Szabadság, szerelem, nosztalgia, bolgár tengerpart
A szabadságunk előtti héten, vagyis „last minute” találtuk ki férjemmel, hogy kapcsolatunk kezdetének egyik csodálatos helyszínét keressük fel, a bolgár tengerpartot. Harminckét év nagy idő: vajon mi változott azóta? Kiheverte-e a csodálatos üdülőkörzet a rendszerváltás utáni nagy visszaesést? És egyáltalán milyennek látjuk ma, más szemmel és lelkülettel a Fekete-tengert? Vajon megtartotta-e romantikus szépségét a szívünkben és a valóságban?
Az 1980-as években, a „gulyáskommunizmus” utolsó évtizedében alapvetően két tengerpartra utazhattak azok a magyarok, akik már jobb anyagi helyzetben éltek, mint a megelőző évtizedekben: Bulgáriába és Jugoszláviába. A dalmát tengerpart – Jugoszlávia „különvonalas” politikájának köszönhetően – az akkori magyarok számára lenyűgözően szép, nyugatias jellemvonásokkal rendelkezett, és persze drágább is volt minden, mint otthon. Ideutaztak hát nyaralni a tehetősebbek, míg a szegényebb utazni vágyóknak maradt a keményvonalasan szocialista Bulgária olcsóbb tengerpartja, amely természeti és műemléki szépségekben hasonlóan gazdag, ám infrastruktúrájában elmaradottabb volt. Ez a különbözőség a két tengerpart között ma, bő három évtizeddel a rendszerváltás után is megmaradt, bár csökkenő mértékben. A dalmát part sziklás, a bolgár partot inkább homok borítja. Különbözik a két vidék növényzete is: a Fekete-tengert nem kopár mészkövek és ciprusok szegélyezik, hanem a közép-európaihoz nagyon hasonló dús erdők és bozótok.
Ha tehát tengerpartra vágysz, de a pénzed nem több, mint amit egy balatoni nyaraláson elkölthetnél, akkor a bolgár tengerpartot válaszd. A fapados repülőjáratoknak és a magyarnál szinte olcsóbb árszínvonalnak köszönhetően kifizethető a nyaralás a Fekete-tengernél.
Mi nosztalgiázni indultunk, és nem is csalódtunk. Szozopolban béreltünk szállást, ahol szerelmünk hajnalán is laktunk két utastársunkkal; ugyanazokon a partszakaszokon fürödtünk, ugyanazokat a kirándulásokat tettük meg, ugyanazon a sziklán fényképezkedtünk. Ám a valódi élményt nem a múlt helyeinek megtalálása, hanem az egykori és a mai dolgok különbözése és a jelen felfedezései jelentették.
Burgasz, Szozopol és Neszebár rengeteget gazdagodott és szépült az utóbbi másfél-két évtizedben. Pedig nagy hátrányokat kellett ledolgozniuk. Emlékszem, 1991-ben bolgár csoporttársnőm az egyetemen kétségbeesetten újságolta, hogy édesanyja azt tanácsolta neki, ne menjen haza, mert náluk „már virslit se lehet kapni”. 1996-ban élték át az államcsőddel fenyegető gazdasági mélypontot. Utána viszont lassan jobb irányba indultak a folyamatok, az utóbbi másfél évtizedben pedig újra vonzó célponttá vált a bolgár tengerpart a turisták számára. Szállodák, vendégek fogadására épülő magánházak tömege épült és épül most is. Némelyik nagy beruházás félbemarad valamiért, ilyenkor évekig ijesztő mementóként állnak ezek az üres épületek – például a szozopoli óváros strandján is meredezik egy szállodaméretű üres betonkasztni közvetlenül a part fölött.
Ha már a pozitív változásokkal kezdtem, folytatom is azzal: tapasztaltuk, milyen hasznos a bolgár távolsági és városi közlekedésben, hogy külön kalauzt alkalmaznak minden járművön. Így nem kell a buszra felvivő lépcsőn nagy pakkokkal szorongva sorban állni, amíg megvesszük az ideges buszsofőrtől a jegyet. A kalauz szépen odamegy mindenkihez, miután már az utas leült, és kényelmesen elintézzük az adásvételt. A sofőrnek pedig csak a vezetésre kell koncentrálnia, ami épp elég felelősség számára.
Szozopol régi városképét meghatározzák törökös stílusú, hangulatos házsorai, amelyek alsó szintjükön kőből, felső, kiugró szintjükön fából (vagy fával borított téglából) épültek.
Az üdülőövezet magántulajdonú területeinek, a házaknak a szépsége és rendezettsége bármelyik nyugat-európai tengerparti kisváros látványával felvenné a versenyt – ám a közterületeket még bőven lehetne fejleszteni. A közparkokat nem locsolják, a gazt sok helyen nem nyírják, a szemét tárolása is szocialista színvonalú még. Bár épp itt találkoztam egy kreatív ötlettel: a ronda konténereket kulturális hirdetésekkel burkolták a strand mellett.
A bazárkapitalizmus a maga bóvlikínálatával persze itt is uralja a tengerparti városok utcáit, mint minden üdülőhelyen – mégis, olyan vidám forgatag népesítette be ezeket a sütödéket, bazárokat, hogy hangulatuk varázsa alól, különösen éjszaka, nem tudtuk kivonni magunkat. A vidámparkot idéző játszóházak, éttermek és boltok között egészen kreatív ötletekkel is találkoztunk: például a „Happy feet” nevű wellnes-bazárral. A vidám érzést az a sok-sok kis ragadozó hal okozza, amelyek tömegesen ellepik és csipkedve csiklandozzák az akváriumokba lógatott lábakat. (A vállalkozók nemcsak nagyon ötletesek, hanem viszonylag tisztességesek is higiéniai szempontból: a résztvevőknek hátul előbb le kell zuhanyozniuk a lábukat, mielőtt a halak megkóstolgatnák őket, és mások is használnák a lábáztatós vizüket.)
A helyi étkek mindig fontosak, és nemcsak azért, mert mérlegelnünk kell, mi nem tesz rosszat a gyomrunknak, hanem mert megkóstolásuk hozzátartozik a hely megismeréséhez. Harminckét évvel ezelőtt a sopszka saláta és a Monasztirszko Susukánye (monostori suttogások) nevet viselő vörösbor jelentette számunkra a finom újdonságot. Óvatosságra intett viszont, hogy a tengerparti sütödékben összevásárolt ételek komoly gyomorfájást és hányingert okoztak akkor régen csoportunk minden tagjának, ezért most szigorúan betartottuk, hogy csak szimpatikus, gusztusos, tisztának látszó éttermekben ettünk. A fogások alapját a tenger gyümölcsei adják, nem térnek el különösebben a dalmát tengerpart étkeitől, és a nemzetközi konyha sültjei, hamburgerei, tésztái is kaphatók.
Számomra most a finom krém- és húslevesek jelentettek kellemes felfedezést.
A nyolcvanas évek végén még csak egyféle üdítőitalt lehetett kapni, a „sziropnak” becézett semmilyen ízű, pusztán édes szörpöt, amit merőkanállal mértek a poharakba. (Csak a nagyvárosokban lehetett egyetlen burzsoá üdítőitalt, citromos Schweppes-t vásárolni.) Ma persze már mindenféle világmárka kapható, és kiválóak a helyi, bolgár sörök. Nem hagyhattuk ki természetesen a fagyit sem. Régen csak egyetlen fajtát lehetett kapni: a lila árnyalatú fehér rózsa-fagyit, amelyet hokedlikre kitelepülve árultak a parkokban, és borzalmas szappaníze volt. Ráadásul nem fagyis kanállal mérték ki a gombócokat, hanem egy lapos kanállal kenegették bele az otyatölcsérbe a krémet, és kis mérlegen grammra lemérték. Ma már változatos ízű, jó minőségű fagyikat árulnak, de a mérleges méricskéléshez még mindig ragaszkodnak, ami persze számunkra nagyon idegesítő és vicces volt.
Apropó, rózsa! Bulgária országimázsának fontos eleme a rózsa, illetve a belőle nyert rózsaolaj.
Már három évtizede is minden bazárban árusítottak kis, népművészeti díszítésű fatégelyekben rózsaolajat, pontosabban valami utánzatot, ami szerintem nagyon büdös. Ma is. Sajnos a mindenütt kapható, tetszetős csomagolású rózsás kenőcsökről, szappanokról se tudok jobbat mondani – de hát az ízlések különbözők.
Hajóval átutaztunk Neszebárba, amely valódi gyöngyszem-városka annak, aki nemcsak a tengert kedveli, hanem a műemlékeket is. Az óvárosnak szinte minden második utcájában áll egy régi, bizáncias stílusú templomocska. Az elmúlt évtizedekben dicséretesen sok állagmegóvás történt, ezért ma minimális múzeumi belépő megfizetésével lehet megtekinteni ezeket a műemlékeket.
Az óvárosban egyetlen működő templom van, abban viszont a szent tér felét kegytárgybolt foglalja el, ami nem csupán rossz ízlésről, hanem rossz lelkületről is tanúskodik. Az egykori templomok látványa viszont valódi örömöt okozott művészettörténész szívemnek.
Szeretném is ajánlani a gyerekeimnek, ha egyszer elutaznak a bolgár tengerpartra, hogy feltétlenül Neszebárban keressenek szállást, mert itt csodálatosan keveredik a múlt és a jelen. De azért érdemes megmerítkezni Szozopol hangulatában is!
Összefutottunk egy magyar turistacsoporttal is a Keresztelő Szent Jánosról nevezett templom előtti téren. Az idegenvezető lelkesen magyarázta, hogy a templomban feltártak egy érdekes falképet, amelyen Szűz Mária egy kalapácsot tart a kezében. Mindjárt tudtam, hogy valami félreértésről lehet szó – és valóban, nemcsak a kép cirillbetűs, hanem angol felirata is világossá teszi, hogy itt Szent Marináról van szó. Róla pedig két kattintással kideríthető az interneten, hogy az ortodoxiában Antiochiai Szent Margitot, a középkor egyik legismertebb szentjét nevezték így. Legendájában szerepel az a mozzanat, amikor megjelent neki a gonosz lélek, de ő hite erejével legyőzte. A középkori festő ezt így ábrázolta: egy kalapáccsal éppen lecsapni készül az ördögfigura fejére. Valóban különleges kép, ebben az egyben igaza volt az idegenvezetőnek (aki akkor már rég messze járt, mire el tudtam volna mondani neki a valóságot).
S hogy mit nem találtam meg most, harminc évvel később? Nem találkoztam például medúzákkal a vízben.
Hiányoztak, annak ellenére, hogy régen féltem a csípésüktől, ám áttetsző, csillámló testük gyönyörű volt, ahogy ellebegett a vízben. Nem árusították már azokat a kék-fehér, sűrűn csíkozott tengerészpólókat se, amelyeket kötelezően megvett minden magyar turista, és otthon még évekig hordtuk, mert valamiféle státuszszimbólumnak számított. Matrózmintás ruhákat persze ma is árulnak, de másféléket. És írhatnám még itt a végén, nosztalgikus költőiséggel, hogy az elröppent fiatalságom is hiányzott. Ez azonban nem igaz. Annak a fiatal lánynak a tudatlanságáért, ismeretlen jövője izgalmáért nem adnám cserébe az azóta szerzett tapasztalataimat és a mai bizonyosságomat: a bolgár tengerparton indult „életprojekt” hasznos és szép volt. Megérte – ahogy a mostani utazás is.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>