Egy élhetőbb valóság ajtaja – A SZÉRA Alapítvány közösségként segíti a talpra állást

– Hogyan értesült arról, hogy az ön által vezetett alapítvány Jószolgálat-díjat nyert?
– Nem tudtuk, hogy jelöltek minket, ámegyszer csak telefonáltak és gratuláltak. Mondom, köszönöm, de mihez? „Ahhoz, hogy nyertek.” Mégis mit? „Jószolgálat-díjat.” Csak akkor hittem el, amikor megjött a hivatalos értesítés… Együtt örültünk a kollégákkal, mert a díjat nem egy személy kapta, hanem az alapítvány csapata! Az elismerés mindannyiunké.

Háromlépcsős támogatás

– Milyen célokkal vágtak neki 1997-ben ennek az egyre hosszabb és sikeresebb útnak?

– Nem szerettünk volna „csak” átmeneti otthon lenni, valós problémákat akartunk megoldani.

Partneri kapcsolatot alakítottunk ki önkormányzatokkal és más szervezetekkel, hogy a lehető legtöbb családot vezethessük hátrányos helyzetből előnyösbe. Programunk három lépcsőből áll: az első a család intézményi tartózkodása, ekkor szociális munkás, jogász, pszichológus foglalkozik velük. Van gyerekfoglalkozás, és akár egyéni, pár- család- vagy csoportterápia is.

– Hogyan jutnak el önökhöz a rászoruló családok?
– Annyi ideje dolgozunk, hogy már sokan ismernek minket. A XIV. és XV. kerületi önkormányzatok, a családsegítő szolgálatok és a gyámhivatalok is jeleznek, ha szükség van ránk. Az emberek beszélnek rólunk. Hosszú a várólista, más kerületekből egyre ritkábban tudunk családot fogadni,mert egy szervezetnek tudnia kell, meddig növekedhet. Ha tovább nőnénk, lassulna az információáramlás, csorbulna a közvetlenség. Márpedig én szeretek személyesen találkozni mindenkivel, az irodám ajtaja mindig nyitva áll!

Fotó: Ajpek Orsi / Index.hu

– Három lépcsőről beszélt. Melyik a további kettő?
– Akikkel jól tudunk együttműködni, azoknak idővel külső férőhelyet keresünk. Tizennégy – részben bérelt, részben önkormányzati – lakásunk van, ez nemsokára még kettővel bővül. Itt új életet kezdhetnek az ügyfelek családias hangulatban, távolabb az intézménytől, de még védett környezetben. Kiderül, tudják-e a mindennapos életüket csaknem önállóan is vinni, mert ha igen, jöhet a harmadik lépcső. Az önkormányzati lakáshoz jutás saját jogon, amelyhez eddig évente 6–15 családot tudtunk hozzásegíteni.

A perspektíva, amit nyújtunk, kezdettől fogva motiválhatja őket az együttműködésre, hiszen akár egy életre megoldódhat a lakhatási problémájuk, de még a gyermekeik jövője is.

A bizalom mögött saját tapasztalat

– A lakhatás mellett a másik égető probléma nyilván a munkavállalás.
– Az önkormányzati lakásba költözéshez biztos jövedelem kell, regisztrált állásban. Márpedig Magyarországon ma lehet munkát találni, csak nem szívesen jelentik be az embert. Egy szociális munkásunk munkaidejének csaknem fele azzal telik, hogy segít bejelentett állást keresni a családoknak. Kapcsolatot tart vállalkozásokkal, közvetítőkkel. Megtanítja az ügyfeleket önéletrajzot írni, állásinterjún helytállni. És az együttműködők többségének ma már van állandó munkája, nem is rossz fizetéssel.

– Önkéntesek is segítik a SZÉRÁ-t. Pontosan milyen formában?
– Aki pszichoterápiát végez és magánvállalkozást indítana, annak az engedélyhez százórányi kötelező gyakorlatot kell felmutatnia. Mi szívesen megadjuk erre a lehetőséget, csak fizetni sajnos nem tudunk érte. De most is van három terapeutánk, további önkéntesek pedig a tanulásban segítik a gyerekeket. A Habitat for Humanity Alapítvánnyal is együttműködünk, ők egy amerikai gyökerű szervezet, amely két-három hetekre hoz önkénteseket az USA-ból, akik részben lakásfelújításokon dolgoznak, részben turistáskodnak Budapesten. Olyan lakásokat tesznek rendbe, amelyeknek a felújítása az önkormányzat számára nem rentábilis, a mi családjaink lakhatási problémáját viszont megoldhatják. A programjainkban tehát a civil szervezetek, az állami szervezetek és a for-profit szféra összefogása valósul meg.

Fotó: Ajpek Orsi / Index.hu

– Az összefogáshoz kölcsönös bizalom kell, a bizalomhoz jó emberismeret. Önt milyen élettapasztalatok tanították meg arra, hogyan bánjon a különböző típusú emberekkel?
– Chilében születtem, ahol 1973-ban katonai puccs volt, így 16 évesen a szüleimmel és hat testvéremmel el kellett hagynunk az országot. Egy perui menekülttáborban három európai országot jelöltek meg, ahová mehettünk volna. Oroszországgal szemben bizalmatlanok voltunk, Romániát nem ismertük, Magyarország történelméről viszont rengeteget tanultunk. A honfoglalásról, a forradalmakról, még Petőfi „Szabadság, szerelem” című versét is olvastuk! Éreztünk némi kötődést. 1974. szeptember 18-án érkeztem a gyönyörű Budapestre, kedves emberek közé. De még alkalmatlan voltam új életet kezdeni, hónapokig összepakolt táskával ültem. A gimnáziumot végül apám mellett, az NSZK-ban végeztem el, de visszavágytam – és vissza is tértem – a barátságos magyarokhoz. Addigra el tudtam fogadni az új valóságot is.

Nejlonszatyor és örömkönnyek

– Jó esetben az önökhöz forduló családok is egy új – élhetőbb – valóságot kapnak. Azután is tudják követni a sorsukat, hogy kikerülnek a védőszárnyaik alól?
– A többségükét igen, mert általában ugyanezen kerületekben élnek tovább, s az intézményben barátságok is szövődnek. Van, hogy egy másik család jelzi, ha egy korábban nálunk már megfordult família ismét segítségre szorul. Ilyenkor újra találkozunk velük, mert sokszor nem anyagi támogatásra van szükségük, hanem információra, amit megadhatunk.

Nekünk is fontos, hogy megtarthassák az önkormányzati lakásukat, hiszen akkor leszünk hitelesek, ha a pártfogoltjaink hosszú távon talpon maradnak.

– Lehetséges kiemelni a praxisukból „legnagyobb sikersztorit”?
– Hirtelen az az anyuka jut eszembe, aki két gyermekkel és egy nejlonszatyorral érkezett. Azon kívül se pénze, se ruhája. Az apuka csak később került elő. Az együttműködésünk révén most önkormányzati lakásban élnek, mindketten vállalkozást indítottak. Lakásfelújítással, takarítással foglalkoznak, és gyönyörűen nevelik a gyermekeiket. Azzal hálálják meg a segítséget, hogy visszajárnak hozzánk munkaerőért, akiket hivatalosan foglalkoztatnak.

Fotó: Ajpek Orsi / Index.hu

– Reménytelen eset is van?
– Aki például játék-, alkohol- vagy drogszenvedéllyel küzd, csak bizonyos szintig támogatható. A kezdő négy–hat hónapot neki is igyekszünk megadni, de ha úgy tapasztaljuk, nincs elég motivációja változni, el kell tőle búcsúznunk, hogy egy másik család kaphasson lehetőséget.

– Lassan három évtizede tevékenykedik szociális területen. Mi inspirálja napról napra?

– A szakmánk nemcsak nehéz, gyönyörű is. Képzeljen el egy leépült állapotban érkező családot, akik két és fél év múlva ragyognak, mosolyognak!

Rendezett lakásban élnek, a problémáikat megtanulták megoldani, a gyerekek jól teljesítenek az iskolában. A többség örömében szinte sírva veszi át a lakáskulcsot. És nem felejtem el, hogy messziről, nehéz sorsból érkezve ez az ország nekem is kinyitotta az ajtót, hogy esélyt adjon. Úgy gondolom, ez adósság, és az adósságokat törleszteni illik. Ennyivel tartozom, de a Jószolgálat-díj nem az enyém, hanem az alapítványé! Amikor kezdtük, személyiségeket válogattam magam köré, mert szakképzettséggel kevesen rendelkeztünk. Vakok közt a félszemű voltam, de azóta szakmailag többszörösen megelőztek a kollégáim. Ragyogóan végzik a munkájukat, ezért is kaphattunk most közösen elismerést. Egyedül édeskevés vagyok, a sikerhez csapat kell!