Most épp élek, majd mesélek

A problémamegoldó gondolkodás és a tényleges tevékenykedés között mobillal a kezemben elveszett az egyszerű, puszta fizikai és szellemi jelenlét, a szemlélődés, a nyitottság az emberekre, a világra. Az „üresjáratokat” hasznosan akartam tölteni, ha pedig kimerült voltam, akkor menedéket leltem a futószalagon jövő képekből és posztokból a közösségi oldalakon, ahol úgy követhetjük nyomon ismerőseink életét, akár nagyszüleink anno a latin szappanoperák hőseinek kalandjait.

Ügyes kis ablak ez a kütyü, ami azt az illúziót nyújtja, hogy a világ megnyílik, a legizgalmasabb dolgok egy suhintásnyira vannak. Csak miközben kifelé tekintgetünk ezen az ablakon, mi magunk szűkülünk össze annyira, hogy képtelenné válunk észrevenni azt, ami körülvesz minket. Ez pedig nem más, mint a mi díszleteink és színfalaink, a saját életünk.

Amikor a kórházban feküdtem, eleinte pocakomban, majd már mellettem a vadiúj kis jövevényemmel, folyamatosan jöttek az üzenetek. Mivel programozott császárral szültem, az időpont nem volt titok, és az ismerőseim tudni szerették volna, hogy jól vagyunk-e. Egy ideig még válaszolgattam, aztán mindig közbejött valami, és a kérdések egy részét későbbre halasztottam – a chat ugyebár nem teljesen ilyen műfaj, ezért többnyire a félbehagyott beszélgetésekről megfeledkeztem. Arra gondoltam, hogy aki most, ebben a pillanatban a legfontosabb, biztosan nem fog telefonon keresni – és ez egy darabig még így is lesz.

Az, hogy a mobilom nem pittyeg, amikor valaki rám ír – vagy értesítésem érkezik –, azt eredményezte, hogy csak olyankor veszem elő, amikor van időm rá. Egyszerre válaszolok minden üzenetemre; olyankor hívom vissza, aki keresett, amikor tényleg érdemben tudunk beszélgetni. Ezeket pedig igyekszem úgy időzíteni, hogy a cseperedő kisfiam ne lásson túl sokszor mobilt a kezemben; ne higgye, hogy ez a felnőtteknek valami alkatrésze, maradjon meg ugyanolyan eszközszinten, mint a kés, villa, olló. Nehéz mindezt úgy, hogy közben az ember állandó ingerenciát érez arra, hogy a kis akrobata különböző új mutatványait lencsevégre kapja – és rögtön meg is ossza.

Azzal, hogy anya lettem, a problémamegoldó gondolkodás és a tényleges tevékenykedés között a fiammal a kezemben megszületett az egyszerű, puszta fizikai és szellemi jelenlét, a szemlélődés, a rácsodálkozás a világra.

Egy gyermek szemével látni az életet azt az illúziót nyújtja, hogy a világ megnyílik, a legizgalmasabb dolgok karnyújtásnyira vannak. És mindeközben képessé válunk észrevenni azt, ami körülvesz minket, ami mindvégig itt volt: díszleteink és színfalaink, a saját életünk.