A tanári pálya márpedig menő!

„Nem a te hibád, tudod, hogy van ez a feszültség a teljes állású tanárok és az óraadók között” – vigasztal együttérző kollégám a megbeszélés után.

„Ugye tudod, hogy ez nem rólad szól? Ő csak saját magát igazolja, muszáj azt éreznie, hogy volt értelme az egész életét a nemzet oltárán feláldozni. Ő csak azt látja, hogy bejössz ide, mindig jó a kedved, csinos vagy, a gyerekek imádnak, viszont sohasem kell helyettesítened meg a rendezvényeken vagy érettségiken ügyelned.

Ő meg mindjárt nyugdíjba megy, se nem jókedvű, se nem jómódú, valahogy muszáj elhitetnie magával, hogy nem ő rontotta el. Abba nem gondol bele, hogy a te fizetésed még az övénél is kevesebb.” – „Tudom, tudom. Nem ő az első.”

Az egész akkor kezdődött, amikor még a tanári tojáshéjjal a fenekemen kiálltam a TEDxDanubia színpadára, azzal a merész állítással, hogy „A tanári pálya márpedig menő!”. Óraadó tanárként egyszerre több gimnáziumban tanítottam már harmadik éve, és mindenhol döbbent érdeklődéssel kérdezték a diákjaim, hogy ugyan miért jöttem tanárnak, és miért nem maradtam az előző munkámnál, a tévénél.

Azt, amit belül biztosan éreztem – hogy végre olyasvalamit csinálok, aminek tényleg van értelme –, senki sem értette. Még a rokonaim is azt gondolták, hogy a televíziós műsorkészítést otthagyni óriási dőreség.

Designed by Freepik

Így hát ebben a hétperces előadásban foglaltam össze ország-világnak, mit is gondolok arról, hogy mi a menő szakma és miért. Az előadásom kapcsán hideget és meleget is bőven kaptam. Mindazonáltal azóta is egyetlen cél lebeg a szemem előtt: olyan tanárokat vonzani erre a pályára, akikkel szívesen dolgoznék együtt. Nemrég pedig egy elképesztő megerősítés landolt az e-mailes fiókomban. Ilyenkor elhiszem, hogy megéri folytatni a munkát.

„Kedves Andrea!

Remélem, nem zavarom nagyon a levelemmel, igyekszem lényegretörő lenni, de rengeteg gondolat van bennem. Másodéves vagyok az ELTE-n biológiatanári szakon. Igen, éppen a szerveskémia‑vizsgámra kellene készülnöm, de belebotlottam Facebookon a néhány nappal ezelőtti interjúba Önnel. Tudja, az elmúlt időszakban rengetegszer elbizonytalanodtam, ami a jövőmet illeti. Az sosem volt kérdés az elmúlt két évben, hogy tanár szeretnék lenni, de egyre többször merült fel bennem, hogy megéri-e... Míg a legtöbb ismerősöm egyetem mellett dolgozik és bulizik, mi heti legalább négy napon reggeltől estig az egyetemen vagyunk... előadások, gyakorlatok, mérhetetlen mértékű szórás, csak kapkodjuk a fejünket még mindig... és nem tudom pontosan, mi a cél, de az első félévben még 120-an voltunk elsőéves biológiatanár szakosok, most már egy kellemes osztályméretű közösségre redukálódott ez. El vagyunk tévedve, ezt a társaimon is látom. De ez a cikk. Ahogy olvastam, egyszerűen nem bírtam leállni, csak ittam a sorokat és a szívemben melegséget éreztem.

Olyan volt ez, mint egy jelzőtábla, amit a sors rakott elém. Rögtön elküldtem a csoporttársaimnak is, ezt mindenkinek látnia kell! Aztán megnéztem a TED videót és őszinte leszek, az első percben hangosan sírni kezdtem, és ez a videó végéig tartott.

Ez a sírás egy olyan emberfeletti boldogságból és felszabadultságból eredt, amilyet talán még sosem éreztem! Megfogalmazta, hogy miért vagyok itt, miért tanulok és miért küzdök! Visszaadta a hitemet a pályában, és kezembe adott egy térképet, hogy merre haladjak. Elmondhatatlanul hálás vagyok Önnek, és csak remélni tudom, hogy ezt olvasni fogja és látja majd, hogy célt ért az üzenet!

Köszönöm!

Egy leendő biosztanár”  

Joós Andrea előadása a TEDxDanubia színpadán: