Bartos Lídia Lelle: „Szeretem érezni, hogy élek”

– Hogyan találtatok egymásra az életvédelemmel?
– Személyes indíttatásból: engem nem terveztek a szüleim, de egy percig sem volt kérdés számukra, hogy megszülethetek, életet kaphatok, ami csupa lehetőség.

Iszonyú igazságtalannak érzem, hogy a XXI. században még vannak, akik nem születhetnek meg, mert rosszkor vagy rossz helyen fogantak.

Hogy a többség még mindig elnézi ezt, ahogy anno elnézték a zsidók deportálását is néhány egyházi személyen és szervezeten és jó néhány igaz emberen kívül, vagy ahogy természetesnek vették a színes bőrű emberek tárgyként kezelését. Hogy még mindig van egy kaszt, amelynek a tagjairól egyesek nem veszik tudomásul, hogy emberek – persze, ha vágytak rájuk, akkor cuki kisbabák, akiket babamozin néznek meghatva a szülők, ha pedig nem vágytak rájuk, akkor csak sejtcsomók.

– Mindketten ismerjük és elfogadjuk a tudomány álláspontját, miszerint az élet a fogantatással kezdődik.
– Pontosan tudjuk: a fogantatás pillanatától készen van az ember génállománya, amely változatlan a haláláig. Borzasztóan kicsinyesnek találom, hogy ha kimondjuk azt, hogy az anya méhében egy emberi élet van, akkor rögtön bűntudatkeltéssel meg ítélkezéssel vádolnak minket.

– Szerinted minden egyes erkölcsi határhelyzetben, ahol felmerül az abortusz lehetősége, van helyes megoldás?

– Nagyon fontos leszögezni, hogy a valós határhelyzetek (vagyis amikor a várandósság nemi erőszak következménye, vagy az anya életét veszélyezteti, vagy súlyosan károsult a magzat) az abortuszoknak mindössze három százalékát teszik ki. A többi 97 százalékot szociális nehézségre hivatkozva végzik el.

A szociális körülményeket gyakorlatilag nem vizsgálják, hanem bemondásra elfogadják. Ebbe tehát gyakorlatilag bármit bele lehet húzni, rengeteg indoklással találkoztam: a szülők nem akarták, hogy a negyedik gyermekük is lány legyen; épp elkészült az új ház, és nem terveztek bele még egy gyerekszobát; az anyának volt már két kamasz gyereke, és attól tartott, megszólják őket a kortársaik, hogy az anyjuk várandós lett ebben a korban… Persze, ezek zavarhatják az anyákat, de nem lehet elsiklani afelett a tény felett, hogy a szívük alatt egy másik kicsi szív dobog, egy élet van ott.

– De előfordul, amikor nem tehet arról az anya, hogy egy élet fejlődik benne. Ismerünk egy analógiát: képzeljük el, hogy egy ünnepelt hegedűművész életfunkciói összeomlanak, és hogy életben maradjon, a keringési rendszerét rákötik egy ismeretlen ember keringésére kilenc hónapra, annak engedélye nélkül. Amikor magához tér, realizálja, hogy kilenc hónapig tőle függ majd a híres hegedűművész élete, noha ő erről egyáltalán nem tehet. Szerintem ez elég jól leírja az erőszakból fogant gyermekek esetét. Tudjuk mindig, hogy erkölcsileg mi a helyes megoldás?
– Én azt gondolom, hogy egy erőszakos cselekedetet nem lehet egy másik erőszakkal, vagyis egy élet kioltásával semmissé vagy jóvá tenni. És ne felejtsük el, hogy nemcsak a gyermekre vonatkozik az életvédelem, hanem az anya életére is, márpedig abortuszok után nagy eséllyel kialakul a posztabortusz-szindróma, amelyet kísérhet depresszió, öngyilkossági gondolat és önvád. Gyakran előfordul, hogy az anya évekig vádolja és elítéli magát, hiszen tudja, hogy egy életet szakíttatott meg.

– Mégis, létezik-e olyan emberi válsághelyzet, amelyben megoldásként elfogadod az abortuszt?
​​​​​​​– Semmilyen esetben sem gondolom megoldásnak, egyetlen kivételes helyzet van, ami nem is klasszikus értelemben vett abortusz: amikor a magzat az anya életét veszélyezteti. Ebben az esetben két emberi élet van már veszélyben, és ilyenkor az anya természetesen dönthet a saját élete megmentése mellett, még ha az a magzat esetleges halálával is jár. Az összes többi válsághelyzet elkerülhető vagy enyhíthető lenne, ha segítő emberek és szervezetek állnának a válságba jutott terhesek mellett.

Nagy a felelőssége a társadalomnak abban, hogy az anya mellé álljon, mert több esetben éppen a környezete szorítja rá az anyát az abortuszra.

– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy az abortusz távolról se mindig a nő saját döntése. Rengeteg példa van erre: amikor az apa megfenyegeti az anyát, hogy elhagyja vagy bántani fogja, ha nem veteti el; amikor a szülők kényszerítik rá a lányukat; amikor a magára hagyott lánynak nincs kihez fordulnia támogatásért, pedig amúgy megtartaná a babát; amikor a védőnők azzal keltenek pánikot a rossz anyagi körülmények között élő sokgyerekes anyában, hogy el fogják venni a gyerekeit, ha még egy születik… – hosszan sorolhatnánk a példákat, amikor az anya nem saját jószántából dönt a gyermeke élete megszakíttatása mellett.

Kép

Bartos Lídia Lelle

– Terepen mik a tapasztalataid?
– Engem jellemzően olyan fiatal lányok keresnek meg, akik teherbe estek, pontosan tudják, hogy egy gyereket hordanak a szívük alatt, és van bennük hajlandóság arra, hogy megszüljék – de egyszerűen nem látják a kiutat. Fontos, hogy ne csak abban erősítsük meg őket, hogy hordják ki a babát, hanem utána is velük maradjunk, beszélgessünk, vigyázzunk a gyerekeikre – hiszen ilyenkor ugye általában lelépnek az apák.

Azt tapasztalom, hogy ahol a férfi a nő mellett áll, ott szinte minden esetben megszülethet a baba.

De az életek többségét bizonytalan kapcsolatban élők szakíttatják meg: akik például elmennek hétvégén bulizni, „élnek”, megfogan a baba, az apa lelép – vagy belekényszeríti az anyát az abortuszba, de sok jövője ezeknek a kapcsolatoknak nincs.

Volt egy lány, aki már túl volt az abortuszon. Nála tanultam meg és éreztem át, hogy ítélkezni sose szabad. Sose. Senkinek nem kívánom azt, amit én átéltem vele: öngyilkossági gondolatai voltak, és nagyon nehezen viseli az évnek azt a napját, amikor a gyerekének a születésnapja lenne. Ezekről az abortusz utáni tünetekről se divat beszélni.

– Lídia Lelléről, az életvédő aktivistáról már van egy képünk. Ha most arra kérnélek, hogy megmondd, ki vagy te, mit válaszolnál?
– Skatulyákba tudnám tenni magamat – pszichológia szakos hallgató, életvédő –, amiktől ódzkodom. Úgyhogy inkább azt mondom, hogy én igazából csak Bartos Lídia Lelle vagyok, és nagyon szeretem érezni, hogy élek: szeretem a finom ételeket, szeretek utazni. Legutóbb a barátaimmal bepakoltuk a sátrainkat egy kisbuszba, és Barcelonáig meg sem álltunk.

– Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?
– Akkorra már nagyon szeretnék családot, remélem, nem itt a szobámban fogok egyedül ücsörögni! (Nevet) Nem hiszem, hogy az életvédelmet abba tudnám hagyni. Sem karrierista, sem otthonülő nem akarok lenni – vagy inkább mindkettő!