1. Egyesült Királyság

Angliában régi szokás csoportosan kivonulni egy közeli dombra és versenyezni, ki tudja onnan törés nélkül legurítani az általa vitt tojást. Egy másik hagyomány, hogy a férfiak piros zsinórral díszített fehér rövidnadrágban járnak szelleműző táncot, néhol énekelnek is hozzá. A hölgyek húsvéti kalapot viselnek. Egy Bacup nevű kisvárosban a 18. század óta nagyszombaton feketére festett arcú, piroscsíkos szoknyás férfiak táncolnak az utcán.

Wales-ben régen mezítláb mentek az emberek a templomba, hogy meg ne zavarják a földet, amely Krisztus testét befogadta. A folyóparton a gyerekek nádból szőttek emberi alakot, amelyet fakeresztre fektettek.

 

2. Franciaország

Franciaországban – ahogy nálunk is – a legenda szerint nagypénteken „Rómába mennek” a harangok, ezért egy napra az egész országban elhallgatnak, Jézus szenvedéseire emlékezve. Csak húsvét reggelén szólalnak meg újra, hogy ünnepeljék a feltámadást. A hiedelem szerint belőlük potyognak ki – családi házaknál a kert különböző pontjaira – a festett tojások és az ajándékok. A gyerekeknek a miséről hazaérve kell megtalálniuk őket, és a kicsik porcukrozott sütibárányt is kapnak.

Haux városában ötezer tojásból készül hatalmas adag rántotta a főtéren, ebből ezer embert vendégelnek meg.

3. Belgium

Kruishoutem városában nagyszombaton történelmi tojásvásárt tartanak, amelyet még XIV. Lajos, a Napkirály engedélyezett a 17. században. Az emberek maguk közül Tojásherceget, vasárnap pedig Tojáshercegnőt választanak. Húsvéthétfőn tojásfogó versenyt is tartanak: a templomtoronyból eresztenek le ejtőernyőkkel felszerelt papírtojásokat, ezeket kell az összegyűlteknek elkapniuk. Aki megszerzi az „aranytojást”, pénzösszeget nyer vele. Húsvéti ételük a máj hagymalekvárral.

4. Németország

Németországban a vizet mint a termékenység és az élet szimbólumát, s vele összefüggésben a kutakat is ünneplik. Húsvétra virradóra egy patakból vizet visznek haza, az utat néma csendben bejárva, különben a húsvéti víz elveszítené jótékony hatását. Úgy tartják ugyanis, hogy megvéd a betegségektől, gondoskodik az örök ifjúságról és szépségről. A vele megkeresztelt gyermekek különösen okosak lesznek. Bajorországban a kutakat még ünnepi díszbe is öltöztetik.

 

Frakkos férfiak feldíszített lovakkal járják a falvakat, hogy hirdessék Krisztus feltámadásának hírét. Az akár többszáz lovasból álló menetet a helyiek az utcára vonulva köszöntik.

5. Spanyolország

Spanyolországban két héten át ünnepelnek: virágvasárnap pálmalevelekből készült csokorral a kezükben vonulnak fel, és a nagyhéten – náluk Szent Hét – is körmeneteket tartanak. Madrid óvárosában és Andalúziában földig érő lepelben, hosszú, csúcsos süvegálarcban cipelnek egy-egy keresztet; sokan vasláncot, béklyót is erősítenek a bokájukra. Feldíszített Mária- és Jézus-szobrokat, bábukat hordoznak az égnek emelve, majd elűzik a bánatot: táncolnak, fiesztáznak. A családok piknikeznek, sárkányt eregetnek, a húsvéti tojást egymás homlokán törik fel. 

6. Olaszország

Szicília kisvárosaiban Jézus és tizenkét apostola szobrát hordozzák körbe, majd a templom előtt eljátsszák a feltámadást. Firenzében két virágkoszorúval díszített ökör vontat be egy húsvéti szekeret – történelmi kosztümös szereplők sorfalai között – a Dóm térre. Az ökröket elvezetik, a szekeret egy huzallal a magasba emelik. Az ünnepi mise végén a pap meggyújt egy galamb formájú kis rakétát, amely elindul a huzalon a szekérig, majd berobbantja a rajta elhelyezett tűzijátékokat. A negyedórás pirotechnikai show közben a galamb visszatér a huzalon kiindulási helyére.

Ha nem sikerül begyújtania a szekeret vagy visszafelé leáll, az katasztrófát jelez előre. Utoljára 1966-ban történt ilyen, abban az évben volt Firenzében a legnagyobb árvíz.

+1. További érdekes hagyományok a világból

A húsvéti ebéd után a román emberek nárcisszal és tulipánnal emlékeznek elhunyt szeretteikre a temetőkben. Hétfőn nemcsak a fiúk locsolják meg a lányokat, hanem a fiatal lányok is az idősebb nőket. Bulgáriában egy tojást úgy törnek fel, hogy a templom falához csapják, és ezt eszik meg elsőként a böjt után. A svédek húsvéti dísze egy köteg virgács nyírfagallyakból, színes tollakkal. Brazíliában nagypénteken nemcsak a munkahelyen, otthon is tilos dolgozni, még mosogatni is. Ausztráliában klasszikus húsvéti nyúlból hiány van, ezért az őshonos erszényes nyúl vette át a húsvéti nyúl szerepét. Indiában hintóra emelt fehér elefánt jelképezi az ünnepet. Etiópiában a házasulandók húsvétkor, a templomban megszentelt pálmaág alatt tartják meg eljegyzésüket.

Nagyon kíváncsian mentem el a lelkigyakorlatra. Külön érdekes tapasztalat volt az, hogy férjemmel együtt voltunk csendben, csak a tekintetünk beszélgetett. Nagyon vártam az ötödik napot. Jó volt a természetben sétálni, de sehogyan sem akart eljönni a „nagy csoda”.

A némaságot érzékeltem, de a szavakon túli világot kevésbé. Mikor történik már valami? – ez volt minden gondolatom.

Közben elkezdett fájni a hátam. Azt a gyógymódot találtam ki, hogy egy botot a vállamra tettem, és a két kezemet felemelve, a fát felülről átkarolva kifeszítettem a hátamat. Így sétáltam.

Az ötödik napon egy nagyobb sétára indultam. Jó volt az, ahogyan szinte beleolvadt az ember a fák, bogarak, madarak és virágok világába. De egy megmagyarázhatatlan közöny született akkor bennem. Ezt gondoltam: Baktatok. Fájós háttal várom az életben a nagy felismeréseket, de a valóság csak annyi, hogy egyik lábamat teszem a másik elé. Ez a rutinos ismétlődés az élet, semmi egyéb. Ekkor kirándulók szegődtek mellém, s én megszegve a hallgatási fogadalmat kénytelen voltam válaszolni kérdésükre: „Merre van Dobogókő?” „Arra, felfelé!” – mutattam a sípályára. Kicsit megdöbbentek, amikor felnéztek a lejtő aljáról, de ekkor ösztönösen bíztatásba kezdtem: „Odamegyek én is, ez biztosan jó út.” Nekiindultam a sípályának, menetiránnyal szemben.

Ekkor kezdődött csak az igazi elmélkedés! Körülbelül negyvenöt fokos szögben kellett felmennem. Mögöttem jöttek a kirándulók. Szép öltözetük a derekukra került. Az egyik, kissé testes úr zihálva kérdezte: „Messze van még a csúcs?” Én meg egy-egy bíztató mondatot küldtem feléjük: „Nézzék, az a fa már a cél!” Lihegve araszoltam előre. A lépéseim számolásával bíztattam magam. Akkor egy pillanat alatt átváltozott a kép és a helyszín. Elérkeztem a negyedik vagy ki tudja hányadik dimenzióba: megyek a hegyre, vállamon a kereszt. Mögöttem emberek, akik várják tőlem a bíztatást.

Nekem mennem kell, mert különben ők is feladják. Minden lépés üzenet. Nem hagyhatom őket magukra! Akkor egyszerre nagyon könnyű lett az út, már nem fájt a hátam sem.

Égi üzenetre vágytam, csodára, mennyei kijelentésre, de egy hegyet és egy keresztet kaptam helyette.

Valódi látomás volt: Nincs is más dolgunk, mint menni a magunk fájával, nem föladni. Létünkkel, életünkkel bíztatni másokat!

Ha elemi erővel tiltakozunk is az elmúlás ténye ellen, időről-időre, összetörve szembesülnünk kell az evilági élet végességével: egy rideg diagnózis, egy családtag vagy barát halála és minden évben a nagypéntek sötétsége azt üzeni: minden testet öltött lény élete véges – legalábbis a mi emberi felfogásunk, földi dimenziókhoz kötött nézőpontunk szerint.

Ha ezen a ponton megállunk, életünk miértje, létezésünk hiábavalósága kétségbeejthet bennünket. A lelki űrből fakadóan dönthetünk úgy, hogy a „carpe diem!” jelszavával próbáljuk a végsőkig kihasználni napjainkat: önmagunkat előtérbe helyezve, a másikat háttérbe szorítva – hiszen a világ puszta létharc.

Ha a halált pontnak tekintjük életünk mondatának a végén, hiábavalónak tűnhet az élet továbbadása is: minek szenvedjen a földön betegségtől, anyagi problémáktól és emberi kapcsolatoktól valaki? Mi végre ez az egész?

De ebben a kétségbeesésben mindannyiunk lelkében megszólal – hangosan vagy alig észlelhetően – egy hang, felsejlik egy új perspektíva, amin keresztül hitünk szerint a Teremtőnk üzen: az élet nem ér véget az utolsó szívdobbanással. Ő egyszülött Fiát adta e reménység megpecsételésére, váltságával lehetőséget kínálva számunkra a halálból az örök életbe való átmenetre. Húsvét misztériuma adja e reménységünket, annak hitét, hogy életünk nem puszta véletlenek eredménye, hanem egymás szeretetére, Isten megismerésére és az Ő végtelen szeretetének elfogadására rendelt, értékes élet.

Az életünk más fénytörést kap, ha egyszer igazán megrendít bennünket Jézus értünk elszenvedett kereszthalála, és valóban átmos bennünket feltámadásának öröme és az általa elnyert üdvösségünk reménye.

Képmásai szeretnénk lenni a magunk töredékes módján annak, aki testben élte elénk az Istennek tetsző életet: mindig az Atyára és a mellette lévő emberre figyelt.

A halálhoz (és Istenhez) való viszonyunk alapvetően határozza meg az életünket: ha hiszünk abban, hogy Jézusba kapaszkodva van folytatás, sosem lehet mindegy, miképp telnek napjaink!

Próbálunk emlékezni, de az idő, ez a precíz pedellus szüntelenül lomtalanít agyunk padlásán, közünk nincs hozzá, mi mindent vágott már ki az ablakon szó nélkül. Jaj, a nagymama lavórját ne, sebaj, hogy a zománca lepattogzott! Apám zakójának a mintázatát, azt légyszi hagyd meg, a ruhadarab már régóta kuka, de a kockák, na mindegy... Hiába szólunk, hogy az Új Tükörben az a cikk a kutyabetanítás forradalmi módszereiről, az kéne még, nem mintha azóta nem lennének újabb, jobb technikák... Keresztet vethetünk a régi Wartburgunk üléshuzatának színére: csúnyabarna, morcosszürke? Régi tejszínhabszifonunk: kékezüst, narancsarany? Kidobál ez minden fontosat.

A részleteknek semmi jelentősége. Olykor agyunk is kicseréli őket utólag. Meg mernénk esküdni, hogy az a srác ott volt a táborban, hiszen úgy berúgott... Naná, a BEAC‑pályára jártunk futni, hogyhogy az akkor már zárva volt? Azon a vébén rúgtuk azt a csodás gólt, méghogy ki se jutottunk! Azon a télen csókoltam meg először, amikor az a nagy hó esett, ne már, hogy csak kilencéves voltam, másik suliba jártam... Itt, kérem, folyamatos magántörténelem-hamisítás folyik. Le sem leplezhetjük, mi magunk csináljuk.

Minek van egyáltalán jelentősége? Hát mindent elfelejtünk! Amit nem, azt átgyúrjuk mássá. Akkor most miből áll össze a múltunk? Lyukakból és hazugságokból? Nem kéne szépen, módszeresen összegyűjteni mindent, precízen rögzíteni az életünket? Egy lengyel nő évtizedekig feljegyezte, mit evett reggel–délben–este, kivel találkozott, név szerint. Semmi érzelem, semmi felesleges szubjektivitás. Csak a tények. A tények sivataga. Olyan volt az adattenger, amelyet egy újságíró feldolgozott utólag, mint a siralom völgye. Csupa precíz kopárság.

Hogy az olasz költőnő szerint miért nincs mit mondani? Mert már mindent elmondtak? Mert már mindent elfelejtettünk? Mert amit még nem, azt is el fogjuk? Mert már mindent átszíneztünk? Mert utólag semminek semmi jelentősége?

Mit őrzünk itt akkor voltaképp üres markunkban, amelyből az utolsó homokszem is elszivárgott? Talán annak a tényét, hogy éltünk, voltunk, valamikor egy marék homokot markoltunk, és úgy éreztük, mintha a szilikát dobogna tenyerünkben, akár egy szív.  

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt. 

– Mi keltette fel érdeklődésedet az iszlám világ iránt olyan fiatalon?
– Fiatalon, azt hiszem, a kalandvágy volt bennem erős. Utazni akartam, lehetőleg messzire és hosszú időre. Első utam Tunéziába vezetett, ahol kilenc hónapot töltöttem. Először az arab nyelv nyűgözött le, a nyelvtani szerkezete, a logikája, a képi világa. Az persze sokkoló volt, hogy a beszélt nyelv milyen mértékben különbözik a klasszikus arabtól, ezért valahányszor új országba utaztam, mindig egy félig-meddig új nyelvet kellett megtanulnom.

– Inspiráló volt ez az első utazás? Tunéziáról a tengerpart és a pálmafák juthattak akkoriban az ember eszébe…
– Tuniszban egy háromszázötven fős lánykollégiumban laktam, konnektor nem volt a falban, összesen csak tizenkét WC és kilenc zuhany állt rendelkezésünkre, este 10 és éjjel 1 között folyt csak a csapból meleg víz. Spártainak nevezhetném. Hetente-kéthetente telefonáltam haza, kártyás fülkéből. Nem volt jó élmény, de én fiatal voltam és elszánt. Utólag rájöttem: ha igazán meg akarunk ismerni valamit, akkor az olyan, mint amikor veszünk egy hatalmas levegőt, lebukunk a víz alá, és amikor már majdnem megfulladunk, még számolunk tízig, és csak akkor jövünk a felszínre.

Ma már nem tudunk így utazni, hiszen percenként válthatunk üzenetet barátainkkal; az élmény nem megy mélyre, mert folyton megosztjuk, kibeszéljük, ami feszít, és mentőövek után kapkodunk. Én hálás vagyok, hogy számomra egyetlen mentőöv létezett: a vasárnapi szentmise, amit franciául tartottak, én pedig egy szót se tudtam franciául, de minden vasárnap ott voltam, a kollégista lányok legnagyobb döbbenetére.

Ők ugyanis nem gondolták, hogy létezik még fiatal, európai nő, aki templomba jár. Lettek közöttük jó barátaim, akik meghívtak, hogy egyek velük, klasszikus arab nyelven próbáltak velem beszélni – ami nekik is nehéz volt.

Sokan vallásosak voltak, imádkoztak, pedig akkor még szekuláris kormányzat volt hatalmon. A vallást évtizedek alatt sem lehetett magánüggyé tenni a hatalom minden igyekezete ellenére sem. Ezt látjuk az Európába érkezők esetében is.

 

– Mit tapasztaltál nőként ezekben az országokban?
– Először is azt, hogy minden ország más. A tunéziaiak hírhedt molesztálók, még sétálni se tudtam egyedül. Szíriában előfordult, hogy éjjel gyalogoltam haza, mégpedig a hírhedt, azóta földig rombolt palesztin negyedben, de senki se bántott, meg se szólított. Libanonban városonként, sőt kerületenként változik, mit lehet és mit nem.

Az európai nő, ha határozott és erkölcsös, az arab világban afféle tiszteletbeli férfinek számít.

Másként viselkednek vele, mint saját lányaikkal, feleségükkel, őket ugyanis védelmezik és korlátozzák, hiszen az iszlámban mindenkinek a neki „megírt” szerep szerint kell viselkednie. A nők helyzete régiónként és családonként változó, de olyan szabadságról, amiben nekünk részünk van, ők csak álmodozhatnak.

– Az elmúlt két év folyamán immár negyedszer utazol Szíriába, ahonnan még mindig tömegesen menekülnek emberek, és ahol pusztulás, nyomor fogad és számos biztonsági kockázat is leselkedik rád. Miért mész?

– Tizenhét éve járok Szíriába. Sok barátom él ott, keresztények, szunniták, alaviták. Mindannyian otthon maradtak és otthon is akarnak maradni.

Őket még 2002-ben ismertem meg, amikor ösztöndíjjal tanultam egy évig Damaszkuszban. A legnehezebb években is kapcsolatban voltunk, egyikükből sem lett illegális bevándorló. A sorsukat együttérzéssel követem; tavaly nyáron közel hatmillió forint értékű adományt adhattam át a damaszkuszi keresztény gyermekek megsegítésére, hála az adakozó és nyíltszívű magyar családoknak, akiket megszólított a kezdeményezésem. A magyar kormányzat azzal, hogy a helyi közösségeket erősíti, a lehető legtöbbet teszi. Az otthon maradottakat ugyanis nemcsak nyolc éves borzalmas háború, hanem gazdasági szankciók is sújtják, amelyek csupán a kivándorlást ösztönzik.

Sokakat ismerek, akik csak most kezdik fontolgatni a gazdasági migrációt, mert nem látják a perspektívát, az újrakezdés lehetőségét. Ezekkel a szankciókkal egy sokat szenvedett népet büntetnek és ösztönzik a kivándorlást. Ami a biztonságot illeti: csak a kormány által ellenőrzött területeken járok, ahol nagyon sok a belső ellenőrzés, de a biztonság gyakorlatilag helyreállt. Hallgatok a helyiekre, és mindig minden szabályt betartok.

 

– Számos helyen jártunk már együtt terepen, Macedóniában, Szerbiában, Görögországban, Törökországban. Egyik esti sétánk alkalmával egy magát szírnek mondó férfi megszólított, mire te olyan keresztkérdést tettél fel neki arab nyelven, amitől az illető a szélnél is sebesebben elillant a helyszínről. A félelemnek van helye az életedben?
– Ami rajtam múlik, attól nem félek. Bízom a józanságomban és az erkölcsi ítélő képességemben. Úgy érzem, ha a magam érdekében átlépnék bizonyos határokat, akkor elveszteném a belső iránytűmet, engem pedig csak az vezet. Szigorú az értékrendem, ez a legfontosabb családi örökségem. A szüleimnek végtelenül hálás vagyok, hogy egyszem leánygyermekükként minden választásomban, döntésemben támogattak. Persze felmerül a kérdés, hogy mi van, ha veszélyes helyzetbe kerülök. Egyrészt nem kísértem az Istent, azaz csak akkor fogok bele bármibe, ha legalább elméletileg biztonságos. Másrészt, ha a félelem irányítana, akkor el kellene búcsúznom a hivatásomtól.

A hivatásom az, hogy elősegítsem a világ előítéletmentes, racionális megismerését. Ezért vallom, hogy aki szír, annak a legjobb, ha Szíriában él. Ezt elmondtam, nekik is.

Édesanyám a második világháborúban született, 1944-ben, amikor Nyíregyházát bombázták, és súlyos retinasérülés miatt megvakult. A nagyszüleim megéltek két háborút, egy forradalmat, kitelepítést, vagyonelkobzást, házkutatásokat. Ilyen háttérrel azt mertem a szíreknek mondani, hogy igen, a földi pokol, ami ott történt – de abban a pillanatban, amikor áldozatként tekintenek magukra, sőt, a világon egyedülálló áldozatként, akkor elvesznek. Meglepő vagy sem, elfogadták.

 

– Hívő keresztényként miként vélekedsz a történelmi egyházaink előtt álló feladatokról, ami az Európában egyre erősödő iszlám jelenlétét illeti?
– Mostanában arról beszélek előadásaimban – ha meghívnak valahová –, hogy mire válasz az iszlám Európában. Azt kell mondanom, hogy sajnos sok mindenre. Minden vallás három összetevője a spiritualitás, a hitélet és a gyakorlat. A hitélet alatt a liturgián való rendszeres részvételt, bizonyos szabályok és előírások betartását értem, amelyek a nagyszüleink hétköznapjait még teljesen meghatározták. Mára a kereszténység, legalábbis annak nyugati változata egy elitista, jótékonykodó filozófiává silányult. Nem mindenütt és nem mindenki számára, de az általános trendekről is beszélnünk kell.

A keresztény kultúra ugyanis messze nem egyenlő a kultúrkereszténységgel. Ez egy csapda, ami miatt a nyugat-európai, középosztálybeli keresztények migrációpártiak.

Habib Malik libanoni keresztény történésztől olvastam a következő gondolatot: egy vallás helyét nem veheti át egy ideológia, egy vallás helyét csak egy másik vallás veheti át. Ezt a megállapítást teljes mértékben alátámasztják azok az indokok, amiket az iszlámra áttérő emberektől hallottam. Ha a szabálykövetést, fegyelmet és liturgiát kisöprik a nyugati kereszténységből, és egy ezoterikus-humanista jótékonyságba menekülnek, akkor az lelki öngyilkosság. Ugyanis nemcsak a spiritualitás határozza meg a gyakorlatot, hanem a vallásgyakorlat is meghatározza a lelkiséget.

 

– Huntington vagy Fukuyama világát éli jelenleg Európa? A civilizációk összecsapásának vagyunk szemtanúi, vagy tényleg vége az európai történelemnek?
– Eltérő vallások és eltérő kultúrák egymás kihívói. Ahogy a magyar szólás tartja: két dudás egy csárdában nem fér meg. A tereket amennyire lehet, el kell különíteni, és a kapcsolatokat le kell szabályozni. Az erőviszonyok folyamatosan változnak, ez egy dinamikus játszma. Senki sem bízhatja el magát.

Egyes nyugat-európai országok vezetői a gyarmati hagyományokban bízva biztosak abban, hogy kontrollálni tudják a bevándorolt tömegeket. Egyre gyakrabban érik őket meglepetések.

Úgy érzem, az emberek életösztöne nem a konfrontáció irányába hat még akkor sem, ha egyébként nem szívlelik egymást. Viszont vészterhes azt gondolni, hogy az értékek tagadása teremti meg az együttműködés közegét. Nem hiszek az elméletekben, a praktikus, racionális megoldásokban annál inkább. Robert Frostot idézve „A jó szomszédság záloga a jó kerítés.”

– Játszhat-e Közép-Kelet-Európa jelentősebb szerepet az európai porondon?
– Az, ami a klasszikus európai kultúráról eszünkbe jut utcák, terek, épületek, öltözködés, művészet, stílus vonatkozásában, az Nyugat-Európa városaiban már elveszett, s lassan a falvaiban is. A most születők számára Európa a Lajtán innen fog kezdődni.

– Márciusban Balázs Béla-díjban részesült, és az ünnepi alkalmak lehetőséget kínálnak a visszatekintésre is. Mely alkotások jelentik az ön számára az eddigi életműve legfontosabb sarokköveit?
– Szerencsés vagyok, hiszen nagyon sokféle filmet készíthettem a pályám során, márpedig minden egyes forgatás lehetőséget kínál valami új kipróbálására, a tudásunk tökéletesítésére. Mindegyik filmem közel áll hozzám, de az első, nagyobb részben amatőr szereplőkkel forgott Romani Kris – Cigánytörvény különösen meghatározó a pályámon. Kimondottan szerettem dolgozni a Liszt Ferenc végnapjait bemutató Utolsó rapszódián, a Securitate kereszttüzébe kerülő erdélyi család kálváriáját bemutató Januson, a vígjátékok közül pedig a kelet-európai humorral elbeszélt Papírkutyák a legkedvesebb számomra. Amikor azonban értesültem a díjról, nem erre gondoltam. Az első reakcióm az volt, hogy minden bizonnyal visszavonhatatlanul öregszem.

– Inkább úgy fogalmaznék: egyre tapasztaltabb. A nyolcvanas évek első felétől fogva vesz részt különféle produkciók készítésében. Mi változott ez alatt a csaknem négy évtized alatt a munkája technikai feltételrendszerében, praktikumában, és mi az, ami ugyanúgy maradt?

– A filmezésben rohamos gyorsasággal változik minden, ami viszont biztosan megmarad: ez sosem lesz magányos műfaj.

A rendező egymaga nem elég ugyanis ahhoz, hogy olyan komplex művet hozzon létre, amilyen a mozgókép, ezért a rendező feladata elérni azt is, hogy a stáb körében minél többen magukénak érezzék az aktuális munkát. Hiszen, ha mindenki számára fontossá válik egy projekt, az látszódni fog a végeredményen is.

Ami pedig a változásokat illeti, gyermekkorom óta a filmes világ közelében élek, és úgy látom, egyre több a futószalagon készülő munka. Ez nem becsmérlés, hiszen a megélhetés biztosítása érdekében olykor ilyenekben is részt kell venni. Az viszont tény, hogy ilyen esetben kevesebb idő és lehetőség kínálkozik egy-egy történet kibontására, egy-egy karakter mélységeinek megmutatására.

– Béres József, a Béres-csepp feltalálójának alakja mély és gazdag, nem véletlen, hogy több dokumentumfilm készült már az életéről. Kósa Ferenc, Mészáros Miklós, valamint a mostani sorozat alkotótársai, Petényi Katalin és Kabay Barna is forgattak portrét a feltalálóról. A Cseppben az élet mennyiben épít ezekre, mennyiben alapul az azonos címmel megjelent Béres-életrajzon, és milyen arányban tartalmaz fikciós elemeket?
– Ha egy életművet többen is feldolgoznak, az egyértelműen jelzi, hogy jó alapanyagról, érdekes, elbeszélésre érdemes történetről van szó.

 

Amikor olyasvalakiről készül film, akinek alaposan dokumentált az élete, nem lehet a valóságtól radikálisan elszakadni. Béres József esetében pedig, akinek a személyes példája, sorsa máig értékes üzenetet hordoz, egyenesen vétek lett volna megtenni ezt.

Persze nyilvánvaló, hogy minden filmen elbeszélt valós történet egyszersmind dramatizált is, így aztán nem minden figura és nem minden esemény tűpontos tükörképe a valóságnak. Amennyiben viszont hiteles, és adott helyzetekben komolyan felmerülő dilemmákat mutatnak meg, szerintem ezeknek az apró változtatásoknak is helyük van a dramaturgiai felépítményben. Ennek szellemében láttunk hozzá a Cseppben az élet forgatókönyvéhez is, amelynek a megírására a Kabay Barna és Petényi Katalin nevével fémjelzett dokumentumfilm bemutatása óta készültünk. A forgatás előtt egy különösen érzékeny szűrőn is átment ráadásul a szkript, hiszen Béres József hozzátartozóival is konzultáltunk róla. Jó visszajelzés volt, hogy ők is bizalmat szavaztak a filmnek.

– A Cseppben az élet nemcsak biográfia, hanem a napraforgótáblás, napsütötte és szorongásokkal teli, vidéki Kádár-kor kontúrjai is kirajzolódnak. Béres József küzdelmes évei egybeesnek az ön gyerekkorával.
– Határozott emlékeket őrzök erről a korról, és nem kizárólag Budapestről egyébként, hiszen rengeteg időt töltöttem Tolna megyei nagyszüleimnél és a Balatonnál is. A vidéki elvtársak mindenben alárendelték magukat a rettegett budapesti pártvezetésnek, és annak, hogy jól mennek a dolgok, az volt a jele, ha a fővárosban nem foglalkoztak velük. Ezért is okoz pánikot a helyi politikacsinálók körében Béres külön útja. Jellemzőnek gondolom, hogy akkoriban egy-egy kisebb település szűk keresztmetszetű értelmisége rendkívül szoros és kölcsönösen függő viszonyban állt egymással, és ezt a motívumot igyekeztünk megmutatni a filmben is. Azt hiszem, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek vidéki értelmiségének élete történelmünk játékfilmen kevéssé dokumentált időszakai közé tartozik, ezért arra törekedtem, hogy a lehető leghitelesebben mutassuk be a szocializmus hazugságokkal és intrikákkal terhes hétköznapjait.

Igyekeztünk olyan helyszíneket találni, amelyek visszaadják ennek a világnak a hangulatát, ezért zömmel vidéken – Cegléden, Nagykőrös környékén vagy Tökölön – forgattunk. Mintha időutazáson vettünk volna részt, hiszen ezeken a helyeken egy letűnt kor élő nyomaira bukkantunk.

– Az egyik epizódban tréfásan „szocialista Frankensteinnek” nevezett Béres éjszakába nyúlóan kénytelen a munkahelyén maradni, hogy az agronómusi teendői mellett a kutatásaival is haladjon. Mintha sokakhoz hasonlóan „fusizna” tehát, az egyik jelenetben pedig krumplilevest kanalaz, Kádár kedvencét. Mégiscsak a korszak koordinátarendszerében kell boldogulnia. Hogyan volt képes elkerülni a Kádár-kor zsákutcába vezető életút-modelljeit?
– A Kádár-kor nem tűrte a rendszer előírásaitól eltérő gondolkodást, és azokkal sem tudott mit kezdeni, akik elszántságuknak, elképzeléseiknek és kitartásuknak köszönhetően képesek voltak kiemelkedni a szürke tömegből. Béres konfliktusainak jelentős része éppen ebből fakad. A hatvanas és a hetvenes évek a progresszív gondolkodás helyett a henyélésnek, a lébecolásnak kedvezett – és részben ebből fakad a ma felé irányuló nosztalgia is.

Béres József amiatt válik a rendszer szemében problémássá, mert nem hajlandó engedni az értékrendjéből. Klasszikus Dávid és Góliát-történet az övé, vagyis időtlen konfliktushelyzetet jelenít meg, ami meggyőződésem szerint rendkívül aktuális a mi globalizált és digitalizált világunkban is.

Sokan kapaszkodókat keresünk, mert el vagyunk veszve az információs kavalkádban. Az az egyszerű, de morális szempontból kikezdhetetlen világnézet, amelyet Béres József igazságszeretetével, elkötelezettségével, szorgalmával, hazaszeretetével, a családjához és a gyökereihez való ragaszkodásával képvisel, rendkívül aktuális és példát jelenthet mindnyájunk számára.

 

– Odatehetjük-e mindezek mellé a hitet, hiszen a széria több ponton sejtetni engedi Béres vallásosságát is.
– Béres Józsefnek a hit is hozzátartozott az értékrendjéhez. A családja mellett ez jelenthette számára a legfontosabb támaszt. Meggyőződésem, hogy a hite is segítette a rá zúduló igaztalan támadások elleni harcban. A Béres-csepp kifejlesztésével rendíthetetlenül segítette a betegek és a rászorulók életét.

– A Cseppben az élet televízióra készült. Az idei Oscar-kampány egyik legfontosabb kérdése éppen az volt, hogy díjat nyerhet-e egy, a Netflix által forgalmazott alkotás. A streamingszolgáltatók tehát már a spájzban vannak. Hogy látja, a szélesvászonnak végleg bealkonyult?
– Örömmel követem azt az évek óta megfigyelhető tendenciát, hogy elmosódni látszik a határ mozifilmek és televíziós produkciók között. Technológiailag sem könnyű már szétválasztani a két formátumot, így aztán egy ideje szakmabeliként sem egyszerű megmondanom, hogy mozis vagy épp tévés forgatást látok-e Budapest egy-egy lezárt utcáján.

– A Béres-film részei egy ideig megtekinthetők még a Médiaklikk honlapján. Mi lesz ezt követően a Cseppben az élet sorsa?
– A széria elérhetővé tehető egyéb digitális platformokon is, illetve a DVD-kiadás sem kizárt. Én arról sem tettem le, hogy a leforgatott anyagból egy egész estés, nagyjából száz-száztíz perces változat is készüljön. Talán a Béres-film is igazolja majd, hogy a mozi és a televízió között egyre egyszerűbb az átjárás.

– A Pesti Vigadóban ön vezényli a Concerto Budapestet, az orgonát pedig a testvérbátyja, a Németországban élő Jozsef Acs zongoraművész szólaltatja meg április 17-én. Olyan szólisták működnek közre a hangversenyen, mint Sümegi Eszter, Fekete Attila és Haja Zsolt, valamint Homoki Gábor brácsaművész. Mi az apropója ennek a különleges koncertnek?
– Olyan alkalom ez, amilyen nem adódik még egyszer. Leoncavallo halálának századik évfordulójára emlékezünk ezzel a Requiemmel, amely ebben a nagyzenekari változatban világpremier. Az egész koncert azért születetett, hogy a bemutatót Magyarországon tarthassuk meg. Olaszországban is előadjuk ugyan a Pavarotti Színházban, Luciano halálának előestéjén, szeptember 5-én, és közönség elé visszük Dél-Amerikában meg Dél-Koreában és valószínűleg Fehéroroszországban is… de végtére is magyarok vagyunk!

– Ön és a testvérbátyja fiatalon, szinte gyerekfejjel hagyták el az országot, igaz?
– Amikor a bátyám 18 éves lett, felkínálták számára a világhírt azzal a feltétellel, hogy belép a pártba, ám mivel ezt nem tette meg, elzártak előle minden lehetőséget. Nem maradt más, mint a disszidálás. Az 1972-es müncheni olimpia szolgáltatta az alkalmat arra, hogy kimenjen, méghozzá úgy, hogy a magyar tornászválogatott zongoristája lett. Nem akart végleg kinn maradni, de miután én is elhagytam az országot, rádöbbent, hogy nem jöhet haza többé. Én viszont mindenképpen menni akartam, mert itthon nem volt semmi lehetőségem.

– Tulajdonképpen nem járt rosszul azzal, hogy nem jutott be annak idején a Zeneakadémiára, hiszen Olaszországban három egyetemre is felvették. Ön is így gondolja?
– Különös kegyelemként éltem meg, hogy Milanóba kerültem, és a Scalában kezdhettem statisztaként.

Viszont soha nem vezényeltem ott, emberi számítás szerint most már nem is fogok, de annyi minden más jót és szépet kaptam a Gondviseléstől, amiért csak hálás lehetek! Nem szabad telhetetlennek lenni.

– Dolgoztak valaha együtt a bátyjával?
– Édes Istenem, hát hogyne! Karmesterként számos lehetőségem volt meghívni őt mint szólistát az olasz koncerttermekbe. Még egy világpremier fűződik a nevünkhöz, mert a bátyám elkészített egy befejezést Liszt befejezetlen zongoraversenyéhez, a De profundishoz, amin 15 éven át dolgozott. Mások is megalkották a darab befejezését a saját felfogásuk szerint, a bátyámé abban tér el a többi megoldástól, hogy nem egy hatalmas fortéval végződik, hanem visszatérő de profundis-témával. Liszttől nem lehet idegen ez a lelkület, hiszen az életét harmadrendi ferencesként fejezte be.

– Jozsef Acs Kodály magántanítványa volt, ugye?
– Szabolcsi Bence zenetörténész a magyar nép Mozartjának nevezte. A Zeneakadémia rendkívüli tehetségek osztálya vele és Perényi Miklóssal indult. Ha itthon maradhatott volna, biztos vagyok benne, hogy a magyar zenei élet meghatározó alakja lehetett volna. Németországban nem volt könnyű élete, két házasságából hét lánya született. Miután az első felesége elhagyta, ott maradt öt pici lánnyal, akik közül a legnagyobb is még csak tízéves volt.

Így aztán a bátyám tíz évig csak apa volt – de a Jóisten előtt szerintem ez többet ér, mintha végigzongorázta volna a világot.

Látja, én így éltem le az életem: egy bőröndből élve, egyik nap Olaszországban ébredve, a másikon Koreában. Ő ezt nem bírta volna. Már én se nagyon bírom, de ezt a bemutatót még mindenképpen meg akartam csinálni, mert olyan sokra tartom ezt a darabot.

 

– Hogyan jellemezné ezt a Leoncavallo-művet, amely a műsorban megszólal?
– Verdi után monumentális, nagy lélegzetű requiemet írni lehetetlen vállalkozás, ezért lett Puccini Requiemje is egészen más, kamarazenei jellegű. Tudjuk, hogy Leoncavallót Umberto király meggyilkolását követően kérték fela darab megírására, de hogy miért vették el tőle a megbízást, azt homály fedi. A Requiem kézirata eltűnt, viszont a zenei anyaga fennmaradt: találtunk három eredeti tételt, ami kamarazenekarra íródott, jobban mondva néhány hangszerre: két vonósra, egy klarinétra és az orgonára. Hogyan jellemezném? Tonális mű, nagy, megrendítő pillanatokkal – és ha ezt nem lehet megérezni az előadáson, az az én hibám.

Ez a mi drámánk: karmesterként egy lehetőséget kap az ember. Nagyon sok múlik az előadáson. Akkor van esélye a műnek a továbbélésre, ha az előadás katarzist ad.

Azt szeretném, hogy ez a darab ne miattunk éljen tovább, hanem Leoncavallo miatt – máskülönben elveszett!

– Az első három tétel tehát eredeti, a többit töredékekből építették újjá?
– A szöveget megtaláltuk, és azt a célt tűztük magunk elé, hogy a nyomára bukkanjunk annak a zenei anyagnak is, amit Leoncavallo a latin szöveg alá odafirkantott. Azt vettük észre, hogy a szöveg tökéletesen ráillik olyan zenei motívumokra, amelyeket a későbbi, kevésbé ismert operáinál használt fel: például a Zazában, az I Mediciben, amit én is csak kottából ismerek, valamint utolsó művében, az Oidipus Rexben. Olyan témákat találtunk ezekben az operákban, amelyek szerintünk egyértelműen a Reqiuemhez készülhettek. Miután visszavonták Leoncavallótól a Requiem megbízását, szerintünk nem dobta el ezt a szép zenei anyagot, ha már egyszer elkészült, hanem újrahasznosította.

– Nevezhetjük átiratnak, ami a Vigadóban megszólal?
– Ne hívjuk annak; inkább befejezése egy nyitva hagyott műnek. Újjáépítése, rekonstrukciója, meghangszerelése. Leoncavallo szövegéhez Leoncavallo-dallamokat társítottunk, igaz, hogy a befejezetlen tételeket a bátyám fejezte be. Én csak prozódiai kérdésekben segítettem neki.

– A koncert másik darabja, a Harold Itáliában a brácsát állítja szólószerepbe, ami nagyon nem szokványos. Hogy kerülhetett ez a kissé mellőzött hangszer szólószerepbe?
– Megbocsásson, az én véleményem szerint a brácsa Mozart óta a legfontosabb hangszer! A legszebb szólamokat ugyanis Mozart nem a témába írta, hanem az ellenszólamokba, brácsára. Karmesterként a brácsát szeretem legjobban, de ez a személyes véleményem. De magának igaza van, nem íródtak igazi versenyművek erre a hangszerre. Ez sem született volna meg, ha Paganini nem kéri fel a megírására Berliozt.

Az „ördög hegedűse” ugyanis fantasztikus brácsás is volt, s hogy milyen gitárművész lehetett, csak abból tudjuk, hogy milyen darabokat írt erre a hangszerre – csodálatosakat!

Egyszer vett egy Stradivari-brácsát, és felkereste Berliozt, aki akkor már befutott zeneszerzőnek számított, hogy írjon neki egy művet. Csakhogy Berlioz jobban szerette a zenét, mint Paganinit – nem Paganinire írta tehát a darabot, hanem egy nagy szimfóniát szerzett, hatalmas szólórészekkel ugyan, de nem olyanokkal, amelyek kiemelnék a hangszeres művész bravúrját, hanem olyanokkal, amelyek a zenemű egészét szolgálják. Paganini csalódott volt, könnyűnek találta, el se játszotta. Ám az élet mindig tartogat meglepetéseket: idősen, a halála előtt elment Berliozhoz, bocsánatot kért tőle, még le is térdelt előtte, és hatalmas pénzajándékot is adott neki, ami éppen akkor nagyon jól jött a zeneszerzőnek.

 

– Egyszer azt mondta, ön az olasz operára született. Ez mit jelent?
– Mindenki alkalmas valamire, de nem vagyunk mindenre alkalmasak. Én Mahlert minek vezényeljek, amikor nem tudom jól vezényelni? Egyszer, amikor fölkértek rá, vezényeltem ugyan az Ötödik szimfóniát sajnos, de én abban nem tudok olyat nyújtani, amit mások ne tudnának jobban. Brahms Német Requiemét is felajánlották többször, de hát én azt nem tudom olyan jól elvezényelni, mint sokan mások.

Néhány karmester azt hiszi, hogy mindenre alkalmas, de legyünk őszinték: erre csak Toscanini volt képes és Bernstein, akinek a kislábujjától a feje búbjáig minden porcikájában zene volt.

– Hűségesen ápolja Luciano Pavarotti emlékét, akiről halála tizedik évében Magyarországon is egy koncerttel emlékezett meg a Zeneakadémián. Miért tartotta ezt fontosnak?
– Két évvel ezelőtt, az évforduló évében nagyon kevés koncertet tartottak, ráadásul a legtöbbre nem is operaénekeseket hívott meg a második felesége, hanem popénekeseket, mert sajnos ez a hölgy ebben a világban jártas, és Lucianot is bevitte ebbe az ördögi körbe. Nem véletlen, hogy Pavarotti a halálos ágyán azt írta egy cédulára: „Szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint operaénekesre.”

– Végezetül engedjen meg még egy kérdést: ahhoz, hogy a zene a zeneszerző szándéka szerint szólaljon meg, nem elég, ha jó muzsikusok állnak össze. Mi kell egy jó előadáshoz?

– Tudja, mi kell ahhoz? Liszt Ferenc szavaival élve: kegyelem és alázat. És az, hogy az előadóművész összekötő kapocs legyen Isten és az ember között.

De azt is mondhatnám, nem kell más hozzá, mint szerelem! Kémia, egymásra hangolódás, összhang. És ezért meg kell dolgozni. Enélkül az előadás csak szerelmeskedés lesz.

Vásár és húsvéti sokadalom Budapesten

Színes családi programokkal, hagyományőrző foglalkozásokkal, néptánc bemutatóval és felvonulással, gasztro show-val, koncertekkel vár idén húsvétkor is mindenkit a Várkert Bazár. A színpadon Gólyalábas utcaszínház, Czinege Tamás gasztroshow-ja és maszkos óriásbáb-előadást láthatunk. A húsvéti hagyományok népzenével és néptánccal elevenednek meg azon a felvonuláson, amely a Clark Ádám tértől indul a Várkert Bazárig szombaton 13 órától és hétfőn 11 órától. Napközben pónilovaglás, kézműves foglalkozások, gyerekjátszótér, állatsimogató, mesterségbemutatók is színesítik a kínálatot. Estéként a nagyszínpadon koncertek várják az érdeklődőket. Fellép többek között a Pély Barna Trió, Pannonia Allstars Ska Orchestra, a Parno Graszt és a Firkin is.

A Budapesti Tavaszi Vásár programjait a Vörösmarty tér felújítása miatt idén nem egy, hanem négy helyszínen rendezik meg: a Vigadó tér környékén, a Duna-korzón, a Fővám téren és a Deák téren a korábbi években már megszokott vásári hangulatot élvezhetik a látogatók. A kézművesek pavilonjaiban a húsvéti kultúrkörhöz kapcsolódó hagyományos és dizájntermékeket csodálhatjuk meg, a vendéglátósoknál pedig az ünnephez kapcsolódó ételeket kóstolhatunk. A Duna-korzón felállított színpadon koncertekkel, iparművészeti bemutatókkal, népzenei és néptáncos műsorokkal találkozhatunk. A Városháza parkba inkább a gyerekekkel érkezőket várják előadásokkal és kézműves játszóházzal, ahol húsvéti ajándéktárgyakat, játékokat készíthetnek.

Kiállítások, ahol újra gyerekek lehetünk

A Magyar Természettudományi Múzeumban Európa legnagyobb, Lego-kockákból épített utazó kiállítását láthatjuk. A látványos bemutató nemcsak a modellek méretével, hanem témáival is újat kínál. A tárlat több mint 100 modellje között találunk 900 ezer kockából készült, hatméteres Batmobilt, az Air Force One 11 méter hosszú, egymillió kockából felépített mását, megelevenedik Gotham City hatalmas városa, láthatjuk a Csillagok Háborúja sorozat leghíresebb hajóit és alakjait, valamint a Pókember, a Vasember és a 2,5 méter magas Hulk életnagyságú modelljeit is. A kiállítást nyomógombokkal működtethető szerkezetek és interaktív makettek teszik még látványosabbá.

 

A Mezőgazdasági Múzeumban a Varázslatos világűr – Csillagközi kaland látványos kiállításába lépve egy galaktikus kaland részesei lehetünk. Bebarangolhatjuk a Naprendszert, sőt, elmerészkedhetünk a Tejúton is túlra, miközben furfangos feladványok és kozmikus kihívások teszik próbára bátorságunkat, tudásunkat és érzékeinket. Küldetésünk célja, hogy az egyes űrkikötőket érintve megfejtsük a mindenség titkait, begyűjtsük a fényjeleket, majd szerencsésen visszatérjünk a Földre. Belépéskor a látogatók szöveges játékfüzetet kapnak, mellyel lépésről lépésre kerülhetnek egyre közelebb a célhoz.

Húsvéti hagyományok

A Szentendrei Skanzenben már április 16-án megkezdődnek a programok. A tavaszi témahét központi témája a húsvéti készülődés és a nagyhét szokásainak bemutatása 10 élő múzeumi helyszínen. A Skanzen portáin megelevenednek a böjti időszak, a virágvasárnap és a nagyhét szokásai, ízei, játékai.

A Skanzen húsvét programjainak középpontjában legősibb húsvéti jelképünk, a bárány áll. Lesz bárányszépségverseny, pásztorkutya-bemutató és pásztoros játékok. A tojásberzselés, írókázás, pingálás mellett pedig pásztorbotot, tarisznyát és gyapjúbárányt is készíthetnek a résztvevők. Mesterségbemutatók, gólyalábasok és mesemondók is szórakoztatják a közönséget és koncertet ad a Szélkiáltó, a Meszecsinka és a Tázló Együttes.

Az ópusztaszeri Emlékparkban a Szeri Húsvét kicsiknek és nagyoknak is kellemes kikapcsolódást ígér, felejthetetlen környezetben. A skanzen utcáján sétálva húsvéti tojásfestés, kalácssütés, ételszentelés, régimódi locsolkodás, bábszínház, mesekert, lovaskocsizás, népzene és néptánc várja a rendezvényre érkezőket. A Nomád Parkban X. századi tevékenységeket próbálhatunk ki, lőhetünk íjjal, emellett lesz kézi orsózás, rokkázás és szalagszövés is. A Lovaspályán a lovasbemutatón megismerhetjük a nomádok félelmetes harcmodorát, fegyvergyakorlatait és lovasjátékait. A Puszta Háza kiállításaival a természet értékeit mutatja be, a Madármegfigyelési nap keretében solymász- és méregkereső kutya bemutató is lesz.

 

Különleges míves tojások

A Baranya megyei Zengővárkonyban működő Míves Tojás Múzeum egyedülálló gyűjteményét nem csak húsvétkor érdemes megnézni. A mintegy 2400 kiállított darabot számláló gyűjteményben olyan különlegességeket is láthatunk, mint az ún. utaveszett, a hucul mintás, a karcolt, a bőcsi írott, a viaszlevonatos, a temperával festett, a patkolt, a mag- és szalmarátétes és a dróttal díszített tojások. A múzeumban a nagyhéten minden nap tartanak tojásdíszítő bemutatókat: a fémrátétes díszítés, közismert nevén a tojáspatkolás hétfőtől szerdáig, a magrátétes díszítés pedig csütörtökön és pénteken szerepel a programban. A látogatók kipróbálhatják a hagyományos hímes tojás mintákat játékosan ismertető hímestojás dominót, memória játékot vagy a Hímestojás négyzetet. Húsvét hétfőn 15 órakor a Zengővárkonyi Népiegyüttes "Húsvéti Locsoló" című néptáncos műsorával szórakoztatja a látogatókat a múzeum előtt.

Húsvét a várban

A diósgyőri vár ünnepi programjai már nagyszombaton elkezdődnek. Mesteremberek népesítik be a várudvart, megnézhetjükk, hogyan dolgozik a kovács és a fazekas, megismerkedhetünk a középkori gyógyászat rejtelmeivel, és megnézhetünk a nagypénteki János-passió előadására való készülődés jeleneteit. Vasárnap és hétfőn hagyományos húsvéti programokkal várják a látogatókat: részesei lehetünk a locsolkodásnak, tojást festhetünk, nyuszit simogathatunk, megleshetjükk, hogyan dolgozik a tojáspatkoló. A gyerekek kipróbálhatják a csigafuttatót, a teknőhorgászatot, a hordóhúzogatót, a középkori kalapdobálót és az ágas mérleget is. Naponta négy alkalommal rendhagyó vártúrákat tartanak, az egyes termekben érdekes korabeli történeteket hallgathatunk meg. A hangulatról az Agyagbanda és a Számadó zenekar gondoskodik, aki kedvet érez hozzá, az a táncházba is bekapcsolódhat. Hétfőn a Tardi Pávakör tagjai elevenítik fel a matyó hagyományokat és dalokat, bemutatják, milyen volt régen a locsolkodás.

 

Indul a hajózási szezon

Április 19-22. között ingyenes programsorozattal, a már hagyománynak tekinthető Húsvéti Nyuladalommal ünnepel Siófok. Kézműves programok, játszópark, gyerekkoncertek, sport és táncbemutatók, estkénként pedig könnyűzenei koncertek szórakoztatják a közönséget. A négy nap alatt kézművesek és gasztrokereskedők is várják a látogatókat a Fő téren, húsvétvasárnap pedig elstartol a IV. Tojás- és Nyúlfutam is a Balatuning Egyesület szervezésében. A tavaszi szünet idejére időzítve, április 17-24. között ingyenes Szünidei Szöszmötölővel is készülnek a gyerekeknek a Kálmán Imre Kulturális Központban.

2019. április 20-án ünnepélyesen elindul az első hajó Siófokról Balatonfüredre, ezzel megnyitva a 173. balatoni hajózási szezont. A négy napos hétvégén húsvéti séta- és gyerekhajókat is indítanak Siófokról, és egy érdekes vízi sportot is kipróbálhatunk, a SUP-ot, azaz az állószörpöt. Még több húsvéti és tavaszi szüneti balatoni programért kattints ide>>

– A nemzet fogalma a „nemzeni” igéből ered, nem véletlenül. De mi történik egy nemzettel, ha kezdi elfelejteni az élet továbbadásának ősi imperatívuszát?
– A kérdésben benne feszül a logikus válasz is, de szerintem csak azért se térjünk vissza a nemzethalál víziójához. Nagyon sokáig szinte meghatározta a magyar közérzetet, közgondolkodást ez a negatív érzés. Eltemettek minket külföldről is, belföldről is, de nem lett igazuk. Töretlen volt a nemzet életképessége, annak ellenére, hogy a jövőkép az elmúlt két évszázadban többször is megbicsaklott. Néha úgy érzem, hogy szükségünk is van ilyen megrázó, tragikus élményekre, mert akkor térünk észre; persze mégse gondolom, hogy nekünk Mohács, Világos, Trianon vagy újabb és újabb megszállás kellene. Talán e nélkül is észhez térünk, és ebben kulcsszerepe lehet a személyes példamutatásnak.

– A történelemkönyvek minden esetben utalnak a demográfiai krízisre is hanyatló történelmi korszakokban, a birodalmak bukása kapcsán. Mennyire ok vagy következmény egy válságkorszakban a népességfogyás?

– A népességfogyás minden civilizáció bukásában döntő szerepet játszott, amennyire tudom, az egyiptomi, maja és görög-római civilizáció esetében is így volt. De legalább ilyen fontos volt az egyes civilizációk belső meghasonlása, belterjes degenerálódása.

Sokan ennek konkrét jeleit látják ma Nyugat-Európában, Észak-Amerikában. És bizony kár lenne azt hinni, hogy ez a mai körülmények közepette határokkal megállítható. Ez csak a nemzetek mentális erejével állítható meg, annak alapja pedig az egészséges önismeret, önérzet, önbizalom.

– A magyar nemzet történelme során miképp alakult a gyermekvállalási kedv? Milyen tényezőknek köszönhető, hogy annyi hányattatás után is itt él ez a rokontalan nemzet a Kárpát-medencében?
– A magyar nemzet több demográfiai krízist is átélt. A tatárjárás és a törökdúlás kiemelkedett ezek közül. Nem kizárólag „szaporodással”, biológiai eszközökkel próbáltuk pótolni a veszteséget – az nem lett volna elegendő –, hanem a nemzet küldetésének, nagyságának, jövőjének átélésével. Ennek fundamentuma a magyar kultúra volt, amely az európai magas kultúra nívóján fogalmazta meg a táncokban, énekekben, mesékben a jövő, a szerelem és a gyermek szépségét – a kis falvakban, a palotákban, polgárházakban, kúriákban is. A nagy baj akkor következik be, amikor ezt a kultúrát, ezt a jövőképet veszítjük el. Nagy erők dolgoznak ezen, de mégse sikerülhet.

– Fekete Gyula már évtizedek óta kongatta a vészharangot a legújabbkori magyar demográfiai tendenciákat vizsgálva. Mikortól indult a lejtmenet, és milyen történelmi, politikai okok befolyásolták ezt a folyamatot?
– A Kárpát-medencében még mindig a magyarság a legnagyobb nemzet, de a 20. század kétségkívül tragikus negatív folyamatokkal is járt. Ennek alapja, kiindulópontja Trianon. Azóta mintha állandó defenzívába szorultunk volna, és újra előkerült a megsemmisülés veszélye. Sokféle választ keresett erre a nemzet és a megmaradt állam is. Több-kevesebb sikerrel. A szétszakítottság feloldására azonban csak ideiglenes megoldást találtunk, s a mai állapotok sem igazán bíztatóak. A legmegdöbbentőbb, hogy a magyarság drasztikus fogyása a kommunista diktatúrák bukása után gyorsult fel.

És az önfeladás, menekülés, dezertálás koránt sem csak az elcsatolt területek magyarságára jellemző. Az utóbbi harminc évben a határon túl rekedt nemzetrészből épp úgy kb. egymillió ember hiányzik, mint a zsugorított országból.

– Ön szerint milyen közösségi és egyéni tényezők hatnak leginkább a gyermekvállalásra, a családalapítási kedvre?
– A gyermek a legnagyszerűbb, folyamatos isteni teremtés, a jövő, maga az élet, a létezés értelme. Azok az édesanyák és édesapák tudják ezt, akik szülői a jövő ígéretének. Azok vállalkoznak tudatosan ilyen kalandra, akik érzik és akarják a jövőt. Hiszen ez egy egész életre szól. Nem félnek a jövőtől, bíznak magukban, bíznak a gyermekben, majd gyermekeik gyermekeiben, és bíznak a nemzetben, végső soron hisznek Istenben. Egyébként meg semmi, de semmi a világon nem ér fel a felelősséggel, szeretetben megélt anyasággal és apasággal, se vagyon, se hatalom, se hírnév, se az élvezetek hajszolása. Mint ahogy semmi, de semmi nem pótolhatja a magyar nemzetet.

 

– Ma az eddig biztosnak hitt struktúrák recsegnek-ropognak: itt az újkori népvándorlás, és jólétben növekszik, ám lélekben (és lélekszámban) fogyatkozik a keresztény világ. Milyen Európát lát maga előtt ötven, száz év múlva?
– Benne élünk abban a folyamatban, amikor megkérdőjeleződik egy kétezer éves civilizáció fundamentuma. És ahogy a korábbiak bukásakor, most is itt a külső kihívás, a külső hatás, a kapuk előtt a hódítók. És a kapukat most is kitárták, kitárnák. A korábbi, eltűnt kultúrák istenei, jelképes alakjai: Kecalkoatl, a tollaskígyó az aztékoktól, Icamná a majáktól, Ré és Amon Egyiptomból, Zeusz és Apollón az Olümposzról, s mind a többiek fáradtan tűrték a megaláztatást.

De Jézus más, őt nem lehet legyőzni, nem lehet megalázni, nem lehet megölni, mert nem harcol és nem uralkodik. Jézus szeret, és már vállalta értünk a szenvedést. Szóval optimista vagyok, talán kicsit változik, de Európa megmarad.

Ezt éppen mi, magyarok bizonyítottuk, ahol a földdel tették egyenlővé városainkat, templomainkat, dúlták fel királyaink sírjait: mégis itt vagyunk.

– Magyarország mai vezetése határozottan elutasítja az önfeladást, és nekifogott a negatív demográfiai tendencia megfékezésének. Hogy látja, mennyire fogékonyak a mai magyarok minderre? Képesek lehetünk-e a világ fejlett részét jellemző trend megfordítására?
– Minden negatív folyamat megfordulhat, minden gondolat igazsággá nemesülhet, minden aljasság, önzés, hazugság lelepleződhet. A szabadság erkölcs nélkül, az élet, a kultúra, a nemzet védelme nélkül a pusztulás szabadságává válhat. Látjuk a társadalmi, nemi, szellemi degenerálódás jeleit körülöttünk. A világ túl kicsi lett, hogy a homokba dugjuk a fejünket. Válasszuk a fátylas, a szemérmes jövőt. A szerelem mámor, a gyermek a megtisztulás. Ránk fér most már egy kis megtisztulás, s ilyenkor minden idegszálunkkal a gyermek felé kell fordulnunk, azaz a jövő felé. A szerelem felé. A nihilisták csak a delíriumot ismerik, ezért nem győzhetnek.

– Milyen lelki kapaszkodók segíthetnek abban, hogy merjünk igent mondani a jövőre?
– Mindenki tudja, akinek gyermekei vannak, miféle tulajdonságait vitték tovább az utódai. S kutatja, ha elég idős már, unokái melyik mozdulatában, pillantásában, gesztusában leli meg szerelmét vagy egykori önmagát. S bizony eljön az idő, amikor meglátja saját tekintetében, mozdulataiban, félelmeiben, rossz alvásában édesanyját vagy édesapját.

Csak egyetlen ilyen pillanat, mégis felölelhet egy évszázadot. Ez maga a történelem.

S akkor még nem is beszéltem nagyapáimról, akiknek dacos és szomorú tekintetére, járására, fájdalmaira és nevetésére is emlékszem. Örökké akarnak élni? Az időt nem a naptárak, hódítók, politikusok mérik, sokkal inkább a kisunokánk keze a kezünkben.

Az utolsó három jegyet sikerült megcsípnem A MITEM nyitóelőadására, a SlavaSnowshow-ra, és őszintén örültem annak, hogy helyeink a Fővárosi Nagycirkusz porondjától a legtávolabbi sorba szólnak, mert a gyerekeim leszögezték: csak akkor jönnek el, ha garantálom, hogy a bohóc nem szólít ki minket, és nem ér bennünket atrocitás, semmi olyasmi, ami egy bohócelőadás során a nézőket érni szokta. Ezt botor módon meg is ígértem, vesztemre, mert a SlavaSnowshow-ból nem lehetett kimaradni, még az erkélyülés biztonságosnak tűnő, leghátsó sorában sem. Mondjuk átgyalogolni legalább nem gyalogoltak át rajtunk úgy, mint az első sorokban ülőkön, és eső sem zúdult a nyakunkba, de a ruhánkból még mindig hópihék hullanak, holott több napja már annak, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban jártunk.

A jegyeink a technikusi helyiség ajtaja mellé szóltak, mégis meglepődtem, amikor az ajtónyílásban az egész cirkusz fölé magasodva megjelent Slava Polunin.

Vállát verdeső ősz hajával, hófehér körszakállával, kék-ezüst kaftánjában úgy mérte föl tekintetével a cirkuszt, mint valami nagyhatalmú varázsló a birodalmát.

A váratlan találkozás olyan döbbenetes hatást gyakorolt rám, hogy teljes természetességgel kezdtem alkalmazni olyan orosz szavakat, mint „zdrasztvujtye”, meg „pazsalujszta”, amikor Polunin utat kért magának a nézők között, pedig azt hittem, hogy annakidején juszt’se tanultam meg oroszul, és ami minden tiltakozásom ellenére mégis rámragadt, azt is rég befedte már a feledés jótékony homálya.

Nehéz lenne fölmérni, hogy kik voltak többségben: akik nevettek, vagy akik inkább sírtak az előadáson – Bozsik Yvette koreográfus utóbbiak közé tartozott, legalábbis ezt mondta a MITEM megnyitó után a Slava Polunin részvételével megtartott beszélgetésen, a Nemzeti Színházban. És a gyerekek bizony féltek is, szorongtak, hiszen nagy szívükkel a felnőtteknél is jobban átérezték a szomorú és magányos lények reménytelenségét, kiszolgáltatottságát, vágyódását, szenvedését – sőt, halálát –, amit a klasszikus, piros-sárga maskarába öltözött, kifestett arcú, piros orrú bohóc a szavak nélküli gesztusok egyetemes nyelvén megjelenített. És persze a felnőtteknél is önfeledtebben tudtak örülni a mennyország igézetének, a hatalmas, színes, levegőben úszó labdáknak is.

„Még a szomorúnak és félelmetesnek is helye van az élet ünnepében” – vallja az est megalkotója. Az élet ide-oda forgat minket, de a bohócok tudják a titkát annak, hogyan lehet megélni az élet teljességét a sors változásai közepette. „Mi, bohócok, megtanultunk boldognak lenni, és ezt próbáljuk feléleszteni az emberekben is.”

A bohóc Polunin értelmezésében az aktív létezés provokátora: ráveszi a mosónőt, hogy mosson, a festőt, hogy fessen… Szerinte bohócnak lenni nem munka vagy hivatás, hanem életállapot.

Habár színházát többnyire a bohócszínház műfajához sorolják, egy lényeges különbséget megemlít: míg a színészek szövegből tanulnak, a bohócok saját magukból, illetve a hétköznapok során szerzett tapasztalataikból építik fel a műsorukat. A bohócszínház alapanyaga tehát az emberi szenvedés: az a cél, hogy tudjunk nevetni azon, ami fáj – az emberi fájdalmat a porondon nevetéssé konvertálják. „A szívből húzunk ki szálakat, és nincsenek szavak, amivel el lehetne magyarázni, amit megjelenítünk”. Ő maga ahhoz a keleti kultúrához tartozik, amelyiknek a kép legalább annyira a kifejező eszköze, mint a szó, ezért nem meglepő, hogy a gyermekkori álmok képeivel fejezi ki magát. A bohócnak egyébként annyiban nehezebb a dolga a színészekhez képest, hogy mivel kör alakú porondon ad elő, minden mozdulatot háromszor kell ismételnie ahhoz, hogy mindenki lássa.

Slava Polunin pantomimművészként kezdte, mígnem rájött, hogy a pantomimes amolyan csontnélküli gumiember, csodabogár, akivel nem tudnak azonosulni a nézők – ezért bohóccá lett, aki egy közülünk, aki minden esendőségünket magára veszi. A cirkuszban a bohóc szerepe az, hogy megteremtse a kapcsolatot a porond és a nézőtér között, bevonva a nézőket az előadásba (ez a Fővárosi Nagycirkuszban most úgy nézett ki, hogy a bohócok kinyújtott kezünket megfogva jutottak tovább, aztán segítségünkért cserébe kalapjukról vizet csorgattak a nyakunkba.)

Slava Polunin „Gorbacsov bohócaként” kezdte, vagyis így emlegették, mert Gorbacsov elnöksége idején ívelt felfelé a pályája, a showbizniszbe pedig a Cirque duSoleil-nél kóstolt bele. Akkor hagyta ott a társulatot, amikor azt érezte, hogy az előadás szinte kővé vált, megdermedt, mert a Cirque du Soleil profizmusa nem tűrte a spontaneitást. „Leültem a kávézóban, és egyszer csak észrevettem egy zöld nyilat, ami azt mutatta, hogy innen futni kell”. Mert Polunin Csehovtól azt tanulta, hogy a legfontosabb a színházban az atmoszféra, minden más csak ráadás.

Tanítványai tanulnak a gyerekektől, kutyáktól és a részegektől, tehát mindazoktól a lényektől, akiket inkább a szívük vezérel, mint a fejük. „Ha megnyitod a szívedet, megtalálod a boldogságod”.

Számos rangja és címe között ő a „Bolondok Akadémiájának Elnöke”, „a Szentpétervári Karnevál Királya”, „Andersen oroszországi követe”, „a Delfinek Követségének hivatalos képviselője”. „Kár hogy nevettek ezen, a delfinek képviselete komoly dolog. Üssétek csak be a böngészőbe, hogy Dolphin Embassy, vagy gyertek el júniusban a 30. szélességi fokra, Delphoiba, és nézzétek meg, mit tanulhatunk egymással a delfinektől!”