Pssszt! Végre alszik!

Ringatva, kendőben, hordozóban, cumival, szoptatva, simogatva, kiságyban, fekve, állva, ülve, énekelve, duruzsolva, zümmögve, zenével, néma csöndben, éjjeli fénnyel vagy koromsötétben. A rutinosoknak egyértelmű, hogy babaaltatásról van szó; a kevésbé rutinosoknak pedig azonnal az jut eszükbe, hogy ez bizony egyik legproblémásabb területe a kisgyermekes életnek. Mindenki másképp csinálja – és más hatékonysággal.

Ahogyan az etetés, úgy az altatás terén is mást vártak el szüleinktől és a szüleink tőlünk, mint mi a saját porontyainktól. Ma például teljesen elfogadott, hogy a babákat mellen, szoptatva altatják el, hivatalos és igen bizarr nevén ezt „szoptalvásnak” hívják az angol „breastsleeping” után.

Nagymamám mondogatja gyakran, hogy az a borzasztó, hogy amíg az ember fiatal, folyton aludna, de nincs rá ideje; amikor meg már idős, lenne ideje, de sehogy sem jön álom a szemére. Nos, amíg az ember nagyon fiatal, egészen pontosan baba, bőven lenne ideje, hogy aludjon – szülői szemmel nézve legalábbis –, de időnként (kevésbé szerencsés szülők esetében viszonylag gyakran) nem tud vagy nem akar álomba merülni.

Persze elképzelhető, hogy a babák magukról azt gondolják: kinek van ideje aludni ennyi újdonság mellett?

Az én kisfiamnak biztosan nincs; a nappali altatásokat rendesen megszenvedjük, de az éjszakáink – eddig legalábbis – viszonylag nyugisan telnek. Olyankor sötét van, amúgysem látni semmit, a kiságynak már minden szegletét körbeszaglászta, régóta semmi változás, nem marad le semmiről. Mivel azonban a mozgása intenzíven fejlődik, minden éjszaka döbbenetes akrobatamutatványokat mutat be a kiságyában, amire ő ugyan nem ébred fel, de én igen. Úgy másfél-két óránként. Amikor megtanult átfordulni, nem lehetett úgy letenni, hogy ne forogjon jobbra-balra, és ezt éjszakánként is előszeretettel gyakorolta. Nem volt az a rácsvédő, ami megakadályozza, hogy beakadjon keresztbe a kiságyba. Nagyjából most is ez a helyzet, csak a mozgása annyit már ügyesedett, hogy ki tudja magát szabadítani ezekből a szorult helyzetekből.

Lakásunknak és környezetének a tulajdonságai furcsán megváltoztak kisfiunk megszületésével: azóta a parkettánk rettentő hangosan recseg, az ajtó nyikorog, felerősödött a kukásautó reggeli csattogása és a turisták ordibálása az utcán, a felső szomszéd dübörgéséről a hálószobánk fölött már nem is beszélve – természetesen kizárólag az esti fektetéskor, fél nyolc és nyolc között.

Mintha a baba érkezésével a falak vékonyabbá, minden zaj, zörej és emberi beszéd pedig hangosabbá vált volna.

Amikor hazahoztuk csöppségünket a kórházból, az első pár hétben csak kókuszpólyában tudtuk megnyugtatni, nagyon szerette, ahogyan szorosan bebugyoláltuk. A babywrapot – ez a másik neve – úgy két hónapja nyugalmaztam, mert már kilógtak belőle a lábai. Egy kiborulós, szeles, viharos, nyűgös délutánon azonban sehogy sem sikerült megnyugtatni elsőszülöttemet, ezért miután minden szokásos rituálét végigpróbáltam, egy hirtelen gondolattól vezérelve mégis előkaptam a szekrényből, és belecsomagoltam a hét és fél kilós kis tölteléket.

Nagyjából fél másodperc alatt olyan vigyorgásba fordult a sírás-rívás, hogy magam sem hittem a szememnek.

Két dolog történhetett: vagy díjazta az igyekezetemet, miközben működött az önirónia (látta magát kívülről, ahogyan térdhajlattól lefelé kilóg a pólyából) – de azt hiszem ez kevésbé valószínű egy öthónaposnál. Vagy pedig egyszerűen újra kisbabának érezhette magát, és élvezte a pólya pihepuha, meleg ölelését a harminc fok ellenére. Rövid időn belül el is aludt. Persze a saját komfortérzetem érdekében pár perc múlva azért kicsomagoltam.

Na de most meséljetek ti, nálatok mi az, ami bevált?

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti