Filmre vett történelem – Jelenits Istvánról készített filmet Novák Tamás

– Mi áll a névjegykártyádon?
– Nincs olyanom.

– És a kisfiad mit mond az iskolában, ha megkérdezik, hogy az apukája mivel foglalkozik?
– Egész életemben sikeresen elblicceltem a választ: jogi egyetemet végeztem és történelem szakot, aztán filmezésbe fogtam, de valahogy mindig elmaradt a konkrét pályaválasztás. A filmesek között ma is történész vagyok, a történészek között filmes. De hogy ne kerüljem ki a választ, a filmezésből élek.

– A két egyetem mellett végeztél filmes iskolát is?
– Nem, teljesen sorsszerűen kerültem ebbe a világba, a bátyám forgatott egy sorozatot hátrányos helyzetű, megszűnés határán álló településekről, besegítettem neki. Ebből született az „Elsodort falvak”, az első filmem. Rengeteg izgalmas történettel találkoztam, és azon kaptam magam, hogy egyre erősebb lába lett az életemnek a filmezés. Amit tanultam, azt barátoktól, kollégáktól lestem el, Szekeres Csaba dokumentumfilmestől a legtöbbet.

– A filmjeidben megjelensz személyesen is?
– Előfordul, bár alapvetően nem szeretek szerepelni, de rá kellett jönnöm, hogy a képi történetmesélés átélhetőbb a nézőknek, ha van egy hőse, aki elmeséli. A Biszku filmnél is ezt a módszert választottuk Skrabski Fruzsival, akivel kettesben, párbeszédes formában sokkal könnyebb volt narrálnunk a történetet. Később is használtuk ezt a módszert: a „Becsengetünk és elfutunk” oknyomozó sorozatunkban, az élelmiszeriparról készített „Globálmenü” című filmben vagy a most elkészült, mesterséges intelligenciáról szóló filmben is megjelenek.

– A Skrabski Fruzsinával forgatott „Bűn és büntetlenség” című, Biszku Béláról készített film hozott áttörést az ismertségedben. Emlékszem, a Margit körúton, a Menta Terasz előtt kis híján nem tudott elmenni a villamos, olyan sokan szerettek volna bejutni a vetítésre. A tömegben jobb- és baloldali értelmiségiek egyaránt voltak. Hogy látod, mennyire lehet egy filmmel áttörni a világnézeti sáncokat?
– Az ember próbál nem az egyik vagy másik ideológiai csoportnak készíteni filmet, de érzékeljük, hogy ez az ország vallásháborús helyzetben van, és meglehetősen nagy igyekezettel gyűlöljük egymást – könnyebb is így érvényesülni, bármelyik táborba is tartozunk.

De ha megszólal bennünk az igazságérzet, érezzük, hogy a világ nem fekete és fehér. A Biszku-film forgatása közben is ezt éreztem.

– Volt benned rossz érzés, hogy egy körmét vesztett oroszlánról forgattatok leleplező filmet?
– Igen, miközben azt is fontosnak éreztem, hogy az elkövetett bűnök napvilágra kerüljenek. Ahogy haladtunk előre a filmben, mégis felmerült bennem, hogy vajon mennyire van jogunk ehhez a gyerekei, unokái miatt, és ezzel nem a bűnlajstromot akarom kisebbíteni.

– A film picit naiv vagy inkább álnaiv volt, nehéz eldönteni…
– Sokan kifogásolták a szakmai felkészületlenségünket, de ez a film sosem akart történelmi feldolgozás lenni a kommunizmus áldozatairól, hanem egy késői, kissé groteszk kutakodás volt egy – akkor még élő – felelőssel kapcsolatban. Ahogy elmentünk Márokpapira és felépítettük a régi Úttörőház díszleteit, az is bolondozás volt. Béla bácsihoz is úgy mentünk, hogy féltünk, nehogy lelőjön, ha kiderül, kik is vagyunk…

– A bemutató után érkeztek felkérések?
– A Heti Választól Borókai Gábor keresett meg minket, oda készítettünk tényfeltáró kisfilmeket, ami akkoriban újdonságnak számított. Aztán Szalai Annamária révén kerültünk a magyar tévéhez, ahol egy évet éltünk meg, elég önjárók voltunk, talán azért sem tartott tovább.

– A történelmi érdeklődésed nemcsak a Biszku-filmben van jelen.
– Készítettem filmet Rajkról, de az Operában is rendeztem egy érdekes darabot, Kádár utolsó beszéde címmel. Először nem hittem benne, nem tudtam, mi sülhet ki abból, hogy Kádár utolsó beszédét összekeverjük a Rajk-kihallgatás jegyzőkönyvével, és ezt az Opera nézőtere alatti pincében előadjuk. Nagy kihívás volt, de sikerült egy izgalmas darabot összehozni. A XX. századi magyar történelem iránti érdeklődésemben az egyetemen Szerencsés Károly tanár úrnak volt meghatározó szerepe, aki a legizgalmasabb órákat adta és a mai napig inspirál.

Kép

Kép: Novák Tamás 

– Honnan merítesz új témákat?
– Nemrég például egy volt osztálytársam ajánlotta figyelmembe egy ismerősét, aki 70 éve kutatta Budapest ostromakor eltűnt édesapja sorsát. Atzél Ede erdélyi arisztokrata volt, aki a második világháború végén Horthyék mellett próbált a kiugrásban részt venni, tárgyalt az oroszokkal. Budapest ostromakor megpróbálta a magyar katonaságot átállítani, hogy megkímélje a várost. Az ellenállás katonai szárnyának kulcsfigurája volt, aki aztán nyomtalanul eltűnt. Hiába próbált a magyar diplomácia a legmagasabb szinten utánajárni, hogy mi történt vele, nem jártak sikerrel. A titok nyomába szegődtünk mi is. Szerencsések voltunk, mert találtunk egy könyvet, amely a szovjet kémelhárításról szólt, és ebben volt egy lábjegyzet Atzél Edéről és a kihallgatási jegyzőkönyvéről.

Összeállt a kép: ez az ember nemcsak a magyar titkosszolgálat fontos figurája volt, hanem az angolszászokkal is kapcsolatban állt. Innentől kezdve érthetővé vált, hogy miért titkolta el a Szovjetunió a sorsát…

– Egy ilyen izgalmas dokumentumfilm vajon mennyire jut el a nézőkhöz?
– Lejátssza a tévé, de a nézőink többsége az internetről érkezik. Amikor a jogok hozzánk szállnak, feltesszük a filmeket, hogy elérhetőek legyenek az érdeklődők számára. Természetesen tudjuk, hogy ezek rétegfilmek.

– Játékfilmet nem akartál rendezni?
– Épp most készült el az első, hamarosan be is mutatják. Békés Márton írt egy sorozatot „Vérügyészek, vérbírók” címmel egy blogon. Ennek kapcsán keresett meg egy producer. Grátz Endrének a történetét választottuk ki, aki 25 éves volt, amikor 1956-ban, Győrben ügyész lett, s mivel senki nem akarta elvállalni, rábízták a mosonmagyaróvári sortűzpert. A neofiták hitbuzgalmával állt bele, egyszerre hét emberre kért halálos ítéletet, végül hat embert végeztek ki, ami példátlan a magyar ítélkezési rendszerben, és a Nagy Imre-per előjátéka volt.

Grátz Endre országos hírű, rettegett ügyész lett, aztán 1958-59-ben látszólag eltűnt. Kiderült, hogy elkezdett pénzért és szexért ítéleteket adni-venni. Gátlástalan ember volt, aki minden pillanatban megérezte, hová érdemes állni, miben van üzlet: ha halálos ítéletetekkel lehetett hatalomra szert tenni, akkor azzal, ha a privatizációban volt lehetőség a rendszerváltást követően, akkor azzal.

 Számomra az igazán érdekes pontja ennek a sorsnak a rendszerváltás volt. Fiatal voltam akkor, és abban a naiv hitben éltem, hogy eljött az igazság órája, de utólag szembesülni kellett vele, hogy nem így történt – Grátz élete is ezt példázza, aki ebben az időszakban is feltűnt kétes ügyleteivel. Leányfalun, a Kádár villában találtuk meg a forgatási helyszínt, ebben a villában dőlt el 1957-ben, hogy kivégzik Nagy Imrét, később pedig Kádár pihenőhelyként használta. Ebben a miliőben elevenedik meg a filmben 1989 szilveszterének éjszakája, a fordulónap, amikor beléptünk egy új világba; sokan új reményekkel, sokan pedig régi titkokat hordozva. Ezen az éjszakán játszódik a „Halálügyész” című tévéjáték.

– Mindeközben készülnek újabb dokumentumfilmjeid is…
– A Károli Gáspár Református Egyetem megbízásából Ablonczy Bálinttal forgatunk filmet „Trianon és a reformátusok” címmel. Nemrég jöttünk vissza Kárpátaljáról, most megyünk Erdélybe, aztán a Délvidékre. Hatalmas öröm azoknak, akik elmondhatják a saját történetüket, és hogy kíváncsi valaki a kutatásaikra. Aztán csináltunk egy körpanorámás mozit is Tihanyban, ami Magyarország és a Balaton történetét mutatja be. Itt teljesen új technológiával hoztunk létre egy látványos és izgalmas képi világot.

– Közben bemutatták Jelenits István piarista szerzetesről készült portréfilmedet is: egyet a reformátusoknak, egyet a katolikusoknak?
– Édesapám református volt, édesanyám katolikus, én a Piarista Gimnáziumba jártam, katolikus nevelést kaptam. A feleségem református, a gyermekeinket is reformátusnak kereszteltük. Nem érzek ebben semmi konfliktust, ha valaki a felekezete miatt piszkálja a másikat, csak mosolygok. Maróti-Agóts Ákos régi évfolyamtársam, barátom adta az ötletet, hogy készítsünk egy portréfilmet Jelenits atyáról, amit az örökfogadalmának hatvanéves évfordulója alkalmából mutattunk be. Hihetetlen adomány volt, hogy a súlyosabb, történelmi, és a jövőt kutató, vészjóslóbb témák mellett találkozhattunk egy olyan emberrel, aki igazi tanúságtevő. Különösen jó volt ez nekem így az élet közepén, amikor már kopik a lelkesedés és megfontoltabban nézem a világot. Sokat beszélgettünk Tanár úrral, maradandó útravaló számomra a forgatás minden perce.

Kép

Kép: Novák Tamás

– Mire tanított téged diákként és most, a forgatás alatt?
– Gimnáziumban egy évig tanított csak hittanra, de már gyerekfejjel is éreztük, hogy milyen adomány az a látásmód, amit ő közvetít. A lelkigyakorlatoknak súlya volt. Ő mindig az alázat fontosságára tanított bennünket, és arra, hogy mennyi veszélyt rejt és mennyi frusztrációt okozhat ennek a hiánya. Az a bölcsesség, ahogy a világot a Tanár úr látja, ma is követendő példa. Egy írásában arról beszél, hogy sok konfliktusunk oda vezethető vissza, hogy az ember egyszerre akar több szerepet betölteni: értelmiségiként előrejelezni a közösség számára a jövőt és közben a hajó kormánylapátjánál is ülni, márpedig a kettő egyszerre nem megy.

Az erős Istenhit, ami Jelenits Istvánból sugárzik, megmutatja, hogy ezzel a kapaszkodóval mindenféle pszichológus és más korunkbeli sámán nélkül is képesek lehetünk állva maradni, viharosabb időszakokban is.

A film bemutatóján találkoztam egy nénivel, aki a nagykanizsai piarista gimnáziumot indította el annak idején. Ő mondta azt, hogy „bármit csinál az ember, azzal vesződés van, ezért olyan pályát, olyan feladatot kell választani, amin áldás van”. Azóta is ez az intés jár az eszemben.

– És a filmezés ilyen „áldott tevékenység” számodra?
– Hosszútávon nem biztos. Nagyon szeretek a gyógynövényekkel foglalkozni, igyekszem tanulni róluk a szabadidőmben, igazi jótéteményt látok bennük. Az is vonz, hogy a fizikai munka világában kevésbé szembesül az ember a hiúságok vásárával, mint filmesként. De persze mindig ott az utolsó lépés, hogy az ember elrúgja a ladikot a parttól, mert nem lehet egyszerre egyiket sem, másikat sem félszívvel csinálni. Ez is önbecsapás lenne.

– A gyermekeiteknek mi az, amit tovább szeretnétek adni?
– Feleség, egy fiú, egy kislány és egy családi ház – minden együtt van, amit szerettem volna. A gyerekek nevelése során a hitet szeretnénk leginkább átadni, meg persze igyekszünk sok szeretetet tenni a puttonyukba és kíváncsiságot a világ iránt. A jövő ugyan aggasztó, de hálát kell adnunk az életünkért, a jólétünkért, a gondolataink szabadságáért. Emberi válaszaink sok kérdésre még nincsenek, ilyenkor csakis fölfelé lehet nézni.