„Vissza kellene találni a gyökerekhez” – Beszélgetés a kitüntetett Tóth András atyával

– Hitoktatóként rengeteg fiatallal találkozik nap mint nap. Hogy látja, jó ma fiatalnak lenni?
– Biztos, hogy jó ma is, de ezt egy idősebb ember nemigen tudja reálisan megítélni, hiszen mindent a saját fiatalságához viszonyít. Természetesen a mai fiatalságnak is megvannak a maga dilemmái és nehézségei – más szemlélet vezeti őket ebben a modern, digitalizáció által egyre inkább átszőtt világban. Az okoskütyük univerzumában élnek, amelyből csak nehezen lehet őket kibillenteni. Lajosmizsén is tanítottam, középiskolás és felnőtt fiatalokat.

Sajátos kihívás és csodálatosan szép munka volt megtalálni velük a közös hangot, megtartani őket egy közösségben, segíteni nekik, hogy elmélyüljön a hitük, s hogy a későbbiekben mindez egy olyan szilárd alap maradjon, amelyre aztán az életüket fel tudják építeni.

A nagykátai iskolában is – mint mindenütt – vannak komoly, következetesen gondolkodó, céltudatos fiatalok, de azért valljuk be, ez a ritkább.

– Hogyan gondolkodik a többség?
– „Legyünk, szórakozzunk, ha nagyon muszáj, akkor tanuljunk, majd csak lesz belőlünk valami” – ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal és hozzáállással élik a mindennapjaikat. A lelki vezető terelgeti őket, mint egy jó pásztor, de mindenekelőtt meg kell várni, hogy nyitottá váljanak a jó szóra, s csak ezt követően lehet a lelkükre beszélni. 

Régen egyetlen szülőnek sem jutott eszébe háborogni az iskolai (verbális) fegyelmezésért, mert tudták, ez is a nevelés része, amely a gyermekük javára válhat. Ma vannak diákok, akiknek sérti az önérzetét, ha a tanár helyreigazítja őket, rendszerint visszaszólnak (esetleg visszaütnek), és a leghátborzongatóbb az egészben talán az, hogy ők ezt helyénvalónak érzik, mondván, „csak kiállnak önmagukért”. Ez is mutatja, hogy a bűnhöz való viszony is más ma a gyerekekben.

Minden fiatal más és más környezetből jön, a családi háttér nagyban befolyásolja a bűnről, a jóról alkotott elképzeléseiket. A liberálisabb felfogásban nevelkedettek azt a mentalitást hozzák otthonról, hogy „nem kell a hittant túl komolyan venni, úgysem ezzel lehet majd boldogulni az életben”. Szerintük fontosabb, ha jó jegyeket szereznek például matematikából, fizikából és idegen nyelvekből.

Mintha az elköteleződés terén is lennének problémák. Nagyszüleink, szüleink messze nem tépelődtek annyit, ha házasságról volt szó, mint a Z generáció. Mintha a legtöbben már nemigen hinnének abban, hogy az életet egyetlen ember mellett, „örök szövetségben összefonódva” is le lehet élni.

Sokan azt mondják, hogy nincs szükség elköteleződésre és papírra, hiszen ezek nélkül is szeretik egymást. Csakhogy e mögött szerintem az van, hogy nem képesek elköteleződni hosszú távon.

Nem akarják teljes mértékben felvállalni a másikat, mert ha elköteleződnek, akkor elvárásoknak kellene megfelelni. Ami a házasságot illeti: van, aki kimondja az igent, és ha megpróbálja komolyan venni, idővel rádöbben, hogy nem léphet ki olyan könnyen a kapcsolatból, mintha csak együtt élnének. Nehezen alkalmazkodnak folyamatosan, kompromisszumokat kötni nem szeretnek, viszont ezek nélkül meg nem lehet együtt élni, és a kapcsolat tönkremegy.

– Ön szerint a mai társadalom szülőjének és fiataljainak milyen jelmondatot kellene írni a zászlajukra?
– Nehéz dolog ez. Én nem a szülők szemével nézem a gyermekeket, hiszen ez nekem nem adatott meg, hanem oktató, nevelő szemmel látom a dolgokat, és ilyen minőségben talán azt tudnám tanácsolni, hogy jó volna a hívő értékrendet, a helyes értékrendet megtalálni. Vissza kellene találni a gyökerekhez.

– Számos cikk kering az interneten arról, hogy az egyház terepére is kezd beszüremkedni a robotika és az online „ügyintézés”. Olvashattunk olyan hírt, hogy japán temetések rituáléját robot végezte, és olyat is, hogy egy római parókián két lelkész lehetővé tette a hívőknek, hogy bűneiket online vallják meg. Előny vagy hátrány lehet az ilyen jellegű modernizáció?
– Egyértelműen hátrány, hiszen elszemélytelenedéshez vezethet. Az emberek elkezdenék úgy kezelni az egyházi ünnepeket, a gyónást, a szentmiséken való részvételt, mint az MP3 lejátszójukat: ha kell, bekapcsolom, ha kell, kikapcsolom. Meglepne, ha az ön által említett online gyónás egyházi kezdeményezésre jött volna létre, ugyanis a gyónás esetében előírás, hogy csakis személyesen, gyóntató helyiségben vagy arra alkalmas helyen végezhető, azaz a személyes jelenlét elkerülhetetlen. Még telefonon sem oldozhatok fel senkit. Akkor sem, ha arra kérnek.

Tudomásul kell venni, nem lehet megállítani a fejlődést, a változásokat. De ha tudatában is vagyunk ennek, törekednünk kell arra, hogy őrizzük a személyes megtapasztalás élményét.

– Sok problémát felvetettünk a beszélgetés során, de miben látja a világ legnagyobb betegségét?
– Az elmagányosodásban. Körülvesz bennünket mindenféle technika, milliónyi inger ér, kevesebb a közvetlen találkozás. Sok minden gombnyomásra elérhető. Emberek tucatjait jelöli be ismerősnek a modern ember, mégis egyedül van a fájdalmaival és az örömeivel. Sokan be is zárkóznak a maguk kis bástyái mögé, s nem engednek magukhoz közel férkőzni senkit. Az igazi közösségi élmény nem tükröződik ma az emberek életében, vagy nem úgy tükröződik, ahogyan kellene. A közösségi életformájuk is materiális jellegű, vagyis az anyagi értékek, a haszon határozzák meg. Lelki értékek, lelki kapocs nemigen fedezhetők fel közöttük. Többek között ezért alakulnak ki nehezen az igazi szeretetkapcsolatok.

– Nemrégiben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült a több évtizedes egyházépítő szolgálatáért, valamint a fiatalok keresztény szellemiségű neveléséért végzett munkája elismeréseként. Ez bizonyára megerősítette abban, hogy jó az az út, amelyen annak idején elindult, még akkor is, ha olykor lemondásokkal jár.
– Isten mellett köteleztem el magam, erre tettem fel az életem, innentől kezdve nem kérdés, hogy Őt szolgálom. Odaadtam magam neki, s a feladatom az, hogy úgy cselekedjek, ahogy az neki kedves. Minden körülmények közt erre törekszem.