– Kezdő orvos koromban vált általános gyakorlattá, hogy a szülők bent maradhattak beteg gyerekeikkel a kórházban. Egykori osztályvezetőnk, dr. Neuwirth Magda ezt már jóval korábban is szorgalmazta, akkor, amikor az ajtót még becsukták a hozzátartozók előtt, mondván, ne zavarják meg jelenlétükkel a gyerekük lelkét. A régi szigorú látogatási időn is hamar túllépett. Emellett példásan empatikus volt a bajba jutott családokkal, és ezt a hozzáállást sikerült eltanulnunk tőle.

A gyerekneurológián krónikus betegek vannak – hasonlóan az onkológiához –, tehát tartós kapcsolatban vagyunk a családokkal. A vezető betegség az epilepszia, a második helyen a fejlődési rendellenességek állnak, az ambuláns rendelésen pedig a fejfájás a leggyakoribb.

Nem feltétlenül baráti, de mindenképpen empatikus viszonyra törekszem a családokkal. Orvoskollégáim és a nővérek is mind hasonlóan gondolkodnak. Pedig a gyermekneurológia nehéz terület, hisz más osztályokhoz képest itt kisebb a gyógyulási arány. A Bethesdában mégis heten vagyunk szakorvosok, ráadásul kimondottan jó viszonyban.

– Elakadtam annál a gondolatnál, hogy a szülő a jelenlétével megzavarja a gyerek lelkét. A hiányával nem?
– Ez nem olyan egyértelmű. Önmagában azzal, hogy a szülő a gyermeke mellett van a kórházban, nincs semmi baj. Ennek a jelenlétnek azonban lehetnek negatív hatásai is. Például vannak hozzátartozók, akik megpróbálnak beleszólni a kezelések menetébe, és talán érthető, hogy ez az orvos számára zavaró. De nézzük más szemszögből is. Ha egy hároméves gyerekkel valami fájdalmasat csinálnak az orvosok, miközben anyuka is ott van vele, azt a gyerek megélheti úgy is, hogy a szülő nem tesz semmit a védelmére.

Nem mindig áldásos tehát a szülő jelenléte, mi mégis szorgalmazzuk, sőt, ma már el sem tudnánk képzelni egy szülők nélküli gyermekkórházat.

Tény, hogy vannak nehéz családok. De ne fogjuk rájuk, mondjuk inkább azt, hogy vannak nehéz kommunikációs helyzetek. Magda példája a mai napig segít, ő mindig ki tudta domborítani a szülők pozitív tulajdonságait, miközben egy-egy feszült helyzetben néha képesek vagyunk rosszat gondolni az adott anyukáról vagy apukáról, hisz mi is emberek vagyunk.

– Ha kiderül, hogy a gyerek epilepsziás, valószínűleg a szülőt is kezelni kell lelkiekben. Érthetőnek tűnik a reakciók széles palettája.
– Ez legtöbbször nem derült égből villámcsapásként jön, hanem már egy folyamat végén derül rá fény. Hosszú idő telik el, mire a sejtésből bizonyosság lesz. Igyekszem mindig hangsúlyozni a jót az egyébként rossz hírben. Például azt, ha a frissen diagnosztizált epilepszia jóindulatú, mert nagy valószínűséggel a gyerek kinövi. Ha kevésbé jó a hír, az általában nem azonnal derül ki. Kipróbálunk egy gyógyszert, aztán egy másikat, ha az sem hat, egy harmadikat… A rossz hírbe együtt növünk bele a szülővel. Nemcsak a gyógyításhoz, hanem a kommunikációhoz is sok türelem kell.

Sokszor láttam már, mennyire megváltozik a szülők felfogóképessége, ha rossz hírt kapnak. Nem mennek át a szavak.

Elmondom, mi az epilepszia, mi az értelmi fogyatékosság, de annak csak a tizede megy át. Mindez jól látszik abból, hogy bár elmondtam mindent latin szavak nélkül, érthetően, mégis feltesznek nyolc kérdést arról, amit egyszer már hallottak. Ezt kihívásnak élem meg: hogyan tudok a szülővel úgy beszélgetni, hogy megértse és elfogadja, amit hall? A kommunikáció nehéz, mégis csodálatos szelete a gyógyításnak.

– Ezt is tanítják az egyetemen?
– Ezt nehéz előadások keretében átadni, inkább gyakorlatban lehet tapasztalatot szerezni. Az orvosi munkám legelején, több mint húsz éve részt vehettem egy három hónapos lelki gondozói képzésen Amerikában. Délelőtt előadások, délután gyakorlat: mentünk betegekhez, kísértünk haldoklókat, beszéltünk családokkal. Előfordult, hogy autóbalesetből hoztak be egy súlyosan csonkolt sérültet. A traumatológus három percben elmondta a történteket, majd ránk hagyta, hogy vezessük tovább a hozzátartozókat… Más esetben egy haldokló mellett egyszer csak megjelentek olyan rokonok, akik haragban voltak és nem beszéltek tíz éve. Tudtuk, hogy van egy-két óránk, ami nem mindegy, hogy zajlik. Egyszerű, de hatékony módszerekkel dolgoztunk.

Körbeálltunk, megfogtuk egymás kezét és elmondtunk egy imát, vagy kértük, hogy mindenki idézzen fel egy kedves emléket a haldokló családtagról. Ez egy fantasztikus gyakorlat volt, amiből a mai napig táplálkozom.

Bár sok kollégám sosem vett részt ilyen gyakorlaton, mégis példásan emberségesek a betegeikkel. Hálás vagyok, hogy ilyen közösségben dolgozhatok.

– Egy hétköznapi helyzetben miben nyilvánul meg az empátia?
– Van egy súlyos betegünk, akihez egy neurotikus, nehezen kezelhető anya vagy apa tartozik. Nézhetem úgy is, teljesen érthető módon, hogy már megint egy elviselhetetlen hisztis szülő, akinek a kirohanásaira nehéz jól reagálni. De nézhetem úgy is, hogy vajon én milyen lennék, ha az egyik gyerekem ilyen beteg lenne.

A mi osztályunkon a vizitek nagy része nem klasszikus kórházi vizit, amikor vonul a fehér csík a kórtermek között, hanem ülünk az asztal körül és beszélgetünk a betegekről. A saját páciensét mindenki naponta megnézi, de osztályos vizit csak kétszer van egy héten. Az asztal körüli megbeszéléseknek nagy jelentőségük van. Egyrészt tudatosan erősítjük egymásban az empátiát, vagyis átbeszéljük, mi mit csinálnánk ilyen helyzetben, másrészt szakmailag elemezzük az eseteket. De ennél talán még fontosabb, hogy mindenki szabadon mondhatja a véleményét. Felülbírálhatjuk egymást, anélkül, hogy megharagudnánk a másikra. Szeretem, ha egyenrangúak vagyunk mi, kollégák. Nagydoktori ide vagy oda, pontosan tudom, hogy vannak nálam sokkal tapasztaltabb munkatársaim. Ez némiképp a küldetésünk is, hogy a nálunk megforduló rezidensek lássanak példát kollegiális kapcsolatra, mert mi tudjuk, hogy így is lehet együtt dolgozni.

– Milyen sikerélmények érik az osztályon?
– Nyilván a teljes gyógyulás az igazi sikerélmény, de minden apró lépés örömet okoz. Ha napi húsz roham helyett már csak napi három jön, annak nagyon lehet örülni. Az is sikerélmény, ha egy gyerekről azt tudom megállapítani, hogy nincs komoly baja. És az is, hogy a kis betegek fele kinövi az epilepsziát. De szépek lehetnek azok a történetek is, amikor nem tudunk valakit meggyógyítani. Ismerünk olyan hétgyerekes családot, ahol a hatodik egy genetikai betegség miatt súlyos fogyatékos. Látom, milyen hatalmas szeretettel veszik őt körül. Nem nehéz szeretni egy beteg gyereket. De látni, hogy miként forrasztja össze az egész családot ez a kis ember, számomra is komoly erőforrás.

A beteg gyerek katalizátor: ha a család széthúz, felgyorsítja a széthullást, de ha harmonikus, még jobban összetartja őket.

Látok ilyet is, én ezt is sikernek gondolom. Egy gyermek halálát elképzelhetetlenül nehéz feldolgozni, a legnagyobb erőpróbának mégis azt érzem, amikor egy családnak évtizedeken keresztül napi 24 órában kell ápolnia egy súlyosan beteg gyereket, úgy, hogy racionálisan minden egyes nap reménytelen helyzetre ébrednek a szülők. Mert a sérültségnek is vannak fokozatai. Látok olyat is, amikor normál emberi szemmel nézve semmi vonzó nincs egy kis betegben, a szülők mégis nagyon tudják őt szeretni. Ez erőt ad, tiszteletet ébreszt. Én hazamegyek a munkaidő végén az egészséges családtagjaimhoz, de nekik ott marad a beteg gyerek 24 órában.

– Azért otthon is nagy feladatot vállaltak a családjával, hiszen örökbe fogadtak egy gyereket.
– Tíz éve öt gyerekünk volt, és a Jóisten elültette bennünk a vágyat, hogy újabb legyen, az útjai azonban másként alakultak. Niki tízéves korában került hozzánk, hatodik gyerekként, a szüleit egy tűzesetben vesztette el. Hozzánk került a rehabilitációra, bár ő maga nem sérült meg a tűzben, csak épp nem volt hova elhelyezni. Senki nem látogatta, nem voltak hozzátartozói. A feleségemnek, Virágnak sokat meséltem róla. Tudtuk, hogy tízévesen már senki nem kapkod utána, megy az állami gondozott státuszba. Egyszer egymásra néztünk Virággal, és feltettük a kérdést: miért nem fogadjuk be mi? Aztán egy kórházi önkéntes szeretetszolgálat során a gyerekeink is megismerkedtek vele. Végül úgy alakult, hogy a gyerekeink is kimondták, hogy fogadjuk örökbe.

Niki messziről indult, de fél év után már anyának és apának szólított minket. Tízéves koráig iskolába se járt, egy mesét se hallott, bizonytalanságban élt, most pedig jó kosaras, síelni jár és ebben a tanévben érettségizik.

Az elején egy ütött-kopott egyházi általános iskola vállalta el a felzárkóztatását fantasztikusan melegszívű tanító nénikkel, és ez végül annyira jónak bizonyult, hogy a három legkisebbünket is átvittük oda az elit kéttannyelvű iskolából. Kisebb létszám, nagyobb figyelem – ez bejött. Niki igazán megbízható gyermekünk, aki teljesen beilleszkedett a családba. 

– Hogyan tudott ehhez a közösséghez közelíteni? Ha jól tudom, református templom sincs a városban.

– Nincs, és lelkészlakás sem volt, de most már épül. Amikor idekerültem, csak az Erdélyből ideköltözött nyugdíjasok és máshonnan származó régi reformátusok tartoztak a gyülekezethez, és kéthetente volt istentisztelet. Az első három hónapban nem tartottunk új alkalmakat, csak azzal foglalkoztam, hogy megismerjem az embereket. Ha elmentem valakikhez, ott javasolták, hogy látogassak meg egy másik családot is, így haladtam előre. Aztán egyre többen jöttek a gyülekezetbe, sokan el is mentek, a fluktuáció még most is nagy, de már van egy mag. Három éve vagyok itt, a hittanóra hat gyerekkel indult, most már majdnem ötvenen vannak. Kegyelmes hozzánk az Úr.

– Biztos sokféle sorssal, megtéréstörténettel találkozott.

– Igen, a legmegrázóbbat mesélem el.

Járt hozzám egy házaspár, a gyerekük hittanra is jött rendszeresen, az asszonynak adtam egyszer egy Bibliát is, mondta, hogy a konyhaasztalon tartja. Nagyon megromlott a házasságuk, a nő egyre mélyebb depresszióba esett, és egyik éjjel eldöntötte, hogy önkezűleg vet véget az életének, fel akarta akasztani magát. Ahogy ment ki, a nyitva hagyott konyhaablakon befújt a szél, és kinyitotta a Szentírást, méghozzá egy olyan résznél, ahol Isten arról beszél, hogy mennyire szereti az embert. Az asszony azt érezte, hogy ez róla szól, hogy őt is szereti az Isten – és végül ez mentette meg attól, hogy öngyilkos legyen.

– A hittanra járó gyerekek magatartásán érezhető a változás?

– Abszolút. Van olyan gyerek, aki elég problémás volt, minden héten verekedett, nem nagyon tanult, most meg már ösztöndíjas, jól tanul, és nem ő az egyetlen példa. A hitnek nagyon komoly szerepe van abban, hogy ezek a gyerekek változtatnak a viselkedésükön is. Hálás vagyok Istennek, mert azt látom, hogy most már vannak céljaik, vágyaik. Az egyikük férfifodrásznak készül, nagyon ügyesen meg is nyírt engem múltkor, egy másik már 14 évesen tudja, hogy kőműves szeretne lenni.

– Most készül a lelkészlakás. Később a templomépítést is megcélozzák? Milyen terveik vannak még?

– Egyelőre elég a lelkészlakás és egy közösségi tér. Az elsődleges terv az, hogy a gyülekezet megerősödjön az Istennel való kapcsolatában.

Most harmincan-negyvenen vagyunk vasárnaponként, jó lenne, ha ez a szám is emelkedne, de előrevalóbb az, hogy a tagok növekedjenek lélekben. A templomra előbb meg kell érnie a közösségnek.

– Ahogy hallgatom önt, azon gondolkodom, hogy talán országos szinten is így kellene közelíteni a cigány közösség integrálásához: sok olyan emberre lenne szükség, aki szót ért velük, és el tudja érni, hogy terveik, céljaik legyenek, bekerüljenek a munkaerőpiacra. Mit gondol erről?

– Én is azt látom, hogy nagyon sok helyi szolgálóra lenne szükség a legelmaradottabb vidékeken. A cigányság nagy része az ország peremvidékein tömörül, és nagyon kevés olyan szakember van, aki vállalja, hogy idejön és itt él velük. Pedig ha sikerülne elérni, hogy ezek az emberek bekerüljenek a munkaerőpiacra, akkor nem lenne munkaerőhiány ilyen sok területen. Épp építjük a lelkészlakást, ezért tudom, hogy gyakorlatilag több hónapig kell udvarolnom egy szakembernek, hogy jöjjön dolgozni. Nálunk már van jó példa a munkába állásra, az egyik nő most végezte el az óvodai dajka szakot, és ha minden jól megy, hamarosan dajka lesz, egy másik pedagógiai asszisztensnek tanul. A gyerekekre kell hatni, náluk kell elérni, hogy válasszanak szakmát, hogy később ne csak a szociális hálóba kapaszkodjanak. Azt is támogatni kell, hogy a legtehetségesebbek a felsőoktatásba kerüljenek, értelmiségi pályát válasszanak.

Ezenkívül arra is szükség lenne, hogy sok cigány származású lelkész legyen, hiszen látom, hogy engem másként fogadnak, mert ismerem a szófordulataikat, az életvitelüket, egy-egy prédikációban jobban tudom az ő életükre alkalmazni az igét.

Árucikké váló gyermekek

Hogy is néz ki ez a gyakorlatban? Szerződést kötünk a gyermek kihordására.

Egy nő testét kibéreljük néhány hónapra, vitaminokkal és ásványi anyagokban gazdag táplálékkal megerősítjük – legalábbis erre az időszakra –, majd a szülést követően átvesszük a szerződés szerint kihordott gyermeket.

A szerződő fél a szolgáltatás teljesítésekor átveszi a szerződés tárgyát. A béranya-szerződések egyik nyilvánvaló feltétele, hogy a (szülő)anya lemond a gyermekéről. A gyermek következésképpen nem ismeri meg származását, vér szerinti anyját, mert mindenki számára egyértelmű, hogy a kifizetett pénzért cserébe jár ő. Ha nincs a tranzakció mögött pénzmozgás, azaz nem fizetnek a gyermekért, akkor is aggályos a kapcsolattartás vagy az esetleges visszautasítás (szerződésszegés) a szülést követően.

Kibérelt anyaméhek

A béranyákat tenyésztő testnek tekintik. Nemrégiben az interneten láttam egy indiai klinikáról szóló dokumentumfilmet, amely részletesen végigvezeti a folyamatot. A filmben szereplő – ebben az esetben homoszexuális – pár megkapta a pénzéért a gyereket, az indiai nő a szolgáltatásért kapott pénzből olyan egyszobás házat vehetett, amivel a férje és kisfia büszkélkedhetett a szomszédok előtt, a baba gazdagságba „pottyant”, és a klinika is megkapta a neki járó summát. Mindenki jól jár?

A szegénység és a jövedelemszerzés lehetőségeinek hiánya taszítja a nőket a béranyák szerepébe. Hozzájárulásuk valódiságát kérdőjelezik meg ezek a körülmények.

Jogi visszásságok

 

Európában különbözőképpen szabályozzák a béranyaság kérdését. Nálunk tilos, szemben néhány szomszédos országgal, ahol igyekeznek valamilyen intézményesített formát kreálni a gyakorlat köré. A béranyaság megoldással kecsegtet a meddő párok gyermek utáni vágyának beteljesítésére, akár heteroszexuális, akár homoszexuális párokról van szó. Azonban kusza jogi helyzetet teremt a szülőség terén is: egyes országok – ahol szabályozzák ezt – a béranyát, míg mások a szerződő felet tekintik szülőnek.

De megoldást jelenthet-e a gyermektelenségre az emberi jogok és az emberi méltóság eltiprásával járó módszer?

Nők, férfiak, gyermekek

A női test egyik legfontosabb funkciója a reprodukció, az élet továbbvitele. Ezt a természetadta valóságot nem adhatjuk át másoknak, nem tehetjük portékává, nem várhatjuk el nálunk szegényebb sorsú nőktől, hogy ők alacsonyítsák le magukat egy mindenki számára méltatlan szintre.

Nem létezik a gyermekhez való jog, vagy a szülővé válás joga: a gyermek ajándék és nem árucikk.

Beláthatatlan károkat okozhat a béranyaság gyakorlata az adott családra, az emberi kapcsolatokra és a társadalom egészére. És ezt nem csak a feministák gondolják így.

Itt tájékozódhatsz a béranyaság elleni érvekről és tiltakozásról.

– A szülés utáni időszakot sokan érzelmi hullámvasútként éljük meg. Jól emlékeszem, hogy az első kislányom születése után képes voltam sírva fakadni, mert szerintem a férjem rossz babahintőport hozott a gyógyszertárból. Mi zajlik ilyenkor bennünk?

– Az anyaság, az anyává válás minden nő, család életében igen jelentős mérföldkő, amely számos változást hoz magával, szép, megható, munkás és küzdelmes pillanatokkal egyaránt. Tombolnak a hormonok, a testünknek regenerálódnia kell, s ehhez jön még a kialvatlanság, a „mindent tudó környezet”, a felelősség megtapasztalása ezen az új szinten. A szülést követően beszűkült tudatállapotban vannak az édesanyák, minden pillanatukat kitölti az új családtag érkezése, és emellett fokozottan érzékenyek a környezeti hatásokra, a verbális és nonverbális szuggesztiókra, közlésekre egyaránt.

– Sok olyan édesanyával dolgoztál, akiknek még nehezebb ez az időszak, hiszen a kisbabájuk koraszülött volt, vagy más, különleges segítségre volt szükségük. Esetükben, gondolom, még nagyobb szükség van a lelki támogatásra.

– Ha korábban vagy betegen érkezik a baba, az mindig speciális helyzet, s minden tekintetben különleges ellátást igényel. A szakszerű ellátás mellett legfontosabb a támogató közeg. Különösen szívet melengető dolog a „családbarát PIC” (Perinatális Intenzív Centrum, koraszülött osztály) megjelenése, ahol

a szülőre nem mint látogatóra, hanem mint az ellátó csapat kompetens tagjára tekintenek, akinek a közelségére a babának a legnagyobb szüksége van.

Az osztályra éjjel-nappal szabadon bejárhatnak a szülők. Koraanyuként, valamint koraszülőkkel dolgozó pszichológusként ez a szívemhez közel álló téma, amiről hosszabban is érdemes lenne szót ejteni.

– Anyaként mindnyájan átélünk nehéz pillanatokat. Meddig számít ez normálisnak?

– A szülést követő, különösen érzékeny állapot az útkeresés, az identitás keresése és anyaként való újraépítése egy bizonyos pontig teljesen érthető jelenség, és az esetek többségében magától megoldódik, nem szükséges szakembert felkeresni, ha a kilátástalanság érzése, a lehangoltság tünetei két hétnél tovább nem állnak fent. Az újdonsült édesanyáknak sokszor idő megtalálni a saját belső hangjukat, elfogadni, hogy nem az a valóság, amit a reklámok és a média sugároz a tökéletesen kipihent, csinos, állandóan mosolygó anyukákról, valamint a mindig vidám vagy éppen alvó babákról.

– Mire érdemes figyelni, ha felmerül a szülés utáni depresszió lehetősége?

– Az alábbi kérdések mentén érdemes elindulni: Nagy hangulatváltozásokon megy keresztül? Megváltoztak-e az alvási vagy étkezési szokásai? Foglalkoztatja-e az öngyilkosság kérdése? Vannak-e ellenséges gondolatai a gyermekkel kapcsolatban? Elvesztette-e érdeklődését a mindennapi teendők iránt? Szomorúnak érzi-e magát? Vannak-e egyéb nehézségei?

A szülés utáni depresszió jellemző tünete az állandó szomorúság, sírdogálás, kedvetlenség, érdektelenség a környezet és a szex iránt. Az édesanya nem tud örülni gyermekének, nehezen alakít ki vele kontaktust. Ingerlékeny, ideges, feszült, esetleg agresszív. Állandóan fáradt, de képtelen a pihenésre, éjszaka alvászavarokkal küzd. Étvágytalan, fogy vagy épp ellenkezőleg, az evés az egyetlen dolog, amiben örömét leli. Az is gyakori, hogy alkalmatlannak érzi magát az anyaságra, reménytelennek tartja a saját helyzetét, rosszabb esetben bűnösnek érzi magát, mert nem tud megfelelni a környezet elvárásainak. A legsúlyosabb esetekben az édesanyában felmerülhet az öngyilkosság gondolata vagy a megőrüléstől való félelem. Szülés utáni depresszióról abban az esetben beszélünk, ha a fent említett problémák a szülést követő három hónapban jelentkeznek, valamint két hétnél tovább állnak fenn.

 

 

– Kik a legveszélyeztetettebbek a gyermekágyi depresszió kialakulása szempontjából?

– Fokozottan veszélyeztetettek azok a nők, akik fiatalon vállalnak gyermeket, rossz házasságban élnek vagy egyedülállóak, rosszak az anyagi körülményeik, nem rendelkeznek támogató családi háttérrel, illetve már a várandósság ideje alatt is tapasztalnak depressziós tüneteket.

– Létezik-e még súlyosabb állapot, mint a gyermekágyi depresszió?

– Igen, a gyermekágyi pszichózis (post partum pszichózis), ami a szülés után kialakuló mentális betegségek legsúlyosabb formája, amely mind az édesanya, mind a gyermek számára életveszélyt jelenthet, s átlagosan ezer nőből egyet érint. Ez a mentális zavar veszélyes téveszmékkel, hallucinációkkal párosulhat. Súlyos esetben az anya saját gyermekét is torznak látja, bántalmazhatja, a legsúlyosabb formáját tekintve a téveszmék pedig ön- és/vagy csecsemőgyilkosságig is vezethetnek.

A szülés utáni pszichózis kezelése azonnali orvosi beavatkozást igényel, amely során az édesanyát kiemelik a családból, s csak azt követően érintkezhet újra gyermekével, ha már nem jelent rá veszélyt.

– Mikor szükséges a szakember felkeresése, kihez fordulhatnak az ilyen problémákkal küzdő édesanyák vagy családtagjaik?

– Amennyiben a korábban említett tünetek súlyosak, elhúzódóak, az édesanya állandó levertséget, kilátástalanságot érez, súlyosabb esetben az öngyilkosság vagy a gyermekben való károkozás gondolata felmerül, mindenképpen orvosi beavatkozás szükséges. Segítségért a területileg illetékes pszichiátriához fordulhatunk, valamint jelezhetjük a problémát a védőnőnek, gyermekorvosnak, családorvosnak.

– Mit tehet a család, a környezet?

– A legfontosabb a megelőzés, prevenció (lenne), hogy a leendő szülők reális képet kapjanak a szülésről, az azt követő időszakról, hogy valós elvárásaik lehessenek, és a gyermekvállalás szépségei mellett a nehézségekről, kihívásokról is kellően informáltak legyenek.

A környezet leginkább az édesanya támogatásával, tehermentesítésével tud besegíteni. Fontos például a segítség a házimunkákban, és hogy a körülményekhez képest minél több pihenési időt biztosítsanak az édesanyának.

 

 

Film a gyermekágyi depresszió témához kapcsolódóan: A „Pszichoanyu” című film hőse, Marlo teljesen átlagos, hétköznapi anyuka. Két gyermeke mellé negyvenéves korára nemsokára beköszönt a harmadik baba, akit bár nem terveztek, de szeretettel várnak. Már nem kerget illúziókat a terhességgel kapcsolatban, nem követ mániákusan egészséges étrendet, nem jár el az utolsó pillanatig sportolni, egyszerűen csak túlél és várja a végét.
Férje, Ron kedves, melegszívű, normális férj és apuka, de halványlila gőze sincs arról, mekkora terhet ró a feleségére a már meglévő két gyerek gondozása, ellátása és nevelése. Este munka után betoppan, tanul a nagyobbik kislánnyal, nem firtatja a vacsora keletkezéstörténetét, csak elfogyasztja, aztán lefekvés előtt kikapcsolódásképpen még videójátékozik egyet. Fogalma sincs róla, milyen megterhelő nap mint nap elviselni kisfiuk, Jonah furcsa viselkedését, aki feltehetőleg autizmus spektrumzavarral küzd, de senki sem tudta eddig megmondani, mi lehet vele a probléma.
Az iskola is Marlót terheli a folyamatos visszajelzésekkel, az ő nyakába teszik a felelősséget, hogy keressen egy pedagógiai asszisztenst, aki kísérni tudná a gyereket, mert nekik erre nincs kapacitásuk, vagy elviheti máshova. Mindemellett a bátyja idillien él a feleségével és három gyerekével, mintha az élet csak valami könnyű nyári fuvallat lenne, modern fekete terepjáróval és szuperdadával kiegészítve.
Végül mégis Marlo bátyja áll elő a legértelmesebb ötlettel: ajándékul a harmadik baba számára felbérel egy éjszakai dadát, aki Marlo segítségére lenne az első, gyermekágyi időszakban, hogy tudjon pihenni és ne zuhanjon bele ismételten a szülés utáni depresszióba. Bár Marlo kezdetben vonakodik és ódzkodik a dologtól, végül mégis kötélnek áll. Így aztán sok idő múltán végre kialussza magát, van ereje és türelme kitakarítani a konyhát, süteményt sütni Jonah osztálytársainak és valódi, ropogós sült csirkét készíteni a család legnagyobb örömére. A dadával való beszélgetéseiből pedig felsejlik, ki is volt ő korábban, még az anyaság előtt, milyen félelmekkel küzd, és hogy mennyire nem hisz önmagában és abban, hogy elég jó, amit csinál, és hogy képes biztonságot és állandóságot nyújtani a gyermekei számára.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra! 

„A neve: hollandusul hangzik. Foglalkozása: építész, aki elméleteket termel. Tartózkodási helye: Weimar, a Goethe-város. Felekezeti viszonyai: rendezetlenek. Megbízhatatlan elem fajilag és világnézetileg” – írta a Pesti Napló 1924 júniusában Walter Gropiusról. A Bauhaus-alapító szakmai és emberi kvalitásait is kétkedve kezelő beszámoló a becsületes akadémiai oktatás felforgatóját látta Gropiusban, és „cellaházaival”, valamint „vasbeton-köpűivel” riogatta az olvasókat, őt magát pedig a modern világ „kancsal ábrándosának” kiáltotta ki.

Az I. világháborúban lovastisztként szolgáló Gropius 1919-ben vette át Weimarban az Iparművészeti Iskola, a Képzőművészeti Iskola és a Képzőművészeti Akadémia igazgatását, hogy aztán Állami Építőház (Bauhaus) néven történő egyesítésükkel az építész- és művészképzés új modelljét alkossa meg.

Gropius, aki a Nagy Háborút megelőzően építészeti stúdiumokat folytatott Peter Behrens berlini irodájában, saját vállalkozása keretein belül pedig tömeggyártásra szánt tapétákat, bútorokat, autóvázakat és egy dízelmozdonyt is tervezett, az ipar, az élet és a művészet közös metszetét kereste.

„Ez a világlátott kozmopolita rengeteg embert ismert. Nagysága többek között abban állt, hogy elképesztő érzékkel válogatta ki a munkatársait és terelt össze egymástól markánsan eltérő karakterű, egyaránt zseniális elméket” – mondja a Bauhaus első igazgatójáról Nagy Iván Ybl-díjas építész. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Gropius – mint valami világháború utáni romeltakarítást vezénylő csúcsmenedzser – értelmiségi „networköt” épített ki egy összművészeti projekt keretében. Személye védőernyőt vont az általa igazgatott intézmény fölé, hogy annak működésébe a politika lehetőség szerint ne szólhasson bele. Olyan környezetet teremtett így, amelyre minden kreatív vágyik.

A Weimarból előbb Dessauba, majd Berlinbe költöző iskola falai között annak 14 éves működése során 1200-nál is több diák fordult meg. „A weimari Bauhaus (…) ábrándos kollektivizmusának ködében – ahogy Kállay Ernő a „Tér és forma” 1928-as 8. számában fogalmazott – a legbogarasabb, legkülöncködőbb szekták tenyészhettek.”

Különben maga Gropius is tiltakozott a Bauhaus egységes stílusként értelmezése ellen, művére inkább életszemléletként gondolt.

Gropius iskolájában tanított Josef Albers, Breuer Marcell, Lyonel Feininger, Paul Klee, Johannes Itten, Moholy-Nagy László, Oskar Schlemmer és Vaszilij Kandinszkij is. Pontosabban nem tanítottak, inkább mentorálták a hallgatókat, hiszen a művészet a Bauhauslerek felfogása szerint nem tanítható, a mesterség ellenben igen, az oktatást ezért a középkori céhes struktúrához hasonló mester–legény–inas szisztéma szerint képzelték el. Kézművességgel, kerámiával, szövéssel és üvegfestéssel is foglalkoztak Weimarban, és bár Gropius kezdettől azt tartotta, hogy minden művészeti és iparművészeti tudás az építészeti praxisban összpontosul, a Bauhaus tanrendjébe csupán az 1920-as évek második felében kerültek be ilyen irányú stúdiumok.

 

A Weimarban felépült, az iskola gondolkodásmódját és termékeit is bemutató, Haus am Hornnak nevezett első, valódi Bauhaus-ház viszont nem Gropius tervei szerint készült. Az oktatók között megversenyeztették ugyanis a tervezésére kiírt pályázatot, és a tenderen az építészeti tanulmányokat sosem folytató festő, Georg Muche elképzelései találtattak a legjobbnak. Igaz, a terveket mégiscsak Gropius irodájában véglegesítették.

Habár a Bauhaus iskola nyomott hagyott az iparművészetben is, elsősorban építészeti stílusként vonult be a köztudatba. Követői minimum négyzetmétereket, belmagasságokat és szerkezeti vastagságokat igyekeztek meghatározni a költséghatékonyság jegyében, ám olykor túlzásba vitték a kísérletezést. Míg egyesek boldogan vették használatba az általuk tervezett napfényes, modern otthonokat, voltak, akik pár hónap után fejvesztve menekültek a „szűk skatulyákból”.

Geometrikus, tiszta és ragyogó – ezek a működő Bauhaus kulcsszavai. Ám mivel a dessauiak jó néhány, a tervezőasztalon működőképesnek mutatkozó kísérlete kudarcba fulladt, számos elképzelésük használhatatlannak bizonyult, így aztán bőséggel hagytak támadási felületet.

„A Bauhauslerek mindenben a tömegtermelést elősegítő célszerűséget keresték. Kétségkívül naiv idealisták voltak, amiért azt gondolták: az általuk kínált sallangmentes tárgyi környezetet, illetve lakásviszonyokat mindenki számára elő lehet teremteni. Kicsit túlozva azt is mondhatnánk, hogy az IKEA mint gondolat, Dessauban született meg” – mondja Nagy Iván, aki a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezés Tanszékének oktatójaként az utóbbi években jó néhány európai helyszínt bejárt hallgatóival Milánótól Wroclawig, Breslautól Zágrábig. A két háború közötti építészet nyomait bemutató, készülő kötetük fontos kiegészítésekkel szolgálhat a 20. század építészettörténetéhez.

Kíváncsi vagyok, hogy Gropius elképzelései mellett milyen más áramlatok kavarogtak az I. világháborút követő évek levegőjében, Kovács Dániel művészettörténészt ezért a Bauhaus szellemtörténeti riválisairól kérdezem. „A berlini Haus der Kulturen der Weltben nemrég nyílt bauhaus imaginista című tárlat éppen a Bauhaus-szal párhuzamosan mutatkozó törekvéseket járja körül, és elképesztően izgalmas dolgokat tár fel – meséli a Kortárs Építészeti Központ kurátora. – Megtudhatjuk például, hogy Indiában működött egy, Rabindranath Tagore által alapított, a Gropius-éhoz nagyon hasonló elveket valló művészeti és dizájniskola, Moszkvában pedig, az 1917-es forradalmat követően egy a Bauhausnál is avantgárdabb műhely született, bár ez a sztálini terror miatt nem volt hosszú életű. Később aztán – részben a weimari kísérlet hatására – az Egyesült Államokban és Japánban is alakultak hasonló kezdeményezések. Hogy mindezek közül mégis a Bauhaus emelkedett ki, ahhoz a német építészeti és formatervezési hagyomány, valamint a német ipar ereje is jelentősen hozzájárult.”

 

A nemzetközi modernizmus áramába tartozó Bauhaus elsősorban az I. világháború borzalmaira kínált válaszokat, a német politika azonban más feleletek irányába kezdett tájékozódni. Weimarból, majd Dessauból is muszáj volt továbbállnia a Bauhausnak a helyi vezetés jobbra tolódása miatt. Az új igazgatók érkezésével az iskola politikusságának mértéke is változott, ám bármennyire kicserélődtek is az oktatók, a Gropius által az alapításkor lefektetett elvek érvényben maradtak egészen az 1933-as felbomlásig. A Bauhaus körül már az erősen baloldali elkötelezettségű Hannes Meyer idején is fogyni kezdett a levegő, úgyhogy hiába szerette volna az intézményt harmadik igazgatója, Mies van der Rohe Berlinben, magánintézetként fenntartani, a nácik által elfajzott művészetet terjesztőnek bélyegzett iskola nem működhetett tovább.

Paradox módon azonban a Bauhaus éppen a nácik hatalomra kerülése következtében vált globális jelenséggé. Az egykori diákok és oktatók ugyanis az iskolára nehezedő politikai nyomás hatására hagyták el Németországot, hogy a magukkal vitt elméleti és gyakorlati tudást a világon mindenfelé elterjesszék.

Amint az Weyer Béla remek cikkéből kiderül, a II. világháború után az indiai Ahmadábádban működő National Institut of Design is a Bauhaus módszereit vitte tovább, míg a japán Jamavaki Ivao és Micsiko pedig, akik 1930 és 1932 között tanultak Dessauban, a felkelő nap országába vitték haza a Bauhaus napfényes eszméit. Az egyik leglátványosabb Bauhaus-hagyaték a nigériai Ife városában található: az Obafemi Awolowo Egyetem épületét tervező Arieh Sharon valaha maga is Bauhaus-diák volt. A fiatal Csehszlovákiában aztán valóságos nemzeti mozgalommá vált a funkcionalista építészet: fürdők, óvodák, iskolák, rendőrőrsök és kórházak is épültek a szellemében. Ahogy azonban azt már Gropius is megfogalmazta, kizárólagos Bauhaus-stílus sosem létezett. Hiszen a modernizmus sokszínű, a Bauhauslerek által tervezett „fehér kockák” pedig többségében színes, aszimmetrikus kompozíciók voltak valójában.

(A magyar Bauhaus-hagyatéknak egy következő cikkben eredünk nyomába.)

Kezdő tanítóként gyerekesen örültem a naplónak, lelkesen töltögettem a rovatokat. Biztosan sokan emlékeznek erre az érzésre!

A kis keretecskék néha szűknek bizonyultak, parányi helyre kellett az osztályzatokat benyomorgatni. Külön színnel a témazárókat, mással a „mezei” jegyeket. A hiányzó gyerekek neve mellé minden tanóra alkalmával vonalka került, ezt bekarikáztuk, ha a gyermek hozott igazolást. Ezek a miniatűr sorminták próbára tették a szemem, amikor meg kellett számlálni. Egy járvány esetén különösen! A helyettesítéseket színessel jeleztük, és az erre rendszeresített nyomtatványba is beírtuk. Ma már kissé kacifántosan hangzik, de így volt.

Ha egy gyermek rossz fát tett a tűzre, ezt intő formájában kellett bejegyezni a napló erre rendszeresített soraiba. Bizony voltak ifjak, akiknél ez a rész betelt a naplóban.

A dicséretek is ebbe a rovatba kerültek, ezeket mindig lelkesebben írtam és írom a mai napig. (Gyorsan megjegyzem, hogy az elektronikus naplóban erre a célra korlátlan mennyiségű hely van…)

A napló kistestvére, az ellenőrző könyv jó esetben hazavándorolt gazdájával, hogy a család is találkozhasson az osztályzatokkal és egyéb üzenetekkel. Az üzeneteknek, másnéven beírásoknak egész irodalma alakult ki, amely időről időre felbukkan az interneten is.

„Értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük tornazsákja annak teljes tartalmával hetek óta igazolatlanul hiányzik. Kérem, haladéktalanul keressék meg!  K.N. of.”

„Tisztelt Szülők! Karcsi gyümölcsök dobálásával próbált kedvező színben feltűnni a lányok előtt, de a narancs engem talált el. Figyelmeztetésben részesítem. T.Z.”

Ilyen és ezekhez hasonló gyöngyszemek születtek ebben a műfajban. A gyermek vagy bemutatta otthon, vagy nem. Az ellenőrzőt pedig vagy aláírta apu, anyu, vagy nem.

Előfordult, hogy az ellenőrző eltűnt, elveszett, szétázott, megette a macska, elragadták a griffmadarak.

Az osztálynapló és a helyettesítéseket gyűjtő vastag füzet mellett vezetnünk kellett még napközis csoportnaplót és szakköröset is, mind más nyomtatványt igényelt.

A papíralapú naplóra néha nosztalgiával gondolok. Szép, hímzett borítókat készített kolléganőm, amelyet tanévkezdéskor cserélgettünk – hiányzik ez a szertartás is. Nagyon szeretek szép, kerek, kiírt betűkkel és színessel írni. Statisztikát készíteni viszont mindig utáltam! Amióta elektronikus napló van, megszabadultam ettől!

Emlékszem a napra, amikor egy értekezleten igazgatóhelyettesünk finoman adagolva közölte a tényt: a következő tanévtől e-naplót kell használnunk. Nekünk, maroknyi kisebbségnek, akik nehezen barátkoztunk meg a számítástechnikával, nagy falatnak tűnt a dolog. SOHA nem tanulom meg, gondoltam. Minek ez?

 

Az átállás az egyikről a másikra nem ment könnyen. Párhuzamosan vezettük a hagyományos naplót az elektronikussal.

Már lángolt a fülem, annyiszor kellett segítséget kérnem ifjú kolléganőimtől, úgy éreztem, én vagyok az univerzum legügyetlenebb teremtménye.

Ezt az egész rendszert csak olyan ember tudta velünk megkedveltetni, aki örömét leli az effajta újításokban: Arany Sándor, a mi igazgatóhelyettesünk pont ilyen. Ő választotta ki a mi rendszerünket. Feladata hónapokig tartott. Szinte a nulláról kellett felépítenie, hogy minden fontos dolog szerepeljen benne. Biztosan szeretett legózni gyermekkorában, no és a türelme is végtelen. Mindent úgy kellett megoldania, hogy a fentebb említett ősi naplótömeg egy helyre kerüljön, áttekinthető, könnyen elérhető legyen, és a statisztikákat is a napló végezze! Az egésznek tükröznie kell az iskolában tanítók és ott tanulók munkáját, eredményét, tájékoztatást adva mindenről, ami a gyermekek hozzátartozóit érinti. Mindemellett áttekinthetőnek kell lennie azok számára is, akik ellenőrzik munkánkat. Ez az egész egy rendkívül bonyolult rendszer! A szülők egy részéhez egy osztályzat és üzenet okostelefonos „pitty” formájában jut el, vagy egy kattintással pillanthatnak a naplóra. Nem is sejtik, hogy hónapok munkájának eredménye tárul eléjük.

Emlékszem, még az őskorban történt, hogy egy felsős napló elveszett. Aznap hat tanár nem tudta beírni óráit és a hiányzókat. Végül kiderült, hogy valaki az első tanítási óra után a munkalapokkal összefogva lerakta a tanáriban az asztalára. Ott lapult a napló a kupac alján – szerintem vigyorogva, és élvezte, hogy kétségbeesetten keresik.

Ilyen gond most már nem fordulhat elő, az e-naplót bárhol megnézhetjük, csak térerő és gép kell hozzá.

Sándor mindenre gondolt. Amikor bevezettük, felmértük, melyik családnak nincs internetes hozzáférése. Ők nyomtatott formában havonta kapták meg a napló bejegyzéseit. Most, hogy már mindenkinek van kapcsolata a világhálóval, egy kód segítségével akár Prágában is megnézheti gyermeke adatait a család.

Amikor ennek a cikknek a megírására készültem, Sándor hozzám fordult:
– Mutatok valami érdekeset!
A kíváncsi szemektől elzárt irattárba mentünk. A jól őrzött termet Orsi nyitotta ki, valahogy úgy, mint egy bankigazgató a páncéltermet. Döbbenetes volt a látvány. Iskolánk osztálynaplóit láttam a mennyezetig érő polcokon. Naplóhegy, amely iskolánkról mesél az alapítástól az e-napló bevezetéséig.
– Meg akartam mutatni neked – mondta –, hogy ezek a naplók, a hozzájuk tartozó helyettesítési naplók, tájékoztató füzetek (azaz ellenőrzők) milyen sok papírt használtak el. Az új napló bevezetése óta a keletkezett adminisztrációt lemezen és más védett módon tároljuk. Rengeteg papírt takarítottunk már meg.

 

Megkérdeztem néhány tanítványom apukáját, anyukáját, elégedettek-e a tájékoztatással. Mindenkinek tetszik. Van, aki csak azt nehezményezi, ha a bejegyzések kicsit később kerülnek be, mint ahogyan ő szeretné. Tény, az adminisztrációval gyakran csak a munkaidőnkön túl tudunk foglalkozni, így az a tanító, aki délután ötig dolgozik, csak ezután fog hozzá órái bejegyzéséhez.

Pisti apukájának kérdése is van: „Gabi néni, hatásos-e, ha azt mondja a tanító, hogy ha rossz leszel, édes fiam, beírok az e-naplóba? Az ellenőrző azért fenyegetőbbnek tűnt.”

Az apukának igaza van. Az e-naplót nem nagyon látják a gyerekek. Van, akinek a szülei megmutatják otthon, de olyan tanuló is van, aki csak az iskolában tekint bele. Ugyanis megmutatom nekik.

Aki szeretné, azt odahívom az asztalomhoz, és megnyitom a nevénél a naplót. Nem ugyanazt látja, mint apu és anyu, hiszen az enyém tanító nénis hozzáférés, de a lényeg ugyanaz.

Furcsa érzés, mert ilyenkor magamat látom gyermekként, amikor alsós tanítóm egyszer megmutatta nekem a papíralapú napló egy oldalát.

Érdekes kérdés, hogy megnézik-e a szülők. Ezt is jelzi ám a csudanapló! Van, aki hosszú ideig nem vet rá egyetlen pillantást sem, ilyenkor feltételezem, hogy elégedett a munkámmal. Nem akarok arra gondolni, hogy nem érdekli, hogyan halad tanulmányaival gyermeke. Finoman jelzem, ha találkozunk, hátha csak elfoglalt, feledékeny szülőről van szó. Hátha. Van olyan is, aki napi rendszerességgel látogat meg virtuálisan. A hagyományos ellenőrzővel hasonló volt a helyzet.

Klaudiának már negyedik gyermeke lesz iskolánk tanulója: „Nagyobb gyermekeimnek még hagyományos ellenőrzője volt, a kisebbeknek már csak elektronikus. Tény, hogy egyszerűbb így megnézni az eredményeket, és a ‘véletlenül’ elfelejtett jegyekről is tudomásom van. Helyes, hogy haladunk a korral, de azért a régi ellenőrzőket szép emlékként őrizzük.”

Az elektronikus napló megkönnyíti az életünket.

Azok számára, akik már ebbe születtek bele, teljesen természetes. Akik pedig még a hagyományos naplót is használták, néha sóhajtanak egyet, majd nagy szusszanás után bepötyögik az aznapi adminsztrációt.

Csókolom, Doktor Bori néni!

Csongi vagyok, és a 14. évemet taposom.

Tökéletes családban élek: mindenki kedves és megértő velem. A szüleimmel iszonyatosan jóban vagyunk, anyukámmal mindig minden érzésemet megbeszélem, apukámat nagyon tisztelem. Összes családtagom, beleértve két kisebb tesómat is, beszéli a szeretetnyelvemet (ami az ajándékozás – ma is kaptam egy drónt!!!). Más gyerekek szülei mindig azt mondogatják: „Jaj, ez a Csongi egy igazi kis felnőtt!” Csakhogy én ennek a bóknak nem örülök: szerintem nem feltétlenül jó dolog kihagyni egy fejlődési lépcsőfokot.

Már tavaly megpróbáltam elkezdeni kamaszodni, de nálunk egyszerűen nem lehet! Pedig a barátaimmal, osztálytársaimmal már régen csomó probléma van a suliban és otthon is, tahók a szüleikkel, bunkók a tanárokkal és kezd romlani a tanulmányi eredményük.

Nagyon adnám, ha tanácsokkal tetszene ellátni ezügyben! Mit csináljak? Sajnos nem vágom, hogy kell kamaszodni.

A pozitív válasz reményében:

Csongi

Kedves Csongi!

Nagyon dicséretes, hogy fejlődni szeretnél, és már keresed is a megoldásokat! (Azt is rendkívül zsírnak és kúlnak tartom, hogy figyeled a kamaszok nyelvi megnyilvánulásait, és használod az így szerzett tudást!)

De! Ami az előnyöd, az a hátrányoddá válik. Kamaszként te túl konstruktív vagy: megbeszéled anyukáddal a problémáidat, és a megoldásra törekszel? Értsd meg, neked ebben az életkorban most nem ez a feladatod!

Tudatosítanod kell magadban, hogy a Felnőtt Ember nem a barátod! Most pár évig ő a legnagyobb Ellenség. Hát nem veszed észre, mi a célja? Örökké gyereksorban akar tartani, és ha így folytatod, meg is teszi, valóra váltja ördögi tervét: egy pelenkás kis hülye maradsz egész életedre! Ezt nem engedheted meg neki.

Nagyon fontos, hogy ne mindig csak a jót keresd a szüleidben! Vedd észre végre a hibáikat! Hogy édesanyád nem egy aranyos, minden vágyadat teljesítő tündér, hanem egy erőszakos némber (óvakodj attól, hogy „Anyukám”-nak nevezd, mostantól csakis így: „Anyám”), aki még mindig meg akarja mondani, mit és mennyit egyél, hogyan öltözz, totál rád van szállva, és állandóan nyálas puszikkal akarja illetni egyre férfiasodó arcodat. Édesapád pedig („Apám”!) nem egy istenség, hanem csak egy felfújt hólyag, aki el akarja veled hitetni, hogy fontos, amit a munkahelyén csinál, hogy ő egy humoros ember, és hogy tud uralkodni anyád felett.

Mondd ki bátran: ezek a vénemberek hülyék, fogalmuk sincs az életről, nincsenek fent a Viberen, Instagramon, és még a Messengert se tudják rendesen kezelni!

Szánalmas, amikor anyád egy házibuli kellős közepén ezt írja neked: „Na, mi a pálya, nagyfiú? Éltek még? :))))”

(Ha a Facebookon fent vannak, haladéktalanul tiltsd le őket, és a barátaidnak se engedd, hogy visszajelöljék anyádat, különben majd nekik fog írogatni a házibuli közben, hogy „Zsiga, a Csongival minden oké? Nem ír vissza az üzenetemre :((((( Bocs a zavarásért, további jó mulatást, Csongi-mama”)

Ezenkívül meg kell változtatnod minden gyerekkori szokásodat:

– NE örülj az ajándékoknak többé!

– NE mosolyogj, soha, soha! Vágj helyette állandóan olyan arcot, mintha köpni készülnél! (Gyakorolj a tükör előtt!)

– NE tanulj! (Vigyázz, egyszerű utasításnak hangzik, de nehéz betartani annak, aki már rászokott!)

– HAGYJ FEL minden hobbiddal: tedd le a hangszert, amit nyolc éve tanulsz, utáld meg a kung fut / a röpit / a teniszt / a néptáncot, amiket eddig szerettél, de most kiderült róluk, hogy gáz.

– HALLGASS elviselhetetlen zenét elviselhetetlenül hangosan!

– NE menj moziba anyáddal!

– csakis EGYSZAVAS válaszokban felelj a szüleid által feltett kérdésekre! (Úgy mint: „Jó.” – „Semmi.” – „Aha.” – „Ja.” – „Haverokkal.” – „Senki.” stb.)

És általában: fejlessz gomolygó ködöt a személyiséged köré, és vigyázz, hogy a ködből ne szivárogjon ki információ!

Soha senki nem tudhatja meg, hogy te ott, a köd közepén, láthatatlanul néha még mindig egy kisgyereknek érzed magad, és halálosan jólesne egy drón, egy puszi, vagy szeretnél megnézni egy 6-os besorolású animációs filmet any(uk)áddal!

Ha így teszel, kajakra meg fogsz kamaszodni!

(Ui.: És, Csongika, arra még figyelj oda, hogy hűvös van februárban! Öltözz melegen!)

Puszit küld:

Doktor Bori néni

Kedves Olvasó! 
Kérem, írjon ímélt nekem! Panaszolja el, ha túl jó az élete! Ha boldog, ha rendben van minden!  
Segítsen rosszabb hellyé tenni a világot! 
Előre is csalódottan várja leveleit  
a [email protected] címre:  
Doktor Bori 

A cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Előző pillanatfelvételünk szereplőitől, Pétertől és Vikitől akkor búcsúztunk el, amikor Viki egy másnapi előadására készülve ruhát keresgélt magának, és éppen kezdtek volna belemelegedni egy veszekedésbe. Ne kerteljünk: ahogy kezdhették volna másképp, úgy folytathatták is volna másképp, végül mégis csúnyán összevesztek. Így utólag nézve, mintha nyílegyenesen tartott volna a vita a végkifejlet felé. Tanulságos megnéznünk, hogyan léptek bele szinte minden csapdába, melyet egymásnak állítottak.

Viki tehát éppen – már egy kicsit idegesen – tovább keresi a megfelelő alkalmi ruhadarabot, majd hirtelen Péterre néz.
– Egyszer legalább te is eljöhetnél!
– Nem tudom, édesem, hogy holnap oda tudok-e érni. Hánykor is lesz?
– Kettő.
– És hol is?
– Látod ez az! Két hete erre készülök, de te azt sem tudod, mikor, hol…

Ennek a csapdának a neve: „Hogyan kérdezhetsz ilyet? (Most rajtakaptalak!)” Pedig gyerekkorunkban még azt tanították nekünk, ha kérdeznek, válaszoljunk. Persze a felnőttekre ez már nem volt mindig igaz, ezért mire felnövünk, elfelejtjük, hogy a kérdezés joga mindenkit megillet. Pétert is. Viki lehet dühös amiatt, hogy Péter nem tudja a helyszínt, de mintha most ez csak ürügy lenne, hogy leckéztesse Pétert. Péter besétál a csapdába, mentegetőzni kezd.

– Nem tudtam, hogy neked ilyen fontos. Annyi előadást tartasz, neked ez szerintem nem nagy ügy.
– Persze. Nekem semmi nem az. Én mindent kirázok a kisujjamból…
– Na, ne morcoskodj, nekem tényleg ilyen szuper feleségem van! – húzza Vikit magához Péter. 

Ellencsapda: „Vegyük lazára, vicceljük el!” Ezzel Péter megpróbálja elhessegetni a közeledő vihart. Hátha nem komoly az egész, ki lehet még bújni, meg lehet szökni. Közelségről persze szó sincs, a testi közelséget itt a problémák elfedésére használná Péter. Úgy tűnik, hiába, ugyanis Viki elhúzódik. Az ellencsapda üresen csattan, elrepül a madárka.

– Csak ne kelljen nagyon foglalkozni vele, igaz? Minden ismerősöm és barátom, meghallgatott már, aki fontos nekem, csak te nem.
– Nem is igaz, hogy soha nem mentem el. Csak éppen észre sem vetted, hogy ott vagyok. Tudomást sem vettél rólam.
– Én olyankor nem tudok veled foglalkozni, mert muszáj a szünetekben is beszélgetnem a résztvevőkkel. Ennyi megértés lehetne benned.

Finoman szövődik a folytatás: „Általánosíts! Általánosíts! Általánosíts!” Valóságos háló készül ezekből a szavakból: mindenki, soha, muszáj, ennyi lehetne. Amikor a vitákban elszaporodnak a „(te) mindig” vagy a „(te) soha” kifejezései, amikor személytelen erők uralják a cselekedeteinket (kell, muszáj, nem lehet másképp), akkor egymás megértésének az esélye hirtelen csökkenni kezd. Ez a háló bekerítené, ezért Péter ismét szabadulni szeretne.

– Akkor meg nem mindegy, hogy ott vagyok-e?
– Látod? Ez az, amit sohasem tudsz megérteni. Te nem tudsz csak jelen lenni, nem tudod csak úgy egyszerűen éreztetni velem, hogy mellettem állsz. Te csak a középpontban tudsz lenni.
– Az nem támogatás, hogy két hete én fektetem este a gyerekeket? Nehogy már azt mondd, hogy féltékeny vagyok rád!
– Nagy dolog! Hat éve minden este én csináltam.

Ezek viszont már a kemény eszközök: „Minősíts mindent negatívan! (És ami pozitív, kicsinyeld le!)” Viki nem válogat az eszközökben. Mindent bevet, hogy Pétert belekényszerítse a rosszfiú szerepébe, aki semmit nem tud, ami fontos lenne, aki csak magára gondol, és akinek a segítsége, ha mégis előfordul ilyen, nem sokat ér. De ez is csak egy csapda: ha Péter elkezdi bizonygatni a saját igazát, jóindulatát és védekezik, akkor Viki úgy fogja érezni, hogy nem értette meg. Miközben nem is mondta el, hogy mi bántja igazán most. Ha pedig ellentámadásba megy át…

– Ha ennyire hálátlan vagy, akkor legközelebb csináld egyedül!
– Egyedül. Igen, ez az! Melletted állandóan egyedül érzem magam… (elsírja magát) 

Igen, ez az! – mondja Viki, mintha már régóta várt volna erre a szóra. Mintha nem is lett volna más célja, mint hogy ezt a szót és a hozzá tartozó érzést megtalálja, kimondhassa. Most megérkezett a bánata közepébe – ő maga esett végül abba az érzelmi csapdába, amit saját maga építgetett. Látszólag Pétert kerítette körbe, de önmaga lett saját áldozata.

Vikit gyerekkorában szinte biztosan érték olyan csalódások, amikor egyedül hagyták, elszigetelődött, hiába próbálta magára felhívni a figyelmet. Lehet, hogy ez életének egyik nagy témája, ezért játssza újra és újra fontos kapcsolataiban – ahogy most Péterrel is.

Nem Péter feladata, hogy megoldja ezt a gubancot, és Vikire se legyintsünk cinikusan: hát igen, aki másnak vermet ás… Mi mindannyian Vikik és Péterek vagyunk: hordozzuk régi sérelmeink és fájdalmaink nyomát és újra meg újra létre is hozzuk azokat. Ezért jó, ha észrevesszük, amikor éppen kezdjük kedvenc csapdáinkat építgetni, ha nem vigyázunk, még beléjük is esünk. 

Van szabadságunk, hogy ne ássunk vermeket se másoknak, se magunknak – ha egyedül nem megy, akkor támogatással. Viki, Péter! Szabad egy párterápiára?

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. Lássunk túl jelenlegi, kisgyermekes élethelyzetünkön, hogy a ház később is élhető legyen!

 Például tervezhetünk nagy gyerekszobát két ajtóval, amelyet idővel, ha a gyerekek saját szobát szeretnének, szétválaszthatunk. Akár egy-, akár többszintes házat tervezünk, jó, ha két elkülöníthető részből áll: ha elköltöznek a gyerekek, az egyiket le is zárhatjuk, és fűteni se kell.

2. Ha a telek adottságai megengedik, tervezzünk inkább egyszintes házat!

Nem kell lépcsőznünk, és a család is jobban együtt van. A szomszéd szobában még hallani a kisgyerekeket, egy-két szinttel feljebb már nem. Ha nincs belső lépcső, elkerülhetjük a leggyakoribb otthoni gyerekbaleseteket, és a gyerekzsúrok „legélvezetesebb” pillanatait, amikor tíz-húsz gyerek le-föl rohangál rajta. Ne feledjük, a lépcső alapterülete megegyezik egy kisebb szoba méretével, amely egy emeletes ház esetében is veszteségnek számít!

3. Bőven elég százhúsz-százharminc négyzetméteres lakótér egy háromgyerekes családnak, nem kell túlzásokba esni!

Alacsonyabb rezsiköltséggel számolhatunk, és takarítanunk sem kell annyit, mint egy kétszáz négyzetméteres házban. Nem beszélve arról, hogy a játékokat is csak kisebb területről kell nap mint nap elpakolnunk.

4. Legalább tíz négyzetméteresek legyenek a gyerekszobák, hogy kényelmesen be tudjuk rendezni, és még játszani is lehessen a földön!

Ne feledjük, a kicsik pár év múlva iskolások lesznek, akiknek íróasztalra is szükségük lesz, sőt játékaik, sportszereik is egyre több helyet foglalnak el. Nem kell rögtön külön szoba minden gyereknek, kiskorukban még szívesebben alszanak és játszanak együtt, ezért ideális lehet a fent említett kettéválasztható szoba. A legtöbb időt pedig úgyis a nappaliban, konyhában töltik, a szülők közelében.

5. Alaposan gondoljuk át, milyen szobákra, funkciókra van ténylegesen szükségünk!

Mennyire kell például külön dolgozószoba? Lehet, hogy elég egy dolgozósarok a nappaliban, vagy egy megfelelő méretű étkezőasztal. Jellemzően átgondolandó helyiség a szauna, amelyet építtetője legtöbb esetben nem használ ki.

6. Ne legyenek a gyerekszobák a nappali, az étkező vagy a konyha közvetlen szomszédságában!

Különítsük el jobban, hogy ha lefektetjük a gyerekeket, nyugodtan tudjanak aludni, és nekünk se kelljen suttogni! Sőt, a vendégek is tovább maradhatnak, a beszélgetés, zenehallgatás, tévénézés sem zavarja így az alvó piciket. Ha felnőnek a gyerekek, akkor sem fogjuk bánni, hogy kicsit távolabb van a hálószobájuk, és nem halljuk a maximális hangerőre tekert zenét.

7. Ne hagyjuk ki az előszobát!

Nagyon praktikus, hiszen nem lesz huzat, ha valaki belép a házba, és a gyerekek sem hordják be a sarat. Akkora legyen, hogy egyszerre többen is tudjanak ott öltözni-vetkőzni, és a kabátok, cipők tárolására is legyen elegendő hely.

8. Ha belefér a büdzsébe, legyen egy használható méretű, külön háztartási helyiségünk, ahol elhelyezhetjük a főbb gépészeti berendezéseket, valamint a mosógépet és a teregetőt.

Mivel a kazánból, melegvíztárolóból kiáramló hő gyorsítja a ruhák száradását, ez ideális hely a teregetésre. Az sem utolsó érv a külön helyiség mellett, hogy nem botlunk bele a kiteregetett ruhákba a nappaliban és az étkezőben.

9. Úgy alakítsuk ki a konyhát, hogy lehetőleg rálássunk a nappalira, étkezőre, ahol legtöbbet játszanak a kisgyerekek.

Praktikus az amerikai konyha, így az édesanya (vagy édesapa?) sincs elzárva a családtól, amikor főz vagy mosogat. Ebben az esetben mindenképp tervezzünk be szagelszívót, lehetőleg szabadba kivezethetőt.

10. Ha két fürdőt tervezünk, akkor jobb, ha az egyik vécét külön helyiségbe tesszük!

Így párhuzamosan is tudjuk használni, és a vendégek se mennek be a fürdőszobánkba, ha nem szeretnénk.

11. Milyen burkolatot válasszunk?

Manapság divatos hidegburkolatot – greslapot, kerámiát – tenni a nappaliba, főleg ha padlófűtés van, ám ez a fűtési szezonon kívül hideg, így nem éppen a legkomfortosabb. A padlószőnyeget is inkább kerüljük, mivel nehezebben tisztítható, és életteret ad a poratkáknak. Válasszunk jobb minőségű parkettát vagy az egyre divatosabb és igényesebb PVC-t, ezek tartósak és könnyebben tisztíthatók.

12. Divatosak a mélyen üvegezett, földig lemenő, nagy nyílászárók, erkélyajtók. Ha ilyet választunk, figyeljünk oda a biztonsági üvegezésre!

A kert az egyik legfontosabb!

A családi ház lényeges eleme a kert, annak ellenére, hogy a házépítésnél mindig a kert marad utoljára, és itt szorít majd minket legjobban a költségvetés. Páll Ákos ezzel kapcsolatban is ad néhány jó tanácsot:

1. Legyen harmonikus kapcsolat a ház és kert között, ugyanis a kert is kicsit a ház része.

Gondoljuk át a kijutást és a kilátást! Szerencsés elrendezés, ha egy szintben vannak, és ha az étkezőből, konyhából is ki tudunk jutni, főleg, ha a teraszon terítünk vagy a kertben grillezünk. Még a gyerekek is jobban szem előtt vannak.

 

2. Ha teljesen üres, frissen parcellázott területre építkezünk, érdemes rögtön néhány nagyobb fát ültetnünk.

Igaz, hogy drágábbak, de nem kell éveket várnunk, hogy megfelelő árnyékot és intimitást adjanak.

3. Alakítsunk ki fedett, árnyékot adó vagy árnyékolható teraszt!

Jó időben a családi, baráti összejövetelek központi színtere lehet.

4. Törekedjünk arra, hogy könnyen fenntartható legyen a kert!

Kisgyerekes szülőként mindenképp kerüljük a mérgező, szúrós növényeket! Hagyjunk nagyobb, füves területet a játszásra, és alakítsunk ki napos és árnyékos részt is!

5. Kerti tó építésével várjuk meg, míg nagyobbak lesznek a gyerekek!

Ha azonnal szeretnénk, kerítsük körbe, vagy lássunk rá a házból. A víz ugyanis vonzza a gyerekeket, mindenki halat akar fogni vagy kavicsot dobálni, és ilyenkor sajnos könnyen megtörténhet a baj.

6. Találjuk ki előre, hol fogjuk tárolni a bicikliket, fűnyírót, kerti sütögetőt, szerszámokat stb., ezekkel ugyanis mindenképp számolnunk kell egy kertes háznál.

Ha a garázsban szeretnénk tartani ezeket, akkor hagyjunk annyi helyet, hogy a bent parkoló autó mellett is hozzájuk férjünk, és kényelmesen ki tudjuk vinni.

Mielőtt belevágunk az építkezésbe, ne feledjük: egy családi ház jóval több munkával, feladattal jár, mint egy lakás, hiszen folyamatosan karban kell tartani, szépítgetni, újítani, ugyanakkor jóval több örömet lelhetünk benne.

Jó házat tervezni és egy építkezést levezényelni nem kispályás feladat, kisgyerekekkel nekivágva viszont egyből a haladó pályán találjuk magunkat, és azt vesszük észre, már mi adunk másoknak tanácsot.

Táborozni nemcsak jó, de kell!
A táborozás lehetőség arra, hogy kilépjünk a mindennapi életünk kereteiből. Hirtelen mások lesznek a szabályok és a feltételek, más a társaság, mások az erőiviszonyok. Van, akit megrémít, van, akit lelkesít ez a lehetőség, de mindenkinek jót tesz. Önismeretre, felelősségre, önállóságra nevel.  Megmutatja, hogy más körülmények között mások vagyunk, és más a közösségben elfoglalt helyünk is. Kipihenhetik nemcsak a tanulást és a munkát, de a szociális rutinokat is.  Fontos, hogy a gyerekek szülők nélkül, önállóan elboldoguljanak, és a szülőknek is fontos, hogy bizalommal el tudják engedni a gyerekeiket.

Egy átlagos, tematikus tábor heti költsége egy gyereknek 30-40 ezer forint közé esik. Ezért a pénzért lehet a gyerekünk a Zemplénben fizikatáborban, a Bakonyban természetjárókkal, vagy akár egy Budapesti műhelyben kreatívkodhat, napközis jelleggel.

Napközis táborok

A napközis táborok legolcsóbb változata, amit az iskola vagy óvoda vagy az egyházközség szervez. Érdemes már év közben érdeklődni ezekről a lehetőségekről, mert jellemzően májusban le kell adni a jelentkezést. Ha csak mostanában kaptunk észbe, hogy lyukak vannak a naptárban, akkor sem kell elkeseredni, nézzük meg a környéken elérhető közösségi terek ajánlatait. Minden olyan hely, amely év közben szervez gyermekprogramokat, nagy eséllyel nem hagyja ki a nyarat sem.

„Ottalvós” táborok

Az ottalvós tábor hátránya, hogy a gyerekünket, akit év közben elnyeltek az intézmények, ebben az időszakban egyáltalán nem látjuk. Előnye, hogy ő viszont teljesen kikapcsolódik, kénytelen áthangolni magát valami egészen másra.

Az igazi tábori élmény valójában csak az otthoni ágyat (és a telefont) elhagyva születhet meg.

Mi pedig annak örülhetünk, hogy nem kell minden reggel és délután időre rohanni, mintha a suli nem is ért volna véget.

Edzőtábor

Általában szintén pénztárcakímélő lehetőség, ha egyesületben sportol valaki. Jellegzetes, belterjes hangulata van, a gyerekek induláskor húzzák a szájukat, de aztán nagyon jól érzik magukat, ha egy kicsit is szeretik a sportot, amit űznek, és találnak legalább egy barátot.

Vannak sportok, ahol szinte egész nyáron lehet edzőtáborozni napközis jelleggel. Ez egy kicsit „szadista”, mert tábori fíling nélkül széthajtják a gyereket. Valószínűleg csak vacsoránál lesz együtt a család, mert este kilencre a tíz éven felüliek is simán kidőlnek. Ha meg akarsz szabadulni a porontyodtól, akkor küldd el vízilabdázni: az alsósokat is megszórják 6-8 hét edzőtáborral. Durvább helyeken „kötelező”, van, ahol megelégszenek részleges teljesítéssel.

Ha még nem tartoztok semmilyen egyesülethez, csak kipróbálnátok egy-egy sportot, akkor is érdemes körülnézni, több egyesület hirdet nyári sporttábort kezdőknek.  

Nagyobb egyesületek, vízitelepek honlapján érdemes körülnézni.

Lélekedző táborok

Nyáron az egyházak is szerveznek olyan alkalmakat, ahol a hívők vagy épp az Istent keresők közösségben lehetnek. Itt is igaz, hogy hogy a napi rutinból kiszakadva, az elkülönített idő „csodákra képes.” Közhely és titokzatos is egyben, hogy az Isten-kapcsolat leginkább emberi közösségekben tud megerősödni. Nem véletlen, hogy újra felfedeztük a zarándokút műfaját is. Sok kereső és hívő indul el, csak hogy úton legyen másokkal. Akár családi program is lehet egy kisebb vagy nagyobb zarándokút, de nagyobb gyerekeknek korcsoportos utat is lehet szervezni.

 

Ha van olyan közösség, amelyhez tartozunk vagy vonzó számunkra, akkor nagy lehetőség részt venni a nyári táborokon.

Az is jó, ha a gyerekek látják, hogy a vallásuk nemcsak családi örökség, hanem sokan, sokfélék vallják ugyanazt.

Lehet ez „csak” a helyi gyerekekkel egy hittanos tábor, vagy akár népes nemzetközi találkozó egy spirituális központban.

Ha együtt lenne a család: fesztivál, táborozás, önkéntesség

Kicsit több fejtörést igényel, ha a családi nyaralást tervezed tábori körülmények közé. Kevés olyan lehetőség van, ahol nem csak a gyerekeket várja szervezett program és közösség, pedig milyen jó, ha a családi nyaraláson élvezhetjük mások társaságát is. Év közben egyre több a felnőtteknek is szóló interaktív program, reménykedjünk, hogy ezek megjelennek majd a nyári kínálatban is.

Ha idegenkedsz a kötött együttlétektől, mégis társaságra vágysz, a lazább fesztivál-műfaj lesz neked megfelelő. A fesztiválozás már nem csak a tinik és huszonévesek privilégiuma, és nem csak gyerekkínzás árán hallgathatsz meg egy jó koncertet. Keressetek kisebb, családias fesztiválokat, ahol szép a környezet, van tér, lassabb a tempó. Ezek a kisebb rendezvények azért jók, mert nincsenek kifejezetten gyerekesítve, egyszerűen csak természetes a gyerekek jelenléte.

Ha van egy határozott érdeklődési körötök, akkor talán az sem jelent problémát, hogy tényleg együtt táborozzatok más családokkal. Vannak olyan egyesületek, civil szervezetek, akik felismerték, hogy a felnőttek is szeretnek felfedezni, tanulni, alkotni szabad idejükben, együtt énekelni, tábortüzezni, közösségben lenni. Ha kifejezetten családi tábort kerestek, találtok természetbarát, népművészeti vagy akár vízi táborokat is.

Ééééés, van még valami egészen más! Önkéntesként beutazni a világot már családdal sem lehetetlen!

Keresd Family Workcamp címszóval ezeket a lehetőségeket. Észtországban erdészkedni, Skóciában epret szedni, a világ minden tájáról érkezett családokkal együtt a nyár legnagyobb élménye lehet. Ha érdekel a lehetőség, találsz magyar egyesületeket, akik kapcsolódnak a nemzetközi önkéntes szervezetekhez.

Önkéntesség mindenkinek

Önkéntes munkát végezni lehet helyben, de lehet egy távoli földrészen. is. Támogathatsz nagy ügyeket, de kis helyi célok megvalósulását is szolgálhatod. Az önkéntes munka során általában a szállás és az ellátás biztosított. Amennyiben gyakorlat vagy végzettség szükséges, arról előre tájékoztatnak, de a legtöbb helyen nincs előfeltétel. Arra viszont számíthatsz, hogy a munka előtt részt kell venned tájékoztató alkalmakon, esetleg egy rövid képzésen.

Már középiskolásként kipróbálhatod, milyen jó valamilyen hasznos munkát végezni, például nálad elesettebbeket támogatni, de 18 éves kor felett még több lehetőséget találsz, szinte minden típusú kompetenciára szabva.

Lehet, hogy épp egy szuper nyári táborhoz, keresnek önkéntes segítőt, lehet, hogy éppen téged várnak!