Hosszú évekig nehéz volt magyarságomat pozitívan megélnem, pedig a családomból magammal hozom a hazaszeretetet, a kultúránk tiszteletét és az alapvető büszkeséget, hogy magyarnak születtem. De ahogy egyre idősebb lettem, azt vettem észre, hogy ez „nem menő”. Sőt, kifejezetten ciki. Ünneplőt felvenni akár október 6-án is? Minek, nem kötelező! A Himnuszt egyenesen állva, tisztelettel énekelni? Ne már, hiszen milyen depressziós szövege van… Itthon maradni alig akart valaki a kortársaim közül, mert kevés a pénz, és amúgy is csak Amerikában vagy legalábbis nyugatabbra lehet az álmokat megvalósítani.

Utazásaim során azt vettem észre, hogy bárhol is jártam, a lakosok általában nagyon büszkék voltak a származásukra.

Ha a saját országuk termékeiről volt szó, azt nagy szívvel ajánlották, a szokásaikról büszkén beszéltek, és úgy általában szerettek ott élni, ahonnan származnak.

Nos, itthon általában ennek az ellentétét tapasztalom: ha valami magyar, tradicionális, akkor az csak kínos lehet. Lehet, hogy ez csak az én fiatal generációmra jellemző, de sokszor, amikor a származásunkról beszélünk, lekezelő hangnemet használunk, és legyintünk, hogy „jellemző”…

Van egy barátom, aki ha valami nem tetszik neki, akkor a „hát ez nagyon magyar”, ha pedig le van nyűgözve, akkor az „ez tiszta Amerika” kifejezéseket használja.

Én pedig csak forrongok. Hiszen miért ne lehetnénk büszkék magunkra? Hosszú évekig nem is tudtam erre válaszolni, és bevallom, még ma is nehéz néha az emberek szemébe mondani: büszke vagyok arra, hogy magyar lehetek. Persze mind büszkék vagyunk sportolóink, tudósaink, filmjeink, színészeink eredményeire – na de önmagunkra?

Most leírhatnám, hogy mennyire szeretem a magyar népzenét és néptáncot. Elmesélhetném, hogy az országunk jelenlegi és elcsatolt tájai mennyire gyönyörűek, és kevés helyen érzem magam annyira otthon, mint amikor Székelyföldön járok és hallom az emberek ízes szavait. Bátran mondhatom, hogy ha kutyákról van szó, számomra a magyar kutyafajták a legszebbek. Elárulhatom, hogy a magyar versek sokszor csaltak már könnyeket a szemembe, és büszkeséggel tölt el, hogy a kultúránk elképesztően gazdag. Beszélhetnék a finom gulyásról, a töltött káposztáról, na meg a jó pálinkáról… de valahol mélyebben van a lényeg.

Az, hogy magyar vagyok, a személyiségem része. A gyökereim meghatároznak. A felmenőim, az ő élettörténetük, szokásaik hatással vannak arra, aki én vagyok.

Önmagam megértéséhez figyelembe kell vennem a transzgenerációs örökségeimet is. Mind a rokonságomét, mind pedig a nemzetemét. A magyar történelem az ereimben él, és meghatároz tudatosan vagy tudat alatt. Van, ami az én döntésem, és van, amit nem tudok befolyásolni.

Számomra a hazaszeretet alakulása olyan, mint amikor tinédzserként rájön az ember, hogy bizony a szülei nem tökéletesek. Ott kell egy döntést hozni: a negatív tulajdonságokra, történésekre, eseményekre összpontosítok, vagy inkább a pozitívokra? A felnőtté válás része, hogy integrálni tudom a jót és a rosszat, levonom belőlük a konklúziókat, és amit tudok, erőforrásként felhasználok. Hogy kapcsolódik ez a hazaszeretethez?

Amint észreveszem, hogy más nemzeteknél valami jobb, vagy a történelemórákon tanulok a sokszor nehéz múltunkról, vagy épp a reklámokban vagy a barátaim társaságában hallom, ahogy lekezelően nyilatkoznak a hazánkról – hoznom kell egy döntést: ezekre a negatív ingerekre koncentrálok?

Vagy inkább tudomásul veszem, hogy a hazám hasonlít egy olyan különleges tortához, amelynek sok szelete rendkívül finom, de van kevésbé ízletes vagy rossz ízű szelete is – mégis az én tortám.

A hazám a részemmé vált, amely mindig tud újat mutatni vagy tanítani, így engem is gazdagít. Márpedig én vágyom erre a gazdagodásra.

Pedig aki elolvassa, annak egyértelmű, hogy Weil a részvét fogalmát szélesebb értelemben használja, mint az elsődleges jelentése („más fájdalmának átérzése, együttérzés a szenvedővel”). Nagyon is ott van Weil elképzelésében a másodlagos jelentés is: „érdeklődés, figyelem”, s a részvétnek az a régies használata is, amikor az együttérző részvételt jelentette.

Amikor fiatal felnőttként először olvastam Pilinszkyt erről, egyrészt nagyon egyetértettem vele, mert mindig távol állt tőlem a melldöngető hazaszeretet, másrészt hiányérzetem volt, hiszem a mai magyar nyelvben a részvét fogalma a halálhoz, a gyászhoz kapcsolódik. Az pedig, hogy a hazámat elgyászoljam mint egy elhalt valóságot, szintén nagyon távol áll tőlem.

Saját hazaszeretetemet vizsgálgatva nagyjából arra jutottam, amit Weil is megfogalmazott: Magyarország iránti érzelmeim nagyon hasonlítanak embertársaim iránti érzelmeimre. Vagyis személyes kapcsolatban vagyok a hazámmal.

Ahogy életem során megtanultam a szüleim iránti hála fontosságát, úgy csak az vezet békére a hazámmal való kapcsolatomban is, ha hálás vagyok azért, amit tőle kapok. A valóság, az élet annyira bonyolult, kibogozhatatlan, hogy ma már el tudom fogadni: nem csak jót kaptam a szüleimtől, ahogy nem csak jót kaptam és kapok a hazámtól.

De mint ahogy a szüleim nélkül nem az lennék, aki vagyok, így a hazám nélkül sem az lennék, aki vagyok. Gyakran találkozom azzal, hogy valaki szidja Magyarországot, kifejti, hogy itt nem lehet élni, még akár átkozódik is. Ilyenkor ma már azt a kérdést teszem fel magamban: vajon milyen kapcsolatban van a szüleivel? Ha rákérdezek, nem egyszer kiderül, hogy őket ugyanúgy nem tudja elfogadni, valamit nem tud megbocsátani nekik.

Ahogy a gyerekeimmel kapcsolatban ott van bennem az óvó szeretet, a jóakarat s annak elfogadása, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudom megvédeni őket mindentől, felkészíteni őket mindenre (sőt, nem is lenne jó, ha ezt meg tudnám tenni), úgy a Magyarországon élő emberek próbálkozásait is el kell fogadnom: megpróbálunk úgy élni, megélni, boldogulni, ahogy tudunk. A feltételek nem mindig ideálisak, de ma már úgy gondolom, ez nem baj.

Valahogy valóságosabb életet lehet így élni, ebben a nem túlságosan kipárnázott országban.

Akik arra biztatják a magyar fiatalokat, hogy máshol próbáljanak meg boldogulni, általában a jobb körülményekre, nagyobb anyagi megbecsülésre hivatkoznak. Ez akár igaz is lehet. Valami mégis elveszik az emigrációval. Talán az, hogy mégiscsak a sorsunkhoz tartozik az az ország, ahová megszülettünk. Felelősek vagyunk érte, de ha nem is felelősek, legalábbis fontos, hogy a jó szándékunkat, érdeklődésünket, figyelmünket kifejezzük iránta. Például azzal, hogy lehetőleg benne maradunk, és tesszük érte – egymásért, önmagunkért –, amit tudunk.

Az esélyegyenlőség megteremtése illúzió, mindig csak valamivel közelebb kerülhetünk hozzá. Igaz ez az országok összehasonlításában és az egyes emberek viszonylatában is. Egy borsodi vagy józsefvárosi gyereknek nem lesznek olyan lehetőségei, mint egy rózsadombi csemetének. Ezzel nehéz szembesülni, különösen, ha valóságos találkozásról van szó. Nem kell ehhez mást tenni, mint sétálni egyet a budapesti Bimbó út környékén és Miskolc belvárosi sétálóutcáján – és akkor még nagyon lájtos az összehasonlítás.

Hogyan lehet ezt a különbséget elviselni anélkül, hogy ne pusztuljunk bele, és mégis megmaradjon a hazaszeretetünk? Részvéttel, vagyis empatikus együttérzéssel. Azt kívánva, hogy a jó sorba született képes legyen felelősséget vállalni a szegény sorba születettért.

Ki kell valahogy bírni ezeket az óriási különbségeket, mert majdnem képtelenség a másik ember sorsába belenyúlni, a személyiség integritása ugyanis még akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha valaki mélyszegénységben él. Ahogy a saját gyerekem vagy a házastársam egyénisége sérthetetlen, úgy a honfitársaimét sem sérthetem meg, még jó szándékkal sem. A pszichológiai terápiák többsége ma már egyértelműen a megértő, elfogadó meghallgatáshoz köti a változás lehetőségét. Ezzel az attitűddel talán van remény arra is, hogy Magyarországon is egyre többen találnak magukra, ha érzik a szeretetet. A részvétet, nem a sajnálatot.

Ezzel a részvéttel szemlélhetem a történelmünket is. Elképesztő veszteséglista: tatárok, törökök, belviszály, Habsburgok, Világos, világháborúk, Trianon, nyilaskeresztes mozgalom, kommunista diktatúra, ’56 eltiprása... De ezeket a kataklizmaszerű nemzeti tragédiákat mégis mindig megelőzte az építés, épülés: államalapítás, kereszténység felvétele, második honalapítás, Hunyadiak, erdélyi aranykor, reformkor, kiegyezés, boldog békeidők, bethleni konszolidáció, újjáépítés 1945–1948 között, ellenállás, rendszerváltás. És valóban: „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Ennek a hazának – vagyis emberi közösségünknek – szüksége van a polgárok megértő, gyámolító, támogató szeretetére.

Simone Weil a saját hazájáról, Franciaországról írta, de igaz Magyarországra is: „Franciaországot lehet szeretni a dicsőségéért, ami látszólag örök életet biztosít számára térben és időben. De lehet szeretni úgy is, mint ami elpusztítható, hiszen földi dolog, s ami ezért csak még értékesebb.”

Vár a fal

„Budapest 2019-ben Európa Sportfővárosa. A programsorozat első féléve alatt közel ötvenezer résztvevőt – főként amatőröket – mozgattunk meg különböző, zömében ingyenes programjainkon. Kiemelten fontosnak tartjuk az új sportágak bevezetését a Budapest Urban Games palettájára; tavaly ez az újítás a laser run volt, idén pedig a falmászás lesz. A látványos és egyedülálló sportágat ráadásul nem teremben, hanem a legszebb városi körülmények között tudjuk bemutatni” – fogalmazott dr. Szalay-Bobrovniczky Alexandra humán főpolgármester-helyettes, aki be is harangozta a 2019-es BUG egyik fő attrakcióját, a Budai Várfal megmászását.

A 30 méteres magasságú Cortina-falat – amely a kikötőt hivatott biztonságossá tenni a királyi palota számára – kilencperces szintidő alatt kell megmászniuk a versenyzőknek; a biztosítás nélküli, négyméteres úgynevezett „boulder“ mászásra pedig a Várkert Bazár teraszán kerül sor. A szervezők már próbamászást is tartottak, ahol kiderült, hogy a pálya nagyon izgalmas, ám egyáltalán nem könnyű: a köteles pálya felső biztosítással 7-es erősségű.

Kizárólag gyakorlott mászóknak javasolják tehát a próbálkozást, akik közül – a nevezés sorrendjében – összesen száz főnek nyílik lehetősége a falmászásra.

De honnan ered a különleges helyszín ötlete? „Tervezés közben meghallgattuk a hazai közösségeket, hogy melyik helyszínnek örülnének a leginkább, és egyöntetűen a Budai Várfalra esett a választásuk. Büszkék vagyunk rá, hogy a BUG különleges, soha vissza nem térő élményt kínál a mászás szerelmeseinek“ – mondta Sticzay Péter főszervező.

Úszás a Dunában, a belváros közepén

A száz falmászón túl ötszáz úszó is életreszóló kaland részesévé válhat aznap. A Duna-átúszás már nem új versenyszám a BUG-on, a férőhelyek már tavaly is pillanatok alatt elkeltek. Az úszás ezúttal is a Műegyetem rakpartnál lesz, ahonnan 470 méteres távot kell teljesíteni.

2018-ban a legjobb eredményt elérő szenior úszó 4 perc 13 másodperc alatt teljesítette a távot, az átlagos teljesítmény kb. 7–10 perc. A szakértők elsősorban a gyorsúszást ajánlják, ami természetesen kiegészíthető mellúszással.

Az úszók biztonsága érdekében 31-én 9–14 óra között teljes hajózár lép életbe a Duna belvárosi szakaszán, vagyis ebben az időszakban a hajóforgalom leáll a Rákóczi híd és az Árpád híd között, és a kikötőkben álló hajók sem hagyhatják el a pontonokat. A Duna-átúszást idén is a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat biztosítja összesen 15 mentőhajóval, hajónként három vízimentővel. Az átúszást menet közben megszakítókat azonnal a hajókba segítik. Ezt az úszófolyosót a szakértők a Duna legbiztonságosabb szakaszának tartják, hiszen ezen a részen nincsenek örvények, és augusztus végére az apadás is elkezdődik. A vízminőség előzetes ellenőrzését a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei (BGYH) Zrt. Vízminőségi Vizsgáló Laboratóriuma és az ÁNTSZ végzi.

A regisztráció – a falmászáshoz hasonlóan – az úszásra is ingyenes, de – a falmászástól eltérően – érvényes orvosi igazoláshoz kötött.

Amatőrök esetében egy hónapnál nem régebbi orvosi igazolást kell a helyszínen bemutatni, de a szervezők elfogadják az idei Balaton-átúszáson és Velencei-tó átúszásán résztvevők igazolásait is. Profi sportolók esetében érvényes éves sportorvosi engedély szükséges az induláshoz. „Érdemes sietni a jelentkezéssel! Idén félezer sportolónak tudunk lehetőséget adni, hogy úszás közben megcsodálja a látványt a Duna közepéről, ilyen élményt kizárólag a BUG kínál“ – üzenik a szervezők, s a belváros közepén átszelni a vizet valóban egyedinek ígérkezik.

A több száz éve a Budai Várat ostromló törökök, illetve az azt visszafoglaló magyarok nyomdokaiba lépni a magaslaton, továbbá parttól partig tempózni a Dunában csak kettő a számos sportolási lehetőség közül, amelyeket az Utcalimpia kínál.

A futásra is csodás helyszínen, a Citadellán kerül sor – 5,5; 11, illetve 21 kilométeres távokat teljesíthetnek a jelentkezők. De lesz streetball, laser run és grundfoci is.

A versenyszámokra olyan hírességek neveznek, mint Baji Balázs világbajnoki bronz-, Európa-bajnoki ezüstérmes gátfutó, Németh Lajos meteorológus vagy Szabó Erika színésznő-műsorvezető. Szabó Erika és Baji Balázs falat mászik, Németh Lajos a grundfoci bajnokságban végzi el a kezdőrúgást.

Az olimpikon és a hősök

„A sport mindent meghatározott az életemben. Megtanított arra, hogy tudatosan tervezzek, célokat állítsak magam elé. Ráébresztett, hogy a kemény munka gyakran nem elég, szükség van arra is, hogy az ember az adott pillanatban tudjon teljesíteni. Aki a sportban sikeres, az jó eséllyel az élet más területein is kitartó és céltudatos lesz” – mondja Baji Balázs atléta és állatorvos, aki szívvel-lélekkel támogatja az amatőr, profi, kezdő és haladó városi sportmozgalmakat. – Szeretem megosztani a mozgás élményét, ritkán járok egyedül sportolni. Bízom benne, hogy sok elhivatott mászóval találkozom majd a Budai Vár falainál, de titkon abban is reménykedem, hogy hozzám hasonlóan a kezdő mászók is elég bátrak lesznek a boulderezéshez“ – mondja Balázs. Profi sportolóként neki ritkán van lehetősége kikapcsolódásként mozogni, viszont ha megteheti, szívesen biciklizik a városban, sőt horgászni is szeret. „Békéscsabán születtem, tíz fővárosban töltött év után pedig már budapestinek is érzem magam. Számomra a Hősök tere a város legkedvesebb pontja, lenyűgöz a méltósága. Ha a tér közepén állok, elönt a büszkeség érzése“ – teszi hozzá.

Kép: Danos Tamás

A művésznő és az adrenalin

Földön, vízen és levegőben is keresi az izgalmakat Szabó Erika színésznő-műsorvezető. Adrenalinfüggő, aki arra vágyik, hogy a sport elterelje a figyelmét a mindennapokról. „Nyaranta a barátokkal röplabdázunk, telente jöhet a squash és a body art. Legutóbb a wakeboardozást próbáltam ki, korábban siklóernyőztem is, de a nagy szerelem a falmászás maradt“ – meséli, hozzátéve, hogy egyik kolléganője vette rá, hogy próbálja ki a sportágat. „Nyilván van az emberben egy kis félelemérzet a falon, magasra kúszik az adrenalinszint, de ez jó, mert így garantáltan nem nézem az órámat sportolás közben. Az olyan sportokat szeretem, amelyek teljesen elfeledtetik a külvilágot, és egy kicsit az agyamat is használhatom.

A falmászás elfeledteti velem a külvilágot, hiszen a falon az agyam is folyamatosan azon kattog, miként teljesítsem a következő lépést.

Próbáltam már épített pályákat és természeteseket, a Vár a története miatt nagyon vonz, bár láttam, hogy igen nehéz terep” – magyarázza Erika, aki a Thália Színházba is görkorcsolyával jár. „Télen sétálok, jó időben görkorizok, ez a kis mozgás lehetőséget biztosít arra, hogy végiggondoljam az előttem álló előadást, utána pedig levezessem a feszültséget. Mire hazaérek, már fejben is otthon vagyok. Mindannyiunknak szüksége van a feltöltődésre és a mozgásra, erre a város a legkézenfekvőbb megoldás.“

Az időjós és a félretett ropi

Németh Lajos népszerű meteorológust sem tántoríthatja el semmi a mozgástól, újabban biciklivel rója a kilométereket. „Sajnos a futás már nem jöhet szóba, egy sérülés véget vetett a több évtizedes futókarrieremnek, azonban a sportról nem mondtam le, nyáron biciklizéssel, télen pedig korcsolyázással tartom magam formában. A kerékpározáshoz megvannak a városi útvonalaim, Budapest nagyszerű hely a szabadidős mozgásra – vélekedik az időjós, aki elárulja azt is, hogy kb. 40 éves koráig egyáltalán nem sportolt.

„Olyan életet éltem, mint akkoriban majdnem minden hasonló korú férfi. Hazamentem, kinyitottam a sört, elővettem a ropit, és néztem a felcseperedő gyerekeket. Egyszer a gyerekek elrángattak egy eseményre, ahol 350 métert kellett lefutni, cserébe adtak egy üdítőt. Szörnyen ment. A legnagyobb törést az okozta, hogy láttam a gyerekek szemében a csalódottságot, hogy az apjuk még erre sem képes. Akkor elkezdtem titokban a Margitszigeten futni, majd az 50. születésnapomon lefutottam az első maratonomat!“ Lajos – vagy ahogy a médiaválogatottnál emlegetik, „gólvágó Németh“ – nosztalgiázva készül a grundfocira: „Évekkel ezelőtt volt egy gólom, amelyre a mai napig büszke vagyok, olyan szép ívvel csavartam be a labdát, hogy utána körbenéztem: ez tényleg én voltam? Kíváncsi vagyok, most képes lesz-e bárki hasonló mozdulatra” Aki lepipálná az időjóst vagy vele együtt szurkolna, annak a nyár utolsó napján irány a Klauzál tér!

Augusztus 31-én tehát, a negyedik Budapest Urban Games alkalmából sportpályává válnak a főváros utcái, terei és grundjai, sőt, maga a város lesz a legnagyobb sportpálya!

„Nekem hány gyerekem legyen szerinted?” – a minap ezt a kérdést tette fel nekem egy kíváncsi természetű kislány. Szerintem erre egyetlen jó választ adhat egy kívülálló: amennyit csak szeretnél. Az emberek egy része azonban nem osztja a véleményemet, sokan szeretnek egymás méhén összeveszni: interneten, tévéműsorokban vagy éppen a vasárnapi családlátogatáson, amikor a rokonok mindenkit nyaggatnak gyerekügyben, akinek még nem járt le a biológiai órája.

Nem csoda, hogy a gyermekteleneknek elegük van a vegzálásból. De ugyanígy nem tisztességes bűntudatot kelteni a többgyerekesekben sem azt sugallva, hogy a nagycsaládosok miatt pusztul el a bolygó, nem pedig a kapzsi vállalatok és egy fenntarthatatlan, pazarló gazdasági modell miatt, amelyben élünk.  

Induljunk ki abból, amiben egyetértünk:

A klímavédelem századunk egyik legfontosabb kérdése, a változást már a bőrünkön érezzük, ezért cselekednünk kell.

Létezik egy olyan megközelítése a problémának, amely a nemzetek és a családok szuverenitását nem bolygatja, ellenben azt mondja, hogy a lineáris gazdasági modellt át kell alakítani egy olyan körkörös rendszerré, ahol a növekedés nem a mértéktelen fogyasztáson és pazarláson alapul, az újrahasznosítás pedig megéri.

A népességfogyást sürgető tudósok és újságírók ezzel szemben nem tartják fontosnak a nemzetek szuverenitását, mi több, sokszor egyenesen rasszistának bélyegzik azokat, akik úgy szeretik a nagyvilágot, hogy közben van egy otthonuk benne, ahol ragaszkodnak a hagyományaikhoz. A liberálisok azzal érvelnek, hogy a fogyasztók számát kell drasztikusan lecsökkenteni, hogy a kibocsátás is mérséklődjön. De vajon sikerülne-e egyáltalán a világnépesség megfelelő arányú csökkentése, és ha igen, mennyi idő alatt, és meghozza-e a várt eredményt?

Vajon hallgatnának-e ránk majd azok a népek is, akiknél a legtöbb gyerek születik, vagy csak mi, „tudatos” európaiak leszünk sokkal kevesebben, éppen ott, ahol már most problémát okoz a fogyás?

Fel vannak-e készülve a kormányok egy teljes társadalombiztosítási rendszerátalakításra, ami biztosítja a jólétet az elöregedő társadalmakban?

Mi történik, ha a rohamosan csökkenő őshonos európai népesség által okozott űrt idővel kitöltik majd az idegen kultúrából érkezők, akik kevésbé környezettudatos társadalmakból vándorolnak az öreg kontinensre, és átalakítják a helyi értékrendet?

Ha nem alakítjuk át gyökeresen a rendszert, hanem csak csökkentjük a fogyasztók számát, vajon meddig húzza a bolygó a fogyasztói társadalom púpjával a hátán?

Kép: Pxhere

Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz választ adni, a kutatók is csak tudományos jóslatokba bocsátkozhatnak, hiszen a következő száz évben rengeteg olyan tényező torzíthatja a gondosan felvázolt forgatókönyvet, amit senki nem láthat előre. A fellelhető témába vágó írások alapján úgy tűnik, hogy a „kevés gyereket szülj, mentsd meg a bolygót” eszme azon az értéksorrenden alapul, hogy a bolygó állapota sokkal fontosabb, mint a rajta élő nemzetek identitása és szuverenitása, és simán elkönyvelik járulékos veszteségként, ha Európa nagy múltú nemzetei törpenéppé zsugorodnak.

A közelmúltban megjelent írások, amelyek a népességfogyást sürgetik, úgy csinálnak, mintha két választásunk lenne: vagy kevesebbet szülünk, vagy mind elpusztulunk, ahogy az élőhelyünk is. Ez nem igaz, vannak más, hatékonyabb alternatívák is.

Ezeket nem nehezebb elérni, mint az emberiség szaporodását fegyelmezni. De mielőtt rátérnénk a megoldásra, vessünk egy pillantást a problémára.

  A világnépesség termékenységi arányszámai – Forrás: Világbank

A világ népességének alakulása

A legfrissebb CIA World Factbook adatokat és a Világbank információit összevetve az látszik, hogy jelenleg a világ népességének teljes termékenységi arányszáma 2,42. Ez azt jelenti, hogy a Föld népessége továbbra is gyarapodik, de nem olyan drasztikusan, mint azt korábban gondoltuk. A termékenységi ráta csökkenésének mértéke azonban országonként változó és fontos hangsúlyozni, hogy van egy erős határvonal:

Egyáltalán nem mindegy, hogy egy ország termékenységi rátája a megtartás fölé vagy alá csökken, vagyis hogy egy nemzet a térképen marad, vagy fokozatosan eltűnik.

Egy, a népességfogyást méltató cikkben jó példaként említik a 81 millió lakosú Iránt, ahol a ’70-es évektől egy állami program segítségével 12 év alatt 6-ról 1,96-ra csökkent a termékenységi ráta, ami gyakorlatilag egy hajszálnyira van csak a megtartást jelentő 2-től, tehát egyelőre nem kell a perzsáknak tartaniuk attól, hogy a kultúrájuk eltűnik a Föld színéről. Ezzel szemben Magyarországon tényleg a megmaradásunkért küzdünk, a magunk 10 milliós lakosságával és 1,45-ös születési rátájával. De mielőtt szemügyre vennénk az európai adatokat, vessünk egy pillantást a fejlődő országokra.

A fekete afrikaiak nagyon sokan, az európaiak nagyon kevesen vannak

Bár az európaiak nagyon sok mindent tettek le az emberiség jólétének asztalára, ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy mind az országok mérete, mind a lakosok száma eltörpül az afrikai, ázsiai és amerikai óriások mellett. A termékenységi rátát tekintve Franciaország – a hagyományosan több gyermeket vállaló bevándorlóknak köszönhetően – még felülről súrolja a kettőt (2,06), Portugáliában viszont már 1,39 ez a szám, Németországban pedig hozzánk hasonlóan 1,45.

A népességfogyás követeztében a munkaképes korúakra egyre nagyobb teher nehezedik, hiszen elő kell teremteniük az öregedő népesség számára szükséges szociális szolgáltatások költségeinek fedezetét. Az Unió honlapján elérhető előrejelzések szerint a 80 évesek és idősebbek aránya az EU-28 népességében 2017 és 2080 között több mint kétszeresére fog nőni, vagyis ha marad ez a tendencia, a jelenlegi ellátórendszer fenntarthatatlanná válik.

A folytatásért lapozzon a következő oldalra, amelyből kiderül többek között, miért baj, ha Magyarország lakossága a felére csökken az évszázad végére.

Gyerekkoromban az állatok – talán érthetően – izgalmasabb lényeknek tűntek, mint a növények. Mostanra azonban átfordult bennem a dolog: egyre több növényt ismerek a környékünkön, és egyre magabiztosabban eszek meg vadnövényeket, vagyis egy vadvirágos mező vagy az erdő átláthatatlanul változatos flórája egyre inkább elemeire bomlik a szemem előtt, ahogy sorra megismerem őket.

A kisfiam születése után történt ez a változás – egyszerre lett időm és kapacitásom elmélyedni olyan dolgokban, amelyek mindig is érdekeltek, s a könyvtárnak és az internetnek hála, az információk most hozzáférhetőbbek, mint valaha.

Elképesztő módon feltölt energiával, hogy a város széli erdőben vagy mezőn kóborlok (kutyával, gyerekkel, biciklivel vagy ezek kombinációjával), ráadásul fokozatosan megnyílt előttem a természet bősége, amely számtalan ehető, finom és egészséges növényt kínál.

Micsoda élvezet, amikor találok egy kígyóhagyma-mezőt, egy tucat szép csokor lándzsás útifűt szirupnak, vagy egy fél mezőnyi rizikét! A hab a tortán, hogy ez gyakorlatilag minden évszakra vonatkozik, mert rengeteg kora-téli bogyós vadbokor van, s a csipkebogyó csak a legismertebb, ott van még a galagonya, a kökény, a sóskaborbolya.

Kép: pixabay

Legelőször a zamatos turbolyát fedeztem fel a környékünkön, majd a kígyóhagymát, az ibolyát, s amikor utánaolvastam, hogy a pitypang levele és bimbója is ehető, onnantól nem volt megállás, jöttek a kerti gazok: a porcsin, a tyúkhúr, a komlóspárga, a csalán friss hajtása. Ez utóbbiból pesztó is készül, s mivel fenyőmag nincs kéznél, dióval is nagyon jó; ezt onnan tudom, hogy minden 'zöld'-sége ellenére a család férfitagjainak is ízlik – ha kellő mennyiségű fokhagymát teszek bele. Azóta minden tavasszal vadsalátát készítek; amint kibújnak a földből az első zöldek, lelkesen kutatok növények és receptek után.

Az egyik nyáron a játszótér mellett felfedeztem egy almafát, senkié nem volt, hevert hétszámra az érett, apró nyári alma a fűben. Vajon azzal mit lehet kezdeni? Befőttnek, lekvárnak íztelen, sok munka van vele. Almabor? Ugyan, a bor komplikált. De ecet?...

Így kezdődött az almaecet-gyártó karrierem, s azóta nem használok salátához bolti ecetet. Mert a varázslat kéznél van: alma, cukor vagy méz, víz és némi idő.

Négy-öt hónap végül is bőven elegendő, decemberre kész a friss és élő almaecet.

Nyáron a mentán és citromfüvön kívül a szederlevelet gyűjtöttem, s a „békebeli“ plantateát rekonstruáltam oly módon, hogy gőzben megaszaltam (befőttesüveg, sütő vagy tésztaszűrő segítségével), majd megszárítottam. Nagy kihívás volt, hogy filteres teákról nem egyszerűen a szálas teákra állok át, hanem magam szedem és szárítom az egy évre való teakészletet (ami, tegyük hozzá, nem kevés). Amióta a gyimesi havasokbam szedtem egy teakeverékre való kakukkfüvet és orbáncfüvet (ez utóbbit akkor ismertem meg), azóta határozottan érzem a különbséget, és nem is fanyalodok rá a filteres teákra.

A következő feladat a gyógynövények hatásainak alaposabb megismerése, de szerencsére ehhez is csak szorgos kutatás kell – no meg ismerni a saját határaimat, végül is füvesasszony még nem vagyok.

A szilvát és a sárgabarackot, ami termett a fánkon, nagyrészt üveg alatt aszaltam a napon, hogy az íze megmaradjon, de fölösleges cukor ne terhelje se a szervezetünket, se a pénztárcánkat. Milyen jók nagyanyáinknak ezek a régi módszerei, és mennyivel jobb az íze az így eltett gyümölcsnek, mint a műanyagba csomagolt boltinak!

Ami azt illeti, az ízlésem is egyre finomodott, ahogy egyre kevesebb tartósítószerrel eltett dolgot fogyasztunk, s mindeközben egyre több tévhit hullott le rólam – például hogy kizárólag a cukor vagy a nátrium-benzoát tartósít.

Ha pedig már a régi módszerekről esik szó: egyre ismertebb a fermentálás mint ősi tartósítási módszer, és egyúttal mint olyan eljárás, amely segít emészthetőbbé és finomabbá tenni a növényeket. Magyarországon ugyan nem így nevezzük, de ezt használjuk, amikor savanyú káposztát vagy kovászos uborkát készítünk, sőt, a bodzavirág-szörp is ezzel a módszerrel válik frissítően pezsgőssé. S ezeken kívül is annyi mindennel lehet kísérletezni, játszani!

Kép: pxhere

Ősszel aztán jöttek a gombák. Magamtól nem mertem volna leszedni egyet sem, legfeljebb a nagy őzlábgombát, de mivel olyanokkal jártunk az erdőre, akik többet ismertek nálam, s csak azt szedték, amiben biztosak voltak, megnyílt ez a kapu is előttem.

A gomba sem olyan nagy ördöngös varázslat – és még gombaszakértő is van a városban. A kulcsszó pedig: csak amit holtbiztosan ismerünk, azt szedjük, és azt is úgy, hogy másnak is maradjon.

Egy kicsit máris jobban otthon érzem magam a természetben – és a világban.

Két fő forrásom van az itthoni gyógynövényes könyveken kívül: Dénes Andrea botanikus Erdőkóstoló blogja és Molnár Klára blogja az ötelemes főzésről, de a fermentálásról valószínűleg Király Ágnes tudja a legtöbbet a magyar online térben.

Így aztán eljutottam a birsalmasajttól a csipkebogyó-galagonyasajtig, a csalamádétól a fermentált retekig, a bodzaszörptől a fűszerecetekig. Már-már ott tartok, hogy magam találok ki új recepteket (amelyek aztán vagy sikerülnek, vagy nem), s amelyek ha mást nem, meglepően nagy magabiztosságot adnak.

Mert ha képes vagyok felismerni olyan növényeket, bogyókat, gyümölcsöket, gombákat, amelyek ehetőek, akkor már nemcsak túlélek bármilyen helyzetben, de ez azt is jelenti, hogy az eddiginél jobban kapcsolódom ahhoz a közeghez, amelyből teremtettem, s amelyben élek: a természethez.

Ráadásul mindig elő tudok venni a kamrából valami olyan finomságot, amellyel meglephetem a vendégeket: nahát, ez is ehető?

Végeredményben öt nagy öröm van a vadnövényekben:

Így lebutítani viszont csak az ember képes a természetet. Isten emberfeletti dimenziókban gondolkodik, miközben – és ez nekem nagyon fontos – személyes. Beszélgetőtárs, aki izgalmas módokon felel. Úgyhogy érdemes vele társalogni, akár szemrehányóan is! A legnagyobb szomorúság, ha már nincs egy szavam a házastársamhoz, a tanítványomhoz, a gyerekemhez, Istenhez, a szomszédhoz. Érdemes emberszámba venni az Istent!

Családunkban egy komoly döntésben sehogy se tudtunk dűlőre jutni. No, kérdezzük csak meg a jó Istent! Feleségem, Juli, kitalálta, hogy ha Isten akarja, amit kitaláltunk, küldjön egy almát valahogy. Aztán rájött, hogy a nyár közepén nincs sehol alma, ez nem volt jó kérés. Mindegy, a Mindenhatónak igazán nem nagy ügy. Kérhetett volna gránátalmát vagy ananászt is, tök mindegy.

Lestük a hozzánk érkezőket, vendégeket, barátokat, hátha hoz valaki almát. Én sürgettem Julit, dönteni kellene, de ő még várta a választ.

Legkisebb lányunk másfél éves volt ekkor, a kertben leszedegette a fáról az éretlen almákat és egyre-másra vitte feleségemnek. Ő pedig hiába magyarázta, hogy azt nem szabad még letépni. Este találgattuk: ez most akkor jel volt vagy sem? A pici épp a kezemben volt, s kihajolt a karomból, fölfelé mutogatott. Fölnéztünk a falra, a reprodukcióra, amelynek valamikor én barkácsoltam a cifra fakeretét. Klasszikus ikonográfia szerint Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal, akinek a kezében egy alma volt.

Vagy vegyük most tizenöt éves Ágnes lányom esetét.

Ő dongalábbal született, fölfelé állt a talpa, gondoltuk, talán járni se tud majd, nehéz élete lesz. A hét hónapos kicsi gyerek két és fél órás műtéten esett át, aztán úgy gipszelték a lábát, hogy eltekerték jó irányba. Borzasztó szenvedéseken ment át.

Andocson, Somogyban, ahonnan családom egy része származik, van egy Szűz Mária-szobor, amely fogadalmi ruhákat kap rendszeresen a hívőktől. Feleségem, az édesanyám és a nagymamám kitalálták, hogy varrnak egyet Ágnes gyógyulásáért. A három generáció összefogott, elkészült a csipkés köntös. Már szaladgált mellettünk Ágnes, amikor az ottani atyához fordultunk, hogy megtudjuk, mikor vihetjük a viseletet. Morfondírozott a naptár fölött, majd azt mondta, egyetlen nap szabad az évben: a november 12. Ez pedig Ágnes születésnapja. Véletlen is lehet. Annak viszont elég brutális.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT!

Elsőként Joós Andrea volt a beszélgetőtársunk, aki „élménybiológiát” tanít, virágornamentikával szelídíti színezhetővé az emberi szerveket, pólódivatot és terápiát teremtve ezzel.  Ráadásul a közvélekedéssel ellentétben szerinte tanítani menő. Párjával, Szendrei Róberttel együtt volt a vendégünk. Meglep, hogy a tanárnő a Tinderen ismerkedett meg párjával? Íme, megismerkedésük története:

Mielőtt a részletekbe merülnénk, érdemes tisztáznunk, mit értünk közösségi kert alatt. Azon kívül, hogy minden esetben egy közösen művelt földterületről beszélünk, nehéz hasonlóságokat találnunk a kertek között. Először is megkülönböztethetünk veteményes, gyógynövény, dísz- vagy tankerteket. Hogy éppen hol melyik valósul meg, az a kerület vagy a település adottságaitól és a használók igényeitől függ. Másrészt beszélhetünk önkormányzati, magán- és egyházi tulajdonban lévő kertekről is. Némelyiket egy meglévő közösség műveli, máshol idegenek szorgoskodnak együtt. Kertenként változik az is, kell-e a kertművelőknek valamekkora összeget fizetniük. A kertészek neme és életkora szintén változatos képet mutat, a közösségteremtő erő bizonyított. Az viszont a legtöbb kertben közös, hogy veteményezés közben megszűnnek a generációs különbségek.

Az emberek itt nincsenek magukra utalva, a közösség tagjai segítik egymást: ha valaki megbetegszik vagy elutazik, a többiek magukra vállalják a munkálatokat.

A saját parcellák mellett vannak olyan területek is, amiket együtt művelnek és amikből közösen részesednek a hobbikertészek.

Kép: Schöff Gergely

Hogyan is honosodtak meg a közösségi kertek a hazai városokban?

„A Kortárs Építészeti Központ 2006 óta foglalkozik többek között városi zöldfelület-növeléssel is – mondja Kertész Monika, a KÉK alapító tagja és kurátora, a Közösségi kertek program vezetője. – Az alapítvány elsődleges célja az volt, hogy megvizsgáljuk a program hazai adaptálhatóságát, kidolgozzuk a jogi hátteret. Igyekeztünk új platformot teremteni az építészeti kultúrának, valamint köztes vagy hosszútávú alternatívát találni az üres, használaton kívüli területek kezelésére.”

A várható kedvező hatások dacára a program nem indult zökkenőmentesen. Kezdetben a szervezet sok támadást kapott amiatt, hogy szennyezett levegőjű városi környezetben termesztenek növényt. Az aggályok eloszlatása érdekében a KÉK munkatársai eltérő területekről származó, talaj alatti és feletti zónából vett mintákat vizsgáltattak be.

Az eredmények nem haladták meg a határértékeket, így a közösségi kertek lehetőséget teremtenek a bio növénytermesztésre és a szemléletformálásra, ráadásul a zöld területek jelentős mértékben hűtik a városi levegőt, hozzájárulnak a mikroklíma javulásához.

A KÉK jelenleg öt közösségi kertet üzemeltet, ami azt jelenti, hogy egy jelképes alapítványi támogatásért cserébe a területek használói kertészkedési lehetőséghez jutnak. Amikor egy új kert nyílik, a központ magokat, palántákat, ingyenes szerszám- és vízhasználatot, képzést bocsát a kertészkedők rendelkezésére. Ősszel trágyával, tavasszal komposzttal és biológiai gazdálkodásra alkalmas, vegyszermentes növényvédőszerekkel, valamint képzésekkel látja el a városi kertészeket.

Kertész Monika – Kép: Mészáros Anna Rózsa

Mi a helyzet a Dél-Alföldön?

Kovács Tünde az egyik szegedi közösségi kert koordinátoraként tevékenykedik. Amikor pár éve a Millenárison látott egy közösségi kertet, rögtön tudta, hogy ő is szeretne valami hasonlót létrehozni. A megvalósításhoz Makkosháza képviselőjétől kapott segítséget, így 2014-ben megnyithatta kapuit az 500 m² teljes alapterületű, 27 darab 5 m²-es parcellát tartalmazó kert.

„Fiatalok és idősek egyaránt járnak hozzánk – meséli Tünde. – Évente egy-két tagunk cserélődik, jelenleg körülbelül tízen várnak arra, hogy parcellát kapjanak. A közösségi élményen kívül az is vonzhatja a jelentkezőket, hogy nálunk semmiért nem kell fizetni. Mivel öko és bio kertről beszélünk, mindenki igyekszik elkerülni a permetszerek használatát. A locsoláshoz szükséges vizet a mellettünk lévő panelházból vezettük ki. Öt csapállást helyeztünk ki, így mindenki igény szerint locsol. A vízdíjat egy erre a célra elkülönített alapból finanszírozzuk. Mindenkinek vannak saját eszközei, emellett nyertes pályázatok és utalványok is megkönnyítik a munkánk. A magokat, palántákat mindenki maga veszi, de egymás közt is cserélgetünk. A kertünk egy ötszintes panelház és egy garázssor mögött, egy körtöltés és egy erdősáv közelében húzódik, így minimális a szmog. Szeged sok zöld felülettel rendelkezik. Jó érzés, hogy mi is hozzájárulunk a plusz zöld területekhez.”

 Kép: Schöff Gergely

Akiket megérintett a föld illata

A Klebniczki házaspár a szegedi kertészkedők csapatát erősíti. György és Renáta előnyben részesítik a saját maguk által termelt zöldséget, gyümölcsöt, ezért idén tavasszal belevágtak a kertművelésbe. A kezdeti bizonytalanságokat Renáta kertész szülei igyekeztek eloszlatni. „Időnként édesapámtól kértünk telefonos segítséget – meséli a feleség. – A parcellaszomszédunknak is sokat köszönhetünk. Amikor összefutunk más kertművelővel, mindenki kedves, mosolyog a másikra. Mindig számíthatunk segítségre: ha kell, locsolunk egymás helyett, ha kell, tapasztalatot cserélünk.” A házaspár idén retket, zöldhagymát, borsót, paradicsomot és fűszernövényeket ültetett. Mivel már tudják, mit „szeret” a parcella, mikor naposabb, mikor árnyékosabb a terület, jövőre tudatosabban tervezik meg, mit hová ültessenek. Bár a kártevők elkerülték őket, a szúnyoginváziók megnehezítették a dolgukat, ennek ellenére örömmel aratták le munkájuk gyümölcsét, szívták magukba a föld illatát és a szabadság érzését.

Rózsa Teodóra és barátja szintén egy szegedi közösségi kert aktív tagja. Teodóra úgy véli, akkor is bátran el lehet kezdeni kertészkedni, ha az ember nem jártas a növénytermesztésben. „Bálint gazda tanácsait olvasgattam, végigkérdeztem a barátaim, mit hogy érdemes ültetni. Gyakran figyelem a rutinos kertművelőket, akik ötletekkel, tanácsokkal látnak el. Kiderült, hogy néhány régi ismerősömmel kertszomszédok vagyunk. A kertészkedés így valóban közösségi élménnyé vált. Odaadóan művelem a kertet, amely friss zöldséggel lát el minket, és ahol mindig belső megnyugvást lelek.” 

Kép: Schöff Gergely

Hogyan tovább?

A közösségi kertek pozitív hozadékai egyre több kétkedőt győznek meg arról, hogy szükség van hasonló jellegű projektekre. De vajon milyen lehetőségek rejtőznek még a városi kertekben?  „A Kortárs Építészeti Központ elsődleges célja az volt, hogy a közösségi kertek meghonosodjanak és elterjedjenek Magyarországon – összegez Kertész Monika. – Ezt az alapvállalást teljesítettük. Jelenleg azt vizsgáljuk, hogyan fejleszthetjük a programot.

„Leginkább a tetőkertek és a vertikális kertek kérdése foglalkoztat minket. Szeretnénk bevezetni, és meghonosítani Budapesten a közösségi komposztálást is”.

Tavaly nyitottunk egy új közösségi kertet, amely egyben terápiás bemutató kert is. Emellett nagy hangsúlyt helyezünk a városi klímaadaptációra: képzéseket szervezünk, edukálunk. A háttérben folyamatosan innovációkon dolgozunk.”

Az aprócska citromfán három sárga gyümölcs lógott, de kevéske leveléből napról napra veszített. A termést idővel betakarítottuk és elfogyasztottuk, de ha a növény elpusztul, alighanem igen drága limonádét ittunk. Ezért aztán pátyolgattam, locsolgattam, átültettem; azt nem állíthatom, hogy a naptól is óvtam, hiszen ennek a mediterrán teremtménynek éppenséggel rengeteg napsütésre van szüksége.

Végül a teraszon megtaláltam neki az ideális helyet, és legnagyobb örömömre friss hajtások is megjelentek az ágakon.

Ezzel párhuzamosan a kerítés mellett agresszíven tobzódó bambusz irtásába fogtam, amelynek föld alatti szövedékei teljesen átjárják a kert egy részét, s itt-ott hegyes, támadó fegyverként dugják elő vitális fejüket a fű közül. A néhány nap alatt embermagasságúra megnövő bambuszokat kemény küzdelemben mészároltam le, s dobtam kiszáradt tetemüket a komposztra. Némi megrendüléssel állapítottam meg, hogy egyetlen ilyen kigyomlált bambuszszár leveleiben több biomassza található, mint az egész citromfán együttvéve.

Vajon miért ápolgatom, babusgatom ezt a tájidegen, cserépben nevelt gyümölcsöt, és járok indiántáncot, ha milliméteres levelet hoz, miközben gátlástalanul kaszabolom a hazai földből sarjadó, magától virulens növényzetet?

Ahelyett, hogy a paraszti ősöktől örökölt géneket követve verítékes munkával termesztenék búzát, babot, kukoricát vagy tököt, egy-egy citrom kedvéért (amit mellesleg a zöldségesnél is beszerezhetek viszonylag egyszerűen) időt és energiát fecsérlek egy kókadozó karóra. Szerencsére nem ebből kell megélnem, ellentétben felmenőimmel, akik valahogy csak átvészeltek pár évszázadot a földműveléssel, míg én közalkalmazottként az állam kegyéből tengődöm. Mivel így a mezőgazdaság megmaradhat puszta hobbinak, jódolgomban kivételezett, idegen növényekkel bíbelődöm – van még kaktusz és agavé is –, és nem tudok kellően lelkesedni a mind terebélyesebb feketeribizli bokrok iránt.

Gátlástalanul lefejezem fűnyírás közben a gyepből kiviruló, gyönyörű százszorszépeket, de a fejlődésre képtelen leandert locsolgatom és télire fagymentes helyre menekítem, hátha jövőre is ott kornyadozik majd az elpusztíthatatlan terézvirágok között.

A meddő küzdelemmel egyébként olyankor szembesül az ember, amikor az itthon néhány virággal (esetleg) megörvendeztető ványatag leanderből Olaszországban százkilométernyi élő sövény virít az autópályák két oldalát elválasztó sávban, időnként megszakítva egy-egy pálmával. Bár ki tudja, az olaszok talán a leandereket irtják bőszen, és féltve nevelgetnek egy-egy havasi gyopárt a fridzsiderükben. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT.

Szerencsémre mindkét lány szereti a mákot, aminek azért örülök, mert ad 1: én sajnos nem szerettem gyerekként, ad 2: tele van ásványi anyagokkal és vitaminokkal, és ez az utóbbi szempont egy fruktóz–tej–laktóz–tojásmentes étrendben különösen felértékelődik. A mákban van foszfor, magnézium, kálium, kalcium, vas, B1, B2, B6 és E-vitamin, sőt, még a rosttartalma is magas, és akkor még szót sem ejtettem a hasznos zsírsavakról és aminosavakról, amelyeket – nem mellesleg – tartalmaz. Ha mindezt még egy köles–rizs–kukorica gluténmentes liszttel is kombináljuk, tökéletes desszert lehet egy könnyű nyári vacsora után.

 Kép: Varga Zita Hella

Hozzávalók (körülbelül egy tepsi adag):

• 100 gramm vaj/margarin (mentes!)
• 120 gramm xilit/nyírfacukor/egyéb természetes édesítő
• 1 tojás helyettesítésére: 1 evőkanál chiamag és 3 evőkanál víz
• 180 gramm gluténmentes liszt (amit én használtam, köles-, kukorica- és rizsliszt keverék volt)
• 2 csipet só
• fél zacskó sütőpor
• 1 teáskanál fahéj és/vagy 1 kávéskanál szerecsendió (ez utóbbitól pikáns lesz a mákos süti)
• 3 evőkanál mák (ez lehet több is, ízléstől függően)
• 1 csésze növényi tej (a zabital ízre kicsit édesebb, ezért érdemes ezt használni)

A tojás helyettesítésére használhatjuk a chiamagot. Jótékony hatásairól órákat lehetne beszélni, de talán a legfontosabb, hogy nagy arányban tartalmaz fehérjét, omega-3 és omega-6 esszenciális zsírsavakat. Korábban a Nébih (Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal) felhívta a figyelmet fogyasztásának veszélyeire, de pont arra figyelmeztettek, hogy a bevitt mennyiségre kell figyelni. Mivel a chiamag fogyasztása trendi lett, ezért a fogyókúrázók őrült módon kezdték el használni a konyhában, azonban pont a magas rosttartalom miatt túlzott fogyasztása emésztőrendszeri problémákat idézhet elő. Ebben a receptben azonban egy teljes tepsi süteményhez elég egy minimális, 1 evőkanálnyi chiamag.

 Kép: Varga Zita Hella

Elkészítés:

Az 1 evőkanál chiamagot tehát 3 evőkanál vízzel felöntjük, így 20 perc alatt megszívja magát, és megduzzad kocsonyásra. A vajat közben felolvasztjuk, kikeverjük az édesítővel, aztán a kocsonyásra duzzadt chiamaggal és a fahéjjal/szerencsendióval. A lisztet a sóval és a sütőporral jól összekeverjük, és fokozatosan adagolva hozzákeverjük a folyékony összetevőkhöz. Végül fokozatosan hozzákeverjük a növényi tejet – vigyázva, nehogy túlhígítsuk a tésztát! –, viszont, ha még túl sűrűnek érezzük, akkor önthetünk hozzá még folyadékot.

A kiválasztott muffin/bogárformákba beleöntjük a tésztát (kb. háromnegyedéig legyen a formának), és már tolhatjuk is a 180 fokra előmelegített sütőbe 20 percre.

A végén olvasztott vajjal le lehet kenni a tetejét és fahéjas porcukrot (szőlőcukrot vagy porrá darált xilitet) szórni rá, esetleg natúr eper- vagy szilvalekvárral kínálni, de kísérő nélkül is megállja a helyét, bármikor elvihetjük magunkkal egy nyári piknikre, vagy elmajszolhatják a gyerekek a kertben, a teraszon (természetesen szigorúan a késő délutáni kellemes napsütéses órákban).