Ómamának hívtam – Bólyi Szent Anna

Temetésén meglepődött a család, amikor megtelt a kis falusi temető hívatlan vendégekkel: innen is, onnan is érkezett egy kórus, jött még néhány pap, szerzetes vagy apáca, meg persze a rokonok, barátok is szállingóztak az ország minden csücskéből, de főként a környező baranyai városokból, falvakból.

Miniszterelnököt nem búcsúztatnak úgy, ahogy az én nagymamámat, ezt a kis falusi öregasszonyt búcsúztatták, akik szerették.

Mert sokan szerették, nagyon sokan, jó volt a közelében lenni, nekünk, unokáknak főleg, mert amikor csapatostul nála nyaraltunk, a friss kifli illatára ébredtünk. Ha megerősítő, jó képet keresek a múltamban, akkor őt látom a nagy konyhaasztal mellett, fehér tűpettyes kék ruhában, amint végigsimít eres kezeivel a ropogós fehér kötényén, miközben hajdan makacsul göndör haja, ami a gyerekek születésével egyre szelídebb, egyre egyenesebb lett, rakoncátlanul röpköd mindig derűsen ragyogó homloka körül.

Ezt nem tudtam megtanulni tőle, a lélek derűjét, ami a sajátja volt mindannak ellenére, ami megtörtént.

Feleségül ment egy háromgyermekes özvegyemberhez, szült még hat gyermeket – anyámat például a világháború kellős közepén. Szép házukat a falu közepén előbb a németek, majd az oroszok foglalták el, de a műhelyt, ami a család megélhetését biztosította volna, végül a magyarok vették el. Közben ő díszmagyart varrt mind a kilenc gyereknek, sujtásos bocskait és kötényt, pártát, mellényt tiszta, égszínkék selyemből, arany zsinórozással, a jó ég tudja, honnan varázsolta elő hozzá az anyagot; a nagypapa kabátjából pedig kosztümöt szabott a lányoknak, legyenek csinosak a kollégiumban. Ha egy szem cukor került a házhoz, azt kilenc fele vágta, hogy mindegyik gyereknek jusson, és habár tizenketten ültek mindennap asztalhoz, mindig feltett plusz egy terítéket a Jézus nevében érkezőnek – amire bizony sűrűn akadt vendég. A derű és a humor mindennek ellenére végigkísérte az egész életét, még a halála előtt nem sokkal is tudott úgy nevetni, hogy a könnye potyogott. Valami elképzelhetetlenül hatalmas bizalommal élt: minden jó úgy, ahogy van, az élet éppen olyan, amilyennek lennie kell. Nem kínozta, hogy mi lett volna ha, mi lehetett volna, ami végül nem lett, mi lehetett volna úgy jobb, ahogy nincs.

Tudott úgy szeretni, hogy azt hittem: én vagyok a kedvenc unoka, s csak miután elment, beszéltük ki a számtalan unokatestvéremmel, hogy mindannyian ebben a boldog meggyőződésben éltünk.

Meg is fogadtuk, hogy ha lányunk születik, biztosan Anna lesz. Nekem sikerült először, kétség nem fért hozzá, hogy az elsőszülött gyermekemet Annának kereszteljük. Égi pártfogója Szent Anna – úgy hiszem, fehér tűpettyes kék ruhában, ropogós fehér kötényben, szemüvege mögött huncutul nevetős tekintettel kíséri őt odafentről.