Ajtók záródnak, kérjük vigyázni!

Eleinte a csukott ajtók mögött ajándékrajzok és ünnepi csomagolások készültek (néha persze csínytevések is zajlottak), aztán jöttek a pizsamapartik, az éjjeli csetelések, a szerelmek. És bizony megesik, hogy egy kamasz olyasmit is kipróbál néha a haverjaival, amiről aztán sokat kell vele beszélgetni. Ilyenkor a tapintat és szülői féltés, bizalom és gyanakvás viaskodott bennünk az ajtó másik oldalán, és hosszúra nyúltak az esti imáim.

Néha piszok nehéz nem kinyitni az ajtókat, de nem lehet, mert azokhoz csak belül van kilincs.

Talán közhely, hogy az oviba szoktatás kíméletes szertartásai éppen annyira fontosak az anyáknak, mint a csemetéknek, és hogy milyen üressé tudja tenni a lakást az első nagyinál alvás. Vagy az első olyan tábor, ahonnan nem érkezik üzenet másnap, harmadnap…. Vagy az első este, amikor senki nem nyaggat, hogy csak még egy mesét, vagy hogy nincs holnapra tiszta tornacucc, hogy nem csinálnál-e egy turmixot, nem segítenél-e ruhát választani a randira, tortát sütni a meglepetés szülinapra, nem néznéd-e meg a holnapi beadandót, az esküvői meghívót. Az első éjszaka, amikor nem jön át senki bebújni közétek, mert rosszat álmodott; nem akarja valaki elmesélni fél kettőkor a szerelmi bánatát; nem kell hajnalban benézni a szobájába, megérkezett-e, mert már nem ide érkezik haza. Az első szülők nélküli zsúrra még büszkén visszük a csemeténket, aztán elkezdenek sokasodni a programok, amelyekkel kapcsolatban már csak logisztikai feladataink vannak.

Evidens, hogy egy anyának gáz részt venni lánya lánybúcsúján, nemcsak a 18 plusszos, illetve mínuszos kihívások miatt, hanem azért is, mert nem anyának való látvány, amikor a pici koruktól ismerős barátnők több pálinkát hajtanak föl, mint amennyivel meg tudják őrizni elragadó természetüket. Mégis, miután nagylányom lánybúcsújára hetekig terveztük a programot és napokig készítettük kisebbik lányommal a partikellékeket, éles lett a kapkodás utáni hirtelen csend, és kongó a lakás üressége. Szerencsére a készülődés utáni rendkívüli állapot felszámolása – amelyben a jelek szerint életfogytiglan maradhatok VIP-szereplő –, nem hagyott sokáig csalódott tétlenségben.

Az ember lelkesen tanul bele az anyaszerepbe, ám az örömanyaszerep valahogy sokkal kevésbé komfortos. Talán, mert túl rövid az idő a lánykérés tudatosulása és az anyóssá válás között, meg kell élni a meglepetés, a büszkeség, az ijedtség és elfogadás fázisait. Ezért aztán különösen próbáltam odafigyelni, hogy megfeleljek a szóösszetétel öröm- előtagján keresztül rám helyezett össztársadalmi elvárásnak. Végig is csináltam derekasan a jegyesség nagyjából egy évét édesbús nosztalgia és szívszaggató „elviszik az én kicsi lányom” nélkül.

Kép: Unsplash

Aztán az esküvő másnapján hazaérkezve és betévedve lányom szobájába belém hasított, hogy már soha nem fog ebben a szobában ébredni, odaülni a bögre kávéval a nappaliba, hogy „tudod, mit álmodtam?”.

Nem én leszek az első, akivel a korszakalkotó heti vállalkozásötleteit megosztja, aki megnézi az új tánckoreográfiáit. Na, akkor rám jött a zokogás. Amihez aztán kisebbik lányom is társult, egymásra borulva sírtunk, és a sírás néha másodpercekre nevetésbe csapott át. Aztán megnyugodtam, éreztem, erős vagyok, annyira, hogy elindultam kipakolni a mosogatógépet. Amelyben megláttam lányom bögréjét…na, eddig tartott az erő.

Azt hiszem, kevés dühítőbb mondat hangzik el vigasztalásképpen, mint az, hogy „ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik.” De be kell látnom, a saját történeteim idegesítően igazolják a közhelyeket. Amikor három pici gyerekem mellett voltam otthon, hátrahagytam a tanáraim által fényesre festett irodalomtudományi karriert. Persze magamnak nem vallottam be, de valójában évekig álltam csalódottan egy lassan becsukódó ajtó előtt. És ez a csalódottság ugrásra készen lesben állt, hogy a hosszú, nemalvós éjszakák, a nyűgös gyerekes, „senkivel nem tudok egy értelmes szót váltani” napok után előugorjon.

Aztán egyszer, amikor a 62-es babaholmikat teregettem, megsimítottam a kis emberalakú ruhácskákat, amelyeket hamarosan kinő a másik szobában szuszogó kisfiam, és hallottam, ahogy a nagylányom a nappaliban a kisebbiket tornázni tanítja: „spicc-pipa, spicc-pipa” (akkor még nem sejtve, hogy egyszer tánctanár is lesz), szóval akkor azt gondoltam: ezt semmiért sem cserélném el. És abban a pillanatban elengedtem az irodalmi karrier ajtajának kilincsét. Átmentem a nappaliba, ahol a férjem újságot olvasott, erre ő felnézett és azt mondta: „Hirdetnek egy újságíróiskolát. Nem lenne kedved megpróbálni?” Így lettem újságíró.

Kép: Unsplash

Ahogy elgondolkodom az ajtókon, amelyeket felnőtté váló gyerekeim lassan kinyitogattak, valójában sokkal több van belőlük, mint azokból, amelyek bezáródtak.

Az egyik rögtön pár régi ajtó, amely a férjem és köztem lassan majdnem bezáródott a nagy gyerekzsivajban. És ugyanilyenek azok is, amelyek mögött a barátaink várakoztak türelmesen a kisgyerekes időkben. Aztán ott vannak a gyerekeim párjaihoz nyíló újak. És a sok lehetőség, amely valóságos alternatívává válik, amikor már nem percre, órára (és órarendre) lebontva felelsz valakiért. Egy idősebb kolléganőm egyszer úgy fogalmazott, hihetetlen felszabadító érzés, amikor már akár meg is halhatnál, nem függ tőled senkinek a létezése. Erre persze a gyerekeim azt mondanák, hogy elég para kijelentés. Ezért inkább így fogalmazok: Sosem füveztem, de könnyű lebegést érzek, ha arra gondolok, hogy nem kell reggelente tízórait csomagolnom, tornazsákot ellenőriznem, leckét számonkérnem, este időre hazaérnem. Megengedhetem magamnak, hogy ne legyen otthon tej, hogy edzés után ott maradjak szaunázni, hogy egy esti séta éjfélig, egy beszélgetés hajnalig tartson, és nyugodtan otthon hagyhatom a telefonom (na jó, azt azért nem, hátha hív valamelyik gyerek).

Szóval új ajtók vannak szép számmal, de az alapszabály, hogy berontani nem lehet rajtuk, fokozatosan lehet őket kinyitogatni, ha odabent is így akarják. És mire az ember anyós, sőt nagymama lesz, ebben profinak kell lenni.

Figyelem, nyílnak az ajtók!