– A kedvemért menjetek vissza gondolatban az időben! Hogyan ismertétek meg egymást?
Júlia: Színházban találkoztunk 2010 őszén. A Cserenadrágban próbáltam a Kamrában, még egyetemi hallgatóként, és Balázs tervezte a színpadi vetített hátteret. 

– Akkor ez nem „szerelem első látásra”?
Balázs: Attól függ, ki mikorra teszi az első látást. Mindketten a munkánkra figyeltünk, és csak a premier estéjén beszélgettünk először igazán. Inkább azt mondanám, „szerelem első csókolózásra”. Vezessük be ezt az új fogalmat! A premier után beszélgettünk, ebből lett a csókolózás, és én utána úgy mentem haza, hogy holnaptól új életet kezdek.

Júlia: Én pedig ültem utána a taxiban és csodálkoztam: „Szóval ez a különbség! Ő az igazi.” Mindketten tudtuk, hogy új élet kezdődik számunkra.

– A nagy lelkesedés után általában jönnek az összecsiszolódási problémák. Néha nagyon nehéz lehet kitartani egymás mellett.
Balázs: A beszélgetés, a csókolózás és az utána hozott döntés teljes vakrepülés volt, csak azt tudtuk egymásról, ami azon a háromórás, kikérdezős beszélgetésen kiderült. 
A csókolózás egy zsigeri tapasztalat volt – onnantól kezdve az, hogy ki hova teszi a fogkeféjét, másodlagos. Előtte én egy hosszabb kapcsolatban éltem, ezért már tudtam, hogy nem ezek az apróságok a fontosak.
Júlia: A nehezebb helyzetekben sem kérdőjeleződött meg soha, hogy együtt kell megoldanunk. 

– Két évvel később az első gyermeketek születése hogyan változtatott meg benneteket?
Balázs: Fiatalok és szerelmesek voltunk, és már a kapcsolatunk elején eldöntöttük, hogy akarunk gyereket. Mindkettőnk családi háttere arra példa, hogy a gyerekvállalás jó dolog, örömteli érzés. Az ezzel járó nehézségeket ugyanolyan megoldandó feladatként éljük meg, mint minden hasonló problémát. Semmi sem ugyanolyan már az érkezésük után, mint korábban – viszont sokkal jobb dolgok is történnek, mint előtte. 
Júlia: Amikor Blanka megszületett, színészi pályakezdésem előtt álltam, de nem volt bennem félelem, hogy emiatt majd lemaradok valamiről. Persze most nem könnyű visszailleszkedni a pályára… Csak a szerelem élt bennem, és hogy kíváncsi vagyok, milyen az anyaság. A korosztályomban nem voltak még akkor anyák, én szinte ufónak számítottam. Mára viszont sorra születnek a gyerekek a barátoknál, kollégáknál, én pedig már tapasztalt anyának számítok.
Balázs: Az én környezetemben se voltak akkor még apák, sőt, most se nagyon…

– Mi az a családi örökség, amit szívesen visztek tovább? Mit próbáltok jobban csinálni?
Balázs: Mindkettőnk családja az egymás melletti kitartást példázza, csak ez másként valósult meg. Amit talán jobban csinálunk, mint a szüleink, hogy minden adódó problémát megbeszélünk, és nem hallgatunk el egymás elől felmerülő érzéseket, igényeket sem. Például nem probléma az, ha külön-külön is elmegyünk szórakozni, mert már a kezdetektől őszintén megbeszéltük ezeket a helyzeteket is. Mindennek az őszinteségből fakadó bizalom az alapja. 
Júlia: Ez önbizalom és a másikba, a kapcsolatba vetett bizalom kérdése. 

Ha én nem lennék száz százalékig biztos abban, hogy ő hogyan szeret engem, akkor a külön programok konfliktust okozhatnának nálunk is.

– Más a szakmátok, hivatásotok, de néha ebben is összekapcsolódtok. Balázs, te készíted a sajátos grafikai arculatát Juli közösségi médiás megnyilvánulásainak. 
Balázs: Mindig kéznél vagyunk egymásnak…
Júlia: Kikérjük egymás véleményét a munkáinkról. A kis videóink pedig közös projektek, hol az én, hol az ő ötletéből születnek meg, eleinte a magunk szórakoztatására csináltuk, de mára ennél jelentősebbekké váltak.

– Juli, téged humoros és környezettudatos embernek ismertelek meg.
Júlia: Lehetnék aktívabb is a környezetvédelemben, de igyekszem csökkenteni a szívószálak, nejlonzacskók és PET-palackok használatát.
Balázs: De azért nehéz a gyerekeknek azt mondani, hogy nem veszünk lufit, mert környezetszennyező… Ami pedig Juli humorát illeti: finom, érzékeny, szarkasztikus, és minden munkájában átjön, még a kis videóinkban is. Hasonló a humorunk, és ez a kapcsolatunkban nagyon számít. Szeretünk nevetni magunkon, egymáson, akár a gyerekeinken és néha másokon is.

– Voltak olyan gyereknevelési elveitek, amiket az idők során feladtatok?
Júlia: Fordítva alakult: kezdetben még alig voltak elveink, nem tudtuk, milyen szülők leszünk; aztán a gyakorlati tapasztalatból születtek az elvek.
Balázs: Az a legfontosabb, hogy normálisan neveljük őket. Azt viszont tapasztaljuk, hogy míg az első gyermekünk számára több szabályt állítottunk fel, a másodiknál már egyre kevesebbet.

Blanka nem nézhetett tévés mesét hároméves koráig – de Ilkát, a kisebbet nem zárhatjuk a másik szobába, amíg a nagyobb mesét néz. A nagynak nem mondhatod, hogy nem ehet csokit azért, mert ott a kicsi, akinek még nem szabad. 

– Különbözik egymástól a két lányotok karaktere?
Júlia: Mindketten okosak, viccesek és huncutak. Blanka, a nagyobbik kötelességtudóbb, kevésbé érvényesíti a saját akaratát. Ilka kéréseinek gyakran enged csak azért, hogy ne sírjon. Arra kell biztatnunk, hogy álljon ki magáért, vegye vissza a húgától a játékot, ha ő kezdett vele előbb játszani. A kisebb merészebb, huncutabb, nagyon tudja, kire milyen hatást gyakorol. 
Balázs: A mi szüleink azt mondták Ilka típusára, hogy akaratos, mi viszont azt mondjuk, hogy önérvényesítő – na, ez is egy generációs különbözőség. Egész más előjellel illetjük ugyanazt az adottságot.
Júlia: Amit a mi szüleink még hisztinek tituláltak, arról mi már tudjuk, hogy nem más, mint figyelemfelkeltés, nem ok nélkül való. Engem még azzal fenyegettek, hogy elvisz a hisztimanó, és rettegtem is tőle; én ilyet nem mondok, hanem elgondolkozom, mit csináltam rosszul, amire ő így reagál. De összességében azt látom – és ez megnyugtat –, hogy mindkét gyermekünk kiegyensúlyozott. 

Balázs: Nem hagytuk a gyerekeket sírni, rugalmas kendőben magunkon hordtuk őket, meg is kaptuk sokaktól, hogy elkényeztetjük őket. De nem lett igazuk. A testközelséget megadtuk nekik, de nem szolgáljuk ki minden igényüket. 

A szülői feladatokban mindketten egyenlők vagyunk, túl azon persze, hogy egy anya mindig anya marad, az apa meg apa. Ha Juli este színházban játszik, akkor nekem kell altatnom őket. Azért is tudjuk jól megosztani a munkát, mert mindketten szabadúszók vagyunk.
Júlia: Balázs nagyon jó apaképet hozott magával: a család életében jelen lévő apát. 

– Gondolom, ez csak úgy valósulhat meg, hogy egymásra is szántok minőségi időt.
Balázs: Nem szégyelljük kérni a nagyszülők vagy bébiszitter segítségét, ha úgy érezzük, hogy szükségünk van a kimozdulásra. Persze nagy kísértés, hogy a gyerekeket önmagunk elé helyezzük, ez különösen az anyáknál erős ösztön.
Júlia: Fontos alapvetés, hogy ha a szülők jól vannak, a gyerekek is jól vannak. Szeretünk például úszni, szaunázni… 

Nem önzés, ha kettőnkre, magunkra is időt fordítunk, mert a jóllétünk kisugárzik a környezetünkre.

– Juli, te Kaláka-dalokon nőttél fel? Hiszen édesapád a Kaláka együttes tagja volt sok éven át. Nyilván a családból hozod a zenei tehetségedet, azért énekelsz például francia sanzonokat. 
Júlia: A Kaláka karácsonyi lemezén debütáltam énekesként, három és fél évesen. (nevet) A mai napig nagyon szeretem a dalaikat. Francia kéttannyelvű gimnáziumban tanultam, onnan ered a francia nyelv és a francia zenék szeretete.

– Mi a véleményed a gyerekek szerepeltetéséről?
Júlia: Nem vagyok a barátja. Bár a hat és fél éves Blankát múltkor elvittük a Madách Színházba a Mary Poppins-ra, és nagyon odavolt: miért lehetnek ott azok a gyerekek a színpadon, ő meg miért nem? De én végiggondoltam, milyen lehetett a próbafolyamat, a késő esti előadások – ezt túlzásnak tartanám Blanka számára. Viszont nincs ellenemre, ha később ilyen ambíciói lesznek. 

– Meséljetek egy kicsit a munkáitokról!
Júlia: Most fejeztem be egy nagyjátékfilm forgatását, amelyben az egyik főszerepet játszom. „A legjobb dolgokon bőgni kell” – ez a címe. 2020 tavaszára kerülhet majd a mozikba. Fantasztikus munka volt, a főszereplő barátnőjét alakítom, egy színésznőt, akinek kisgyereke van, és szeretne visszatérni a pályára. Augusztusban kezdek próbálni a Jurányiban egy kortárs amerikai drámát Császi Ádám rendezésében, ami arról szól, hogyan visszük tovább akarva-akaratlanul is az előző generációk mintáit a családban. Szülőként ez a téma engem most különösen foglalkoztat. 
Balázs: Én készítem a Design Hét idei arculatát, már másfél hónapja ezen dolgozom, és október végéig tart. A tervezés nagyon intenzív alkotói folyamat, utána azonban aprólékos munkával meg kell valósítanom. De nem hagyom, hogy a munkám teljesen kisajátítson engem, mellette sok időt szánok a családra.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Lemaradni a fontos pillanatokról? Soha!

Minden szemüveges került már olyan helyzetbe, amikor a maszatos vagy párás szemüveg miatt maradt ki fontos pillanatokból. És bizonyára az is sokaknak ismerős, amikor a nem megfelelő dioptria okozott kényelmetlenséget. A szemüveg bizony egyfajta függőséget jelent, hiszen nélküle nem látunk tökéletesen, és vannak olyan szituációk, amikor kifejezetten zavar a viselése, így például sportolás közben, szaunában vagy 3D-s moziban.

A kontaktlencse-viselőknek sem könnyebb az életük. A lencsehasználat ugyancsak kompromisszumokat követel: extra figyelmet kell fordítani a higiéniára, a lencsék és kiegészítők folyamatos utánpótlására, ráadásul a tisztítás sokszor egyáltalán nem egyszerű – például utazás közben, repülőgépen –, és nem is mindenkinek bírja a szeme.

Ha valaki a legjobb, legkényelmesebb megoldást szeretné, problémájára egyértelműen a lézeres szemműtét a válasz. Az orvostudomány fejlődésével ma már szinte az összes látásprobléma gyorsan, biztonságosan és fájdalommentesen orvosolható. Hála a modern lézertechnológiának, amely képes a szem fénytörési hibáit: a rövidlátást, távollátást vagy az astigmiát a szaruhártya átformálásával megszüntetni. Ráadásul ma már azok számára is van megoldás, akiknél régebben a szemnyomás megemelkedésének veszélye miatt túl kockázatos lett volna a műtét!

5+1 érv a lézeres szemműtét mellett

A legbiztonságosabb műtéti eljárás a világon

A lézeres szemműtét az egyik legbiztonságosabb műtéti eljárás a világon, s tekintve, hogy mára több mint 24 millió ilyen műtétet végeztek el világszerte, rutinműtétnek számít. A csúcstechnológiás lézerberendezések pedig annyira precízek és pontosak, hogy lényegében fizikailag képtelenek a "tévedésre".

Teljes mértékben személyre szabható

A lézeres szemműtét további előnye, hogy teljesen személyre szabható. Ez azt jelenti, hogy a lézerkezelést a páciens szemének és szaruhártyájának egyéni, vagyis csak rá jellemző tulajdonságait figyelembe véve végzik el a csúcskategóriás eszközparknak és a legfejlettebb technológiának köszönhetően.

Jobb látásélesség érhető el általa, mint szemüveggel vagy kontaktlencsével

A lézeres szemműtéttel azokat a fénytörési hibákat is meg lehet szüntetni, amelyeket szemüveggel és a kontaktlencsével nem lehet korrigálni. A szemnek ugyanis nemcsak dioptriahibái vannak, hanem a szaruhártyán találhatók apró egyenetlenségek, úgynevezett magasabb rendű fénytörési hibák is, amelyek a speciális diagnosztikai eszközöknek köszönhetően feltérképezhetők, majd a lézer segítségével megszüntethetők. Gyakran a lézerkezelést követően a páciens látásélessége sokkal jobb lesz, mint korábban szemüveggel vagy kontaktlencsével volt.

Gyors és teljesen fájdalommentes

Mivel a lézeres szemműtét szemcseppekkel történő érzéstelenítéssel zajlik, és a beavatkozás a szaruhártya mélyebb, teljesen érzéketlen részében történik, így a korrekciós kezelés során semmilyen fájdalomérzetre nem kell számítani. A beavatkozás a modern lézerberendezéseknek köszönhetően csupán néhány percet vesz igénybe, a kezelést követően pedig azonnal tapasztalható a látásjavulás! A lézeres látáskorrekció ambuláns, a páciensek a lézeres szemműtét után távozhatnak.

Már speciális esetek is kezelhetők

Ma már azok számára is van megoldás, akik korábban a szemnyomás megemelkedésének veszélye miatt voltak kénytelenek lemondani a lézeres szemműtét nyújtotta éles látásról. Hazánkban, a Focus Medical Lézeres Látásjavító Központban ugyanis elérhetővé vált a világ egyik legmodernebb és legkíméletesebb lézeres látásjavító kezelése, a VISUMAX kezelés, amelyet egy csúcstechnológiás lézerberendezéssel, a VISUMAX femtolézerrel végeznek. Ez a kezelés szinte mindenkinek javasolható, aki szemüveggel vagy kontaktlencsével korrigálható rövidlátással, távollátással, astygmiával küzd.

+ 1 Elkerülhető a szemmegnyitó műtét is!

Sokan úgy tudják, hogy a presbyopia (öregszeműség) csak komoly szemmegnyitó műtéttel, a szem belsejébe sebészileg beültetett lencsével korrigálható. Ez az információ azonban ma már nem állja meg a helyét, hiszen a lézeres olvasószemüveg-kezelés megoldást kínál erre a problémára. Ez a beavatkozás nemcsak minimalizálja a lencsebeültetés általi kockázatokat és kompromisszumokat, de tanulmányok szerint sokkal több ember számára megfelelő. 

Támogatott tartalom. A cikk a Focus Medical Lézeres Látásjavító Központ megbízásából a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

– Mikor csapott meg a mozdony füstje?
– Gyermekkorom óta vonzódom a vasúthoz, a történetével az egyetemi évek alatt kezdtem alaposabban foglalkozni. A magyar vasút és a trianoni békediktátum összefüggéseiről írtam egy tanulmányt, feldolgoztam az első világháború magyar vasúti forrásait. Egyik szakdolgozatomat pedig a határon túl rekedt magyar vasutasok tárgykörében írtam.

– Milyen lett a magyar vasút az Osztrák-Magyar Monarchia békeidőszakára?
– Széchenyi tervei alapján, de főként a dualizmus után épült teljes hálózattá, amelynek Budapest lett a természetes központja. Közép-Európában itt épült először acélszerkezetű vasúti híd a Tiszán Szegednél 1858-ban. 1880 után Baross Gábor és egy aradi mérnökvállalkozó páros (Boros Béni, Aczél Péter) megkezdték az olcsó, alacsony költségvetésű regionális vasutak kiépítését. A háború kitörésekor ennek építési láza még nem csökkent, a közutak állami építése 1902 után éppen csak elkezdődött. A vicinálisok olcsók, de lassúk voltak, ám akkor vidéken még nem voltak versenyhelyzetben.

– Mennyire számított ebben az időszakban a magyar vasút korszerűnek, és hogyan épült ki sugaras felépítése?
– A vasutak korszerűségét a pályasebesség, tengelynyomás és a vágányok száma, az adott területre eső vasútsűrűség mutatják, mert ezek befolyásolják a szállítási időt és mennyiséget. Természetes, hogy a nagyvárosok körül sugaras út- és vasúthálózat épült ki. Nagyobb baj, hogy a vidéki nagyvárosok közül csak néhány körül fejlődött hasonló hálózat, pl. Szatmárnémeti, Szombathely, Szeged, Temesvár esetében. Ezek a városok azonban a trianoni döntés következtében vagy elvesztek, vagy határszélre kerültek. A történelmi Magyarországon a kétvágányú vonalszakaszok aránya egyébként alacsony volt. Ennek nemcsak a napi közlekedésben mutatkoztak meg a hátrányai, de a háborús mozgósításkor is súlyos nehézségeket okozott.

A „villámháborúra” épülő stratégia nagyrészt a lassú közlekedés miatt is bukott meg: a Monarchia mozgósító vonatainak átlagsebessége alig haladta meg a 12 km/órát.

– Mit jelentett a magyar vasút és az abban dolgozók számára az első világháború hadiállapota?
– A négy és fél éves háború a frontkatonaság után a vasutasság számára jelentette a legnagyobb megrázkódtatást. A sorozható férfitársadalmat a vasutasság köréből is a frontra vezényelték, így állandó volt a munkaerőhiány, miközben a feladat nem csökkent, hanem nőtt.

Viszonylag ritkán emlegetjük, de a nagy háború egyes szakaszaiban (1916–1917-ben) a központi hatalmak a Balkánon és Kelet-Közép-Európában igen ígéretes helyzetben voltak, így a megszállás alatt tartott szerb, montenegrói, lengyel és ukrán területek vasútjain is saját vasúttársaságaikkal látták el a forgalmat. De vasúti szakembereink a háború következtében még az Oszmán Birodalom területén, sőt, a Szentföldön is szolgáltak. A civilek számára viszont a hadiforgalom elsőbbsége, a személy- és áruszállítás korlátozása súlyos kényelmetlenséget jelentett, az ellátás, a kereskedelem jelentős visszaesését okozta.

– Mi történt a vasútvonalakkal és a járműparkkal a Monarchia szétesésekor, a nemzetiségi szerveződések és a forradalmak idején?
– A MÁV vasúti szakemberei már 1918 szeptemberében felvetették, hogy a háború elvesztése esetére fel kell készülni: Erdély keleti feléből a vasúti javakat és személyzetet ki kell menteni. Sajnos ez sem ott, sem másutt nem következett be. Az utolsó hónapokban ez a birodalom már alapjaiban bomladozott: a háború „atyjai” még egy utolsó mozgósítást és az olasz fronton ellentámadást szerveztek, miközben a nemzetiségek szeparatizmusa politikát befolyásoló tényezővé vált. Ilyen körülmények között a menekítésre senki sem gondolt.

A forradalmak és fegyverszünetek napjaiban minden vonat ott állt meg, ahol éppen járt a hír vételekor, függetlenül attól, hogy a frontra tartott vagy onnan jött visszafelé.

A Károlyiékra kényszerített demarkációs vonalak következtében a vasúti értékek jelentős része már 1918 vége előtt idegen megszállás alá került.

A születő Csehszlovákia, a megnagyobbodott Románia és a többi délszláv népet elnyomó szerb birodalom ugyan jó minőségű vasúti hálózatot örökölt, de a vonalak a történelmi Magyarország közlekedési igényei szerint, azaz nem a későbbi kisantant érdekei alapján épültek. Erre jó példa, hogy nem létezett közvetlen vasúti kapcsolat Bukarest–Belgrád–Zágráb, vagy Pozsony–Prága között. A háborúban elhasználódott, de jó minőségű vasúti technikát a csehektől eltekintve alacsonyabb műszaki szinttel rendelkező új tulajdonosok vették át. Így a vonalak megengedett sebességét, a legkorszerűbb egykori magyar járművek képességeit nem tudták kihasználni.

– És hogyan alakult a magyar vasutasok sorsa?
​​​​​​​– A zömében magyar nyelvű alkalmazottakra a hódítóknak nem volt szükségük. Vagy eleve utcára kerültek, vagy teljesíthetetlenül szűk határidővel kellett az állampolgárságért cserébe az idegenek államnyelvét megtanulniuk.

Így a Magyarországra érkező közel félmilliós menekülthullám jelentős hányada vasúti és postai dolgozókból és családtagjaikból állt. A menekültek kezdetben budapesti pályaudvarok vagonlakásaikban éltek. 1920–21-ben több mint hatezer teherkocsit foglaltak le lakáscélra.

Később a felszámolt katonakórházakat építették át lakásokká. Budapest három későbbi nyomortelepe is ekkor létesült, és az első lakóik menekültek voltak. Két magánvasút-társaság, a Déli Vasút és a Kassa–Oderbergi rendkívül sajátságos helyzetbe került. Előbbinek vonalai olasz, délszláv, osztrák és magyar területre estek, rajtunk kívül mindegyik új gazda államosította a rá eső részt. A Tátra déli oldalán húzódó Kassa–Oderbergi Vasút teljes egészében Csehszlovákiához került. A magyar és német nyelvű vasutasokat azonban nem foglalkoztatták tovább. Ráadásul a vasút vezetősége is Budapesten működött. Az elbocsátottak zöme is Magyarországra költözött, és a cég nyugdíjasairól is a magyar állam gondoskodott. A trianoni nyugdíjteher a MÁV nettó bevételének 26%-át tette ki, szemben a dualizmus kori 2,5%-kal.

– A Tanácsköztársaság alatt Szamuely Tibor egy hírhedt páncélvonattal járta az országot. Mit tudunk erről és a vasutasok korabeli reakcióiról?
– Vasutassal szembeni legsúlyosabb atrocitás Szolnokon, illetve Sopron környékén történt. László Imre segédtiszt egy tehervonat rekvirálását próbálta megakadályozni, ezért a helyszínen végeztek vele. 1919 pünkösd szombatjára vasutassztrájk bénította meg a Dunántúlt, a bolsevik rémuralom elleni tiltakozásul. Szamuely a valódi ellenforradalmárokat nem találta, így a szolgálatban lévő Schmidt Mátyás déli vasúti árupénztárost vádolták meg azzal, hogy nem akadályozta és nem jelentette a vasúti pályarongálást. A vésztörvényszék déltájban ülésezett, a pénztáros hasonnevű fia Ágfalváról hozta apjának az ebédet.

Végül apját és fiát egyaránt felakasztották, míg az ebédet a szadista hóhérok fogyasztották el a fáról lecsüngő holttestek előtt.

– A román előrenyomulással szemben milyen vasutas ellenállás volt 1918-ban és 1919-ben?
– A román hadsereg számos atrocitást követett el a magyar lakossággal szemben Székelyföldtől Győrig. A legkülönbözőbb módjai voltak ennek: megvesszőzés, statáriális kivégzés, a nők megerőszakolása. A vasutasok döntő arányban magyarajkúak voltak a vegyes összetételű vagy románlakta vidékeken is, így a társadalom többi rétegénél lényegesen többet szenvedtek. Zilahon a borospincék kifosztását próbálta megakadályozni két vasutas, az életükkel fizettek érte. Székelyudvarhelyen az állomásfőnököt a hűségeskü megtagadása miatt megvesszőzték, és belehalt. Kívánatos lenne, ha a vörös- és fehérterror mellett román terrorról is beszélnénk e tragikus év centenáriumán.

Kun Béla vörös hadserege 1919 májusában a románoktól visszavonulva a szajoli Tisza-hidat megrongálta. A Közép- és Felső-Tisza-vidék öt vasúti hídját viszont a románok küldték a hullámsírba. Mivel a hídrongálás a katonai mértéket jócskán meghaladta, feltételezhetjük, hogy ezzel is alakították az általuk elképzelt határvonalat. Később gondosan összesítették a román rablás mértékét; eszerint 1285 mozdonyt hurcoltak el, amely az 1914-es magyarországi állomány 60%-a, Trianon után az utódállamoknak jutatott hányad 80%-a! A személy- és teherkocsikból ez a szám 20 ezerre rúgott.

Az elkobzott kocsik nem üresen haladtak a birodalommá vált balkáni szomszédba: leszerelték a telefongyárat, a gépgyárakat, Budapest legkorszerűbb üzemeit, vitték a lefoglalt személy- és teherautókat és a lovarda összes versenylovát.

A Nemzeti Múzeum románnak minősített, azaz Erdélyből származó műkincseinek kifosztását az antantmisszió vezetője, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok bátor személyes fellépése akadályozta meg. A Tiszántúlon, ahol a megszállás majd’ fél évvel tovább tartott, a rablás és a terror még súlyosabb mértékű volt.

– Miképp számszerűsíthető az a vasúti veszteség, amely az 1920. június 4-én aláírt trianoni döntés következtében keletkezett?
– 1919/20-ban a Párizs környéki békeszerződések tárgyalásakor a vasút még a legfontosabb szárazföldi közlekedési eszköznek számított. Ennek megfelelően a „győztesek” arra törekedtek, hogy a határvonalak túloldalára összefüggő vasútvonalak és azok elágazásainak állomásai kerüljenek. Pozsony, Érsekújvár, Komárom, Párkány, Ipolyság, Fülek, Kassa, Csap, Királyháza, Szatmárnémeti, Nagykároly, Érmihályfalva, Székelyhíd, Biharpüspöki, Arad, Szabadka, Zombor – a határ közelében lévő fontos vasúti csomópontok. A Nagyszalonta és Arad előtt lévő Nadab kivételével ezek a csomópontok egymással végig össze voltak kötve, megkönnyítve ezáltal egy esetleges magyarellenes katonai manővert. Ugyanakkor Szabadka vagy Szatmár esete jól példázza, hogy a határmegállapítás a szomszéd államhoz csatolt nagyváros közlekedési érdekeit sem vette figyelembe. A kényszerhatár innenső oldalán Sopron, Szombathely, Baja, Szeged, Makó, Békéscsaba, Debrecen, Sátoraljaújhely, Balassagyarmat vagy Esztergom esetében a települések elveszítették ráhordó vasútjaikat és vonzáskörzetüket, ezáltal a regionális gazdaságban és kereskedelemben betöltött addigi szerepüket.

A vasutak arányos vesztesége (61,9%) a terület- és népességveszteségnél kisebb volt, mivel a megmaradt országrész vasútsűrűsége volt nagyobb. A mozdonyok és kocsik vesztesége a területveszteséggel arányos.

A járművek gyártókapacitásában a veszteség mindössze 20%-os, hiszen a régi Magyarország gépipara Budapestre koncentrálódott, a javító kapacitás vesztesége 50%: Zágrábban, Aradon, Ruttkán, Kolozsváron és Brassóban működtek jelentős kocsi- és mozdonyműhelyek.

– A magyar vasutat ért veszteségek érintették a nemzetközi vasúti forgalmat is?
– A régi kor egyetlen rangos nemzetközi vonata, az Orient expressz a két háború közötti időszakban tudatosan elkerülte a vesztes államok fővárosait: Bécset és Budapestet. A Venice–Simplon Orient expressz Párizs és Isztambul között, Milánó–Velence–Ljubljana–Zágráb–Belgrád útvonalon át közlekedett. Bukarest bekapcsolására Zentánál új vasúti Tisza-hidat kellett építeni. Magyarországnak először helyre kellett állítania Tisza-hídjait, és összekötő vonalat építeni Kocsord és Fehérgyarmat között, mert az onnan Zajtáig futó szárnyvonalnak csak az elveszett Szatmárnémeti felé volt addig vasúti összeköttetése. A nemzetközi személyforgalom jelentősen visszaesett. Az áruforgalom Ausztria, Olaszország és Németország felé állt helyre leghamarabb, megjelölve ezzel a trianoni Magyarország fő kereskedelmi-gazdasági partnereit.

Ha már a Nagy Háborúról van szó, ne feledkezzünk meg a régi Magyarország utolsó nagy vasútépítéséről: ha az Adriára utazunk vasúttal vagy autóval, sokfelé láthatjuk a Karszton, a Velebit-hegységen és a Licsi-fennsíkon végighaladó dalmát vasutat. Ezt 1910 és 1918 között Károlyváros és Knin között teljes hosszában a MÁV építette.

Emberfeletti, heroikus vállalkozás volt ez, és mennyire filmbe illő történet, hogy mire a sínszálak összeértek a korábban épült spliti vágányokkal, már csomagolhatott, menekült innen a magyar műszaki intelligencia. Lényegében kész vasutat adtunk át az új hódítóknak…

– Hogyan, mennyi idő után kezdett a MÁV talpra állni?
– A magyar vasút eszmélése nehézkes és lassú volt, ami a veszteséget ismerve érthető. Amíg a régi Magyarországon az adott tájegység domborzati viszonyaihoz igazodtak a járműfejlesztések, a megcsonkított hazában az egységesítés vált vezérlő elvvé. Így készítette el a MÁV Gépgyára 1924-re a 424-es univerzális gőzmozdonytípust, amely szinte minden vasútvonalra bejárhatott és mindenféle vonat továbbítására alkalmas volt. 1925-ben a kis forgalmú mellékvonalakon megkezdődött a személyszállítás motorosítása. Az 1927-ben megjelenő Ganz-motorkocsik közel hat évtizedig üzemben voltak. A MÁV a cseh vasúttal együtt Közép-Európában a vonalvillamosítás terén is élen járt.

– Mára kultikus zarándokhellyé vált az ezeréves határ 30. számú vasúti őrháza Gyimesbükkön. Hogy látod, a nemzeti emlékezet mennyire őrzi az elvesztett területek vasúti relikviáit?
– A trianoni emlékezet sokat erősödött az elmúlt években. Érthető okokból a magyarlakta Székelyföld és annak híres hegyvidéki vasútvonala került előtérbe a Rákóczi-várral és az ezeréves határon fekvő felújított őrházzal. Hasonlóan történeti és jelképi értékű Pfaff Ferenc sok lenyűgöző állomásépülete: Fiume, Zágráb, Kolozsvár, Nagyvárad, hogy csak néhányat említsünk az államhatáron túlra esők közül.

A történelmi Magyarországon még számos olyan vasúttörténeti különlegesség maradt fent, amelyre emlékeznünk kellene.

Például a Keleti-Kárpátok felé vezető vasútvonalak, vagy a gömöri (Dobsina) és bánáti (Resica) iparvidékek vasútjai. Dél-Erdélyben, Brassó közelében, a Szászföldön gyalogos- és kerékpárhídként fennmaradt a Sinka-völgyi viadukt, Közép-Európa első, Zielinski Szilárd tervezte vasbeton hídja. De megvan a kétvágányú alagút a halicsi határon, vagy a Répa-völgyhíd és a nagyalagút az egyébként románok lakta Észak-Erdélyben, ahol a MÁV hegyvidéki összekötő vasútvonalat épített Kolozsvár és Székelyföld között a második bécsi döntés utáni másfél évben. Természetes, hogy minden helyszín nem válhat jelképpé, de összesítésük és kiadásuk valamiféle adathordozón nemes és szép vállalkozás lehetne.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

Elég hosszú már az ő története. Jó két évvel ezelőtt későn zártam be a lépcsőház kapuját, éjjel fél egykor. Ahogy kinéztem az üvegén levő vékony függöny mögül, kicsit rémülten láttam, hogy egy barna ruhásnak látszó férfialak jön be a kertkapun át a lépcső felé. Igyekeztem bemenni a lakásba, bár nappal máskor is láttam már embereket, akik lerövidítve az utat, a ház előtti járdán veszik az irányt a kocsma felé a társasházunk kertjén át.

Pár nap múlva ismét feltűnt az idegen a késő esti órákban. Akkor már kérdezgetni kezdtem a lépcsőház lakóit, mit tudnak az ide látogató férfiről. Érdekes módon nem lepődtek meg, ők már többször látták, hogy itt tölti az éjszakát az erkélyünk alatti fekhelyén. Én keveset járok el itthonról, talán azért nem tűnt fel eddig, hogy „albérlőnk” van.

Aztán lassan rosszra fordult az idő, sőt, kemény tél következett, de az albérlőnk ragaszkodott a birtokba vett lakóhelyéhez. Nappal az üzlet előtt álldogált, a kocsmában melegedett. Hétvégeken aztán megéhezett, meg melegedő hely hiányában fázott is. Így történhetett, hogy egyszer becsengetett, és hadarva, kevéssé érthetően megkérdezte: „Nincs egy kis forró levese?” Hát készen éppen nem volt, de egy kis köménymagos levest percek alatt elkészíthettem neki, a leves melege volt úgyis a lényeg. Felbátorodva máskor is csengetett, kérdezve: „Nincs egy kis meleg teája?” Ez sem volt egy nagy kívánság. Innentől kezdve mindig eltettem a délről megmaradt levest vagy krumplit, effélét, amit mi már nem akartunk megenni. Ha csengetett, nem küldtem el soha, kenyérmaradék is akadt mindig. Időközben a nevét is megtudtuk a környező házak lakóitól, ahol eddig is vendégeskedett a kertben: Ottónak hívták.

A családom nem örült a gyakorivá vált látogatásoknak, mert bár igyekezett tisztán tartani magát Ottó, még így sem volt mindig nagyon bizalomgerjesztő. Amikor jobb idő lett, kimosták a ruháit a közeli egyházi épületben, meg az egyik bolt dolgozói is megszánták. Kicsit én dermedtem meg, amikor becsengetve a kezembe nyomta a kimosott ruháit, mondván: „Terítse már ki, hadd száradjanak meg!” Gondban voltam, hova tegyem, hogy a családom rosszallását elkerüljem, végül a létra fokaira teregettem a ruhadarabokat, ott nem zavartak senkit.

A következő télen aztán köhögni kezdett, egyre gyakrabban. Kórházba is került. Kérdezgettük, hogy miért nem megy haza, Diósgyőrbe, a rokonaihoz. Többen úgy tudták, ott él a testvére a házukban – de ő azt válaszolta, nincsenek hozzátartozói.

Egy alkalommal a rendőrök igazoltatták – az utcán vagy a kocsmában? Nem tudom. Csak becsengettek hozzánk, Ottót kísérve. Azt mondták, nincsenek iratai, és azt állítja, Szirmabesenyőn lakik, de ez nem igaz, és most elviszik. Csak egy kívánsága volt, hogy csengessenek be hozzám, bár ők nem tudják, miért akarja zavarni a nénit, mondták a rendőrök. Ottó egy kis ruhába kötött csomagocskát akart nekem átadni megőrzésre mint egyetlen kincsét: a gyógyszerei voltak benne. Elindultak aztán, de nagy baj nem lehetett vele, mert rövidesen ismét elfoglalta a szállását. A felettünk lakók gyakran adtak neki bőségesebb ételt, ha kért, én sem küldtem el soha. Egyre többet betegeskedett, köhögött, fulladozott éjszakánként.

Hozzánk elég gyakran becsengetnek idegenek „kéregetni”, ahogy én mondom. Például igazolvánnyal beteg gyerekeknek, holott Miskolcon jól felszerelt gyerekkórházunk van. Egy alkalommal a családsegítő szolgálattól jöttek pénzt gyűjteni. Ilyenkor eszembe jutnak félárva unokáim, így ha van pénzem, van hova adnom. De mondtam, ha segíteni akarnak, nézzék, itt tölti a hideg telet az erkély alatt egy ember, megsegíthetik akár azonnal is. Ez nem az ő dolguk, volt a válasz, és adtak egy telefonszámot, hogy intézzem én az illető sorsát. Aztán több számot is kaptam. Közülük senkire sem tartozik az ilyen ügy – mondták sorban. Úgy látszik, csak rám…

Egy vasárnap délben ismét csengetett a kapunál Ottó.

– Ne küldd el! – mondtam a fiamnak. – Mindjárt beszélek vele.

– Mire volna szüksége? – kérdeztem.

– Nincs egy kis meleg kajaféle? – érdeklődött. Kerestem, ami adható volt. Mindig nagyon illedelmesen megköszönt mindent.

Aztán egész héten csend volt körülöttünk. Nem láttam, nem hallottam Ottó jelenlétét még hétvégén sem. Ki-kinéztem az erkélyünk előtt álló dísz-szilvafára, pompás színűek voltak már a levelei, amelyek mindig gyerekkori otthonomra emlékeztetnek. A szilvák is szépen gömbölyödtek már rajta, itt a jó idő. A madarak izgatottan csicseregtek egymás között, ugráltak egyik ágról a másikra, mintha valamit keresnének. A tudósok szerint a madarak 1200 jelet tudnak értelmezni, amelyeket különféle hangon cserélnek ki egymás között. Lassan besötétedett, elcsendesedtek. Úgy látszik, hírét vették valahonnan, hogy Ottót többé már hiába keresik. Aznap délben meghalt a kórházban. Azt hiszem, nincs, aki eltemettesse.

A Klauzál térről világ körüli útra

„A VII. kerületben, a Klauzál tér közvetlen közelében nőttem fel, a nagyvárosi dzsungelben. Kiskoromban a történelem iránti szeretetem okán vonzódtam a várakhoz, és bizony az összes regény- és filmélményem helyszínét látni szerettem volna! Szüleim igyekeztek teljesíteni ezt a kérésemet, így a régi jó kis utakon elbumliztunk többek között Egerbe, Siklósra, Visegrádra. Imádtam, megelevenedtek előttem A Tenkes kapitánya vagy az Egri csillagok jelenetei. Édesanyámmal a fővárosban is sokat kirándultunk, de ami mindig is vonzó volt – nem véletlenül lettem vízilabdázó – az a vízpart. Nagymamáméknak volt egy kis hétvégi háza a ráckevei Duna-ágnál, oda jártunk sokat.”

Vízpartokból nem volt hiány később sem: Európa-, világ- és háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóként a világ számos pontjára eljutott, de feleségével, Ancsával és három gyermekükkel is gyakran kelnek útra.

„Most, hogy már öten vagyunk, csakis családi nyaralásban gondolkodunk. Kettesben Ancsával inkább délutánjaink és estéink vannak.”

„Bejártuk már így Horvátországot az Isztriától Dubrovnikig, illetve mivel két évig éltünk Kotorban, Montenegróban, két-három évente biztosan újra megcélozzuk. Olaszországban is éltünk három évet még a gyerekek előtt, oda is mindig szívesen megyünk vissza. Feleségem francia nyelvtanár, emiatt szeretnénk felfedezni Franciaország legszebb tájait, voltunk a provence-i levendulamezőkön át a Cote d’Azurig, gyönyörű kis középkori városokban. Ezen felül mindig bejön egy-egy egzotikus út, főként a vízilabda okán, ahol edzősödtem vagy játszottam. Két nyár volt így Máltán, de jártunk Srí Lankán, Kuvaitban, New York-ban, Ausztráliában… az utazás része az életünknek.”

„Nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy az erdőben”

„Be kell valljam, ami hatalmas felfedezés volt számomra, az a Zselic. Egy nagy baráti társasággal voltunk, több éjszakát is eltöltöttünk arrafelé, igazi kirándulós program volt a gyerekekkel együtt.”

„Ide tavaly jutottam el először, míg Ausztráliában a vízilabda miatt voltam már hétszer. Ami késik, nem múlik!” A Zselic a Balatontól a Dráváig húzódó „somogyországi” dombvidék. A természet uralja a területet, még ma is megtehetünk több tíz kilométert úgy a fák között, hogy nem találkozunk lakott területtel. Az erdők és a vizes területek közelsége miatt errefelé fészkel a ritka fekete gólya, míg a mocsaras völgyekben gyakoriak a vízi-, az erdőkben pedig a ragadozó- és énekesmadarak. E mellett gazdag a szarvas-, vaddisznó- és őzállománya, de lehet találkozni vadmacskával, borzzal, nyesttel és vidrával is. A Zselicben láthatjuk az ország legtisztább csillagos égboltját is. Éppen ez az érintetlenség tetszett meg Gergőnek.

„Biciklitúráztunk, csapattal és egyedül is nekivágtam, ami nagyon különleges élmény volt. Semmihez sem hasonlítható az érzés, amikor egyedül tekersz az erdőben, érzed a csendet és várod, hogy vajon milyen állat ugrik majd eléd.

Egész Magyarországon szerintem ez az egyik legnyugodtabb vidék, zéró vagy minimális városi zajjal, a legkevesebb szmoggal, csodálatos flóra-faunával.

Aktív pihenős feltöltődés volt ez, csillagvizsgálóval, sok sétával, baráti beszélgetéssel és persze finom helyi ételekkel. Minden tökéletes volt. Egy hosszúhétvégés wellness szállodás élmény sem tud annyi élményt és pluszt adni. Legközelebb az Őrségben szeretnék kirándulni, ami még szintén nem valósult meg soha életemben. Hegyek, vizek közelében lenni csodálatos élmény, amiből sokáig töltekezhetünk.”

Játszanak-e a nők?

Az idősebbek rosszallóan felhúzott szemöldöke, a szülők ingerült legyintése vagy épp meglepetten csillogó férfitekintetek egy videójátékszaküzletben. Mennyi ilyennel találkoztam életem során csupán azért, mert kiderült, hogy nő létemre az egyik kedvelt időtöltésem a „gombok nyomogatása”, egy számítógéppel generált világ bebarangolása.

Talán furcsa elképzelni (és elfogadni), de korántsem egy elenyésző kisebbséghez tartozom. Sőt!

Gémer (vagyis játékos) pályafutásom a ’90-es évek végén vette kezdetét klasszikus Nintendo játékokkal, a megszállottág pedig azóta komoly szinteket lépett. Ebben az időszakban a nőket még jócskán kinézték a videójátékos közösségből, és informatikaórán nekem is órákig kellett győzködnöm a fiúkat, hogy végre – akár csak átmenetileg is, de – beszállhassak a Call of Duty csapatukba. Ám ma már tagadhatatlan tény, hogy az évek folyamán jelentősen nőtt a számunk: kutatások szerint az amerikai gémerek 48%-a nő.

Robbantás vs. építés

Az nem kérdés tehát, hogy a férfiak és a nők egyaránt szeretnek videójátékozni, a különbség abban rejlik, hogy mivel játszanak, illetve a játék során mit részesítenek előnyben.

A férjemmel igazi gémerházaspár vagyunk: esténként egy jó sorozat vagy film helyett gyakran választjuk az aktuális, közösen játszott videójátékunkat. Ám míg én a Fallout 4-ben a felfedezést, gyűjtögetést, a különböző túlélő telepek építését és fejlesztését tartom a legérdekesebbnek, addig életem szerelme kőkemény fegyveres harcokat vív az atomháború utáni, lepusztult világ monstrumaival. Ő a Red Dead Redemption 2. vadnyugati kulisszái között igazi banditaként lovagol: vonatokat és bankokat rabol ki, pisztolypárbajokban győzedelmeskedik. Míg én különleges állatokra vadászok a végtelen sztyeppéken, igyekszem minden virtuális karakterrel párbeszédbe elegyedni, és hosszú perceket töltök el az öltözékem és arcszőrzetem kiválasztásával vagy a fegyvereim berakásainak tervezgetésével.

Talán ebből is látszik, hogy a férfiak inkább a gyors ritmusú, akcióra és harcra épülő játékokat kedvelik, és fontosabb számukra az, hogy versenybe szállhassanak, összemérhessék a képességeiket másokkal. Szeretik a robbantásokat, a virtuálisan kreált környezet elpusztításának, a káosz kreálásának lehetőségét. Ezzel szemben a nők kevésbé kompetitívek, viszont előnyben részesítik a történetvezérelt és karakterfejlődésre építő darabokat, ahol nagy szerepet kap a játékon belüli kommunikáció és a döntések lehetősége. Nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a végletekig felfedezzenek egy-egy világot, teljesítsenek minden küldetést, és megszerezzék az összes összegyűjthető játékelemet. Valamint jóval fontosabb számukra a játékon belüli alkotás, a személyre szabhatóság lehetősége is. Érdekes módon viszont a virtuális világokban megjelenő durvaság nem csak a férfiak privilégiuma: a női gémerek 30%-a szintén előszeretettel játszik erőszakos játékokkal.

A Barbie-tól a Skyrimig

A nemi sztereotípiákat a mai napig nehéz kiirtani a videójátékiparból, de kezdetben még inkább uralták azt: a női fogyasztókat olyan „csajosnak” vélt narratívákkal próbálták elérni, mint a Barbie vagy a The Baby-sitters Club. Ez szerencsére az utóbbi évek iparági kutatásainak köszönhetően megváltozott, de tény, hogy vannak műfajok, amellyel nagyobb arányban játszanak nők.  

Egy 2017-es felmérés szerint csaknem kétszer annyian kedveljük a Tetrishez és a Candy Crush-hoz hasonló puzzle-játékokat, illetve családi vagy farm-szimulátorokat (pl. The Sims), mint a férfiak. Ezzel szemben rendkívül alacsony a számunk az olyan versengésre épülő műfajokban, mint a sportjátékok (pl. FIFA széria) vagy az autós játékok (pl. Need for Speed).

Az interaktív filmként működő, történetvezérelt játékokat is előszeretettel választják a nők.

Nekem is nagy kedvenceim közé tartoznak a francia Quantic Dream által fejlesztett darabok, mint a kriminarratívát követő Heavy Rain vagy a sci-fibe ágyazott Detroit: Become Human. Emellett az online közösségben vagy akár egyénileg élvezhető szerepjátékok (RPG-k) felhasználói között is jóval nagyobb arányban képviseltetik magukat a nők, mint a lövöldözős akciójátékokban. Az én egyik kedvenc játékműfajom is ez, hiszen a Witcher, a The Elder Scrolls széria vagy a Dragon Age tinédzserkorom imádott fantasyvilágait teremti újra virtuálisan bejárható formában. Emellett már-már mániákus érdeklődéssel fordulok a túlélőjátékok felé is (pl. Don’t Starve), ahol a lassan és kínkeservesen összegyűjtött nyersanyagokból építkezhetek és rendezkedhetek be a vadonban.

Szegény férjem azonban falra mászik e darabok túlzottan realisztikus és monoton játékmenetétől, amiben, ha az ember elront valamit, nem hívhatja vissza a legutóbbi mentést, hanem a való élethez hasonlóan végleg „meghal”.

Játékos szexizmus

Az talán kevésbé meglepő, hogy a társadalom nagy része még mindig ferde tekintettel nézi a női játékosokat, az viszont már annál inkább, hogy ez sokszor a gamer-közösségeken belül is így van. Bár a játékok elején felbukkanó oktató részek tapasztalatai szerint a nők ugyanolyan ütemben tanulják meg a kezelésmódot, mint a férfiak, és a felzárkózás után sem igényelnek feltétlenül csökkentett nehézségi szintet, még a játékipar szemszögéből is dívik az elképzelés, hogy ők „gyengébb” játékosok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Borderlands 2 kapcsán kipattant botrány, amikor a fejlesztők a könnyített játékmenetet „girlfriend” (azaz barátnő) módnak nevezték el.  

Ez a káros, lekicsinyítő hozzáállás gyakran visszatér az online térben is, és kísértetiesen hasonlít a hétköznapi életben felbukkanó szexizmus mechanizmusára. Egy 2015-ös tanulmány szerint például a Halo 3 alacsonyabb végzettségű férfi játékosai ellenséges viselkedést tanúsítottak a női csapattagok irányába, míg a magasabban képzett férfiak együttműködőbbnek, támogatóbbnak bizonyultak. Ez a különbség egyébként az evolúciós pszichológiának köszönhetően magyarázható: a gyengébben teljesítő hímek ellenségesen viszonyulnak a klasszikus hierarchiát felborító másik nemhez, mert vélt pozíciójukat és előjogaikat féltik.

A gémerközösségen belüli hátrányos nemi megkülönböztetés persze a játékiparban is érzékelhető.

Bár a nők az 1960-as évek óta képviseltetik magukat a fejlesztők között, még ma is jelentős kisebbségnek számítanak. Japánban a legmagasabb az arányuk, ott a játékiparban dolgozók 12,8%-át teszik ki, de az egész világon átlagosan alacsonyabb bérért dolgoznak, mint ugyanazon pozíciókban a férfi kollegáik. Jó hír viszont, hogy egyre több nőkre specializálódott érdekvédelmi szervezet jelenik meg az iparágban, sőt, találunk már kifejezetten női gémerekre specializálódott fejlesztőcégeket is (pl. Silicon Sisters, HeR Interactive).

A női játékosok jobb megítélését persze a játékon belüli női karakterek pozitívabb reprezentációja is segíti. Ahogy a filmes világban, itt is elindultak a kedvező változások: enyhül a női szereplők szexuális jegyekre fókuszáló megjelenítése (pl. a Tomb Raider-széria új részeiben), és egyre több a férfiakhoz hasonlóan erős, leleményes női főhős is (pl. Aloy a Horizon Zero Dawn-ból).

A videójáték-iparban és közösségekben érzékelhető változások majd remélhetőleg a társadalom egészének gondolkodását is átalakítják: ahogy az ma már evidens, hogy a nők is tudnak autót vezetni, talán az sem lesz egyszer meglepő, hogy sokan játszani is szeretünk!

A betegség szégyene

Valójában betegnek lenni mindig gyengeséget jelentett. A sérült egyén bajjal jár, terhére van a többieknek, nem képes teljesíteni feladatait, és mások támogatására szorul.

A betegség beálltával a személy értéke a társadalomban radikálisan lecsökken.

Éppen ezért többnyire nem dicsekszünk krónikus betegségeinkkel vagy életveszéllyel fenyegető diagnózisainkkal. Napjainkban különösen stigmatizálók a rosszindulatú daganatos, a test látható torzulásával, valamint az elme zavaraival járó megbetegedések. A bajba jutott komoly szégyent élhet meg, önértékelése összeomolhat, elveszítheti az élet értelmébe vetett hitét.

A betegellátó rendszer nem sokat segít

Az államilag finanszírozott egészségügyi szolgáltatások az orvosok és az ápolószemélyzet tiszteletre méltó és emberfeletti küzdelme mellett sem segítik a beteg méltóságának megőrzését. A lepusztult kórházak, a nem megfelelő mennyiségű és minőségű gyógyászati eszközök, valamint az egyre fogyatkozó számú gyógyító gyászos helyzete láttán, aki csak bírja, menekülőre fogja, és a magánpraxisok világa felé veszi az irányt. A TB által támogatott intézményekben az agyonhajszolt személyzetnek legtöbb esetben sem ideje, sem energiája nincs a beteg lelki gondozására, vagy legalább alapvető emberi szükségleteinek – a biztonság, a jó szó, a szerető gondoskodás – biztosítására.

Mivel kell szembenéznie a betegnek?

Zsófi jó ideje gyomorpanaszokkal küzdött. Egyre kevesebb fajta ételt fogyasztott jóízűen, az emésztésével is gondjai voltak. Eleinte vírusos megbetegedésnek, majd az elhúzódó stressz következményének vélte tüneteit. Lassan azonban beköltözött szívébe az aggodalom, és a rossz gondolatok nem hagyták nyugodni. Péter is észrevette a változást felesége hangulatában és viselkedésében. Amikor Zsófi végül bevallotta a hónapok óta változatlan és nyomasztó tüneteit, Péter határozottan a sarkára állt, időpontot kért a szakorvostól, és maga vitte az asszonyt a rendelőbe.

Már a diagnózis kézhez kapását megelőzően fellép a bizonytalanság miatti aggodalom. Ha krónikus betegség, netalán életveszélyes állapot igazolódik, a személy jövőképe kérdőjeleződik meg. Amikor az orvos informálja a beteget, az nemritkán annyira megijed, hogy nem jut el a tudatáig minden fontos momentum. Amennyiben a kezelő nem elég empatikus, sok kérdés benne szorulhat a kliensben. A fokozatosan, együttérzéssel tálalt és teljes körű információátadás nagyban előmozdíthatja az együttműködést a gyógykezelés során.

Az egyik legmegrázóbb élmény egy súlyos betegség igazolódásakor a test sértetlenségébe vetett hit elveszítése.

Szembe kell nézni az ezzel együtt járó kiszolgáltatottság érzésével is. A veszteség ilyenkor a saját testbe vetett bizalom, valamint az egészséges élet lehetőségének megrendülése. Mindezzel párhuzamosan, kényszerűen vállalni kell a betegszerepet, amely megbélyegez és leértékel.

A küzdelem fázisában a beteg alkalmazkodik helyzetéhez, elfogadja a lehetséges gyógymódokat és aláveti magát az orvos által javasolt terápiának. Amennyiben a kapacitását meghaladó időn belül nem áll be javulás, erőfeszítése lanyhulni kezd, lassan belenyugszik a megváltoztathatatlanba. Ilyenkor a depresszió lélekvédő mechanizmus, amely megóvja a beteget az egészségesek világának szépségével, izgalmával, küzdelmeivel való szembesüléstől.

A súlyos betegség a család krízise

A kezdeti ijedelmet követő fokozott figyelembe és segítségnyújtásba hamar belefáradnak a családtagok. Életük félretolható területei előbb vagy utóbb követelni kezdik a maguk jussát, tartalék erőforrásaik kimerülnek. A beteg magába fordulása, a harag, amely könnyen irányulhat az egészségesekre, majd a harc feladása, az élettel való számvetés és a végső stádium apátiája érthetetlen a nyüzsgő-rohanó világba ragadt embernek. Vajon létezik mégis a beteg méltóságát támogató ápoló attitűd?

A súlyos betegség különböző stádiumaiban nyújthatunk vigaszt, mivel a lelki segítségre való fogékonyság nagy. Lényeges a megfelelő betegszerep megtalálása, az alkalmazkodás segítése, valamint a betegségen túlmutató pszichés konfliktusok feldolgozása.

A sajnálkozás csak gyengíti az önértékelésében egyébként is megtépázott beteget.

A kezdeti időszakban az információgyűjtés, a küzdelem fázisában a támogatás, erősítés, biztatás a hatékony stratégia. A számvetés idején a meghallgatás, a beteg jövőre vonatkozó igényeinek figyelembevétele, végül a csendes jelenlét nyújthat némi vigaszt a szenvedőnek. Bármilyen megalázó helyzetbe kerüljön is, az ember méltósága változatlan, élete értelemmel bíró érték, amelynek tisztelete mindannyiunk feladata a haldokló kísérése során.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sokat hallhattunk a házasságról mint társadalmilag kiemelt szerepű kapcsolatról, mint egészségvédő faktorról vagy mint a gyerekek nevelésének ideális közegéről. Ezek mind igaz és szép dolgok, de pusztán tervezőasztalon, a legjobb szándékok mellett sem borítékolható a jó házasság létrejötte.

Mások életéről nehéz mit mondani, nem láthatunk bele még a hozzánk legközelebb állók házasságának rejtelmeibe sem, töredékes minden kép és elképzelés, amit egy-egy kapcsolatról alkothatunk – tűnjön bár az mesebelien kereknek vagy megejtően ziláltnak.

Mert ahány házasság, annyi történet. Én a sajátomról szeretnék írni.

Nyáron lesz tizenhat éve, hogy egy eldugott falucskában, rapid gyorsasággal, Cseh Tamás éneke mellett a törvény előtt, majd két napra rá kedves református templomomban a Jóisten előtt is összekötöttük az életünket. Törtfehér ruhám volt, amit ki is kellett ereszteni e napra, mert már helyet követelt magának első kisfiúnk. Visszapörgetve emlékeimet, a házasságunk valójában nem is ekkor, hanem már korábban megköttetett. Egy nagy, sok mindent (korábbi párkapcsolatokat) leromboló, de biztos alapot vető szerelem sodort bennünket egymás felé. Egyébként óvatos és konzervatív környezetünk sem tudott mit kezdeni ezzel az elemi erővel – megadóan fejet hajtottak hát az elkerülhetetlen előtt.

Ez a kezdet saját életemben egy fontos tanulsággal szolgált: nem mindig az ész hangja az, amit meg kell hallani – vannak pillanatok, amikor rá lehet hagyatkozni a Gondviselésre (vagy ha úgy jobban tetszik, a sorsra), s a szerelem megfejthetetlenül adja mindehhez az erőt. A házassághoz „ész-veszejtő” bátorság kell.

A kapcsolatunkat a mai napig a megtermékenyítő együttlét jellemzi. Ez nemcsak a gyerekek számában (Istennek hála, ma már hatan ülhetjük körbe az ebédlőasztalt), de mindabban az alkotó folyamatban is megnyilvánul, ami az életünket jellemzi: legyen ez egy ház átalakításának mikéntje, egy munkahelyi probléma megbeszélése vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos szülői tusakodás. Jó tudni, hogy Vele minden megbeszélhető, és nem volt még olyan, hogy valami hosszan lezáratlanul, reménytelenül a szőnyeg alá söpörve maradt volna mögöttünk.

Ha az életünk nem is mindig felhőtlen idill, megnyugtató annak a bizonyosságában élni, hogy egy kis egymásra szánt minőségi idő, egy jó vita (fura, de veszekedni nemigen szoktunk) vagy egy jól időzített poén mindig helyrebillenti a harmóniát.

Apa és anya lettünk, ami bőségesen belezavarhatna a kettőnk közötti férfi–nő képletbe, de új szerepeink mellett is sikerült megőrizni egymás szemében egymást másnak. Elemezve ezt a korántsem egyszerű kérdést talán azért is lehetséges mindez, mert Ő hordozza a klasszikus férfitulajdonságokat, én pedig nőként viselkedem. Ez nem elsősorban azt jelenti, hogy a férjem szereli össze az ikeás bútort, én meg csak fakanalat fogok a kezembe – sokkalta inkább kettőnk láthatatlan „násztáncában" érhető tetten.

Ő udvarol – én fogadom. Én tisztelem – ő elfogadja. Nem tudom érthető-e anélkül, hogy félreérthető legyen?

Száz szónak is egy a vége: jó együtt lenni, akár egy hétvégi bevásárlás, egy ebéd utáni ejtőzés vagy egy hétköznap reggeli nagycsaládos bolondokháza adja a keretet mindehhez. Hozunk egymásért áldozatokat is, amelyek közben valahogy mégsem azok: hiszen egy jó kapcsolat kamatostul adja vissza a beléfektetett apró lemondásokat.

A házasságom a legnagyvonalúbb önzőség, ami valaha megesett velem.

Az egyetemi évek az ember személyes fejlődésében és szellemi kiteljesedésében a legizgalmasabb időszakot jelentik, a diploma pedig meghatározza a karrier alakulását. A szak és az egyetemválasztás befolyásolja a fiatalok életét, ezért érdemes összegyűjteni a jó döntéshez szükséges információkat. Fontos, hogy hallgatóként jól érezzék magukat a választott egyetemi karon és színvonalas képzésben részesüljön. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy mennyit ér a megszerzett diploma, s hogyan segíti a személyes boldogulást az egyetem utáni életben.

A Pázmány több mint oktatás

Itt ismereteket, készségeket, tapasztalatokat és bizalmat nyújtunk. Hallgatói létszámunk elég alacsony ahhoz, hogy családias legyen a környezet, de elég nagy ahhoz, hogy a tanórákon kívül is lehetőséget biztosítsunk a fejlődésre - öntevékeny köreink és tehetséggondozási programunk által. Hallgatóink kreativitását ösztönözzük és támogatjuk, s így figyelmet és teret kaphatnak saját elképzeléseik, ideáik megvalósításához.

Ösztöndíjak és támogatások

A Pázmány BTK-s hallgatóknak széleskörű támogatási rendszer áll rendelkezésére. Az itt tanulók számos ösztöndíj és juttatási forma közül válaszhatnak. Csak ki kell használni és élni kell a lehetőségekkel!

Külföldi ösztöndíjak

Egyre több hallgatónk vesz részt külföldi részképzésekben és támogatott tanulmányutakon. A cserediákprogramok és ösztöndíjas utazások mellett nemzetközi kettős képzés elvégzésére is lehetőség nyílik.

Tehetséggondozás

Tehetséggondozó programunkkal segítjük kiemelkedő képességű hallgatóinkat tudásuk bővítésében, elmélyítésében. Mentorprogramok, ösztöndíjak és tudományos műhelyek várják a hallgatókat, akik publikációs lehetőségeket is kaphatnak.

Kutatások

Karunkon sokféle kutatás folyik a társadalomtudományok, a bölcsészettudományok és a pedagógia terén, amelyekbe a legtehetségesebb hallgatóinkat is bevonjuk. A versenyek és a pályázatok mellett hosszabb távú kutatásokra is lehetőség nyílik, csak a megfelelő téma szükséges hozzá.

Néhány pontban összefoglalva, hogy miért érdemes a Pázmány Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karát választani:

• mert a pázmányos diploma értékálló;
• mert hallgatóink egy közösség tagjai lehetnek;
• mert olyan oktatóktól tanulhatnak, akik izgalmassá teszik a tanulást, és akik személyesen foglalkoznak velük;
• mert nálunk megtalálhatják mentoraikat, aki személyes céljaik elérésére ösztönzik;
• mert felkészítjük hallgatóinkat, hogy területük felelős szakértői legyenek;
• mert egyetemünk olyan külföldi kapcsolatokkal rendelkezik, amelyek révén hallgatóink tapasztalatokat szerezhetnek a világ szinte bármely szegletén;
• s végül mert

SOK EGYETEM VAN MAGYARORSZÁGON, KÖZTÜK CSAK EGY KATOLIKUS,
SZÁMOS KATOLIKUS EGYETEM MŰKÖDIK A VILÁGBAN, DE KÖZTÜK CSAK EGY MAGYAR
EZ A PÁZMÁNY! – Gyere a Pázmányra!

Nézd meg, kedveld és oszd meg, hogy minél többen tudják: A Pázmány elindít és elkísér!

 

Nemrég nyertem két jegyet a Rally Európa Bajnokság Nyíregyháza környéki futamára, amelyen Turán Frigyesék győzedelmeskedtek. Hihetetlen élmény volt egy napra belecsöppenni a száguldó versenyautók és a pálya szélén tomboló közönség különleges világába. Azonnal beindult az újságírói fantáziám: vajon hogyan lehet ezt a csöppet sem veszélytelen hivatást a családdal összeegyeztetni? A Turán házaspárral egy kávézóban találkoztam, azonnal összetegeződtünk, és észre sem vettük, de az egyórásra tervezett beszélgetésből kettő lett.   

Turán Frigyes (a feleségéhez): Éhes vagy, eszel valamit?

Turán Zsuzsanna: Nem, köszi, megettem a pirítóst, amit reggel készítettél.

– A reggelikészítés a te reszortod? Rendszeresen besegítesz az otthoni teendőkbe?

Frigyes: Nem mondhatnám (nevet). A reggelikészítést, azt, hogy együtt leülünk nyugiban enni, én is és a lányok is egyre jobban igényeljük. A rántottával már szerintem egész jól boldogulok, de a házimunkát alapvetően Zsuzsi intézi.

Zsuzsanna:

A hagyományos családmodell számunkra már az elejétől fogva egyértelmű volt, hiszen Frici már akkor is versenyzett, amikor megismerkedtünk.

– Hogy lett belőled autóversenyző?

Frigyes: Édesapám is autóversenyző volt. Kis túlzással a műhelyében nőttem fel, a hazai autóversenyzés hőskorában, amikor még mindenki maga bütykölgette, építette a kocsiját. Ez a szenvedély kisgyerekként engem is „megfertőzött”. A zsámbéki házunk szomszédságában volt egy dombos terület, alig értem el a pedálokat, de hétévesen már ott kerülgettem a bokrokat egyedül.

– Anyukád mit szólt ehhez?

Frigyes: Féltett, de úgy, hogy elfogadta.

– Hogyan emlékszel vissza az első autóversenyedre?

Frigyes: Nyolcéves voltam, amikor elmentünk egy gokartos tesztre Győrbe, ahol beülhettem egy profi csapat gokartjába és megtehettem pár kört. Olyan eredményt futottam, hogy kvalifikálhattam volna a mezőnybe. A szüleim igazából ekkor döntötték el, hogy ha szeretnék versenyezni, nem fognak vissza. Egy feltételük volt csak, hoznom kellett a 4,2-es tanulmányi átlagot. Ez nem mindig sikerült, ezért eleinte kénytelen voltam az utcai forgalomban próbálgatni a feltuningolt kocsijainkat. Ezt apukám egy idő után megelégelte, és jobbnak látta, ha zöld utat enged a versenyzésnek, hogy inkább ott éljem ki a sebességvágyamat. 1994-ben indultam először az Astra Kupa sorozatban, ahol a 42 versenyzőből, az első futamban, a harmadik helyen végeztem. Ekkor, mondhatni, eldőlt a sorsom.

– Édesapád büszke volt rád?

Frigyes: Igen, bár érdekes, hogy sosem terelt ebbe az irányba, talán mert tudta, hogy nagyon kemény pálya, rengeteg lemondással jár. Később aztán, amikor én is ezt választottam, teljes mellszélességgel támogatott benne.

Tudom, hogy apám mindig büszke volt rám, sokat dicsért, de főleg a hátam mögött, engem elsősorban nyugalomra intett, nem akarta, hogy túlzott kockázatot vállaljak.

Egy-egy sikeres futam után megveregette a vállamat, elismerte a teljesítményemet, de nem sokkal később azt is hozzá tette, hogy mit lehetett volna esetleg még jobban vagy máshogy csinálni. Maximalista volt. Azt gondolom, hogy az ő hozzáállása is kellett ahhoz, hogy idáig eljussak.

– Ti mikor és hol találkoztatok?

Zsuzsanna: 2000 április 1-jén találkoztunk egy versenyautó-kiállításon. Nekem akkor egy hostess cégem volt, az egyik lány lemondta a munkát, így nekem kellett beugranom. Azt gondolom, nincsenek véletlenek.

– Könnyen sikerült felvenned azt a fordulatszámot, amivel Frici már akkor is élte az életét?

Zsuzsanna: Igen, szerencsére egy könnyen alkalmazkodó, rugalmas személyiség vagyok. Bár az is igaz, hogy amikor megismerkedtünk, Frici még gyorsasági pályaversenyző volt, ami egy sokkal nyugalmasabb műfaj, mint a rally. Ott sokkal kevesebbet, egy hétvégén kétszer egy órát ülnek autóban, itt pedig több naposak a versenyek.

Frigyes: Beszállsz az autóba szombaton reggel 9-kor és vasárnap 17 óráig, kis túlzással, ki se szállsz. Folyamatosan történik valami: ha épp nem a gyorsasági szakaszon versenyzünk, akkor a közúton visszük a kocsit a következő állomásig, betartva természetesen a KRESZ szabályait. Szusszanunk picit, de pihenő nincs, ellenőrizzük a navigátorral a következő itinert, változtatunk a beállításokon, ha kell, és agyban már hangolódunk a következő szakaszra. Szóval ez egy elég strapás műfaj.

– Zsuzsi, lelkes szurkolóként rendszeresen kíséred Fricit és a csapatot?

Zsuzsanna: Igen, minden versenyen ott vagyok, voltam, még pocakosan is. Csak akkor nem tudtam menni, amikor még a lányaink kicsik voltak. Feleségként számomra egyértelmű, hogy a férjemet ott segítsem, ahol tudom, de szerencsére ez nálunk fordítva is működik. Biztos, hogy nem tudnék nyugodtan „otthon ülni”, amíg ő versenyez.

– A 20 év alatt nem okozott soha feszültséget köztetek, hogy Zsuzsi minden versenyen ott van, és esetleg vele is „kell” foglalkoznod?

Frigyes: Nem, szerencsére Zsuzsi ezt nagyon jól kezeli. Nemhogy nem zavar, kifejezetten támogat a jelenléte, ahogy annak a 6-8 fős baráti szurkolói csapatnak is, akik szintén jönnek velünk az összes versenyre. Sokat jelent, hogy Zsuzsi intézi, amit ilyenkor kell, foglalkozik a támogatókkal, amikor nekem nincs rá lehetőségem, vagyis rengeteg terhet vesz le a vállamról ő is, no meg az, hogy a csapatom tagjaiban is maximálisan megbízhatom. Precízek, felkészültek, hozzám hasonlóan szenvedélyesen szeretik ezt a sportot.

– Nem félted? Akkor sem próbáltad visszafogni, amikor megszülettek az ikreitek?

Zsuzsanna:

Féltem őt, persze, de tudom, hogy ez nála olyasfajta szenvedély, amitől, ha megfosztanám, nem érezné teljesnek az életét, azt meg nem akarom.

Frigyes: Most azt érzem, hogy amíg élek, így vagy úgy, de kötődni fogok az autóversenyzéshez. Társtulajdonos vagyok egy cégben, amely versenyautóabroncsok forgalmazásával foglalkozik, és amikor én épp nem versenyzek, akkor elmegyek mások versenyére technikai tanácsot adni.

– 2010-ben volt egy komoly baleseted. Mi változott azóta?

Frigyes: Spanyolországban, egy világbajnoki futamon történt, egyébként életem egyik legjobb versenyén. A rallyban ennél nincs magasabb szint. A hetedik helyen álltunk, egy nagyon nagy siker küszöbén. Az utolsó pillanatig egyébként, amíg le nem estünk az útról, emlékszem a történtekre, onnantól viszont megszakadt a film, két-három óra teljesen kiesett. 110–zel hagytuk el az utat, egy 10 méter mély szakadékba zuhantunk 50 méterre az úttól. Az autó kigyulladt, Gábor (a navigátor, Zsiros Gábor – szerk.) nehezen tudott kiszállni, mert a sisakja egyik alkatrésze beszorult az ajtó és a karosszéria közé. Végül megoldotta, és nekem is segített, mert a fájós vállammal a beszorult ajtómat nem tudtam egyedül kinyitni.

Zsuzsanna: Frici hívott, hogy balesetük volt, valószínűleg eltörött a válla, de nyugodjak meg, minden rendben. Letette a telefont, és utána még kb. negyvenszer hívott és ugyanezt a mondatot ismételgette. Tudtam, hogy baj van. Míg beértem a kórházba, az egy örökkévalóságnak tűnt.

Amikor találkoztunk engem ugyan megismert, de nagyon rémisztő volt, hogy nem tudta, milyen évet írunk, melyik országban van, és azt sem, hogy milyen autóval versenyzik. Komoly agyrázkódást kapott, de tudtam, hogy ez sem fogja elvenni a kedvét a versenyzéstől.

– Várod már, hogy „nyugdíjba menjen”?

Zsuzsanna: Nem feltétlenül, benne van a pakliban, hogy nehezen fogja viselni, ha már nem versenyezhet.

Turán Frigyes: Igaz, hogy nem vagyok már 20 éves, de azt tűztem ki, hogy amíg örömöt nyújt, és sikerül jó eredményeket elérnem, versenyezni fogok. Azon viszont egyre intenzívebben gondolkodom, hogy ki lesz az, akinek az évek alatt felhalmozott ismeretet, tudást egyszer majd át fogom adni. Hosszú távon az utánpótlás-nevelésben látok fantáziát, perspektívát.

– A lányaid örököltek az autózás iránti szenvedélyedből?

Frigyes: Bár ikrek, teljesen más habitusúak. Zsófi kislányom művészi vénával van megáldva, Lotti fiúsabb, vagányabb. Ő gokartozott, szerintem brutálisan jó érzéke van hozzá, de az elhivatottság még nem alakult ki benne, én meg nem akarom erőltetni.

– A tavalyi szezonotok parádésan zárult, Bagaméri Lászlóval novemberben megnyertétek a rally EB záró, Nyíregyháza környékén szervezett futamát. Ez komoly mérföldkő a karrieredben? Maradt még kihívás az idei szezonra?

Frigyes: Igen, nagyon sokra értékelem ezt az abszolút 10. helyet az Európa Bajnokságon, beérett a munkánk gyümölcse. A magyar futamot ugye nagy, 4 és fél perces fölénnyel sikerült nyernünk, így összességében a hazai bajnokságon negyedikek lettünk. Természetesen idén is a győzelem a cél, úgy kell odaállnunk a rajthoz, hogy elsők leszünk, ezt máshogy nem is lehet.

Egy magyar rally bajnoki címet még szép lenne „behúzni”. Nagy bravúr lenne, de alapvetően nem ezért csinálom, a versenyzés öröme az, ami még ennyi év után is hajt.

Hiszek abban, hogy valaki fentről irányítja a sorsunkat. Megmagyarázhatatlan, de a tavalyi utolsó versenyen konkrétan éreztem édesapám közelségét az autóban. Már egy éve, hogy nincs velünk fizikailag, de továbbra is szerves része a hétköznapjainknak. A betegsége újra közelebb hozta egymáshoz a rokonokat. Emlékét őrizzük, amíg élünk, velünk lesz gondolatban az ünnepeken, a családi asztalnál és természetesen a versenypályán is.