Akinek a pedofil bántás miatt újra kellett építenie a lelkét

Véronique Garnier-Beauvier óriási őszinteséggel írja le azt a lelki utat, amelyet immár nagymamaként bejárt gyermekkora rémes emlékeivel. A legnagyobb teher számára ebben a folyamatban a magány volt. Már gyermekkorában sem tudta senkivel megosztani fájdalmát. Amikor szüleinek finom célzásokat tett arra, mit tesz vele családjuk egy pap-barátja, olyan erős hárítás volt a válasz, hogy nem is próbálkozott tovább. Egy pap személye ugyanis megkérdőjelezhetetlen volt. Családi jó barátként el-elkísérte autóútjaira, sétáira, ekkor vált „játékszerévé”.

Véronique egyetlen vágya a felejtés volt, egészen addig, amíg az egyház vezetése nem kezdett el nyíltan beszélni erről a témáról. De bizalmát teljesen elveszette az egyházban, a papokban, és egyáltalán az „atyaság” képében, ezáltal Istenben is. Folyamatosan küzdött azzal, hogy Istent atyának szólítsa.

Nagy felejtési vágyában változást az hozott, amikor saját gyermekei már felcseperedtek, és egy egyházi óvodában kezdett el dolgozni. Bizalmi kapcsolata a vezetőjével és a gyerekek jelenléte gyógyította azt a sebet, amely saját gyermekségén esett. A bizalom csírája mintha duzzadni kezdett volna a lelkében. Gyakran ölébe vett egy-egy gyereket, eszébe jutott Jézus, aki magához ölelte őket, és rájött, hogy ha önnön gyerekkorát befogadja, akkor magát Jézust fogadja be. Visszaengedte gondolataiba önmagát mint gyermeket, akit annyira el akart felejteni.

Véronique Garnier-Beauvier

Amikor a római katolikus egyházban elkezdtek nyíltan beszélni a gyermekek ellen elkövetett erőszaktételekről, benne is felszakadt ez a régi seb. Erős vágyat érzett lelkében arra, hogy bocsánatot kérjenek és bocsánatot adjon.

Így vette fel a kapcsolatot a nancy-i érsekkel. Lépésről lépésre történtek vele gyógyító események: egy bocsánatkérő levél, több beszélgetés. E találkozások elején előjöttek benne a régi rémálmok, ezért iszonyatosan nehéz volt az, hogy bizalmat szavazzon egy egyházi személynek. Felfedezte, mennyire fontos üzenet a neve: Veronika. (Hagyományos magyarázat szerint a vera /igaz/ és az ikon /kép/ szavakból ered, és Jézus arcképére utal.) Lassan haladt lelkében afelé, hogy megláthassa Istent, akiről azt gondolta, hogy elhagyta őt, hűtlen atya volt. Talán az egyik legfontosabb lépés a bizalom visszanyerésében az volt, hogy az érsek meghallgatta, újra és újra megajándékozta a figyelmével.

Korábban, éveken át képtelen volt arra is, hogy a szentostyában ne valamilyen perverziót lásson. Úgy gondolta, nincs más ott, mint egy ember, aki hazudik, aki teljesen mást él meg, mint amit magából megmutat, vagyis visszaél hatalmával. Mindig azt gondolta, hogy Jézus maga is erőszakos. Ekkor a tékozló fiú története került elé, amely példázat az Atyáról. Vajon amikor a tékozló fiú hazatért, milyen volt az atya, aki visszafogadta gyermekét? Lukács evangéliumának 15. része meggyőzte arról, hogy ez az atya nem élt vissza atyai hatalmával. Isten tehát nem erőszakos. Tehát nem maga az Isten volt, aki mindazt vele megtette, amit attól a paptól elszenvedett.

Ez a különbségtétel – Istennek és a pap személyének a szétválasztása – óriási lépés volt a gyógyulás felé.

Ha egy pap, akiben megbízik a gyerek, kihasználja, erőszakot tesz rajta, akkor az a gyerek nem lehet többé gyerek, kötelezően átkerül a felnőttek közé. Titkolóznia kell, és végtelen magányba süpped, mert senki nem érti meg, még a szülei sem, és nem mondhatja el titkát. Véronique idős korában jutott el arra a felismerésre, hogy Isten előtt mégis gyermek lehet.

Egyszer véletlenül a vonaton leült vele szemben egy szerzetes. Úgy érezte, valahogy el kell mesélnie neki mindazt, ami vele történt. Akkor az a pap csendben végighallgatta, és a szemében könnyeket látott. Valaki vele sírt! Meglátta a vele síró egyházat. Olyan sokáig hallgattak ezekről a bűnökről, és némaságra kényszerítették őt is. A megbocsátás azonban lehetetlen szavak nélkül. A hallgatás nem a bocsánat tere.

A megbocsátás folyamata csakis akkor indulhat el, ha elkezdünk beszélni, és feladjuk a tabukat.

Ugyanakkor irtóztatóan hosszú a bocsánat útja. Meg kellett bocsátania a szüleinek is. Még a felfedezés is nehéz volt számára, amikor rájött, hogy a szívében haragszik a saját szüleire, amiért nem védték meg őt. De azután talán még nehezebb volt saját magával szembenézni és önmagának megbocsátani, aki néma volt, aki hagyta mindazt, ami megtörtént. Ráadásul az ember sokáig képtelen megbocsátani, és ha ezt nem hagyják, ha ezt siettetik, akkor nincs bocsánat. Így ír: „Kérem Önöket, adjanak arra időt, hogy ne bocsássak meg! És egy napon talán megpróbáljuk… (a megbocsátást)” (123. oldal)

A könyv nagy tételmondata ez: Ha nem adunk időt a meg nem bocsátásnak, akkor ezzel elvesszük a bocsánat terét is.

Nagyon érdekes a könyv vége. Az igazi fordulatot lelke vigasztalódásában az jelentette, hogy felfedezte a síró Istenszülőt. Mária sír ebben a világban, sok helyen és sokféleképpen látták már könnyeit. Ott állt tehát Véronique abban a közösségben, amelyben vele mindaz megtörtént, ami gyerekkorát rémálommá alakította – de valaki sírt vele. Látta például az orléans-i egyházközséget sírni azért, ami történt az egyházban. Ez a szolidáris, síró jelenlét adta vissza a feltámadott Jézusba vetett hitét.

Véronique Garnier-Beauvier: Au troisième jour: De l'abîme à la lumière. Abus sexuels au sein de l'église... Peut-on s'en relever? (Harmadnapon: Homályból a világosságra. Szexuális abúzus az egyházban – fel lehet ebből állni?) Édition Artege, 2017.