A Jane Goodall Intézet, az Afrikáért Egyesület és a Védegylet ezért kampányt indított „Passzold vissza, Tesó!” néven, mindenkit a már nem használt telefonok leadására ösztönözve. A programhoz a KÖVET Egyesület is csatlakozott, amely zárt pontokon gyűjti a készülékeket. Ezidáig hat intézmény és vállalat jelentkezett gyűjtőpontok felállítására, többek között a Hilton Budapest és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Kara, de a helyszínek száma folyamatosan bővül.

„A résztvevőket arra kértük, hogy olyan helyre állítsák a mobiloknak kihelyezett dobozokat, ahol nem éri azokat víz, eső, és szem előtt vannak, például a recepción, a portán vagy a bejárat mellett” – tudjuk meg Bíró Imolától, a KÖVET Egyesület kommunikációs munkatársától. – A dobozokba az okostelefonokon kívül régi típusú mobilokat, tabletet és GPS-t is tehetnek. Az sem akadály, ha a készülék törött, fontos viszont, hogy leadás előtt eltávolítsanak arról minden adatot, és semmi ne folyjon ki a telefonból.”  

A gyűjtőpontok ezen a linken érhetőek el.  

2001 augusztusában Csíklázárfalva fürdőjének felújítására szerveződött az első csapat. Az itteni források gyógyhatású vizét és a környezetükben feltörő gázokat (mofettákat, vagyis „gázferedőket”) ősidők óta használták, a 20. század első felére pedig jelentős helyi fürdővé is vált, ám a 21. századra gazdátlanul tönkrement, szinte eltűnt. Magyarországi és helyi lelkes önkéntesek csapata újrafoglalta a forrást, megépítették a borvizes fürdőt a hozzá tartozó híddal, lépcsőkkel, ösvényekkel és komposzt-toalettel. A mofetta építéséből helyi kőfaragók vették ki a részüket. A kaláka nemcsak az építés terén volt eredményes, hanem csodálatos emberi találkozásokban is. A visszaemlékezők szerint a kalákások buszát a helyi rézfúvósok búcsúztatták, és könnyezve köszöntek el egymástól a házigazdák és az önkéntesek. Megtapasztalták, milyen felemelő élmény és mennyire hatékony a vidám, önzetlen munka és az összefogás.

A csíklázárfalvi kaláka persze nem a semmiből jött létre. Az 1990-es években már intenzíven kutatta a természeti, kultúrtörténeti kincseket a Csíki Természetvédő és Természetjáró Egyesület Jánosi Csaba geológus vezetésével. 1997 és 2000 között, a rendszerváltás utáni első székelyföldi térségfejlesztési stratégia tervezésekor már felmerült a „népi fürdők” megmentésének igénye. Ezek a munkák megvalósíthatók kisebb erőforrásokból, így adódott a kalákák ötlete, amely Székelyföldön valaha hagyományos munkavégzési forma volt.

Mikó István és Gryllus Vilmos - Kép: Páczai Tamás

A szervezést Magyarországon az Ars Topia Alapítvány végzi: pénzforrásokra pályázik és egyetemistákat, fiatalokat szervez a nyári alkotótáborokba. A 7–10 nap folyamán a helybéliek adják a szállást, az ételt, és együtt dolgoznak a „vendégkalákásokkal”. 50–70, több esetben 100 hazai és külföldi fiatal vesz részt egy-egy ilyen vállalkozásban. A létszám tekintetében kiemelkedő volt 2006-ban a Csíksomlyóhoz tartozó „Barátok feredőjének” felélesztése, ahol 150-en is dolgoztak egy-egy nap. Közösségi szempontból kiemelt jelentőségű a napi háromszori közös étkezés, és a szervezők mindig gondoskodnak esti, nyilvános programokról: előadásokról, művészi produkciókról, táncházról. A megépített létesítményt avatóünnepség keretében adják át. Nagyon figyelnek arra, hogy a fürdők természetes anyagokból, a helyi adottságokhoz illő módszerrel és díszítéssel újuljanak meg.

Ez azonban magában rejti az állandó karbantartás szükségességét is, amely csak akkor valósul meg, ha a helybéliek erre figyelmet, időt, munkát és pénzt áldoznak. Ebből a szempontból sok a sikertörténet, de több kalákás alkotás azóta újra romlásnak indult.

A kalákák hajtómotorja az Ars Topia Alapítvány elnöke, Herczeg Ágnes tájépítész, aki lelkesen szervezi az alkotótáborokat, és maga is részt vesz bennük. Motivációjáról sokat elárul az, amit a 10. jubileumi év tiszteletére kiadott képes album bevezetőjében ír: „A kalákák során értettem meg, hogy mit is jelent a tanítóimtól annyit hallott állítás: a művészet legmagasabb megnyilvánulási foka a szociális élet művészetté emelése.”

Kép: Páczai Tamás

A Fürdő- és Közösségépítő Kaláka működésének első tíz évében 14 Hargita megyei és két magyarországi helyszínen teremtett újjá régen lepusztult fürdőket, közösségi kerteket. Az utóbbi években Kovászna megye területére tették át működésük súlypontját, de dolgoztak a Vajdaságban és a Felvidéken is. A kalákázás mára mozgalommá vált, az egykori kalákatagok maguk is szerveznek hasonló közösségi megmozdulásokat szűkebb környezetükben: házak, terek, kertek jönnek létre kezük munkája nyomán. „Sokan megkérdezték tőlünk: miért kalákáztok? – írta Herczeg Ágnes a jubileumi kötet bevezetőjében. – Egyszerű a válasz: mert kalákázni jó.”

Idén, 2018-ban kaláka szerveződött Felvidéken, Egyházasbást településén a Mogyorós-kút feredő megépítésére, valamint Erdélyben, Zabolán a Csipkés-feredő kialakítására.  

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptermberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ugye rögtön a jellegzetes látványosságokra gondolunk, amelyek látogatók ezreit vonzzák? A látnivalók mellett, között, közelében azonban nagyon érdekes emberek élnek, sajátos szokásokkal, érdeklődéssel. Először akkor figyeltem fel Jordániára, amikor hazánkban is turnézott az ismert jordán keresztény kórus, a Fountain of Love Choir. Körbejárta az internetet kedves kisfilmjük, amely az irántunk érzett tiszteletről és szeretetről szól.

Mi köt össze minket ezzel a gyönyörű országgal?  

A turizmusnál is fontosabb összekötő kapocs az oktatás.

A Jordániában praktizáló orvosok nagy része magyarországi egyetemeken végzett. Többen házasodtak magyar lánnyal.

Amikor egy jordániai orvos magyarul beszél, elámul a látogató, de még jobban kikerekedik szeme, amikor kiderül, hogy gyermekei, sőt, unokái is remekül beszélik nyelvünket. Ha pedig magyar dalt hall tőlük, például nemzeti ünnepeinken, meghatódik.

A Jordániában hosszasan tartózkodó magyar diákok lelkesen meséltek nekem élményeikről, jó tapasztalataikról, az első pillanatban szokatlan, aztán természetessé váló életvitelről. Ezek a fiatalok olyan egyetemisták, akik tanulmányaikat egy ideig a fővárosban, Ammanban folytatják.  Mindegyikük azt mondja, a jordán emberek befogadók, segítőkészek, nyitottak és barátságosak. Elegánsan berendezett kollégium és igen magas színvonalú oktatás várja a messziről jött tanulni vágyókat. Vegyes baráti körök alakulnak, amelyek kíváncsiságon, elfogadáson, és előzékenységen alapulnak. Egy szorosabbá vált barátság már családi látogatásokat is jelent, részvételt az ottani családok életében.

Kedves információközlőm, Anna második félévét tölti Ammanban. Jól ismeri már a várost és lakóit. Csodás ez az internet, a Skype: csak húsz centiméterre, mégis kétezer kilométerre vagyunk egymástól, így beszélgethetünk.

– Milyen vendéglátó egy jordániai család?

– Nagyon nehéz szavakba önteni. Úgy fogadnak, mint egy családtagot. Meghívnak bőségesen megterített asztalukhoz, ahol rengeteget kell enni. Mindenki beszél, mégpedig szaporán és hangosan, ez a lehető legjobb nyelvgyakorlás a világon. Folyamatosan kínálgatnak, mintha előzőleg éheztél volna. Rettenetes sértés visszautasítani az ételeket, amelyek nagyon ízletesek, fűszeresek. Van némi hasonlóság az otthoniakkal, de elkészítésük sajátos. Leginkább baromfi- és birkahúsból készül a legtöbb étel, ehhez köretet kínálnak, leggyakrabban kuszkuszt és zöldségféléket. Az édességek is nagyon finomak. Utána teát, kávét, üdítőket adnak, alkoholt nem isznak. A kávé nagyon erős, otthon törökösen főzött kávénak ismerjük.

Kép: Veres Gabriella

– Milyen alkalomból hívtak meg?

– Leginkább a közös otthoni tanulás a program, persze ez nem könnyű, ha előtte gömbölyűre tömnek. Tanulótársaim igen jól beszélnek angolul, ez a közvetítő nyelv köztünk. Így alaposan megdolgoztatom a fejem, amit szeretek, de szükségem van segítségre. Egyik barátnőmmel meséket olvasunk angol és arab nyelven, ez bővíti a szókincsünket. Van, akivel a nehezebb szövegek fordítását gyakorlom. Barátaim meghívásai tehát többet jelentenek egy egyszerű látogatásnál.

Legutóbb az anyák napi családi összejövetelre hívtak el. Ez kimondhatatlanul megtisztelő! Felejthetetlen!

– Anyák napi összejövetel? Mi virágot veszünk az anyukánknak, és szép ajándéktárgyakat készítünk az iskolában. Vajon Ammanban is ilyen?

– Nem! Olyan ceremóniára kell gondolnunk, mint Magyarországon egy lakodalom. Ez nem túlzás! Március 21. valóságos népünnepély. Az egész országot megmozgatja.

Hogy jobban megértsük az ünnep tartalmát, tudnunk kell, hogy a jordán emberek életében is a család az első. A legfontosabb személy pedig az édesanya. Bizony, az édesanya! Az ő szava szent. Hatalmas tisztelet övezi. Ő a megmondóember.

Elképzelhetetlen, hogy valaki ne szóljon tisztelettel az édesanyjához, szemtelenül válaszoljon kérdéseire. Ezért az ünneplése rendkívül fontos! Már az előkészületek is felpezsdítik a várost. Hatalmas a forgalom, nagyobb, mint bármilyen más napon. Pedig itt mindig nagy a tömeg, gyakoriak a dugók. A közlekedési szabályokat sajátosan értelmezik.  A tömegközlekedés szemmel alig érzékelhető, ezért a legtöbben saját autóval vagy taxival közlekednek.

A tortaboltokban, ahol tényleg csak tortát lehet venni, nyüzsögnek az emberek. Ha valaki időben akar vásárolni, érdemes előre rendelni. Az utcán mindenkinek a kezében torta és ajándékot rejtő táska van. Az ajándékok  értékesek, akár drága ékszer, parfüm vagy mobiltelefon is lehet. Az anyagi lehetőségeihez képest mindenki igyekszik gálánsan édesanyja kedvében járni. A nagy napon az édesanyát minden gyermeke köszönti, ez a nap csak az övé. Számtalan gyönyörű dal szól arról, mennyire szeretik gyermekei az édesanyát, milyen hálásak, és személyesen tapasztalom, hogy ez a valóságban is így van.  

A kapcsolat az anyák és gyermekeik között nem formális, hanem kölcsönös szereteten alapuló és erős.

Az ételek ünnepiek, a terített asztal roskadozik a finom falatoktól. Ezeket természetesen nem az édesanya készíti, ő „a vendég”. Együtt esznek – a tortákat is.  Hihetetlen jó és oldott a hangulat, a már jóllakott gyermekek szaladgálnak, a felnőttek kávéznak, beszélgetnek, minden derűs, zajos, családias.

Anna fotója egy húsos fogásról – Kép: Veres Gabriella

– Feltételezem, hogy az iskolákban nem ünneplik őket.

– Dehogynem! Tornacsarnokok, óvodai és iskolai rendezvénytermek telnek meg a becses látogatókkal, ahol leginkább látványos táncos bemutatókat tartanak, muzsikálnak és énekelnek. Külön a kislányok és külön a kisfiúk. Izgatott anyukák ülnek a nézőtéren, és mobillal veszik gyermekeik produkcióját, pontosan úgy, mint nálunk.

Ha szabadban tartják az ünnepélyt, még a kerítésen is  rokonok ülnek, az összes hozzátartozó családtag énekli az ismert dallamokat. Az egész egy felfoghatatlanul nagy színes népünnepély. Boldog vagyok, hogy a részese lehettem!

A rafinéria abban áll, hogy vagy húsz percig azt hisszük, a film az anyasággal kapcsolatos társadalmi problémákat feszegeti. Szinte az összes olyan kérdés felvonul, ami manapság a közvéleményt foglalkoztatja: felsővezető kisbabával, meleg pár baba nélkül, a megdicsőült anya, depressziós anya, negyven körüli dacos gyerek, tudatosan gyerektelen értelmiségi, szomorú prostituált, és még folytathatnánk a sort. Idővel azonban bizonyossá válik, hogy ennyi mindennel nem lehet érdemben foglalkozni, és jobb, ha pihentetjük a problémamegoldó gondolkodást. Inkább dőljünk hátra, és nézzük ezt a felvonulást, mint vonat ablakából az elsuhanó tájat: kívülről, kicsit megszépítve, de a soksínűségében egyre inkább egységben.

Az „Anyák napja” ízig-vérig francia film, egy doboz sikkesen csomagolt francia bonbon. A történet több szálon fut, több kapcsolatot követhetünk felváltva: minden íz más színű papírban, vegyesen tálalva.

Az „Anyák napja” szép film. Esztétikai értelemben szép. Nemcsak szépen fényképezett, de szépek az emberek, az utcák, szép az öregek otthona, a virágbolt és a temető is. Magyar szemmel különösen szembeszökő ez a szépség. Mielőtt hazugnak éreznénk ezt a valószínűtlen, mindenre kiáradó szépséget, vegyük észre, hogy mindez a valódi mondanivalóra tereli a figyelmet. Arra az egyetemesen emberi tapasztalatra, hogy tökéletlen és töredékes emberlétünkhöz képest túl sokat kaptunk. Túl nagy terheket, és túl nagy ajándékokat. Esendőségünkhöz képest túlságosan nagy hatalmunk van egymás felett, az egyik szereplő szerint pedig egyenesen „szörnyű az anyák hatalma”. Mit jelent ez?

Egy anya sem képes egészen uralni a gyerekeire gyakorolt hatását. Nem kell rossznak lenni ahhoz, hogy megsebezd a gyereked, és igen ritkán sikerül a lehető legjobbnak lennünk. „Hat gyerekem van, és mindegyik neheztel rám valamiért” – mondja derűsen az a nagymama, aki már elfogadta az életnek ezt a túláradó mivoltát. Ő lesz az, aki a másik oldalt is megmutatja: ha te bizonytalan vagy is, az a csecsemő biztos benned. Szereti az illatod, a bőröd, az arcod. Szeret téged, és segít neked. A szeretet is kéretlen, ingyenes, túlméretezett.

Innen indulunk: hatalmas hatóképességgel és hatalmas szeretettel. Hogy ebből mi lesz? – Anyámnak köszönhetem, hogy kíváncsi természetű vagyok, miatta sírok Puccinin. – Nem tudtam aludni, amíg te haza nem jöttél, az ablakban ülve vártalak. – Nem beszélek anyámmal, mert egyszer a saját gyerekem anyának szólította. – Miért szültél hármat, ha egyikünkkel sem foglalkoztál? Ilyen, és ehhez hasonló mondatok tömkelegét halljuk a film szereplőitől, és ezek alapján lehetne ez egy szörnyen nyomasztó film is, de mégsem az, két okból:

Az egyik, hogy pont annyira bájos, néhol giccses és gesztusaiban közhelyes a film, hogy nem lehet egészen komolyan venni. A másik feloldás pedig az a felismerés, hogy nem baj, hogy az élet ilyen.

Nem baj, hogy van mulandóság, nem baj, hogy a tökéletesség elérhetetlen. Elég, ha elfogadjuk az életet ilyennek, és akkor meg tudunk bocsátani anyánknak, meg tudunk bocsátani magunknak. A megbocsátás pedig szabaddá tesz az örömre, szabaddá tesz a szeretetre. Viszlát, nyomasztás!

De fontos ez? Azt mondják, a világ legszebb, legősibb, legmagátólértetődőbb dolga anyának lenni.

Sokaknak mégis mennyire nehéz megszenvedni ezért a státuszért, másoknak pedig – akiknek a fizikai elnyerése könnyű, mint egy véletlen – milyen nehéz megbarátkozni vele.

Amikor megszületett a kisfiam, és a kórházban áttoltak a szülőszobáról a kismamaosztályra, az egyik nővér, aki újonnan bukkant fel, azt kérdezte tőlem: „Anyuka, jól van?” Én meg nem értettem, honnan ismeri az anyukámat, és miért érdekli a hogyléte. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy rám gondol. Én is anya lettem. És még hosszú napokba telt, mire megszoktam, hogy a nevem a kórházban: Anya. Még most is szokom, hogy a saját anyukám is néha anyának hív – amikor a kisfiamnak beszél rólam.

Azt mondják, elsősorban a szüleink határozzák meg a szülői szerephez való viszonyunkat.

Amikor erre gondolok, a napfényes reggeleket látom a „családi ágyban”.

A vasárnapi kívánság-ebédeket – persze, hogy rántott hús lesz! A fagyos, korán sötétedős délutánokon majd én is lesem a fiamat, mikor bukkan föl a lépcső tetején, és ő is a téli füstillatú hajamba szagol, miközben megölel az iskola folyosóján. És lesznek zsúrok lufikkal és apró csokikkal, amiket majd a kis őrjöngő vendégek kapnak. Hosszú nyári napokat töltünk majd a szabadban, finomságokkal megpakolt hátizsákkal.

De legfőképp puha öleléseket érzek, állandóságot és a biztonságot, amit csak én adhatok neki…

Bár most sokszor tűnik inkább lyukas tréninggatyás, kócos hajú figurának az a valaki, akit a tükörben látok elsuhanni. Aki csakazértis csinos fülbevalót vesz a délutáni sétára, és belepréseli magát a régi farmerébe, hogy bebizonyítsa – leginkább magának –, semmi nem változott. És tényleg semmi. Csupán itt szuszog mellettem egy emberke, aki korábban nem volt.

Az eufórikus hangulatban hidegzuhanyként ért ez az írás. Tudom én is, hogy veszélyben a Föld, tapasztalom, hogy az állandó versengés milyen káros is tud lenni, hallom, hogy mennyi lelkileg sérült fiatal kerül ki az ún. elitgimnáziumokból (nem véletlen, hogy nem ezek egyikébe felvételizett a fiunk), mégsem sikerült a cikkbeli világvége-hangulatot átérezni. Bár a szerző sok kijelentésével egyet tudok érteni, néhánnyal nem, és a negatív, néhol cinikus stílus kifejezetten zavart. Ráadásul a sítáborban is tapasztaltam: a verseny lehet jó, fejlesztő, ösztönző, csapatépítő is, és nem csak „megoszt, butít és nyomorba dönt”, ahogy a cikk szerzője állítja. De mivel én csak egy laikus szülő vagyok, megkérdeztem szakértőket is, vajon ők mit gondolnak erről.

Ösztönösen bennünk van

Pólus Enikő mentálhigiénés szakember, a MESEKŐ Alapítvány alapító-ügyvezetője szerint a verseny és a versengés ösztönös, de a kettő nem azonos jelenség. A verseny egy adott komfortzónán kívüli keret, amely lehetőséget ad önmagunk kipróbálására: megismerhetjük, mi lakozik bennünk és rájöhetünk arra, miben érdemes még fejlődnünk. Sőt, van, amiben csak így vagyunk képesek fejlődni. Ha ezekbe nem merünk belelépni, akkor életünk kríziseivel is nehéz lesz megbirkóznunk. Megismerjük azt is, miként hat ránk egy másik közeg: fejlődési lehetőség-e vagy szorongást megerősítő állapot. Ez önmagában nem gond – állítja, annak a jelzése: az illetőnek szüksége lehet támaszokra, megküzdési stratégiákra. „A frusztráció addig megmarad, amíg meg nem teszem a kellő lépéseket önmagamért, s akkor önként távozik. Amelyik érzéstől félünk és kerüljük, sokszor épp annak megélése segíthet, hogy jó irányba változzunk.”

Ezzel szemben a versengés egy „társas-játszma”, amelyben hatalmi viszonyokat, kapcsolódási formákat alakítunk ki. Ez egy stádium a személyiségfejlődésben, amin gyermekkorban mindenki keresztülmegy, de sokan megmaradnak ezen a szinten felnőttkorra is.

Ha valaki állandóan verseng, manipulátorrá válik, a szükségesnél jóval több energiát használ el erre, ami a pszichés és fizikai állapotára nincs jó hatással, hiszen folyamatosan „méreganyagot” termel.

„Ő nem rossz ember, csak a lelki fejlődése megakadt, és érdemes lenne segítséget kérnie a továbblépéshez. A gyermekvállalás és a családi háttér képes ebben segíteni.”

Léder László pszichológus, az Apa Akadémia alapítója megerősíti a verseny létjogosultságát és fontosságát. Szerinte sokfajta versenyhelyzet van, a barátságos vetélkedőtől a csoportos találós kérdésekig. Egy vetélkedő lehet játékos, örömteli, agresszió- és szorongásmentes. „A versengők kiszorítása tulajdonképpen verseny a versengőkkel. Ha a szülő vagy az iskola kis »Micimackókat« képez, akkor lehet, hogy felnőttkorukra szorongóvá váló embereket állít elő, akik minden megmérettetéstől megfutamodnak majd, akár egy állásinterjútól is.”

Vesztes nincs, csak úton lévő

Versenyezni tehát szabad, sőt érdemes, de fontos, hogy ne kötődjünk hozzá túlságosan, mert az versengő személyiség kialakításához vezet – figyelmeztet Pólus Enikő. „Gondoljunk az atlétára, aki elsőként futna be az olimpián, de a mellette eleső társához visszamegy, felsegíti, és utolsóként bemennek együtt. Számomra ő a győztes. Ez egy verseny önmagammal is, mások megsegítése érdekében, amihez alázat és hit szükséges, és amit tanítani kéne vagy legalább átgondolni azoknak, akik versenyekre készítenek fel. Ha valaki becsülettel, erejéhez mérten végigcsinált egy versenyt, ő már győztes. Vesztes nincs. Csak úton lévő.”

Kép: Designed by Freepik 

A verseny tehát attól lesz jó, ha megfelelő az ún. „versenyszellem”: van tisztelet, egymás elismerése és értéklelése, méltóságteljes, tisztességes és jogszerű attitűd.

Léder László hozzáteszi: Az a verseny, ami a másikban érzelmi károkat okozhat, nem verseny, hanem emberkísérlet. A gyerekek versenyeztetésénél a felnőtt felelős azért, hogy a verseny tisztességes legyen, s ne legyenek érzelmileg legyőzöttek a végén.” A mentálhigiénés szakember kiegészíti: „Jogunk van kiszállni útközben a versenyből; ez nem szégyen, hanem bátor és őszinte döntés. Hatalmas dolog elismerni azt a pontot: ez most nekem nem megy.”

Verseny otthon

Két fiam nagyon különböző természetű: míg a nagyobbik állandóan versengene, és néha vissza kell fogni, hogy ne „nyomja le” öccsét az általa kitalált házi versenyekben, a kisebbet időnként ösztönözni kell, hogy gyakrabban lépjen ki a komfortzónájából. „Mindig is voltak olyanok, akiknek az idegrendszerük máshogy szerveződött, és nem voltak képesek a komfortzónán kívül teljesíteni. Nem gond, ők a komfortzónán belüli »láng-őrzők«, nekik más lesz az életfeladatuk” – állítja Pólus Enikő, hozzátéve: a testvérféltékenység az előbb említett „társas-játszma”. „Kinőhetik vagy megmaradnak gyermeki szinten. A gyerekeknek tapasztalniuk kellene, hogy milyen a lemondás, fájdalom, szegénység, árvaság, mert akkor jobban értékelnék azt, amijük van.”

Legősibb versenyprogramunk a verseny a szeretetért és a figyelemért. Mégis, ha a szülő jól végzi dolgát, a gyerekek egymást szerető testvérekké válnak. Ezért az ebből eredő problémákat nem érdemes csak a külső tényezőkre, például az iskolarendszerre fogni – állítja Léder László.

„A modern család legfőbb problémája éppen a szülői túlterheltség és a közöny – ebben az értelemben teljesen mindegy, milyen iskolába járatjuk a gyereket”. Az Apa Akadémia gyakori kérdése: egy apa mennyire tanítsa meg versenyezni a gyermekeit, s ő maga legyőzheti-e őket? Véleménye: a gyerekeket sikerélményeken keresztül kell megtanítani versenyezni és együttműködni. Egy apa csak annyira győzze le gyermekeit, hogy a játék megőrizze az izgalmát. A társasjátékban sem győzhet mindig mindenki, a gyerekek – pozitív és kiegyensúlyozott nevelés esetén – ezt teljes mértékben elfogadják. Ugyanakkor a kisgyerekek sem szeretik a „mindenki győztes” vetélkedőket. Fontos a verseny megbeszélése és feloldása (mint minden konfliktusé).

Verseny az „istállókban”

Pólus Enikő szerint óvodában és kisiskolában a versenynek mindenképpen játékosnak kell lennie, csapatmunkáról szólnia és ne legyenek helyezettek sem. Mindenkit, aki aktívan részt vett, értékelni kellene díjazással. Beépíthető lenne egy csapatmediátor, egy olyan gyermek, akinek csak a bátorítás lenne a dolga. A nem jól teljesítőket pedig soha ne rekesszük ki. A nagyobbak már versenyezhetnek egyénileg is, de differenciáltan: mindenkinek „saját magához való” versenyre lenne szüksége, vagyis ne csak matematika- és versmondó versenyek legyenek, hanem például projektalkotók, kísérletezők, termékbemutatók, kommunikációs vagy állatszeretők platformjára alkotott versenyek. 

Léder László úgy látja: a magyar iskolarendszerben kevés az együttműködésre tanítás, és aránytalanul magas a versengés, maga a Nemzeti Alaptanterv is „verseny az idővel és az emberi kapacitással”. A NAT kb. 30 százalékos azonnali tartalmi és órakeret csökkentése lenne indokolt.

Ezt hívják „rejtett tantervnek”: ha a tanár is stresszes, mert nem halad az előírtak szerint, akkor a gyerekek már ettől szoronghatnak. Szerinte a „jó verseny” összefügg a jó pedagógia alapkérdésével, ez pedig a személyiség kibontakoztatása. „A gyerekek között nagy különbségek vannak, ezt figyelembe kell venni, szülőként és pedagógusként is. Mindenki tehetséges, mégpedig egyszerre több dologban. Ha ezekben megerősítjük őket, akkor sokszor stresszmentesen lehet nyertes, és elfogadja, hogy más területeken mások esetleg jobbak nála. Éppen ez az egyensúly az egészséges stressztűrés és önismeret alapja. A diákokat embereknek kell tekinteni, és tudni kell, hogy a nagyon tehetséges gyereknek is szüksége van sok érzelmi edukációra, pszichés segítségre és lazítós dolgokra.” Javasolja: meg kell tanulniuk nem agyalni, néha a gondolkodás mellett „csak” megérezni sok haszontalannak tűnő dolgot.

Verseny a munkahelyen

Felnőttkorban minden munkahelyen van verseny. Ez motiváló erővel látja el a munkatársakat, kivéve, ha valaki versengő személyiség és mások lenyomásával, rosszindulattal és egyéb eszközökkel dolgozik. De Pólus Enikőtől már tudjuk: őt sem a gyermekkori versenyek tették ilyenné, hanem beszorult egy fejlődési szintre, ami rányomhatja az egész életére és a kapcsolataira a bélyegét.

Vagyis: bizony nincs versenymentes élet, akárhogy csűrjük-csavarjuk is.

A szemlélet(váltás) és a felkészülés a legfontosabb – értenek egyet a megkérdezett szakértők, és míg a mentálhigiénés szakember szerint az érzelmi intelligencia fejlesztésével, a pszichológus szerint a túlfeszített NAT átalakításával érdemes a gyerekeknél kezdeni.

Molnár T. Eszter meseregényét, A Kóbor Szállót nemrégiben beválogatta a Magyar Gyermekirodalmi Intézet által felkért szakmai zsűri az 50 legfigyelemreméltóbb, 2018-ban megjelent gyermek- és ifjúsági könyv közé. Az illusztris társaságból (az 50 könyv közt szerepel például Varró Dániel legújabb nagy dobása, A szomjas troll és a Fodor Marcsi-Neset Adrienn páros sokat emlegetett, hiánypótló könyve, az 50 elszánt magyar nő) is kiemelkedik A Kóbor Szálló.

Molnár T. Eszter megtalálta azt a hangot és beszédmódot, amin lehet szólni a hajléktalanságról érzékenyen, varázslatosan, mégsem vesztve szem elől a valóságot. Megalkotta Hetedhét Hugó alakját, a csörgő nejlonszatyraival a városka egyik végéből a másikba buszozgató földönfutót, aki igazi „szerencsétlen flótás volt: üldözték a felhők, megtalálták a balesetek, szívébe ki-be járt a bánat”.

Annak idején az iskolában jó gyerek volt, éppen olyan, mint a többi, csak magyarból bukott meg; bélyeget gyűjtött, csatár volt a focicsapatban.

Semmiben nem különbözött egykori padtársától, Fricitől, akinek felnőtt korára nagy háza és zöldséges boltja lett, hacsak abban nem, hogy Frici matekból bukott meg, kapus volt és autós kártyákat gyűjtött.

Hetedhét Hugó mellett a meseregény másik hajléktalan figurája Búbanya, aki a legmagasabbról zuhant a legnagyobb mélységbe: az egykori tündöklő, ígéretes tehetséget erdőszéli barlanglakó titokzatos rémként látjuk viszont, akitől minden gyermek fél. Minden gyermek, kivéve Rikit, a meseregény egyik kis hősét, a kócos, bodros hajú ovis kislányt. Nem is csoda, hogy nem fél, hiszen nagymamája, a csodabogárnak tartott Gizike fantasztikus példát mutat neki emberségből. Ő az egyetlen, aki rendszeresen beszélget Búbanyával, és enni visz neki a barlanghoz, ahol teljes magányban él. Gizike szuperképessége abban áll, hogy előítéletek nélkül tudja megszólítani az embereket.

A Kóbor Szálló

A Kóbor Szállóban, vagyis a saját otthonában a kívülállók számára nevetséges figurák fordulnak meg, vagy éppen olyanok, akiktől a felnőtt társadalom rendszerint elhatárolódik. Gizike Kóbor Szállója csupa-csupa varázslat.

A szállóvendégek névsorát végigtekintve azt is mondhatjuk, hogy a meseregény Molnár T. Eszter főhajtása Lázár Ervin mesevilága előtt azzal az üzenettel, hogy a legvarázslatosabb és legizgalmasabb mesebeli karakterek mind-mind a valóságban gyökereznek.

Gizike nem varázsló, nem boszorkány, mégis valódi mesevilágot tud teremteni unokájának. Amikor oviba megy a kislányért, felveszi a gyermeki szem számára csodaszép kalapját, amit műanyag gyümölcsök és madártollak díszítenek, sosem siet, ráér az unokájával csak úgy eltévedni, vagy éppen eladó pingvineket keresni a városban.

Sokat tanulhatunk Gizikétől mi, szülők – például azt, hogy a gyerekeknek szükségük van a sok kötöttség és a napirend szorítása mellett a szabálytalanságra, a formabontásra, a zabolátlan játékra.

Arra, hogy ne tudjanak semmit az időről, hogy ne a legrövidebb úton menjenek úti céljuk felé, hogy valaki azt mondja nekik: érdemes elindulni eladó pingvint keresni a városban – és ha nem találnak, legfeljebb fagyiznak egy jót.

Molnár T. Eszter: A Kóbor Szálló. Illusztrációk: Molnár Jacqueline. Pozsonyi Pagony Kft., 2018. 113 oldal. A kiadó által ajánlott korosztály: 6-10 év

A kongresszus fő témája az Eucharisztia mint az élet forrása és csúcsa, ehhez kapcsolódik mottóválasztása, amely a Meskó Zsolt által kifejezetten erre az alkalomra írt dalban is elhangzik: „Minden forrásunk belőled fakad”.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) történetében korábban egyszer volt rá példa, hogy Magyarország adott otthont a rendezvénynek. Az 2020-as kongresszus terve sok hasonlóságot mutat az 1938-as budapesti eseménnyel: a gyertyás körmenet ezúttal is a Kossuth térről indul és az Andrássy úton át halad a Hősök teréig, ahol a zárómisét tartják.  

Az érdeklődőket változatos programok várják, több helyszínen: a Hungexpón például előadások, műhelymunkák, kiállítások, könyvbemutatók, a Margitszigeten családi játékok, szerte a városban pedig koncertek. „A kongresszus egy kibővített Ars Sacra Fesztivál lesz kiállításokkal, hangversenyekkel, filmvetítésekkel, amelyek mind a mottóhoz kapcsolódnak.  De nemcsak teológiai, hanem közéleti kérdésekkel foglalkozó fakultációkkal is készülünk, olyan témákban, amelyekről az egyháznak van mondanivalója” – sorolta a NEK sajtóreferense, Gőbel Ágoston. A kongresszusra a világ minden tájáról érkeznek előadók. Természetesen Ferenc pápát is meghívták, ám egyelőre nem tudni, személyesen is részt tud-e venni az eseményen, vagy videóüzenetben szól a zárómisén részt vevő hívekhez.

Az egyhetes rendezvényre 2019 szeptember 13-ától lehet jelentkezni.

Regisztrációköteles a részvétel a délelőtti előadásokon és a műhelymunkákon, ide körülbelül 15–20 ezer embert várnak, az esti szabadtéri programok viszont nyilvánosak lesznek mindenki számára. A programok sokszínűsége jól mutatja, a szervezők igyekeznek a társdalom minél szélesebb rétegeihez eljuttatni az Eukarisztia üzenetét. „A korábbi évek kongresszusai főleg az ötven felettieket mozgatták meg, mi viszont szeretnénk lejjebb vinni az átlagéletkort. Legyen ez egy tanúságtétel, hogy az egyháznak van egy fiatalos arca is” – mondta Gőbel Ágoston, aki szerint nem könnyű a huszonéveseket elérni, de törekednek rá: a fiatalokat olyan, hasonló tematikájú rendezvényekkel kívánják közelebb hozni a kereszténységhez, mint a ForrásPont Ifjúsági Eucharisztikus Nap. A fiatalok szerepének fontosságát hangsúlyozta Erdő Péter bíboros is, hiszen ők jelentik az egyház jövőjét.

„A nyitómisén – ahogyan a korábbi években is – többezer gyermek járulhat elsőáldozáshoz, amely életre szóló emlék lesz számukra.”

A budapesti kongresszuson örömmel fogadják a nem hívő embereket is. „Ha megvizsgáljuk a szó jelentését, láthatjuk, az Eucharisztia nem szétválaszt, hanem összeköt. Ahogyan Jézus mondta, >>Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük<<, arra utalva ezzel, hogy mindenkit szeret s próbál mindannyiunk életében jelen lenni” – vallotta Gőbel Ágoston.

A 2010-es dublini kongresszus körmenetéhez 80 ezren csatlakoztak, két évvel ezelőtt viszont már kétmillióan vonultak a Fülöp-szigeteki Cebu utcáin. A szervezők körülbelül a kettő közé lövik be a résztvevők számát. A határon túlról érkezők többségét a terv szerint – a Taizéi találkozók mintájára – fővárosi vagy a főegyházmegye területén élő családoknál szállásolják el. Erdő Péter úgy véli, ez kedvezően befolyásolhatja az ország megítélését. „A budapesti kongresszus kiváló alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a magyar vendégszeretet.”

„Egy adott nyelven keresztül lehet kapcsolatba lépni az Istennel. Nekünk nem az a feladatunk, hogy leegyszerűsítsük ezt a nyelvet, hanem hogy segítsünk megtanulni, hogyan kell felfedezni szépségét, teljességét” – mesélt a lelkipásztorkodás filmben látható, nem mindennapi formájáról Boldvai Bertalan, csornai premontrei perjel.

Mert mi is történt? A ShoeShine.hu dokumentumfilmes csapata beköltöztetett két, nem istenhívő újpesti fiatalt egy csapat szerzetes közé.

Vajon hogyan lépett kölcsönhatásba a két különböző emberi világ? Ez derült ki egy áprilisi szombaton a Premier Kultcaféban tartott vetítésen és az utána következő beszélgetésen.

Tamara és Zsolti két átlagos mai fiatal. Egyikük tanulás mellett futárként dolgozik, a másik az újpesti B-közép lelkes, görögtüzes tagja. Ami a szívén az a száján, azt sem bánja, ha az apát füle hallatára káromkodik egy cifrát, aki ezt sztoikusan veszi tudomásul. Talán épp ez az elfogadó hozzáállás lehetett az oka annak, hogy a ShoeShine végül Csornán forgathatta ezt a filmet. Ahogy a rendező, Huszár Domonkos említette, több szerzetesrendet és rendházat megkerestek, de sehol sem érezték azt az igazán átütő lelkesedést az ötletért, amit ebben a kisalföldi kisvárosban.

Nem kérdés, hogy ez mindkét fél részéről nagy vállalás volt, és több veszélyt tartogathatott. A két fiatal egy számukra teljesen ismeretlen világba ment, Zsolti például nehezen viselte a bezártságot is. Ismeretlen szokásokat, testileg és lelkileg megterhelő programot vettek a nyakukba néhány vadidegen férfi társaságában. (Az egyik legkedvesebb jelenet az első reggelen, amikor fiatal szerzetes srác kopog be hajnali zsolozsma előtt a lány ajtaján, hogy imára hívja. Az meglepődve a korai látogatótól kér pár percet, majd zavartan eltűnik az ajtó mögött.) A kamerák állandó jelenléte miatt a filmkészítők számíthattak talán kellemetlennek ható jelenetekre is.

A Három Királyfi Három Királylány Mozgalom 10 évvel ezelőtt jött létre azzal a céllal, hogy minél több tervezet gyerek megszülethessen. Skrabski Fruzsinával, a mozgalom kuratóriumának elnökével arról beszélgettünk, milyen eredményeket tud felmutatni a szervezet.

Mennyire vált ismertté a mozgalom az elmúlt 10 évben?
A védőnőkön keresztül minden kismama megkapja az Apa- és a Nagyszülő-füzeteinket. Rengeteg rendezvényünk, előadásunk van. Több száz önkéntes segíti a munkánkat és közel 20 helyi szervezetünk van. A médián keresztül a tavalyi, első világrekord kísérletünkről, amikor egyszerre magasba emeltük a gyerekeket, több millió embert értesült. Egy friss felmérés szerint minden 5. ember hallott már a mozgalomról. Vagyis a számok azt mutatják, hogy nagy az ismertségünk.

A mozgalom célja, hogy megszülethessenek a tervezett gyerekek. Mi szolgálja legjobban ezt a célt?
Leginkább akkor tudnak megszületni a tervezett gyerekek, ha vannak támogató helyi közösségek. A lényeg, hogy megszűnjön a magány, párra leljenek a fiatalok, és világra jöjjenek azok a gyerekek, akiket várnak. Ha a fiatalok azt látják maguk körül, hogy családjuk, ismerőseik körében sorra születnek a gyerekek, akkor ők is jobban kedvet kapnak a gyerekvállaláshoz, hiszen sokkal jobb, ha egy adott közösségen belül sok hasonló korú kicsi van. Vannak olyan vallási közösségek is, ahol például már az 5 gyerek is kevésnek számít, és családonként 6-7 utódot nevelnek, de nyilván nem ez a jellemző.

Szüleim kutatásából is az derül ki, hogy a tervezett második, harmadik gyerek akkor tud megszületni, ha az első világra jötte után a kismama elegendő segítséget, támogatást kapott. A segítő lehet a férj, a család, de kevesen gondolnák, milyen nagy szerepe van ilyenkor egy jó szomszédnak is, aki néha átvisz egy kis ételt vagy vigyáz a gyerekre, amíg az anyuka a fodrászhoz megy.

Az általunk megkérdezett fiatalok félelmei között első helyen állt a megbízható társ hiánya, pedig szerintük ez a legfontosabb a gyerekvállaláshoz. Sokan panaszkodtak arra, hogy manapság nincs hol ismerkedni. Második helyen állt a szülői szereptől, felelősségtől való félelem, illetve sokan tartanak attól, hogy tovább viszik-e a saját szüleiknél tapasztalt rossz mintákat. Csak a harmadik helyen szerepelt az, hogy egy gyerek mellett hogyan tud egy nő karriert építeni. A mi célunk az, hogy ezek a félelmek csökkenjenek.

Hogyan csökkenthetők a félelmek?
Például, ha tudatában vagyunk a rossz szülői mintának, azt le lehet győzni. Volt olyan ismerősöm, akinek az édesapja csélcsap volt. A fia tudatosan vigyázott arra, hogy tisztelje a nőket és lovagként viselkedjen velük. Megházasodott, gyerekeik születtek és haláláig kitartott a párja mellett, pedig korábban nem ezt a viselkedési formát látta otthon.

Látni kell azt, hogy a gyerekvállalás nem probléma, hanem hatalmas öröm forrása minden nehézség ellenére. Például gyerek mellett felértékelődnek a férjjel kettesben töltött órák is, illetve azok az alkalmak, amikor az anyuka el tud menni a barátnőivel kávézni.

Ma már egyre több családbarát hely van, ahol a kicsik biztonságban játszhatnak, amíg a szülők esznek, isznak, beszélgetnek. Egyre több családbarát munkahely van, ahol támogatják a gyerekvállalást.

Az elmúlt 10 évben végzett munkátoknak látjátok a számszerű eredményét?
2010 körül a megkérdezett fiatalok átlagosan 2,3 gyereket szerettek volna vállalni. A 2017-es kutatásunkban ez a szám 2,5-re nőtt. A gyermekvállalási kedv ilyen mértékű növekedése lehet a saját sikerünk mérőszáma.

Minden programunkat, amit szervezünk, aszerint nézünk, hogy van-e közösségteremtő ereje. Ami nem működik, azt elengedjük, ami eredményt hoz, azt tovább visszük.

Ilyen a májusi világrekord kísérlet is?
Május 11-én a Margitszigeti Atlétikai Centrumban rendezünk családi napot, ezzel párhuzamosan pedig több vidéki helyszínen lesz hasonló rendezvény. Az esemény fő védnöke Böjte Csaba szerzetes és Kiss Gergely háromszoros olimpiai vízilabdázó, a műsorvezető Vecsey H. Miklós lesz. Fellép Szalóki Ági, a Pannonia Allstars Ska Orchestra zenekar gyermekkoncertjével, valamint az Iszkiri Zenekar. A programokkal és a magasba emelt gyerekek világrekord kísérletével is azt szeretnénk jelezni, hogy a gyerekekkel együtt töltött idő fantasztikus. Sok örömet jelentenek a szülőknek a huncutkodásaikkal, a fejlődésükkel, a beszélgetéseikkel. Átvitt értelemben pedig azt jelenti ez a mozdulat, hogy adjunk lehetőséget a gyerekeknek, hogy szárnyaljanak.

Először tavaly rendeztük meg az eseményt, akkor tízezer gyerek volt egyszerre a magasban. A résztvevők szinte követelték, hogy legyen ilyen idén is. Azt remélem, idén akár százezer gyereket is felemelünk együtt. A világrekord kísérlet mellett lesznek koncertek, beszélgetések országszerte. Akár kisebb, helyi közösségek is ki tudnak alakulni ez alkalomból. Lehet ismerkedni, beszélgetni. A helyi összetartás nagyon fontos, mert például ahol nincs bébiszitter, de összeáll több kismama, egymást segítve, a gyerekeket felügyelve mindenkinek lehet pár szabad órája. Mi év közben ezt különböző, ismétlődő rendezvényekkel próbáljuk támogatni.