„A külföldi városokban is Budapest kontúrjait keresem” – interjú Poós Zoltánnal

– Ha szimbólumértékű és a „nosztalgiakerekeket” lendületbe hozó évszámot kellene keresni, a rendszerváltás événél aligha választhatott volna erőteljesebbet.

– Az identitását kereső országgal együtt a regény építészhallgató főszereplője is keresi az origóját, mindazt, amihez igazodhat. A peregi majorságból elszármazott Vitus István a szülőföldje valós és képzeletbeli múltjának megalkotásával együtt saját identitását is megteremti. A könyvet ezért is nevezném identitásregénynek.

– Nem volt kockázatos egy olyan korszak megírása, amelynek a tanúi a mai napig élnek?

– Nem, mert a történetet egy meseszerű világba ültettem át. A könyv amellett, hogy körülírja a rendszerváltás Magyarországát, fantáziakönyv is, kalandregényekre jellemző motívumokkal. Ha az olvasó elfogadja a regény játékszabályait, nem lepődik meg azon, hogy a szöveg elbillen a valóságtól.

Noha a történetben megelevenedő 46-os major környéke valóban történelmi táj, hiszen Magyarország későbbi sorsát meghatározó események színhelye volt, ettől még nagyon sok a regényben a meseszerű elem.

– Személyes élményekből és levéltárban gyűjtött dokumentumokból állt össze a könyv. Mindebből azt olvasta ki, hogy a rendszerváltás a mindannyiunk által ismert, nem épp legtökéletesebb módon mehetett csak végbe?

– A rendszerváltás – mint az közismert – nagyhatalmi játszmák része volt, a kommunista pártelit átmentette a hatalmát, majd alkalmazkodott a megváltozott politikai éghajlathoz, és mivel „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, és „egy halk pardon sem hangzott el” az egykori uralkodó osztály szereplőitől, így nem is volt erkölcsi fedezete 1990-nek.

– Maradjunk még ’89-nél. 1989. október 23-án, tizenkilenc éves korában készült egy fotó Bartis Attila jóvoltából: Szirmay Ágnes, Kemény István, Kun Árpád és ön látható rajta a Parlament lépcsőjén. Magánéleti szempontból milyen hangulatban teltek azok a napok?

– Október 22-én a Vörös István és Kun Árpád költők szerkesztésében megjelenő „A tó” című lap irodalmi estjén én is bemutatkozhattam az Egyetemi Színpadon, számomra tehát a rendszerváltás ideje egybeesett életem első nyilvános irodalmi szereplésével, és alig telt el néhány hónap, az újraszerveződött Cserépfalvi Kiadó elfogadta az első verseskötetem anyagát.

Abban az időben jellemzően negyvenéves koruk környékén jelent meg a szerzők első könyve, én épphogy elmúltam húsz. Eldöntöttem, hogy író leszek.

Poós Zoltán: Étvágy az imákra

– A magyar társadalom életében a kiábrándulás a vártnál hamarabb következett be. Ön is átesett rajta?

– A rendszerváltást követő enerváltság és csalódottság érzése számomra a taxisblokádhoz kötődik. Amikor azon a bizonyos reggelen kiléptem a debreceni Műszaki Főiskola kollégiumának tízemeletes épületéből, szembesültem a taxisblokád okozta káosszal. Minden túlzás nélkül mondom: háborús pszichózisként éltem meg, azonnal megszűnt a szocializmus akolmelegéből átmentett hamis biztonságérzetem. Aznap volt Budapesten a Mission-koncert, és egyetlen vonat indult Pestre, azt sem tudtuk, hogy lesz-e vonat visszafelé, de húszévesek voltunk, bennünk volt a lendület.

– Utólag nem bánja, hogy akkoriban nem hagyta el végleg az országot?

– Soha nem bántam meg.

Élhettem volna külföldön, többször jártam az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepén, de magyar író akartam lenni Magyarországon.

Különben is, már egy hét külföldön tartózkodás után honvágyam van, sőt, néhány nap után a Balatonon is rám tör a honvágy, mert alapvetően csak a szülővárosomban, Battonyán, illetve Budapesten – ahol huszonhat éve élek – érzem magam otthon. Persze szívesen kiugrom egy-egy napra Bécsbe vagy egy hosszú hétvégére Párizsba, ha ez megadatik, de a külföldi városokban is Budapest kontúrjait keresem.

– A Kádár-korszak nosztalgiakultusza a mai napig tartja magát. A magyar társadalom soha nem nő ki az idealizált apaképeiből?

– Magyarországnak sosem volt erős polgársága, ráadásul az első világháború után az erdélyi és felvidéki polgárság sem tudott már közvetlen mintát adni az anyaországnak, és ahol nincs öntudatos és független polgárság, ott erősebb lehet ez a bizonyos apakép.

– A „Táskarádió” vagy „Azok a régi csibészek” című kötetei a rockzene területét járják körül. Minden eseményhez tud zenét társítani?

– Olyannyira, hogy az elmúlt harminc év hazautazásaihoz is tudok kötni felvételeket, és amikor újra hallom az adott dalokat, sokszor beugrik egy-egy utazás és az évszámok. Nemrég a Battonya határában helyreállított útszéli feszületről először a Cocteau Twins „Beatrix” című dala jutott eszembe. Amikor 1988 körül hazafelé, a busz ablakából megláttam ezt a bizonyos dombegyházi úti keresztet, többször elképzeltem hozzá egy klipet. Ha meghallom a dalt, magam előtt látom az 1988-ban fejben összevágott videót is. Egy-egy dal afféle tájékozódási pont is lehet, kijelölheti a tér–idő koordinátáinkat.

– A zene iránti rajongásán túl a helykultusz is meghatározta az életét.

– Nekem mindig is fontos volt, hogy egy-egy könyvet hol és mikor olvastam el. Pilinszky összes versét például otthon, a padláson olvastam.

A ma már nem létező Lukács Cukrászdában a leveleimet, míg a New York Kávéházban a verseimet írtam, például a második kötetem legtöbb verse a New York egyik márványasztalán született.

– A regény visszatérő motívuma az ima. Magánéletében is jelentőséget kap a keresztény identitás?

– Számomra a battonyai római katolikus templom a szülői ház mellett az identitásom egyik legfontosabb építménye.

A gyerekkorom jelentős részét töltöttem a templomban, de persze többet lógtam a focipályán és horgászni is szerettem, majd egyszer csak, mint egy meteorit, becsapódott életembe a rockzene.

Ezt datálni is tudom: 1977 nyarán a tévében megláttam a Metronóm ’77 című versenyen a Piramis együttest. Voltak hangsúlyeltolódások, kár lenne tagadnom, de a keresztény identitásom fontosabb, mint a rock and roll, már ha egyáltalán szembe kell állítani a kettőt. Kamaszkoromban az esti misék előtt Adyt olvastam, később a debreceni Szent Anna-templomban a Vigília folyóiratot, Lovass Gyulától Esterházy Péterig. E templom előtti lépcső fontos találkahelye is volt az életemnek, innen indultunk punkkoncertekre is, és ebben nem éreztem semmi ellentmondást.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT.