatosan figyeljünk az ivás mértékére és gyakoriságára, valamint egyformán segítő szándékkal forduljunk minden szenvedélybeteg felé.

Az önszeretet csapdái

Az önbecsülés és önszeretet felértékelésének korát éljük: „Különleges vagy!” „Váljon szokásoddá, hogy szereted magad!” – hirdetik a szlogenek, miközben a felhajtással együtt számos kétely merül fel. A szeretet érzésének kergetése mintha még inkább eltávolítana a jó érzéstől, amit annyira keresünk. Néhány csapda, amibe könnyű beleszaladni:

A lájkgyűjtés (#selflove): a #followme (10. hely), a #me (13. hely), a #selfie (14. hely) a legnépszerűbb hasthagek közé tartoznak az Instagrammon. Új módszerről, de nem teljesen új jelenségről beszélünk, valószínűleg arról van szó, hogy a technológia fejlődésével, illetve a közösségi platformokon (Facebook, Instagram, Snapchat) lehetőséget kapnak azok, akik szeretnek előtérbe kerülni és megmutatni magukat.

Gyanakodhatunk túlzott önszeretetre, de sokkal valószínűbb, hogy a kóros szelfizőknek valójában igen alacsony és törékeny az önbecsülésük, és mivel a valóságban nem találják a válaszokat az ebből fakadó hiányérzetre, így próbálják meg a saját önbecsülésüket magasabbra tornászni.

 A túlzott elismerési igénnyel küzdők csak akkor érzik magukat elfogadhatónak, ha a környezetüktől megerősítést kapnak. Olyan ez, mint a drogfüggőség: a külső elismerés soha nem elegendő. Ráadásul önmagunk idealizált képének, a kitűnőség és különlegesség látszatának a fenntartása, valamint a tartalmak gyártása hihetetlen mennyiségű időt és energiát emészt fel, ezért a való élet dolgai és kapcsolatai egyre inkább a háttérbe szorulnak, ami nagyon sok fájdalmat okozhat a környezetünknek és végső soron egyre inkább elszakít bennünket a valóságtól, a családtól és a barátoktól.

Gondolkodás nélkül kizárni az életünkből, aki nem ért egyet velünk: „Élj úgy, ahogy akarsz!”, „Ne hagyd, hogy mások az utadba álljanak!”, „Azért kritizál, mert irigy rád!” – hirdeti sok önfejlesztő könyv és guru. A divatos filozófia szerint a kapcsolatok csupán addig érdekesek és értékesek, amíg növelik az önbizalmunkat, és alátámasztják a nagyszerűségünket, illetve amíg a másik véleménye nem mond ellent annak, amit mi gondolunk. Természetesen fontos felismerni és lépni, ha egy kapcsolat mérgezi az életünket: a másik uralkodik rajtunk, bábként rángat, folyamatosan a lelkünkbe gázol, esetleg a gúny és a becsmérlés a legfőbb kommunikációs eszköze. Ugyanakkor érdemes észrevenni, ha a kritika nem a személyünk ellen szól, csupán másképp látjuk a dolgokat, esetleg a másik fél segíteni szeretne nekünk. Ha képesek vagyunk a miénktől eltérő szempontokat is figyelembe venni, akkor szélesedhet a látókörünk, és felismerhetjük, hogy mely területeken lenne érdemes változtatnunk, fejlődnünk.

Azt gondolni, hogy minden „jár”: Mindenkinek joga van az elfogadásra, a tiszteletre, az érzései kifejezésére, de a javak habzsolása nem tartozik a „mert megérdemlem” kategóriába. Mielőtt valami új dolgot veszünk, érdemes feltenni a kérdést: „Biztos szükségem van erre?” A környezetvédelemért és a fenntarthatóságért tett lépéseink az öngondoskodásunk részei, valójában magunkkal teszünk jót, ha egy olyan világot teremtünk, ahol tisztább a levegő és a föld megtermeli a szükséges táplálékunkat.

Azt gondolni, hogy a többi ember a mi céljainknak van alárendelve: A valódi önszeretet nem használ ki másokat, mert mind a saját, mind a másik határait képes tiszteletben tartani. Jó, ha vannak nagyratörő terveink, de nem érdemes kizárólag ezek mentén szervezni az életünket és a kapcsolatainkat.

Azt gondolni, hogy akkor vagyunk szerethetőek, ha mi vagyunk a legjobbak: A funkciókon alapuló szeretet a feltétel nélküli szeretet és elfogadás ellentéte, és felcserélhetővé teszi az embereket. Talán a leginkább a gyermekeink iránt érzett szeretet mutatja ezt: nem azért szeretjük őket, mert mindig ötös dolgozatokat írnak, versenyt nyernek és szépek, hanem önmagukért. Az idők folyamán változhatnak a tulajdonságaik, a teljesítményük vagy a hozzáállásuk bizonyos dolgokhoz, de ugyanúgy szeretjük őket. Képesek vagyunk magunkhoz is hasonlóan viszonyulni?

A nárcisztikus önfelmentés: Amikor hibázás esetén, anélkül, hogy végiggondolnánk a felelősségünket a történtekben, könnyedén felmentjük magunkat a hibáink súlya alól, így a helyrehozatal, valamint a jóvátétel esélye is elvész.

Egészséges önszeretet

Önmagunk szeretete nem elválasztható a többi szeretettől, hogy képesek vagyunk-e Isten szeretetét és kegyelmét elfogadni, és a többi embert szeretni. Hatással van a pszichés jóllétünkre, és arra, hogy mennyire tudunk a munkánkban, hivatásunkban helytállni, a céljainkat megvalósítani. A valódi önszeretet épít: saját magunkat és a környezetünket is. Milyen fontos elemei vannak az egészséges önszeretetnek?

Tudatosan odafigyelni önmagunkra és az érzéseinkre: A pszichológussá válásom folyamatának fontos része volt az önismeret. A pályaszocializáció kurzuson gyakran elhangzott, hogy a személyiségünk az egyik legfontosabb munkaeszközünk, ezért a hivatásszemélyiség fejlesztése az egyik legfontosabb feladatunk. Az első klienseimmel való közös munka során rájöttem, a saját érzéseim megértése feltétele annak, hogy merre haladunk a közös munkánk során. A házasságom és a gyereknevelésem kihívásaiból kiindulva pedig azt értettem meg, hogy nem elég a munkámban tudatosnak lennem, az életem minden területén fontos, hogy először a saját érzéseimet, és indulataimat tegyem rendbe. A térdem fájt, de a hozzám legközlebb állók csak azt érzékelték, hogy ingerültebben reagálok; stresszes voltam egy munkahelyi ügy miatt, de ők csak annyit láttak, hogy semmihez nincs kedvem.

A saját lelki életemmel való törődés a feltétele volt annak, hogy igazán képes legyek a másik ember lelkével és szükségleteivel is foglalkozni. Megtanulni elcsendesedni, megpihenni, lelassulni az egyik legnagyobb dolog, amit tehetünk a lelki fejlődésünk érdekében. Márta és Mária közül Mária csak Jézus lábánál ült, míg Márta szolgált, Jézus mégis Mária döntését állította elénk példaként. Ő maga is gyakran vonult el tanítványaival, hogy megpihenjenek és taníthassa őket.

Tiszteletben tartani a határainkat: Személyes határaink abban segítenek, hogy eldöntsük, mi a mi felelősségünk és mi nem az. Határaink tiszteletben tartása egyben azt is jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a határainkon belüli dolgokat, gondoskodunk önmagunkról: a megfelelő alvás, az egészséges táplálkozás, a mozgás és a kapcsolataink ápolása mind fontos tényezők.

Úgy viselkedni magunkkal, mint a legjobb barátunkkal: Sokszor észre sem vesszük, hogy milyen kifejezéseket használunk, amikor saját magunkat jellemezzük.

Vajon, ha a szerettünk beszélne úgy velünk, ahogy olykor mi szoktunk önmagunkkal („Jaj, de hülye vagyok!”, „Hogy lehettem ilyen szörnyű?”), még mindig jóban lennénk vele? Az, aki szeret minket, hogyan jellemezne bennünket abban a helyzetben, amikor mi utálattal fordulunk el önmagunktól és elítéljük saját magunkat? Tudunk-e önmagunkhoz is olyan elfogadással, pozitív hozzáállással, támogatással, együttérzéssel, gondoskodással és odafigyeléssel fordulni, mint amit a másiktól elvárunk?

Értékelni az erősségeinket és elfogadni a gyengeségeinket: Az erősségeink értékelése mellett az önszeretet egyben alázat is, hogy képesek vagyunk felismerni a gyengeségeinket. Ha csakis a tökéletes végeredmény az elfogadható cél, akkor gyakran jutunk arra a következtetésre, hogy belevágni sem érdemes a probléma megoldásába vagy a feladat elvégzésébe. Természetünk és érettségi szintünk elfogadása a fejlődésünk záloga. „Az ahhoz való ragaszkodás, hogy tökéletesen jó emberek legyünk, valójában megakadályozza, hogy jobb emberekké váljunk” – állítja Dolly Chugh. A tökéletesség ábrándképe ugyanis lehetetlenné teszi, hogy felismerjük, ha hibáztunk, mert kételyek esetén egyből védekező álláspontra helyezkedünk. A tévesen értelmezett önszeretet így kifogássá válik, hogy elkerüljük a felelősségvállalást és az elszámoltathatóság lehetőségét. A valódi önszeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy mi is hibázhatunk, nekünk is lehetnek problémáink és nem ostorozzuk ezért magunkat.

Megbocsátani önmagunknak: A tökéletesség hajszolása, az elgondolás, hogy csak a tökéletes a szerethető, a harag és a szégyen érzésével jár kéz a kézben. Ha jobban végigondoljuk, valójában nem a mindig tökéletes megnyilvánulások, hanem az igazán emberi reakciók azok, amelyek megindítanak bennünket. Hibázás esetén a saját felelősségünk felimerése, a reális bűntudat feldolgozása és a jóvátétel fontos lépései annak, hogy képesek legyünk a valódi önmegbocsátásra. Számomra hívő emberként az egyik legfontosabb üzenet, hogy Isten személyesen ismer engem, soha nem feledkezik meg rólam („…én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak.” Ésa 49:15-16). Ő nem elvárásokkal közelít felém, Ő megbocsát, ha kérem. Az élet így egy felfelé ívelő spirál: ha megtanulom szeretni magam, akkor képes leszek Isten szeretetét és kegyelmét is elfogadni. Isten szeretete pedig elkezdi begyógyítani a lelki sebeimet, és egyre inkább képes leszek önmagamat is szeretni.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Sajnos a nők körében magasabb a szívinfarktus miatti halálozási arány, többek között amiatt, mert ők a szívroham tüneteit hajlamosak könnyelműen venni.”

„Sok esetben úgy gondolkodnak, hogy az átélt »furcsa érzés« ellenére mégis befejezik az éppen aktuálisan végzett tevékenységüket. Majd akkor mennek el orvoshoz, ha több idejük lesz” – tájékoztat a tényekről dr. Andréka Péter, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet megbízott főigazgatója. 

A szívinfarktus éves előfordulását Magyarországon 0,20–0,25 százalékra becsülik, ami évi 20–25 ezer új beteget jelent. Szívroham esetén a koszorúerek belső falán az eret elzáró véralvadékok miatt a vérellátásban zavar keletkezik, és a mögöttes területen a szívizom elkezd pusztulni. „Minél később történik meg a szakszerű orvosi beavatkozás, azaz minél később nyitjuk meg az eret, annál több szívizom pusztul el, és így annál komolyabban fordulhatnak elő szövődmények” – figyelmeztet a főigazgató, aki szerint a legnagyobb hangsúly még mindig a megelőzésen van.

Hogyan ismerhető fel a szívinfarktus?

A szívinfarktus a szegycsont mögött érzett megsemmisítő fájdalomérzéssel kezdődik, és általában a bal karba vagy a torokba sugárzik, egyúttal intenzív verejtékezéssel jár.

Ha ezeket érezzük, semmiképp nem szabad gondolkodnunk: azonnal mentőt kell hívnunk! „Ezt a szakaszt hívjuk hezitációs, más néven gondolkodási időnek. Rendkívül fontos, hogy mielőbb őrzött körülmények közé kerüljön a beteg, azaz minél hamarabb beérkezzen a katéteres centrumba, ahol a szakemberek gyorsan ki tudják nyitni az elzáródott eret – a beavatkozással ugyanis nemcsak életet mentünk, hanem csökkenteni tudjuk a szívinfarktus szövődményeinek előfordulási valószínűségét is” – teszi hozzá a szakember.

A szívroham eltérő módon jelentkezhet nőknél, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy ugyanolyan mellkasi szorító fájdalom társul hozzá, mint az infarktust átélt férfiak esetében. „A nők általában valamivel gyengébb tüneteket élnek át infarktus során, ezt nevezzük mellkasi diszkomfort-érzésnek.”

A férfiak mellett a nőknél ugyanúgy jelentkezhetnek a légzési nehézségek, valamint nyomásérzet a mellkas alsó részén – ezt azonban könnyű összetéveszteni különféle gyomorbetegséggel. „Sokszor a női szívinfarktust tévesen diagnosztizálják, de ez ugyanúgy érvényes a férfiakat ért szívinfarktusra is. Ennek leginkább az az oka, hogy a szív alsó fala a rekeszizmon fekszik – ez az az izom, amely elválasztja a mellkast a gyomortól, és ha ez izgalomba kerül, ugyanolyan panaszokat észlelünk, mint például gyomorfekélynél” – világít rá az okokra dr. Andréka Péter mb. főigazgató.

Azt viszont talán kevesen tudják, hogy a nők a férfiakhoz képest átlagosan nyolc évvel később kapnak szívinfarktust.

A főigazgató szerint ennek több is oka van. „A hölgyek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a női nemi hormonok egy ideig védelmezik őket a szív- és érrendszeri betegségektől. Amint ez a védő hatás elmúlik, ők is ugyanarra a szintre kerülnek, mint a férfiak. Ezzel a nyolc évvel együtt jár az is, hogy a nők súlyosabb egészségügyi helyzetbe kerülnek, amikor szívinfarktust kapnak.”

A rehabilitációs időszak fontossága

A szívinfarktus után fontos szerepe van a rehabilitációs időszaknak, azonban a számok alapján csak kevesen viszik végig lelkiismeretesen. „A rehabilitáció alatt a mozgás ugyanolyan fontos, mint a megelőzés során, de emellett az összes többi kontrollnak is fontos szerepe van” – hangsúlyozza dr. Andréka Péter. Sajnos a nők közül csak kevesen vesznek részt rehabilitáción, amit az imént megszólított Dobos Jávorka is megerősít nekünk. „Mivel két gyermekem van, jeleztem a doktoroknak, hogy mielőbb otthon szeretnék lenni velük. Ugyanakkor kétnaponta látogattam a kórházat, hogy beállítsák a gyógyszereimet, és a dietetikus szakemberrel is egyeztettem a helyes étrendemet illetően” – mondja a most negyvenkét éves nő.

A jól berögzült történelmi közhelyek nemcsak napjainkban izgatják a kutatókat, a tapasztalat viszont azt mutatja, az újonnan felfedezett igazságok közkinccsé válása társadalmi, kulturális előfeltételekhez kötött. Bizonyos idő elteltével más képet rakunk össze a rendelkezésünkre álló mozaikdarabokból, mint elődeink, annak ellenére, hogy régóta nem került elő lappangó kézirat, amely életrajzi újdonságra derített volna fényt. A Petőfi Sándor feleségével kapcsolatos hiedelmek felszámolása nem most kezdődött. A naplók, versek, levelezés kiadása folyamatos, de a tavalyi év, születésének 190. évfordulója is remek apropóul szolgált, hogy újra feltegyük a kérdést: Vajon jól ismerünk, Szendrey Júlia?

Szendrey Júlia férje 2.0 címmel tartott előadást a közelmúltban Kalla Zsuzsa, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi főigazgató helyettese, ami már a címével is jelzi a fordulatot.

Az irodalomtörténész eszmefuttatása jórészt Gyimesi Emese izgalmas blogjára épült, gondolatmenetének gerincét a tényként kezelt hiedelmek alaposabb vizsgálata adta.

 

Petőfi Sándort és Szendrey Júliát a hagyomány különböző társadalmi helyzetűnek tartja, holott mindkettőjük iskoláztatására a gondos szülői választások sora jellemző. Petrovics István mindig újabb és jobb tanintézetet keresett fia számára mindaddig, amíg azt a család anyagi helyzete lehetővé tette. A zord Szendrey Ignác pedig, akire leginkább a házasság akadályozójaként gondolunk, az irodalomtól való idegenkedése dacára sem nevezhető műveletlennek. A Georgikon, ahol tanulmányait végezte, a magyarországi agrárképzés európai hírű intézménye volt, s az idősebb Szendreyt gazdasági íróként is számon tartották. Ezzel szemben a Petrovics házaspár jóval nehezebben boldogult a betűvetéssel, és a gyermekük taníttatásáról szőtt álmokat egyre lejjebb kellett adniuk. Júlia többek közt Pesten, Tänzer Lilla pesti leánynevelő intézetében tanult, a fővárosi értelmiség köreibe járt iskolatársaival együtt.

Élményekben gazdag társasági életet, olvasottságot, tájékozottságot kellett (volna) Erdődre visszatérve sutba dobnia a vidéki közeg hagyományos elvárásáért: jól férjhez menni, szülni, háztartást vezetni.

Műveltsége, tehetséges zongorajátéka Erdődön senkit nem érdekelt, ezért gyakran vendégeskedett Nagykárolyban, a fővárosban megismert barátnőjénél, hiszen a Térey Máriánál megforduló társaság színvonala a pestihez volt hasonló. Sorsdöntő megismerkedésük is ebben a körben történt, ami végül – legalábbis irodalomtörténeti szempontból – az évszázad frigyének megkötéséhez vezetett. Petőfit és Szendrey Júliát ikonikus párként látjuk magunk előtt, holott valójában a kapcsolat nagyjából három esztendejéből mindössze fél év a tényleges együttélés ideje. A jegyesség periódusát a pletykák, a házasságét a forradalom és az egzisztenciális problémák tették zaklatottá.

 

A házaspár életmódja nem volt tipikusnak mondható a kor felfogása szerint. Júlia nem vezetett háztartást, közös olvasások, nagy beszélgetések képezték mindennapjaik legfontosabb részét. A visszaemlékezések tanúsága szerint nagy feltűnést keltett, hogy Júlia a csecsemő Petőfi Zoltánka tologatása közben is képes volt olvasni. Ugyanakkor a hagyományos női tevékenységek sem álltak távol a fiatalasszonytól, ezt tanúsítja az a két, általa hímzett tárgy is, amelyeket az irodalmi múzeum állandó Petőfi-kiállításán csodálhatunk meg: a házisapka Jókai Mór, a biedermeier stílusú tárca pedig a férje számára készült – utóbbi 1848. március 15. emlékére.

A forradalom első, lázas hetei után a pár többszörösen is nehéz helyzetbe került.

Petőfi elveszítette a képviselőválasztási harcot, népszerűsége csökkent, mert a közvélemény elvárta volna a költőtől a lelkesítő szavak tettekre – azaz kardra, puskára – váltását. Petőfi azonban ezt nem tette meg azonnal. A habozás oka nem volt más, mint Júlia várandóssága, ez az érv azonban akkoriban nem volt elfogadható. Ekkortájt született „Az apostol” című elbeszélő költemény is, ahol a költő alakmásaként azonosított Szilvesztert érő sorscsapások: a népért folytatott harcának hiábavalósága, felesége, gyermeke halála sejtetik, hogy milyen démonokkal kellett a fiatal költőnek megküzdenie.

Szendrey Júlia hosszan tartó negatív megítélésében sajnálatos módon a későbbi irodalmár nemzedékek is részt vállaltak. Sem Illyés Gyula Petőfi-monográfiája, sem Németh László „Petőfi Mezőberényben” című drámája nem fest hízelgő képet az asszonyról, Herczeg Ferenc színdarabjában pedig Júlia egyenesen kacéran viselkedik a bukás után.

A valóság ezzel szemben a levelek tanúsága szerint az, hogy férje elvesztése sokkolja a 21 éves, kisgyermekes fiatalasszonyt, aki nem állt messze az öngyilkosságtól sem.

Egzisztenciális gondok is nyomasztották, amikor a gyászév vége felé a Pefőfi-rajongó Horvát Árpádnak nyújtja kezét, nem sejtve, milyen boldogtalanságot, mennyi megaláztatást vesz magára ezzel a következő majd’ két évtizedben.

Szendrey Júliát versein és Andersen-fordításán túl a naplója, a lélekrajz, a filozófikus eszmefuttatások emelik korának legjobb női írói közé, aki méltán tarthat számot a szélesebb közönség érdeklődésére is.

Az irodalmi múzeum majdnem egy évtizedes, Petőfihez kapcsolódó állandó kiállítása hamarosan megújul. Az átszervezés célja részben, hogy a múzeum külön teremmel is tisztelegjen Szendrey Júlia emléke előtt.

Itt tart most a gyűjtés:

„Segíts magadon, az Isten is megsegít.” Mama 14 évesen hagyta abba a tanulást, a frontvonal ugyanis elérte a falut, így az apja egy szekéren menekítette ki egy 30 km-re fekvő másik településre a családot. Amikor visszatértek, dolgozniuk kellett; de mama tudta, hogy mit akar. Egyik este összeszedett pár régi anyagdarabot, cérnát, gombokat, és lesétált a varrónőhöz, hogy tanuljon tőle. Ovis koromra már egész szekrényre való kis ruhácskám volt, mind az ő munkája. Kötött pulcsi, zokni, válltáska is – mert a mama csak akkor kapcsolta be a tévét, ha már minden oda volt készítve a varráshoz vagy a kötéshez. Tőle tudom, hogy tanulni nem csak az iskolában lehet, és azt is, hogy a mentorokon, példaképeken mennyi minden múlik.

„Amelyik kutyát bottal kell a nyúl után hajtani, az sosem fog nyulat.” Szemlélődő gyerek voltam, humán érdeklődéssel, de a családban többen szerették volna, ha inkább a „komolyabb”, természettudományos tárgyakra koncentrálok, talán azért, hogy jó munkám, könnyű életem legyen. A bölcs nagymamám látta, hogy engem cseppet sem érdekel a vegyészet, és pontosan tudta, hogy minden erőltetés hiábavaló.

„Öreg fát már nem lehet átültetni.” – Ezt mondta, ha változást akartam elérni nála, és a nézetein, szokásain valóban nem is változtatott hatvanéves kora után. Egy pszichológus előadásán hallottam, hogy a személyiség megszilárdul ekkorra, ilyenkor már „csak” támogató terápiát érdemes elkezdeni. Én viszont azt látom, hogy a párom idős rokonai éppen most csomagolják össze a Nagyvárad mellett eltöltött életüket, hogy mindenestül Spanyolországba vigyék a lányukhoz és az unokájukhoz. Látom, hogy az egyik barátom nagypapája okostelefont vesz, alkalmazásokat telepít, és csillagászatot tanul – 70 felett is. Szégyellem magam, hogy nem hiszek a bölcs nagyimnak; maradok idealista és reménykedő – meg kíváncsi, vajon én milyen leszek ennyi idősen.

A parasztünnepet is meg kell ülni. „Ha esik az eső, parasztünnep van” – így mondta. Az életet szolgáló, jelentős munkákat ugyanis akkor végezte, amikor nem esett: megetette a baromfit, leszedte a borsót, palántázott, gyomlált, mákot ritkított. Parasztünnepen pedig megtörte a diót, elrendezgette a kamrában a befőtteket, felmosott a konyhában, majd este az utcaajtóban mesélte fejcsóválva Irén néninek, hogy semmit sem csinált egész nap. Valamelyik költő füves könyvében olvasom, hogy nem a körülményeket, hanem magadat kell megváltoztatnod, és mama jut eszembe, aki mindig tudott hálás lenni az esőért, és elfogadta akkor is, ha a legrosszabbkor jött.

„Amit délig nem csinálunk meg, azt már délután sem fogjuk.” Ezt is mondta, és én hangoztattam is rendesen az ellenvéleményemet. Egyetemistaként néha délben keltem, akkor kezdtem az éjszakába nyúló tanulást. Aztán elkezdtem az otthoni, háztartáshoz kötődő intézni valókról végeláthatatlan listákat írni, és idegesített, hogy sose készül el minden. Egy amerikai coach videójában hallottam, hogy érdemes fontossági sorrendben csinálni a dolgokat – ez csökkenti a frusztrációt. Most tehát ott tartok, hogy a legfontosabb dolgokat valóban megcsinálom délig – de ez még nem jelent semmit, hiszen sok minden délutánra marad!

Rájöttem arra is, hogy nemcsak a szó szerinti jelentésre gondolt – így beszélt azokról is, akik nem fejezték be „időben” az egyetemet, a párválasztást, a határidős munkát. Ez azért elég nagy borúlátás, nem? Remélem, mamának nincs igaza.

„Sok kéz, hamar kész.” Sosem mondta, hogy haszontalannak, kiégettnek vagy cserélhető fogaskeréknek érzi magát, mert helye volt a közösségben: ő volt az, aki a disznótorokban alaposan átmosta a disznóbelet, akihez a varrásra váró ruhadarabokkal és az érthetetlen kötésmintákkal lehetett fordulni. Aki megetette az állatokat, ha elutaztak a szomszédok, és a jól bevált kiskésével ment diót pucolni a szomszédokhoz. Nem mondtam neki, hogy több könyvet is olvastam arról, hogy a közösség hogyan hat az egyén attitűdjeire, identitására, hogyan csökkenti a szorongást, mert bizonyára valami olyasmit válaszolt volna, hogy „annyit gondolkodsz, te lány, mintha rád bízták volna az ország baját.”

„A kívánságműsor szombaton lesz.” Tőle tanultam meg, hogy néha olyan dolgot kell csinálnod, amitől félsz, vagy biztosan tudod, hogy nem akarod. Minden egyes délután seprűk és kapák egész arzenáljával a kezemben vágtam át a baromfiudvaron, nagyon féltem ugyanis az agresszív kakastól. (Ugyan! Miért áltatom magam ezzel a múltidővel?) A cél az volt, hogy eljussak a kertig, és megmondjam a nagymamámnak, hogy már hat óra, kezdődik a sorozat. Muszáj volt megtenni, ahogy muszáj volt zöldbabot szedni is néhanapján, ha úgy ítélték, hogy már túlságosan régóta ülök egyhelyben a könyvemmel, tudomást sem véve a városi gyerekek szerint aranyos kutyánkról, cuki kiskacsáinkról.

„Késő bánat, sánta ló, mindig hátul járnak.” Éveken át terveztem, hogy egyszer elmegyek két-három napra a mamához, kikérdezem a háborúról, a nagypapámról, a tollfosztásról, a szüretekről. Azt hittem, van még időm… Most már késő, abból tudok kiindulni, amit gyerekkoromban mesélt, és amiket az utolsó, kórházban töltött heteiben mondott – és tanulom ennek az elfogadását. Tudom, hogy a nagypapám olyan dolgos ember volt, hogy „a tetőt is elhajtotta volna Pozsonyig”, de azt nem, hogy min vitatkoztak, milyenek voltak kisgyerekes szülőként. Tudom, hogy a nagy szerelmeket „a hét tél meg a hét nyár próbálja meg”, hogy „korán virágzó fának ritkán eszünk a gyümölcséből”, hogy „jobb a száraz kenyér békességgel, mint a hizlalt borjú pörlekedéssel”. De arra már nem maradt idő, hogy megmutassa, hol volt a kemence, hogy főzték a szappant. Tudom, hogy a henteseket csak a nap végén szabad pálinkával kínálni, de azt nem, hogyan készül a kolbász és a disznósajt.

Most azt látom, hogy a varrógépbe még be van fűzve egy fekete cérna, mellette egy félkész bevásárlószatyor valami vászonszerű anyagból, és én nem tudom, hogyan kellene nekiállni a befejezésének.

Az Orientale lumen-sorozat nyolcadik évadának húsvéti hangversenye május 2-án, csütörtökön 19.00 órakor a Győr-Újvárosi Kossuth utcai  Római Katolikus templomban, május 3-án, pénteken 18.00 órakor Nyíregyházán, a Kodály Teremben, május 4-én, szombaton, 19.30-kor pedig a budapesti a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániatemplomban csendül majd fel, ahol a Szent Efrém Férfikar a hazánkban most először fellépő orosz Doros Kvintettel ad közös koncertet. Az est folyamán a Keleti Egyház legszebb nagyheti és húsvéti dallamai hangzanak majd el a Szentföldtől és Szíriától Moszkváig, Grúziától Kárpátaljáig. Tradicionális ősi liturgikus énekek mellett jelentős bolgár, orosz, olasz, magyar, ruszin és ukrán mesterek - Balakirev, Boksay, Degtarjev, Diletsky, Hristov, Ippolitov-Ivanov, Rachmaninov, Schiavo és Sáry - műveit hallhatja majd a közönség. 

A Doros Kvintett neve görögül „ajándékot” jelent, mert azt vallják, az ének Isten ajándéka, amit ők szeretnének tovább adni a közönség számára. Moszkva leghíresebb  férfi énekegyüttese egyidős a Szent Efrém Férfikarral: mindketten 2002-ben alakultak.

A férfikar vezetője az alakulás óta Konstantin Senchenko, aki a Nizhny Novgorodi Konzervatóriumban szerzett diplomát. Különleges hangjukat és zenei talentumukat Moszkva talán legismertebb ortodox templomában, a Vörös téri Vaszlij Blazsennij Székesegyházban szinte minden nap megcsodálhatják az oda látogatók.

A Szent Efrém Férfikart a Liszt- és Magyarország Érdemes művésze díjas Bubnó Tamás alapította. Az együttes névadójáról, Szír Szent Efrémről (306-373) – akit már kortársai a „Szentlélek hárfája” megtisztelő címmel illettek – feljegyezték, hogy énekei, himnuszai sok embert vezettek vissza az „igaz útra”. A Magyar Örökség és Budapest Márka díjas Szent Efrém Férfikar célja és küldetése három pilléren nyugszik: egyrészt a bizánci rítusú keresztény világ vokális örökségének kutatása és bemutatása, másrészt a magyar férfikari hagyomány (Liszt, Bartók, Kodály, Ligeti) ápolása, harmadrészt pedig a vokális kortárszene népszerűsítése. Énekeltek többek között a King's Singers-szel, Sebestyén Mártával, a Muzsikással, Presser Gáborral, a Budapesti Fesztiválzenekarral egyaránt.

A Szent Efrém Férfikar és a Doros Kvintett ortodox húsvéti hangversenyére jegyek a Jegy.hu hálózatában, illetve a Szent Efrém Férfikar hivatalos honlapján oldalon 3800 forintos áron kaphatók. 

A Kaláka számára a nyolcvanas évek óta nincs koncert Kányádi dal nélkül. Sándor bácsi meghatározó atyai jóbarát lett az életükben. Sok verset ajánlott, hogy dal szülessék belőle, sokat utaztak együtt, számtalan emléket, mondást, történetet őriznek vele kapcsolatban. Elveszett követ, Faragott versike, Valaki jár a fák hegyén, Dél keresztje alatt, Két nyárfa, Kuplé a vörös villamosról, Alma, alma… sorolhatnánk tovább a sokak számára kedves verseket-dalokat.

A Kaláka együttes pályafutásának 50. évébe lépve elhatározta, hogy Bogdán Zsolttal, a Magyarországon is filmekből, előadóestjeiről (többek között Ady műsoráról) ismert kiváló kolozsvári színésszel közösen előadást tart Budapesten a Vigadóban és Kolozsvári Állami Magyar Színházban, melyen az ezredforduló legnagyobb magyar költője, Kányádi Sándor verseit hallhatja a közönség.

A Kaláka tagjai: Becze Gábor, Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos és Radványi Balázs

Az est szerkesztő – rendezője: Kőváry Katalin

Jegy kapható a Kaláka zeneboltban is!

További információk elérhetők az est Facebook-oldalán. 

– Tegnap nagy erőpróbád volt: Mahler grandiózus II., „Feltámadás” szimfóniájában énekeltél. Úgy gondolom, ez átlag fölötti odafigyelést és erőnlétet kívánt. Hogyan tudod magad kipihenni?

– Alig tíz percet énekeltem ebben a darabban, de a technikai kihívásokon túl komoly összpontosítást igényelt tőlem. A karmesternek az volt a kérése, hogy a kórus éneke mellett szinte hangtalanul susogjak, és csak akkor szólaljon meg hallhatóan a hangom, amikor már valóban elválik a szólamom. Nehéz megvalósítani, hogy sokáig visszafogjam, majd a megfelelő pillanatban tökéletes diszpozícióban, tökéletes fénnyel szólaltassam meg a hangom. Általában azt hiszik, hogy sokat és hangosan énekelni nehéz – pedig valójában az a nehéz, hogy mindig éppen annyit adjál, amennyit a darab megkövetel, se többet, se kevesebbet.

Itt az volt a dolgom, hogy énekesként ne tolakodjak előre, hanem szolgáljam ezt a remekművet. Harminc percig ültem a színpadon teljes némaságban, több ezer emberrel szemben, a tévéközvetítés tudatában, teljes figyelemmel, nem köhöghettem, nem ihattam, és a megfelelő pillanatban a semmiből meg kellett szólalnom.

Ez volt az igazi nehézség. Ám a színpadon, a hangszerek között a zene átjárja a testemet és feltölti energiával a lelkemet. Ilyenkor, másnap én még a repülés állapotában élek. Egy nehéz előadás után sokszor pihentebbnek érzem magam, mint előtte, amikor elfáraszt a szorongás, a megfelelési igény. Ez egy komoly szenvedély – nem használom azt a kifejezést, hogy szenvedélybetegség, pedig ugyanazok a tünetei, mint egy addikciónak… Ma már azért kinéztem a kertbe is, hogy éppen melyik virág nyílik, és tervezgettem, mit fogok ott csinálni délután, később pedig még gyakorolnom is kell a következő fellépésre...

– Nagyon tudatos embernek tűnsz, aki jól ismeri a saját lelkét és fizikumát.

– Így van, és ha nem is tudom megelőzni, de mindig felismerem, mi miért van: vagy túlhajtottam magam, vagy túl kevés a feladatom, és ilyenkor nekem kell civil kurázsival biztosítanom az egyenletes pályámat.

Van olyan kollégám, aki sokkal improvizatívabban él és nem elemzi önmagát, pusztán az öröklött „őserejéből” énekel. Nekem a kitűzött célokra szükségem van. Az életpálya megtervezése is mestermű lehet az ember életében: tudni, mi a dolgom a pályám elején, csúcsán, végén. A képességeimhez kell alakítanom a repertoárt, akár az önkorlátozás árán is, a tudásomat pedig tovább kell adnom.

– Kik segítettek megtalálni az utadat?

– Nagyon sokat köszönhetek énektanáraimnak, Schultz Katalinnak és Forrai Zsuzsannának. Bár ők végtelen türelemmel próbáltak terelni a nekem való szerepek felé, de elfogadták azt is, amikor mentem a makacs fejem után. Későbbi pályafutásomat is figyelemmel kísérték, és amikor végre láttam rajtuk a „na, ez az!”-arckifejezést, akkor megnyugodhattam.

Úgy hívom őket, hogy a szakmai mamáim. Gyengéd, de ha kell, szigorú szeretettel támogatnak évtizedek óta.

– Amikor készültem erre a beszélgetésre, kulcsszavak jutottak az eszembe. Nem is fogalmaztam meg kerek kérdéseket, csak azt szeretném tudni, mi jut eszedbe ezekről a kifejezésekről: stressz, lámpaláz.

– Lámpalázas típus vagyok, annak ellenére, hogy hatéves korom óta szerepelek, és ez már nem fog döntően megváltozni. Közben pedig vágyom a szereplést. A félelemnek és a vágynak a feszültsége serkentően hat rám, ezért olyan dolgokat is meg tudok tenni a színpadon, amiket egy józan belátású civil ember nem. Koncert előtt iszonyatosan tudok félni a saját elvárásaim miatt, de amikor éneklés közben az első pár másodperc után megnyugszom, a stressz pozitívvá válik és hiperkoncentrációt eredményez nálam. A közönség számára szerencsére észrevehetetlen, amikor én az egyik állapotból a másikba átlendülök. Van egy nagyon emberi történetem a főiskolai énektanáromtól, Forrai Zsuzsannától, aki a csodálatos koloratúrszoprán, Gyurkovics Mária lánya. Mária egész pályafutása során annyira izgulós volt, hogy a fellépések előtt úgy érezte, elment a hangja, és rettegett a fellépéstől. Szinte úgy kellett őt kilökni a színpadra, ahol a saját csodálatosan áradó hangjától megnyugodott. Az én tréningem stressz ellen a gyakorlás. Ha annyira begyakorlom az éneklés technikai részét, hogy az elraktározódik az izommemóriában, átkerül az idegrendszer vegetatív részébe, akkor nem tudok egy bizonyos jó szintnél lejjebb teljesíteni. Ilyenkor beindul a „robotpilóta-üzemmód”, és csak azokat a helyzeteket kell felismernem a színpadon, amikor ebbe tudatosan „bele kell nyúlnom”. Ha viszont fiatalon rosszul rögzült a memóriában valami, ami az izmok munkájához kötődik – legyen az éneklés, hangszeres játék vagy tánc –, azt csak reflexológiával lehet felülírni. Egyik kolléganőm sokat küzdött egy dallammal, amelyet egyszer rossz technikával tanult meg. Segítségként arra biztattam, hogy az előtt a dallam előtt tegyen egy hirtelen mozdulatot, vagy csípje meg kicsit a kezét, okozzon egy fájdalomimpulzust magának, ami a reflexeit eltereli és a rossz beidegződésből kizökkenti.

– Az operaéneklés a legnagyobb emberi teljesítmény az énekhang terén. Hogyan gazdálkodsz a legbensőségesebb hangszereddel?

– El kellett fogadnom az előnyös adottságaimmal együtt a hátrányaimat is. Előny a nagy hangterjedelem és a jó terhelhetőség, de nekem eredendően a mélyebb hangfekvés tetszett – meg kellett szoknom a saját csilingelő hangomat, és azt, hogy bizonyos vágyott drámai szerepekre nem leszek alkalmas.

Amikor viszont felismertem a lehetőségeimet és elfogadtam (és többé nem próbáltam utánozni a múlt vagy a jelen nagy énekesnőit), szárnyakat kaptam. Kialakíthattam azt a repertoárt, amelyben a hangom a legszebben, tisztán cseng: ez a bel canto, Bellini, Donizetti és Verdi korai operái.

– Gyerekkor, első operaélmények?

– Budapest I. kerületében, Krisztinavárosban nevelkedtem az 1970-es–80-as években, olyan családban, amelyet az akkori politikai rendszer minden oldalról támadott: apukámat kirúgták az egyetemről a vallási meggyőződése miatt, anyukámat nem ajánlották egyetemi felvételire, noha kitűnő tanuló volt, nagyapámat elüldözték az országból, külföldön tudott csak tanítani. A Kosciuszkó Tádé iskolába jártam, ahol a hasonló múltú szülőknek magas elvárásaik voltak a gyerekeik felé: „csak akkor jutsz előre, ha száztíz százalékkal teljesítesz” – és ezt teljesen belénk plántálták. Ez a maximalizmus később nagyon jól jött a nehézségek idején. Kisgyerekkorom óta zenéltem, de az opera műfaja sohasem vonzott, a teátralitás kifejezetten taszított. Pont az első énektanárnőm, Schultz Katalin elementáris hatásának köszönhetem, hogy nyitottá váltam az éneklés minden ága felé.

– A sztárrá válás általában „berobbanással” kezdődik. Sztár vagy az opera műfajában, ám a pályád inkább kudarcokkal kezdődött, és ezeket szokatlan nyíltsággal el is szoktad mesélni.

– Nem volt egyenes utam, sokáig nem énekművésznek készültem, és nem is a Zeneakadémián, hanem a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében végeztem magánénekszakon; a felvételire készülve ráadásul több tanár el is akart tanácsolni a pályától.

Mindenki átél kudarcot, csak van, aki nem vallja be. Ha engem ér, akkor egy kicsit kiborulok, utána azonban olyan energia és akarat támad bennem, ami eddig minden rossz helyzetből talpra állított. A debreceni színház és az Operettszínház után már 2002-ben bekerültem az Operaházba, de majdnem nyolc év telt el addig, mire felismertem – vagy a szereposztók felismerték –, milyen szerepek felelnek meg legjobban az adottságaimnak, egyéniségemnek. Megdöbbentett, hogy ezt a közönség mennyire érzi és jelzi. Akkor kezdtem el igazán sikeres, vagyis a közönség által szeretett énekes lenni, amikor a leginkább nekem való szerepekben, például a Bánk Bán Melindájaként vagy a Traviata Violettájaként léphettem fel.

– Működhet a párkapcsolat két művészember között?

– Az számít, hogy a két művészember egymást kioltó vagy hatványozó energiákkal közeledik-e egymáshoz, bénítják vagy pedig segítik, kiegészítik egymást. Amikor tizennyolc évvel ezelőtt megismertem a férjemet, Dinyés Dánielt, még főiskolai diák volt, de már rendelkezett azzal a tudással, ami akkor és azóta is a fő inspirációt jelenti a szakmai életemben. Zeneszerző, karmester, színházi szakember és zseniális korrepetitor is.

Szigorúan szólunk bele egymás dolgaiba, de mindig építő kritikával. Azt hiszem, az életemben a házasságom a szerencsefaktor: nagyon jókor találkoztunk, felépítettünk egy külön szakmai mikrovilágot, ami nagyon sokat ad nekünk.

– A gyermekedtől sokat követeltél, mint tőled az édesanyád?

– Andris fiam egy magáról minden szigorúságot, minden korlátozást levető személyiség. 1992-ben született, amikor én még éppen csak elkezdtem az énektanulmányaimat. Anyukám úgy mondta, hogy „gyereknek gyereke” – még nem voltam igazán kiforrott személyiség az ő gyerekkorában, ennek ellenére nagyon mély kapocs van közöttünk. Dániában tanul építészetet, egy olyan szisztémával foglalkozik, amit Magyarországon nem oktatnak az egyetemeken.

– Szakmai vágyálmaid?

– Sok van, amit nagyon szeretnék, de tudom, hogy nem fog bekövetkezni. Az én ideálom a művészi munkáról, a zenei rendezésről más, mint a mai realitás, és azok a szerepek sincsenek a színházak repertoárján, amelyeket nagyon szeretnék elénekelni. A zene kimeríthetetlen birodalom, és elő kellene adnunk mindazt egy életpályán belül, amire a képességünk lehetőséget ad. Magyarországon a világháború és a szocializmus megsemmisítette azt a tehetős polgári réteget, amely számára a művészetpártolás természetes dolog volt; azoknak pedig, akik mára a helyükre léptek, eszükben sincs vagyonukat a kultúrába, tehetségekbe fektetni. Minden énekesnek, aki nem kap megfelelő szakmai gondoskodást és támogatást a munkaadói részéről, önerőből kell felépítenie saját magát és kapcsolatát a közönséggel.

– Itt léphetne be egy fiatal művész életébe egy jó mentor vagy zenei menedzser, aki az emberi adottságaihoz meg tudná találni a fellépési lehetőségeket.

– A művészek vállalkozóvá válása a színházak, koncertszervezők érdekét szolgálta: megszabadultak attól, hogy felelősséget vállaljanak a művészeik pályájáért. Számukra ők csak adószámok, akik közül válogathatnak. Zenei vezetők ki is mondják időnként: nekik nem feladatuk a magyarországi énekeseket feladatokkal ellátni. Ha viszont egy művész külföldön keres munkát, és ott elkötelezi magát egy évadra, elesik az itthoni munkáktól. Keletkezik egy vákuum, amelyet persze be fognak tölteni mással, és onnantól kezdve gellert kap a hazai pálya. Sajnos azok a kolléganők is, akiknek gyermeke születik és egy évre kimaradnak, nagyon nehezen tudnak visszatérni a színpadra. Ennek a rossz gondolkodásmódban rejlik az oka: sokszor nem érzik feladatuknak a nemzeti intézmények, hogy jól gazdálkodjanak az ország tehetségkontingensével, ami nemzeti kincs.

Ma a kereskedelmi szolgáltatók számára csak az éri meg, ha egy minél egyszerűbb produkciót minél nagyobb képzetlen közönséghez tudnak eljuttatni. Pedig a magyar zenei és szellemi tehetség hungarikum, ezzel tudnánk kiemelkedni az európai nemzetek közül.

Nem a világhoz kéne igazodnunk abban, hogy globalizáljuk a fogyasztást – vagyis hallgassák ugyanazokat a nemzetközi sztárokat a világ minden pontján –, mert lehet, hogy itthon tehetségesebb előadók is vannak, akik így nem tűnhetnek ki.

– Egy pedagógiai programot vezetsz, amelyre a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja teremti meg a lehetőséget.

–A „Master class – Hogyan építsünk énekest?” projektemmel az indulási nehézségekkel küzdő zenészeknek szeretném videóinterjúkban átadni, hogy sok buktatóval is el lehet jutni az emberek szívéig. Arra az öninterjúmra például, amelyben a kudarcaimról is őszintén vallok, elementáris visszajelzéseket kapok, hiánypótlónak tartják. Részletes interjúkban szeretném megőrizni kiváló művészek élettapasztalatát, tematikus videókkal pedig egy hangzó énektananyagot szeretnék összeállítani.

Másrészt castingolni szeretnék a középiskolákban és az egyetemeken, felmérném, kinek van képezhetően jó hangja, vagyis ki az, akinek arany van a torkában, csak nem tud róla. Régebben a civil munkahelyeken is voltak dalárdák, ahonnan ki lehetett az énekhanggal tűnni – így lett világszínvonalú operaénekes a korábban autószerelőként dolgozó Schulder Jóskából, azaz Simándy Józsefből vagy Fodor Jánosból, aki eredetileg vasesztergályos volt. Ma viszont olyan nagy mennyiségű zene ömlik ránk, hogy az emberek már csak passzívan hallgatják, legfeljebb popszámokat énekelnek. A mi műfajunkban egyes hangtípusokból hiány van, például a mély hangokból, basszusból és altból – nem tudnak bizonyos operákat színpadra állítani, csak ha külföldről hívnak segítséget, mert az egyszerűbb és gyorsabb, mint énekeseket keresni és kinevelni itthon.

– Az operának meg kell újulnia vagy utat kell találnia a ma emberéhez. A musicalek óriási sikere azt mutatja, hogy az énekes színházra van igény.

– Az, hogy mi érinti meg az embereket érzelmileg, a történelmi korokban alig változik. Ha ezt a humán faktort (a dallamra, a harmóniára való törekvést) nem veszik figyelembe a modern szerzők, akkor a művük lehet érdekesen intellektuális, de elidegenít.

A tradíciónak és ennek a korigénynek találkoznia kell az operaelőadásokban. Ez az útkeresés most zajlik. Ugyanakkor az opera nem háttérhallgatásra való, mert a színpadi látvány és a hang egymástól elválaszthatatlan. A közönségnek meg lehet tanítani, hogyan találja meg az operákban a maga intellektuális és érzelmi táplálékát. Foglalkoztat, hogy új formákat találjunk ki a kortárs operák népszerűsítésére, például a népszerű tévésorozatok mintájára.

– Úgy tűnik, hogy számodra művésznek lenni társadalmi szolgálat.

– Igen, most ez motivál legjobban. Minden művész egy üres edény, amelyet az élettapasztalat és a művészet feltölt. Ezért nem szeretem az „önmegvalósítás” kifejezést, hiszen nem vagyunk mások, mint a tapasztalataink összessége, amelyeket egyre jobban tudunk használni a művészi kifejezés érdekében. „Az ember célja a küzdés maga” – a madáchi gondolat nagyon személyesen érint, és okafogyottá válna minden, ha már nem lenne miért küzdenünk. Soha nem a tegnapi siker éltet, hanem a holnapi kihívás: mit lehetne még megtanulni, hogyan lehet egy dallam még szebb, egyszerűbb – ezért ülök le mindennap gyakorolni a zongorához. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A koraszülöttek ellátása sokat javult az utóbbi években Magyarországon, és erre nagy szükség volt, mert arányuk még mindig 10% körüli. Mire lenne még szükség anyagiakban és szemléletváltásban, hogy jobb legyen a helyzet?
– A PIC-ek (koraszülött osztályok) nagy részében bővítésre van szükség, hiszen jóval nagyobb kubatúrát, teret igényel a családbarát szemlélet bevezetése, hogy a szülők folyamatosan gyermekük mellett lehessenek. Ennek anyagi vonzata is van, de elsősorban szemléletváltásra van szükség. Osztályunk sokat tett azért, hogy változzon a szemlélet a koraszülött babák ellátásával kapcsolatban. 2015-ben kialakítottunk három baba–mama szobát, ahol az anya állandóan a babával lehet és megtanulhatja, hogyan gondoskodjon róla.

Tavaly ősszel megkaptuk a Melletted a helyem által adományozott „0-24-ben NYITVA” táblát, bármely napszakban bejöhetnek a szülők. Ennek ellenére sajnos az a tapasztalat, hogy régiónkban még mindig nem értik a szülők: alapvető szükség van rájuk a koraszülött babák mihamarabbi gyógyulása érdekében.

Megértjük, hogy otthon van még két-három, sőt, akár több testvér is, de ezeket a babákat épp akkor hagyják magukra, amikor a legnagyobb szükség volna arra, hogy édesanyjuk folyamatosan mellettük legyen. Amikor például negyven koraszülött babát látunk el, csak öt-hat anya van bejelentkezve a kórházi anyaszállásra. Igaz, a mama–baba szobáink általában foglaltak, de sokszor csak hosszas beszélgetés során tudjuk meggyőzni az édesanyákat, hogy beköltözzenek oda.

– Mi lehet ennek az oka?
– Az orvostudomány már érzi, hogy szükséges a szemléletváltás, de az ellátói és a szülői oldalon a változás még várat magára. Ma már egyértelmű: az anyának a szülés után a baba mellett a helye, hiszen a szeparáció, elkülönítés stresszforrás a baba számára. A fejlődéséhez szükséges az anyatej és testi érintés. A szemléletváltáshoz sok idő kell, olyan évtizedes meggyőződéseket kell helyre tenni, mint például: a beteg gyermek az orvosok felelőssége. Az anyák ezért sokáig csak külső szemlélői voltak a koraszülött intenzív osztályokon zajló eseményeknek, miközben nagyon fontos feladataik lennének.

Talán a beköltözés a baba–mama szobákba is azért tűnik nehéz döntésnek, mert így a felelősségvállalás terhe is rájuk nehezedik. Többen inkább a napi bejárást választják, akár vidékről is, így napközben csak néhány órát töltenek a baba mellett.

 

Kollégáimmal sokat gondolkodunk, mivel tudunk még nekik segíteni. Különböző fórumokat kellene tartani és információkat eljuttatni számukra, hiszen sokszor azt sem tudják, mit kezdjenek a koraszülött babájukkal. Aztán nyitni kellene a társadalom felé is, minél többet beszélni a témáról, hogy az anyák számára is könnyebb legyen elfogadni a saját helyzetüket és koraszülött babájukat. És persze fontos lenne az utánkövetés, hogy az anyák a kórházból hazakerülve is megkapják a megfelelő segítséget, támogatást. A Korábban Érkeztem Alapítvány mentorprogramja például erre nagyon jó példa. Sajnos Miskolcon még nem működik mentorház, pedig biztosan lenne létjogosultsága.

– A korababákat két nagy veszély fenyegeti: az agyvérzés és a fertőzés. Talán még mindig attól félnek a szülők, hogy veszélybe sodorhatják kisbabájukat?
– Az egészségügyi szakma évekig elzárkózott attól, hogy bárkit beengedjen a koraszülött osztályra. Nemcsak szülőket, hanem más kórházi dolgozókat sem. Én tíz éve vagyok vezető ápoló és jól emlékszem: éveken át nem találtunk új munkatársakat, mert nem volt lehetőség szakmai gyakorlatra a mi osztályunkon, így nem is láthatták, milyen munka folyik nálunk.

Hasonló a helyzet a szülőkkel is: éveken keresztül csak azért jöttek be az osztályra, hogy lefejjék a tejet – nem is a baba mellett, hanem egy külön szobában –, és letegyék azt az inkubátor tetejére. Később már ott ülhettek a baba mellett, majd hozzányúlhattak, most pedig kivehetik, szoptathatják és kenguruztathatják őket.

Az anyai szervezet csodálatosan működik, szükség esetén az adott kórokozóval szembeni ellenanyagot is termel, így ha a baba előtejet kap, akkor ellenanyaghoz is jut. Az anya tehát nem veszélyezteti, hanem erősíti a baba szervezetét, ezért kulcsfontosságú, hogy legyen jelen, és lehetőleg anyatejjel táplálja kisbabáját. Ha nincs ott, a legtöbb helyen automatikusan tápszert kapnak a koraszülöttek, pedig a donor női tej is jobb lenne – de az anyai gondoskodást nem pótolja senki. Ezt kellene az egészségügyi dolgozók – a kórházi személyzet, a védőnők és a háziorvosok – oktatásába bevezetni. És elmondani minden anyának: a szoptatás, a jelenlét és gondoskodás a legnagyobb dolgok, amikkel ők segíteni tudnak babájuknak.

– És miben tudnak segíteni az apák? Erről tartott előadást a Szoptatás Világhetén a Parlamentben.
– Az apák jelenléte komoly támogató erő már a terhesség során, a szülésfelkészítésben is, és komplikációmentesebb szülést eredményezhet. Ha az apa a család többi tagját megfelelően ellátja, amíg az anya a kórházban van, akkor sokkal nyugodtabban és többet tud a koraszülött babája mellett lenni. Az apa kapocs az anya és a családtagok között, és ha a kórházban nincs PIC, akkor az anya és a PIC-en lévő baba között. Az anyai bőrkontaktushoz hasonlóan fontos élmény lehet a babának az apai ún. szőrkontaktus is. A koraszülés utáni gyakori krízist, gyászt is sokkal könnyebb elviselni közösen. Ez a szemlélet Magyarországon még gyerekcipőben jár.

– Szemléletváltásra tehát nemcsak szülők, hanem az ellátó személyzet esetén is szükség van.
– Az ország összes koraszülött osztálya megjárta az előbb említett „lépcsőfokokat”, ki lassabban és fenntartással, ki gyorsabban és bátrabban.

 

Mi a huszonegyből hetedikként kaptuk meg a „0-24-ben NYITVA” táblát, de a PIC-ek többségében még mindig nincs 24 órás benntartózkodási lehetőség.

A fertőzések kiküszöbölésében óriási szerepe van az anyatejnek. Azt a tévhitet pedig, hogy külső személy fertőzés veszélyt jelent, a helyes kézfertőtlenítés megtanításával és a higiénés rend betartásával el lehet oszlatni – ezt először nekünk is el kellett hinnünk. Az agyvérzést illetően tudni érdemes: az érzékszervek fejlődésének kritikus időszakában igyekszünk csökkenteni az újszülött agyának elvárásai és a meglévő körülmények közötti eltérést. A koraszülött-ellátásban úgy fejlesztjük a baba idegrendszerét, hogy közben minimalizáljuk a stresszt a baba, a szülők és a kórházi személyzet körül, és a baba agyi fejlődésének megfelelő érzékeléseket nyújtunk. Erről szól a Family and Infant Neurodevelopmental Education oktatóprogram, amely hamarosan Miskolcra is eljut – már nagyon várjuk!

– Kórházuk nemrég jelentős pályázati összeget kapott. Oktatásra, szemléletformálásra jut ebből?
– A Családbarát Szülészet pályázatkiírás fontos része a szemléletbeli formálás is. Az oktatással kapcsolatos pályázati lehetőségre nincs rálátásom, viszont tudom: dr. Nádor Csaba egyesületi elnök és Nagy Lívia alelnök nagyon sokat dolgoznak azért, hogy a koraszülött intenzív ellátás minősége javuljon. Nagy Lívia, az Európai Szülői Szervezetnek (EFCNI) is tagja, a közelmúltban tárgyalt dr. Horváth Ildikó egészségügyi államtitkárral, bemutatta az EFCNI által elkészített európai standardokat (European Standard of Care Newborn), amely egységesíteni szeretné a koraszülöttek ellátását Európában. Bevezetése újabb mérföldkő lenne a koraszülött-ellátásban. Én pedig vállaltam, hogy kórházunkban minden csecsemős nővérnek és szülésznőnek átadom a szoptatással és anyatejes táplálással kapcsolatos ismereteimet.

Afonyiné Kaló Tünde a Melletted a helyem Egyesület elnökségi tagja, IBCLC laktációs szaktanácsadóként pedig a Szoptatásért Magyar Egyesület tagja.

Gyerekként azt láttam, hogy míg a férfiak legalább családi körben fizikailag elengedettek, addig a nők még otthon is „tartják magukat”.

A szüleim korosztályában a nő testi szükségletei láthatatlanok maradtak, és mint „női dolgok” száműzettek a családi színtérről.

Valahogy furcsán keveredett az úrinő szemérmessége, a tabusításból eredő információhiány és az emancipáció. Ezért összegyűjtöttem néhány olyan hétköznapi dolgot, amelyektől szabadabban élhetünk, mint anyáink.

1. Szabad mozgás. A ’80-as évek derekán kiragasztottak egy kézzel írt cédulát a lépcsőházba, amely kondicionáló női tornát, úgynevezett aerobic-ot hirdetett. „Lányoknak, asszonyoknak.” Senkit nem ismertem, aki elment volna, asszonyt legalább is nem. Sportolni lehetett a lányoknak is, rendesen, egyesületben. Idősebbeknek esetleg kocogni.

Még tíz éve is inkább a jó alakú, sportos nőket lehetett látni a városban futni, hipsztereket pedig biciklizni. Ma már nem kell semmilyen indexelt szubkultúrához tartozni, hogy az ember biciklivel vagy rollerrel járja a várost. Nem kell sportos, jó alak ahhoz, hogy vegyük a bátorságot egy kis nyíltszíni futáshoz, kényelmes sportöltözetben. A konditeremből sem nézik ki azokat, akiknek tényleg szükségük van izomnövelésre: sem az ülőmunkát végző punnyadtakat, sem pedig az időseket. 

2. Szabadon a babával.

Húszéves koromig egyetlen szoptató nőt láttam, aki nem volt szobor vagy festmény: egy cigányasszonyt a pécsi buszpályaudvar betonpadlóján.

Ma sem szeretném a kisbabámat úgy etetni, hogy minden „ott lóg, ahol tud”, de azért nagyon hálás vagyok, hogy mire én szültem, már felmerült a gondolat, hogy gyereket táplálni nem muszáj csak a négy fal között.

Az első gyerekünk születésekor még különleges „jófejségnek” számított, hogy nyaralni, szórakozni, programokra babával megyünk. Nem én voltam az úttörő, hanem vagány és bátor nők tették meg előttem az első lépéseket, amihez tudtam csatlakozni. Hatalmas dolog, hogy létrejöttek női fórumok, hogy hallottunk az igény szerinti szoptatásról, hordozásról, hogy el lehetett szakadni a mérlegtől és a rácsos ágytól. Egyre inkább elfogadottá vált, hogy a kisbabák és a szüleik is a látható közösség részei.

3. Kérhetsz segítséget. „Mész a nevtanba!” „Gyépés!” – efféle gúnyolódást lehetett hallani az iskola folyosóján a ’80-as években. Iszonyú bélyeget jelentett, ha valakiről kiderült, hogy effajta segítségre szorul. A „nevtan”, a nevelési tanácsadó, a „gyépés” a gyógypedagógiai fejlesztést igénylő rövidítése, amelyeket szitokszóként használtak.

Komolyabb problémával, fogyatékkal ma sem egyszerű az élet, de ma már nem tabu segítséget kérni, akár a gyermekünk fejlődése, akár a saját szülőségünk, akár a háztartás jelent problémát.

Biztos lesz, aki megszól, ha takarítónőt fogadsz, ha nem magad főzöd az ebédet, ha pszichológushoz jársz – de ez már csak egy vélemény a sok közül. Nemcsak az ítélkezés lett kevesebb, de a sorstársakra is könnyebb rátalálni, amióta mindenhol van internet.

4. Szóhoz jutnak a női test igényei. Cipő vagy melltartó vásárlása között manapság már nem olyan nagy a különbség. Kamaszkoromban a lábméretemmel tisztában voltam, de hogy milyen melltartóra lenne szükségem, azzal egyáltalán nem. Ma már az óvodás gyerek is tudhatja, hogy az anyukája használ egészségügyi betétet. Régen annyi látszott, hogy anyu valamiért nem fürdik a Balatonban, ma azt is megmondom, hogy nem akarok kirándulni, téglát hordani, stb, mert menstruálok. Ma szinte minden nő találkozik az intim tornával, de ha három évtizede hallottuk volna, azt hisszük, hogy valami vicc.

A várandósság és szülés témakörében pedig valóságos forradalom ment végbe, a közbeszédben és a gyakorlatban egyaránt.

5. Megtarthatom a saját stílusomat. Nem sokkal azután, hogy férjhez mentem, egy férfi rokonom figyelmeztetett, hogy most már ideje lenne nekem is „valami rendes frizurát” vágatnom. Mutatott is néhány példát abból a fajtából, amit a legtöbb hetven feletti asszony visel. Mindennap olvashatunk egy cikket arról, hogyan kell kinézni egy üzleti tárgyaláson, mit ciki felvenni negyven felett – de ha nem tetszik, átlapozhatunk oda, ahol mást mondanak.