„Még egy hete sincs advent, de már úgy megütnék valakit” – jegyeztem meg december első napjaiban egy barátnőmnek, amikor elsoroltam neki, épp hány embernél gurult el a gyógyszer mostanában a környezetemben. Ez persze nem tesz jót az én kis lelkemnek se, a várakozás és a belső elcsendesedés helyét ilyenkor ugyanis rendre átveszi valami más… ami se nem szent, se nem csendes. Év vége van, nagy a hajtás, szeretnénk decemberben három hétbe belesűríteni egyhavi munkát, ünneplőbe öltöztetni a lakást, megvenni és becsomagolni az ajándékokat, kigondolni a karácsonyi menüt, beszerezni a hozzávalókat… besokallunk. Elfáradunk, és elfogy a türelmünk egymás iránt. Persze nem ütök én meg senkit se adventben, se máskor, hanem próbálok megmaradni a felebaráti szeretetnél: az olyan, mint a jó asszony köténye, elfed mindent.

Szigorúan nem reprezentatív kutatásom alapján azonban sajnos elmondhatom, hogy a karácsony rendre kihozza az állatot azokból, akiknek gondjuk van önmagukkal vagy a családi életükben akad valami feldolgozatlan probléma.

Fura ez az ünnep, mert tükröt tart elénk: egész évben szépíthetjük a dolgokat, de ilyenkor bántóan valóságossá válnak a párkapcsolati gondok, a családi békétlenségből eredő helyzetek és az egyéb frusztrációk.

Sokan vannak azok, akik hatalmas lelki terhet cipelnek, és az év végi őrületben összeroskadnak alatta. Persze azt mindig élesebben látjuk, mások életében hol a gubanc, és akkor könnyű nagy igazságokat megfogalmazni – de mi a helyzet saját magunkkal? Ilyenkor súghatnak, segíthetnek a mesék.

Boldizsár Ildikó: A királyné, aki madárnak képzelte magát

Boldizsár Ildikó legújabb könyve ismét a meseterápiáról szól: „A királyné, aki madárnak képzelte magát” című művében a szerző terápiás csoportok történetein keresztül mutatja be, micsoda mankót jelenthetnek a mesék az élet nehéz helyzeteiben, a reménytelenségben, a gyászban, a betegségben. A kötet második részében pedig egészséges felnőttek önismereti munkájába pillanthatunk be. Egy ilyen könyv nemcsak a meseterápia szakmai fogásaiba avat be, hanem arra is megtanít, hogy elsősorban a saját életmesénket kell élnünk és értenünk – ahelyett, hogy mások döntéseit, problémáit boncolgatnánk. Megszívlelendő útravaló, és nemcsak adventben érvényes.

Mert útravalóra szükségünk van, és nemcsak karácsony közeledtével. Újra és újra meglep, milyen reneszánszukat élik a motivációs idézeteknek álcázott közhelyek a közösségi oldalakon. Rengetegen osztanak meg és lájkolnak alapvető és éppen ezért semmitmondó igazságokat. Nekik, és azoknak is, akik ódzkodnak a coelhói álbölcsességektől, kiváló ajándék lehet Anselm Grün bencés szerzetes könyve.

Kép

Anselm Grün: Egyszerűen élni

Az „Egyszerűen élni” című mű az év minden napjára szolgál egy-egy üzenettel, és üdítő felismerés, hogy itt végre nem a manapság trendi minimalizmusról, hanem a mély hitből és emberszeretetből fakadó belső összhang megteremtéséről és megőrzéséről van szó. Az egymás felé fordulás ugyanis nem a divatos ünnepi lakásdekornál és az Instagramra posztolt dizájnos adventi koszorúnál kezdődik, hanem akkor, amikor nyitottá válunk a látható szereteten keresztül a láthatatlan szeretet befogadására. Ez a könyv remek gyakorlatot kínál az év 365 napjára, mert nemcsak a piros betűs ünnepnapokon kell szeretnünk egymást, hanem egy ködös, kettős frontokkal, forgalmi dugókkal és tülekedéssel „feltuningolt” hétfő reggelen is.

Persze ettől még nem képmutatás vágyni a tökéletes karácsonyra: ahol nincsenek évtizedes elfojtott konfliktusok az ünnepi asztalnál ülők között, és ahol nem a korábbi rossz mintáink határozzák meg az egymáshoz való viszonyunkat.

Kép

Bagdy Emőke, Pál Ferenc, Popper Péter és mások: Otthonról hoztuk – Családi mintáink és a párkapcsolatok

Az „Otthonról hoztuk – Családi mintáink és a párkapcsolatok” című kötetben olyan írások kaptak helyet, amelyek rávilágíthatnak arra, hogy kapcsolatainkba nem érkezünk „tiszta lappal”, korábbi bevésődéseink erősen meghatározzák a jelenünket. Sokszor meg sem tudjuk magyarázni, miért követjük el újra és újra ugyanazt a hibát, vagy miért fájnak bizonyos mondatok, gesztusok jobban, amíg nincs meg a felismerés, hogy mindez egy régről cipelt teher, amit le kellene végre tenni. A többek között Bagdy Emőke, Orvos-Tóth Noémi, Pál Ferenc és Popper Péter nevével fémjelzett könyvben olyan írások kaptak helyet, amelyek támogathatják azt a komoly lélektani munkát, amely ahhoz szükséges, hogy átírjuk a rossz mintákat.

A karácsony körülvesz – sajnos, már októberben, „hála” a marketingeseknek és a kereskedőknek –, de az csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk azzal a tükörrel, amit az ünnep tart elénk. Karácsony közeledtével a képünkbe tolja az Élet a betlehemi istálló kegyetlen és egyben megejtő őszinteségét: József és Mária valószínűleg nem akadtak fenn apróságokon vagy évtizedes sérelmeken a jászol mellett, egy újszülöttel, váratlan látogatókkal, teljes mértékben kimozdulva a komfortzónájukból. Ehhez sok minden kell: nagyvonalúság, belső tartás éppúgy, mint óriási hit. És persze néha a könyvek sem ártanak…

Idén nyáron részt vettünk a Guba házaspár által a horvátországi Cunskiban szervezett Érzelmi Fókuszú Terápián alapuló „Ölelj át” programon, hat másik házaspárral és két kísérő házaspárral. Időközben kiderült, milyen fontos szerepe volt a helyszínnek (tengerpart közelében laktunk, így jutott idő napozásra, fürdésre, sétára) és a hosszú utazásnak is (úgy beszélgethettünk órákig, hogy közben egy gyermek sem nyafogott bele a hátsó ülésről). A társaság változatos összetételű volt; a 13 éves házasságunkkal és három gyermekünkkel mi voltunk a „zöldfülűek”, a csúcstartók a 34 éve házas, ötgyermekes és tízunokás házaspár. Legtöbben házassági évfordulós ajándékként kapták vagy adták maguknak a programot, amelynek – mindannyian istenhívők lévén –, az „Együtt Istennel” verzióját kaptuk, napi imával, vasárnap közös misével, a végén a párok megáldásával.

Búcsúzáskor minden pár kisimult arccal, kézen fogva és békés mosollyal jelezte: többet adott nekik ez az öt nap, mint eddig bármilyen másik kapcsolatépítő tréning.

Magunkon is ezt éreztem, és nagyon bíztam abban, később sem felejtjük el a tanultakat, lesz erőnk-időnk gyakorolni és legalább időnként átélni az ott megtapasztalt különösen mély érzelmi közelséget. Pár hét teljes béke után érezni kezdtem a hatás gyengülését – először a férjemen, aztán magamon is –, azóta egyre többször tapasztalunk visszaesést, de mivel már tisztában vagyunk „fájó pontjainkkal”, így „ördögi vitáink” is ritkábbak, rövidebbek és kevésbé bántóak. Az átélt közelség élménye pedig még mindig eléggé élénken él bennünk ahhoz, hogy önmagában is átsegítsen egy-egy nehéz helyzeten. Egy életre szóló, konkrét célt is megfogalmaztunk akkor, amiről azóta sem mondtunk le. Kíváncsi voltam, a többiek hol tartanak, ezért megkérdeztem őket. Mivel a beszélgetések párban zajlottak, így egymás házasságába nem láttunk bele, ezért a visszajelzések (öt pártól) számomra is tartogattak meglepetéseket. Például azt: a leghosszabb és legmegindítóbb beszámolókat férfiak írták.

Kép

Az "Ölelj át" program csapata Horvátországban

Helyszíni élmények

A házaspárok többsége korábban is foglalkozott kapcsolatuk ápolásával, tudatosan keresték ezeket a lehetőségeket (Házas Hétvége, MÉCS Hétvége, lelkigyakorlatok, különböző programok, programsorozatok), amelyek többé-kevésbé segítettek is nekik, de általában egy idő után elmúlt a hatásuk. Bár az Ölelj át-ra mindenki nyitottan érkezett, mégsem számítottak igazán nagy újdonságra. Így aztán kellemesen meglepődtek, amikor kiderült: ez a program más, mint a többi.

Jellemzően a pár egyik tagja, aki a programban való részvételt kezdeményezte, aktívabb volt, de mindenki igyekezett a maga módján hazavinni a hallottakat és az átélt élményeket. A saját szobákban zajló, segítővel is kísért, időnként fájdalmas beszélgetéseket senki sem akarta tudatosan megúszni. Nem mindenkinek sikerült minden feladaton végigmennie, de a kísérők többször hangsúlyozták: csak olyan mélyre menjünk, amennyire bírunk; a lényeg, hogy elkezdődjön az érzelmi közeledés. Ez a visszajelzések szerint – különböző szinten és mélységben – majdnem minden párnál megtörtént.

Nemcsak megértették saját és párjuk kötődési szükségletét, nemcsak beazonosították „fájó pontjaikat” és „ördögi párbeszédeik” lényegi természetét, hanem megélték: képesek teljes mélységében átérezni párjuk fájdalmát, képesek felismerni és megállítani olyan vitákat, amelyeket korábban nem sikerült, és ami legnehezebb és legfontosabb: képesek a megbocsájtásra.

Évekkel ezelőtti, nagyon mélyre elásott sérelmek, nagyon sokáig gondosan elkerült kényes témák kerültek felszínre és több esetben tisztázásra. Ez korábban soha nem érzett érzelmi közelségbe hozta a párokat; olyanra, amelyre lehet alapozni a későbbiekben is.

Volt, aki esküvőjük óta hordozott sérelmet tudott elmondani és megbocsájtani érte; volt, akinek sikerült teljesen elfogadni felesége pánikbetegségét és beengedni őt személyiségének olyan „területeire”, amelyeket korábban kizárólag magának tartott fent. Nekünk is sikerült korábban tudatosan vagy tudattalanul elkerült témákkal kapcsolatos fájdalmainkat elmondani, átbeszélni és egymásnak megbocsájtani.

Kép

A szerelem megőrzése – csak egy szép emlék?

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: a nyolcrészes sorozat utolsó részét vártuk a legjobban, amikor végre kiderül, hogyan tudjuk fenntartani azt az érzelmi közelséget, ahova a program alatt elértünk. Ebben a részben fogalmaztuk meg leggyakoribb ördögi párbeszédeinket és pozitív pillanatainkat, elváláshoz és találkozáshoz kapcsolódó rituálékat soroltunk fel vagy találtunk ki, megírtuk saját „teherbíró” történetünket, amit későbbi nehéz helyzetekben is fel tudunk idézni, és kitaláltuk jövőbeli szerelmi történetünket: hogyan szeretnénk látni kapcsolatunkat öt-tíz év múlva, és mit tehetünk ezért. És ekkor kaptuk meg a legfontosabb üzenetet is: a tanult módszer otthon is használható, de a tartós eredményhez rendszeresen gyakorlás kell.

A program szervezői Sue Johnson kutatásai hivatkozva 70%-os sikerrátáról beszéltek. Mi ezt akkor viccesen így fogalmaztuk át: tíz házaspárt vártak Cunskiba, de csak heten jöttek el, tehát mi vagyunk a sikeres 70%. A helyszíni visszajelzéseket tekintve akár igazunk is lehetett, de hosszú távon már nem biztos, ugyanis sajnos nem mindenki tudott beszámolni tartós hatásról, bevallva a rendszeres, tudatos otthoni gyakorlás hiányát.

Két pár, vagyis a jelenlévők harmada fél év után is egyértelműen érezte a program tartós hatását; ők gyakran vagy akár hetente sort kerítenek „Ölelj át” beszélgetésekre, akár otthon is (a szervezők is ezt javasolták). A magunk részéről ehhez hozzátennénk: amikor ez hosszabb ideig kimarad, hamar érezzük a „visszaesést”.

Egy másik pár több konkrét „részeredményről” számolt be (érthetőbb én-üzenetek, kevesebb kritika, kényes témák sikeresebb megbeszélése, szülőkkel való viszony rendezése); elismerve, hogy tudatosabb, rendszeresebb gyakorlás vagy újabb „elvonulás” segítene nekik. A negyedik pár csak most, fél év után kezdte érezni, hogy szüksége lenne rendszeresebb gyakorlásra.

Két párban pedig már régen „lecsengett” a program hatása; ők szívesen újra végigmennének rajta, akár más formában is. Egy házaspárról pedig nincs információm, de gyanítom, ők is ebbe a csoportba tartoznak.

Eltérően az utóbbi visszajelzéstől, a legtöbb résztvevő szerint a program hosszú hétvégés, különösen a távolabbra utazós változata sokkal hatékonyabb, mint a tartalmában megegyező, de nyolc héten át tartott, heti egy-egy témát felölelő verziója; akkor is, ha a részvételt megszervezni erre a legnehezebb. A mindennapoktól való nagy távolság – térben és időben – rengeteget segít a csak egymásra hangolódásban. És ez Cunskiban annyira jó volt, hogy akár azok is újra beneveznének, aki azóta többé-kevésbé sikeresen használják a tanultakat.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás podcast egy interneten közzétett, kéthetente jelentkező, rádióadásszerű műsor. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.)

Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Az első meghatározó emlékem édesanyámhoz köthető. Ő egy izgő-mozgó nő volt, aki a testvéremet és engem is mindenhova vitt magával. Három szó lehetne a jelszava a gyerekkoromnak: „Mozgás, gyerünk, csináljuk!” Lételememmé vált a lendület.

Legalább nyolc helyen laktam általános iskolás koromig. Ez két dolgot hozott az életembe. Sokszor éreztem magam egyedül, mert sehol nem tudtam kialakítani egy jól megszokott, szeretett közeget. Nem voltak barátaim, mert ahhoz ugye idő kell. Másrészt könnyedén alkalmazkodtam és megszoktam a változást. Nem félek tőle. Talán ezért is szerettem iskolába járni, mert sok új embert, diákot, tanárt ismerhettem meg – számomra minden nap újdonság volt. Az órák után pedig rohantam focizni. És még egy fontos dolog! (mosolyog) Engem a ház körüli dolgok teljesen le tudtak kötni. Csodáltam, hogy az ember a saját kis kertjében mi mindent meg tud termelni.

Segítettem nyulakat tenyészteni, málnát szedni, csirkét gondozni. Annyira izgalmas volt! És nagyon büszke tudtam lenni egy gyönyörű málnaszemre!

Ebben az időszakban robbant be a magyar zenei köztudatba az ABBA egüttes és a Boney M. Az utóbbiban volt egy táncos, egy srác, akinek minden testrésze ösztönből, szívből táncolt. Talán sokan emlékeznek rá. Amikor őt néztem, nem hittem a szememnek. Energiával, önfeledten, életörömmel és megfelelésektől mentesen mert táncolni. Ki is tűnt a tömegből. Először láthattunk ilyet egy videoklipben. Tehát én a Boney M-hez kötöm az első élményem a táncról, a zenéről.

A versenyszellem, az egoizmus és az önértékelés kérdése a középiskolában kezdődött, ahol három évig fociztam, atletizáltam és gátat futottam. A gátfutás egy nehéz sport, rendkívüli lazaságot és dinamikát igényel. Én laza voltam, legalábbis testben. Év végén egyéni versenyzőként kellett továbblépni, de én a csapaton belül mindig „csak” a második vagy a harmadik voltam. Ekkor szólalt meg először az egóm. Legalábbis ez az első emlékem róla.

Azért nem mentem tovább ezen az úton, mert éreztem, nem leszek soha az első, ahhoz nem vagyok elég jó. Innentől kezdve folyton azt kerestem, hogy mi az, amiben én lehetek a legjobb.

A suliban teljesen lekötött a tudás, az információ, a teljesítés, de amint kicsengettek, megszűnt számomra az iskola és a vele kapcsolatos összes kötelezettség. Korrepetálásra nem jártam, mert anélkül is jó jegyeket szereztem. Na de akkor mit csinál egy kissrác suli után?

Baktattam hazafelé Győr egyik kopott, zajos kis utcáján, amikor megláttam, hogy a Művelődési Házba rengeteg lány megy be. Meglepett. Mi lehet ott? Hova mennek? Követtem őket. (nevet)

Egy nagy terembe zsúfolódtak be és várakoztak. Majd egy kedves kéz vállon veregetett: „Na, gyere!” Ő volt a tánctanár. Biztos örült nekem, mert én voltam az egyetlen fiú az óráján. Mint kiderült, jazztáncórára tévedtem be, 17 éves, későn érő, félénk fiúként. A tanár nagyon tudta, hogyan hozza meg a kedvem az órákhoz, mert mindig kiemelt: „Látjátok, így kell ezt csinálni! Ilyen dinamikával, ilyen ritmussal!” Akkor még simán lementem spárgába és vissza. Sikerélményem volt. Jártam is rendszeresen az óráira. Az biztos, hogy a dicséret az egyik legnagyobb motiváló erő. Nem szabad fukarkodnunk vele.

Kép

Budai László

1985 – az életem egy új korszaka: Katonaság és egyetem. Anyukám a lelkemre kötötte: „Fiam, neked egyetemre kell menned!” Nem volt helye ellenvetésnek, tudtam, jót akar. Hat helyre jelentkeztem, az első helyre fel is vettek, villamosmérnök lettem. Az első évben másról sem szólt az életem, csak a könyvekről és a vizsgákról. Majd arra lettem figyelmes, hogy az évfolyamtársaim fele kiesik mellőlem. Én is hiába tanultam többet és egyre többet, az eredményeim stagnáltak. Emiatt úgy határoztam, belefér egy kis lazítás a mindennapos hajtásba. A kikapcsolódás pedig jót hozott az életembe. Talán nem meglepő... (mosolyog)

Egy tánciskolában kötöttem ki. Itt ismertem meg a „Chorus Line”, a „New York-New York” filmek koreográfiáit, a Bob Fosse- és a Michael Jackson-stílust. A lány, akivel mentem, kezdő volt. Hasonló érzés kerített hatalmába, mint tizenévesen a jazztáncórán. „Te mit keresel a kezdők között? – kérdezte a mester. – A haladók közt a helyed!”

Újabb sikerélmény, és megint nem máshol, mint a táncban! Ebből a jelből már igazán érthettem volna!

Ekkor derült ki a számomra, hogy képekben gondolkodom, fényképez az agyam. Azonnal le tudtam követni a megmutatott lépéseket, majd egyre inkább hozzárakosgattam a saját, kialakulóban lévő egyéniségemet. Elkezdtem a saját képemre formálni az adott lépést, koreográfiát. Ahogy belevetettem magam a tánc valódi világába, az eredményeim is jobbak lettek az egyetemen. Az nem ment, hogy csak az egyetem, de az már igen, hogy egyetem és utána az élet, a tánc. Tudatosult bennem: mindig kell hogy legyen az életemben valami, ami mozgás. Ha mozgok, felcsendül bennem a szólam: jól vagyok! Azt is beismertem, hogy az egyetem nem magam miatt fontos, hanem édesanyámért, mert ő annyira akarja, én pedig azt szeretném, hogy büszke legyen rám. Így tudtam koncentrálni. Felosztottam a napom: kilenctől négyig egyetem, négytől nyolcig tánc. Bárhol voltam, tényleg jelen tudtam lenni.

Sokan nem fogják elhinni, de én 23 éves koromig nem kommunikáltam nőkkel. Táncon belül sem, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a páros tánccal. Éretlen voltam, és nem tudtam, mit és hogyan, hiszen a nő egy más világ. A legszebb világ.

Minél több hölggyel táncoltam, annál inkább felismertem az önkifejezés erejét, hogy a személyiség mindent meghatároz. Mindannyian magunkat hozzuk és adjuk bele a mozdulatokba.

Táncpartnereimmel szinte minden versenyt megnyertünk, hét évig jártuk a világot. Ők profi táncművészek voltak, én amatőr. Versenyeztünk Miamiban, Hongkongban, Franciaországban, Németországban, Japánban és Olaszországban is. 1996-ban elnyertük a mambó világbajnoki címet.

A táncklubnak, ahol tanultam, volt egy Pali bácsija. Ő olyan volt, mint édesapám. „Laci, neked versenyezned kell! Tanulj diszkótáncot, jive-ot, lambadát! Itt egy kazetta, erre a zenére gyakorold a tangót!”

Látott bennem valamit, és addig nem hagyott békén, amíg ebből a valamiből ki nem hoztam a legtöbbet. Az ilyen ember húzóerő. Ők jónak, tisztának és értékesnek látnak. Jó lenne az ő szemükkel látni önmagunkat.

Ő mutatta meg az argentin tangót. Egyszerűen és határozottan közölte: „Te ezt hamar meg fogod tanulni! Két hónap múlva indulsz is a versenyen!” Majd bevitték a kórházba, ahonnan nem jött ki többet. A halála előtt, amikor benn jártam nála, felállt és megmutatta, hogy mit és hogyan tanítsak meg a következő órán. Felállt és eltáncolta velem. Azóta is érzem ennek a pillanatnak az erejét. Amikor világbajnok lettem, neki ajánlottam fel a díjat. Nehéz volt elfogadni, hogy a tanárod nem látja, mi lett az eredménye az ő tanításainak, ahogy ugyanilyen nehéz volt elfogadni azt is, hogy édesapám nem lehetett már a részese annak, amikor én is édesapává váltam.

A férfiak, akik fontosak voltak nekem, mind előbb távoztak el az életemből, mint ahogy bizonyítani tudtam volna nekik. 

1998-ban, 32 évesen fedeztem fel a tangó szülőhazáját, Buenos Aires-t. Egy igazi argentintól akartam tanulni. Ekkor döntöttem véglegesen a tangó mellett. Valahányszor a jövőmre gondoltam, arra jutottam, hogy a tangó lesz az egyetlen, ami még idős koromban is hű társam marad. Eldöntöttem, hogy addig fogom a tangót tanulmányozni, elemezni, figyelni és táncolni, amíg a legjobb nem leszek, és amíg itthon be nem tudom hozni a köztudatba ezt a csodás táncműfajt. Láttam, hogy más a tangó Buenos Aires bel- és külvárosában: az előbbiben kimért, feszes, távolságtartó, míg az utóbbiban felszabadult és közvetlen. De ebben a táncban a feszesség előny, mert szépséget és eleganciát ad. Én nem tartom magamat különösen tehetségesnek, de a szorgalmam és az akaraterőm segített elérni a céljaimat.

A falra szigszalagozott banán a hírhedt olasz művész, Maurizio Cattelan legújabb „alkotása”. Ő az a kortárs szobrász, aki korábban egy 24 karátos színarany vécécsészét állított ki, hogy megbotránkoztassa a közönséget. Cattelan meg is magyarázta legújabb művének üzenetét: a falra szigszalagozott banánt a globális kereskedelem szimbólumának(!) szánta.

Ezek szerint ma már akkor is hívhatod magad művésznek, ha besétálsz a boltba, veszel egy fürt banánt meg egy guriga ragasztószalagot, felcuppantod a falra az „alkotásod”, adsz a kompozíciónak egy hangzatos nevet (ez esetben: Komédiás), és keresel vele 120 ezer dollárt (36 millió forintot). 

A hírek szerint a banánt egy francia nő vásárolta meg, de van még belőle kettő ugyanilyen, azok egyike is elkelt már. Az utolsó példányt viszont nem árvereznék el, hanem a múzeumra sóznák potom 150 ezer dollárért (kérdés, hogy a kiállított műtárgy folyamatos állagmegőrzését és a heti restaurálás költségeit is tartalmazza-e az ár?). Már az is kissé szokatlan, hogy valaki komolyan kiállíttat egy ilyen „alkotást”, de az talán még ennél is megdöbbentőbb, hogy van rá kereslet. És amikor azt hinnénk, hogy ez a történet már nem lehet furcsább, egyszer csak jön a hír, hogy valaki odalépett a nézelődő tömegből, letépte a „műalkotást” (ami a művészi érzékkel nem rendelkező látogató szemében tűnhetne akár egy sima banánnak is), és MEGETTE! 

Később kiderült, hogy az amerikai banánfaló David Datuna cseppet sem bánja tettét, hiszen ő is „performanszművésznek” hívatja magát, és kimondottan büszke arra, hogy egy ilyen nagyszerű dologba fektette az alkotó energiáját.

A műértő körök így legalább most azon tanakodhatnak, hogy ki a nagyobb művész: az, aki kiragasztott egy banánt egy falra, vagy az, aki megette? A miami műértők szerint mindkettő, szerintem pedig egyik sem.

Aggodalomra semmi ok, a megevett banán helyére a Guardian cikke szerint már találtak megfelelő dublőrt (értsd: elmentek a boltba és vettek egy másikat). Ha a debreceni Déri Múzeumba becsoszogna egy amerikai „performanszművész”, és egy látványos pörgőrúgással beleszállna a Munkácsy Golgotájába, akkor nem hoznának másikat. Nincs másik.

A műkincs pótolhatatlan.

Ha egy majom ragaszt a falra egy banánt, az tényleg attrakció. Ha ember teszi ezt, az egy marhaság. S bár kétségtelen, hogy a banán a természet igazi mesterműve, ha egy darabka szigszalaggal a Golgota mellé feszítenék, akkor se fogjuk többnek látni, mint ami: egy banánnak, amit már nagyon ununk.

– A barátságotok finoman szólva sem új keletű. Mikor kezdődött?

Rajcsók Attila: 1996 óta ismerjük egymást, a középiskolában lettünk barátok.

Esse Bánki Ákos: Az első kapcsot a művészet iránti érdeklődésünk adta. A Bokányiba jártunk, és amikor kiderült, hogy mind a négyen művészek szeretnénk lenni, ez szépen lassan összekovácsolt minket. A barátságunk a Képzőn lett igazán szoros

Attila: Az MS Mester Képzőművész Körhöz is tartoztunk, ahol nagyon jó csapat jött össze, húztuk egymást. Komoly „versenyistállónak” számított az a hely, mindenkit inspirált. Mindeközben Soroksáron hárman műteremként kaptunk egy parasztházat a felújításért és karbantartásért cserébe, ami nagyon erős alapot adott a barátságunknak. Közösen újítottuk fel, ott töltöttük a nyarakat, buliztunk és persze sokat dolgoztunk is. Később Ákos fogadott „kőpálos” lett: Kő Pál mester nagyon megszerette őt, ezért sokat járt le velünk Hevesre, a szobrász-művésztelepre.

– Tudtok még ilyen művésztársaságokról, barátságotokról, mint négyeteké?

Attila: Egyáltalán nem tipikus.

A szobrászok és a festők nem feltétlenül szeretnek keveredni, már csak azért sem, mert a szobrász poros, koszos, hangos. Mi azonban jól tudunk együtt dolgozni.

Az pedig különösen fontos, hogy alapvető képzőművészeti kérdésekben ugyanazt képviseljük, nagyon hasonló az értékrendünk.

Ákos: Nemcsak művészeti kérdésekben, hanem az élet szinte minden területén hasonlóan gondolkozunk. Ami nem meglepő, hiszen egymás mellett nőttünk fel, nagyrészt azonosak voltak a tanáraink, iskoláink, hasonló utat jártunk be. Persze, azért nem értünk mindenben egyet, előfordul, hogy vitázunk.

Csiszoltuk és csiszoljuk egymást folyamatosan.

– Szerintetek mi tart össze ilyen hosszú ideje titeket?

Ákos: A közös célok, és az, hogy mindig volt egy bázisunk, az éppen aktuális műtermünk. Most is, amikor már mindenki éli a saját felnőtt életét, fontos, hogy ugyanabban az alkotótérben dolgozunk, mert így sokkal könnyebb a kapcsolatot tartani.

Attila: Persze van érzelmi oldala is. Kiegészítjük egymást. Áron és Ákos érzékenyebbek, nem annyira „vaddisznók”, mint amilyen én vagyok. Amikor én rég széttörtem volna valamit dühömben, Ákos még mindig nyugodtan tudja kezelni a helyzetet. Sok más mellett az a csapat titka, hogy mindenki másban erős, és jól össze tudunk dolgozni.

Kép

Esse Bánki Ákos és Rajcsók Attila a megnyitón. ​​​​​​​Fotó: Art Salon Társalgó Galéria/Borsos Mihály

Ákos: Nekem nagyon sokat jelent, ha Attila és Áron szobrászszemmel mondanak valamit a munkámra. Kíváncsi vagyok a véleményükre, hiszen egész másként közelítenek egy műtárgyhoz.

– Elfogadjátok egymástól a kritikát?

Ákos: Persze, egy pillanatig sem gondoljuk, hogy a másik ártó szándékkal mondana bármit is. Van, amikor megfogadom, de olyan is akad, hogy elgondolkozom rajta, aztán megyek a saját fejem után. A véleményük vagy megerősít abban, amit kitaláltam, vagy eltérít.

– Az alkotás magányos műfaj, ezek szerint azért mégsem teljesen…

Attila: Magányos műfaj, de nem jó, ha az ember csak a saját gondolatai körül forog.

Ákos: Jó, ha van egy külső kontroll. Sokszor dolgozom órákon keresztül egyedül, aztán iszunk együtt egy kávét és beszélgetünk vagy a munkáról, vagy teljesen más témákról. Utána pedig friss szemmel tudunk ránézni a munkára.

– Közös kiállításotok nyílt 2019. november 29-én az Art Salon Társalgó Galériában. Egy ilyen esemény előtt mennyire válik intenzívvé az együtt végzett munka?

Ákos: Rég voltunk ilyen intenzíven együtt.

Attila: Évközben kevés időt töltöttem a műteremben, hiszen van három gyermekem, egy főállásom, és emellett nem sok energiát tudtam fektetni az önmegvalósításba. Amúgy a közös műterem rengeteget segít abban, hogy benne maradjak a művészeti vérkeringésben. A srácok sok erőt adnak és inspirálnak, hogy csináljam tovább. Egy ilyen kiállítás előtt újra felveszem a fonalat, és nagyon élvezem az intenzív munkát. Ráadásul ez egy öngerjesztő folyamat, mert minél többet alkotok, annál több új ötletem támad.

Ákos: Ebben az időszakban mindig rohantunk a műterembe, ha akadt egy kis szabadidőnk. Sokáig csak gyűjtjük az impulzusokat, egy ilyen kiállításra pedig megvalósítjuk azt a sok mindent, ami felgyülemlett bennünk. De szerintem az alkotás spirális folyamat, mindig visszatérünk régi munkáinkhoz, ötleteinkhez, aztán egy új munkában továbbfejlesztjük azokat.

– Attila, tőled almacsutkákat láthatunk a kiállításon, Ákos, tőled pedig üres belső tereket. Mit jelentenek számotokra ezek a motívumok, és hol a közös pont?

Attila: A közös pontot a tér jelenti és annak fókuszpontjai. Ákos nagyobb, én pedig mikro tereket fogok be. Csendéleteket ábrázolok almacsutkákkal. Már az egyetem alatt is faragtam ezt a motívumot, de most a családom, a gyerekeim is közrejátszottak abban, hogy almacsutkákat különbözőféleképpen bronzba foglaltam. Otthon ragadták meg a figyelmemet az otthagyott csutkák, szobrászatilag is érdekes kérdéseket vetettek fel bennem. Mindig próbálok olyan momentumokat megragadni, amelyek mindenki életében ott vannak, de amelyeket nem feltétlenül veszünk észre. Az alma hétköznapisága, lerágottsága ragadott meg. Ugyanakkor az alma „alfagyümölcs” is, hiszen a Bibliától kezdve Steve Jobs-ig számos történet köthető hozzá. Megéri időt szentelni rá.

Ákos: A másik közös pont a személyesség. Hiszen te is egy olyan motívumot hozol, ami megszokott, otthonos, a családi létet juttatja eszembe, én pedig olyan tereket festek, amihez kötődöm. A legtöbb munkámat olyan helyszínekről festettem meg, melyeknek minden egyes részét fel tudom idézni, ha becsukom a szemem. A képeim nem egy konkrét pillanatot ragadnak meg, hanem egy hosszabb idő lenyomatát, illetve az adott tér rám gyakorolt hatását. Sejtelmesek, illetve rétegesek is, mind technikailag, mind elméletileg, hiszen magamban feldarabolom ezt az ismerős helyszínt, majd újraépítem úgy, hogy emlékeztet az eredetire, de mégsem teljesen ugyanaz.

Esse Bánki Ákos festőművész és Rajcsók Attila szobrászművész közös kiállítása, Art Salon Társalgó Galéria (Budapest II. ker., Keleti Károly u. 22.) A kiállítás megtekinthető 2020. január 31-ig, minden hétköznap 11–18 óra között, vagy ettől eltérő időpontban bejelentkezés alapján.

Szörnyszekrény (Kiadó: Granna)

A Szörnyszekrény 1–6 játékossal játszható, kooperatív típusú játék a 3–8 éves korosztály számára.

Elsősorban azoknak a családoknak ajánljuk, ahol az ovis gyermekek már a sötéttel, egyedülléttel, éjszakai félelmekkel kapcsolatos korszakba léptek, s ahol már gyakran felmerülő kérdés, hogy mi van az ágy alatt, mi az az árnyék a falon, mi adta ki ezt a hangot.

A Szörnyszekrényben közösen kell dolgoznunk azért, hogy minden szörny, ami az ágyban alvó gyermeket ijesztgethetné, be legyen kergetve a szekrénybe. Ha figyelünk egymásra, és jól sikerül visszaemlékeznünk a játékostársak által korábban felfordított lapok helyére, semmi nem fogja megzavarni a gyerkőcök álmát, minden szörny ki lesz ebrudalva a szobából. A játékban található, egyébként nem kimondottan félelmetes, inkább szerencsétlen, mókás arcokat vágó szörnyek gyerekjátékoktól ijedeznek, mindegyiknek van egy bizonyos játék – például egy sárga gumikacsa, építőkockák vagy focilabda –, amitől annyira fél, hogy ha meglátja, azonnal rohan elbújni a szekrénybe. Tehát a játékosoknak együtt, összefogva ki kell ismerniük a szörnyeket, és jól megijeszteni őket a számukra félelmetes játékokkal. Nincs egyetlen nyertes, ezért nyugodtan választhatják ezt a játékot azok is, akiknek a gyermekei életkorukból adódóan még tragikusan élik meg, ha egy játékban nem ők nyernek, hiszen itt akkor győztünk, ha összedolgoztunk, és a győzelem mindenkié egyformán, a játéknak nincs vesztese, kivéve az elkergetett szörnyeket. Egy kis ínyencség is jár a játékhoz, hiszen Varró Dániel egy sehonnan máshonnan nem hozzáférhető szörnyes versét találhatják meg a dobozban azok, akik a Szörnyszekrényt hazaviszik magukkal.

Gorilla (Kiadó: Djeco)

A Djeco Márka kártyajátékai egyedülálló vizuális élményt nyújtanak. A lapokon szereplő illusztrációk mind magas értéket képviselnek, telis tele humorral, kedvességgel, fricskákkal, amik hol a szülők felé, hol a gyerekek felé szólnak ki.

Amíg csak a gyakorlatilag minden játékboltban kapható Disney-kártyákat és a legismertebb rajzfilmsorozatokhoz kapcsolódó gyerekkártyákat fogtuk a kezünkben, egészen biztosan nem tudjuk elképzelni, miként is lehet ízlést vinni a kisebb korosztály számára gyártott kártyajátékokba. A Djeco márka megmutatta, hogy lehet. A rengeteg korosztálynak szóló, és tengernyi típusú játékot lehetővé tévő kártyacsomagjaik közül most a Gorillát ajánljuk. A Gorilla a felnőttek körében közismert UNO nevű játék gyerekek számára is játszható változata már akkor is, amikor még nem ismerik, vagy nem biztosan ismerik a számok írott képét, hiszen számok és színek helyett formákra és színekre tekintettel kell a kézben tartott kártyalapokat lepakolni: mérhetetlenül vicces, különböző színű buszokkal pózoló állatokra. Az UNO-hoz hasonlóan itt is megtalálhatóak a különböző akciólapok, visszafordító lap, letiltó lap, plusz lapok felhúzására utasító lapok, és amikor már csak egy lap van a kezünkben, UNO helyett a Gorilla szót kell kimondanunk mindenki számára jól hallhatóan.

Kép

Részlet a Társasjáték című filmből

A kártyát a gyártó az 5–99 éves korosztály számára ajánlja, de bizonyára a 3–4 éves korosztályban is akadnak már olyan élesszemű és gyorskezű gyerekek, akiket le fog tudni ültetni a család egy parti erejéig.

Addictaball (Kiadó: Addictaball)

Az Addictaball a nevéhez híven igazi függőséget okozó játék, ami egyszerre fejleszti a szem–kéz koordinációt, a térlátást, a koncentrációt és a türelmet. A gyártó 6 éves kortól 99 éves korig ajánlja, és nagy valószínűséggel nem lőtt félre a besorolással.

Az Addictaball 13 centiméteres átmérőjű, kisebb labdaverziója 100 pályaszakaszból álló labirintust tartalmaz az átlátszó labda belsejében, ahol a start mezőtől kell eljuttatni a kis fémgolyót a tekergő pályákon keresztül a célig. A labda mérete valóban alkalmas arra, hogy nagyobb ovis, kisiskolás kézben is már gond nélkül 360 fokban forgatható legyen. Kezdetben egyszerűnek tűnik a dolog, hiszen mindössze csak gördíteni kell a kis golyót, mindig arra billenteni a labdát, amerre visz az éppen aktuális, esetenként csak 3-4 cm-es pályaszakasz. Csakhogy a kis golyó hamarosan leesik, mert a kéz megremegett, mert jobban billentette a labdát, mint kellett volna, mert a szemünk cserben hagyott minket, esetleg valaki kizökkentett egy tüsszentéssel. Az Addicatball önálló játékként is kiváló szórakozás, de a családban kézről kézre adható, időre végzett labirintusos golyóvezetőként igazi közös móka lehet. A 13 centiméteres kisebb labdaverzió mellett kapható nagyobb, 19 centiméteres átmérőjű Addictaball is.

Fesztáv (Kiadó: Delta Vision Kft.)

Ahol már nagyobb, iskoláskorú gyermekek vannak, és a család összeszokott társasjátékos csapat, kihagyhatatlan választás a Fesztáv.

Társasjátékos körökben 2019-ben mindenütt az év legnagyobb szenzációjaként emlegették, el is nyerte az egyik legrangosabb társasjátékos díjat, a Spiel des Jahres összetett kategóriájának díját. A játékban pontokat kell gyűjteni, mégpedig úgy, hogy madárkártyákat húzunk, eledelt gyűjtünk vagy tojást rakunk le. A szabályok egyszerű tanulhatósága miatt 10 éves kortól ajánlják annak ellenére, hogy egy-egy játékmenet hosszú (40–70 perces), sok a kombinációs lehetőség, s a játék folyamán kiemelten fontos a kollekciógyűjtés, a paklitervezés.

A Fesztáv kitűnő ajándék lehet olyan családok számára, akik kifejezetten szeretik a természetet járni, különösen szívesen figyelik a madarakat, ugyanakkor a madártani érdeklődés teljes hiánya se kizáró ok, hiszen a társasjáték lenyűgözően szép és részletgazdag kivitelezésű, ráadásul különösen izgalmas a játékmenet. A Fesztávot egy madármegfigyelő tervezte, így a 170 madárkártyán található, tudományosan helytálló információk segítségével a játék során rengeteget tanulhatunk is.  

Az országban egyedülálló kezdeményezés immár negyedik éve indította útjára a szociális munkások és szervezetek legnagyobb szakmai elismerését. A Jószolgálat-díjra 2019. szeptember 5. és november 30. között lehetett jelölni elismerést érdemlő egyéneket és szervezeteket az ország minden pontjáról. Az idei évben határon túlra is kiterjesztették a jelölést, a külhoni vándordíjra idén Kárpátaljáról várták a pályázatokat. Magyarországról összesen 111 településről jelöltek kiváló személyeket, szervezeteket és közösségeket.

A három hónapos jelölési időszak során a tavalyinál is több nevezés érkezett, összesen 814. Legtöbben önkénteseket jelöltek a díjra, ebben a kategóriában közel 500 felterjesztést számláltak, 291 önkéntes szervezetit és 198 önkéntes egyénit. A hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriájában összesen 202 jelölés érkezett: a szervezetekre 117 pályázatot, egyénekre pedig 85 jelölést adtak le. Életműdíjra is kiemelkedően sok személyt terjesztettek fel, összesen 65 főt. A külhoni vándordíjra Kárpátaljáról 58 jelölés érkezett.

Idén a főbb szociális területeken kívül (családsegítés, fogyatékkal élők támogatása, idős- és hajléktalanellátás) olyan személyeket és támogató csoportokat is jelöltek, akik kemoterápiás kezelés alatt álló betegeknek, daganatos és leukémiás gyerekeknek segítenek a gyógyulásban és a felépülésben. Továbbá olyanokat is neveztek, akik a különböző bűncselekmények, családon belüli erőszak áldozatává vált személyek támogatásával foglalkoznak, oktatási és boldogságterápiás programokat vezetnek.

A beérkezett pályázatok előszűrése már elkezdődött, a jelölések feldolgozása és kiértékelése decemberben zajlik. A hét nagy segélyszervezetből álló szakmai zsűri 2020 január elején, egy kerekasztal beszélgetés során dönt a hivatásszerűen végzett szociális munka és a külhoni vándordíj kategóriákról, illetve az életműdíjról. Az önkéntes kategóriákban – a korábbi évekhez hasonlóan – a díj Facebook oldalán indított közönségszavazással fog majd eldőlni, hogy ki lesz az év önkéntese és civil közössége.

A hivatalos eredményhirdetésre és díjátadásra 2020 májusában kerül sor, ugyanis ekkor van a díjat létrehozó Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány névadójának, Zichy Mária Terézia grófnő halálának emléknapja.

A díjazottaknak, munkájuk elismeréseként, az alábbi pénzösszeget ítélik oda:

HIVATÁSSZERŰEN VÉGZETT SZOCIÁLIS MUNKA

3 szervezet, egyenként 2.000.000 Ft díjazással

2 egyén, egyenként 500.000 Ft díjazással

ÉLETMŰDÍJ

1 egyén, 1.000.000 Ft díjazással

A 2019/20-as évadtól kezdődően bevezetésre került a külhoni vándor-díj kategória. A külhoni elismerést a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek számára ajánlják, akik hivatásszerűen vagy önkéntes alapon kiemelkedő munkát végeznek a rászoruló családokért, fogyatékkal élőkért, hajléktalanokért, kisebbségekért vagy idősekért. Minden évadban más határon túli térség részére ajánlják fel az elismerést, idén Kárpátalja területéről várták a jelöléseket.

KÜLHONI VÁNDOR-DÍJ

1 egyén, 500.000 Ft díjazással

Az önkéntesen végzett szociális munka területein beérkezett jelöltek közül, a szakmai zsűri előzetes felterjesztése után, országos szavazásban a társadalom választja meg díjazottjait a következő kategóriákban:

ÖNKÉNTESEN VÉGZETT SZOCIÁLIS MUNKA

1 közösség, 1.000.000 Ft díjazással

1 egyén, 500.000 Ft díjazással

A díj célja többek között, hogy a különböző területeken szociális munkát végzők gyakran láthatatlan, de áldozatos és példaértékű munkáját, valamint annak a társadalomra gyakorolt hatását bemutassa, a különböző szociális életpályákat népszerűsítse és azok társadalmi elismertségét növelje. A díj missziója továbbá, hogy a díjazott személyek és intézmények széleskörű bemutatásán keresztül a szociális munka különböző közegeinek mindennapjaiba is betekintést adjon. Egész éven át tartó médiakampányon keresztül hívja fel a figyelmet a rászorulók különböző rétegeire, valamint az irántuk való tolerancia és a cselekvő szeretet fontosságára.

További részletekért látogasson el a Jószolgálat-díj weboldalára, vagy kövesse munkánkat a közösségi oldalon: www.joszolgalatdij.hu; facebook.com/joszolgalatdij

„Fárasztó, de izgalmas feladat volt bírálni” – folytatja Keleti Éva.  „A fotográfia új irányzatát láttam kialakulni, amit komoly technikai tudás, elmélyült művészi képlátás jellemez. A fiatalok, sőt már az idősebbek is szinte mindent, amit látnak, szabadon megörökítenek, és jól alkalmazzák a technikát a mondanivalóért. Magyarország pedig kifogyhatatlan téma. Olyan részeit is megismertem a képanyagból, melyekről még én sem tudtam, hogy léteznek. Az első válogatás után ott álltunk több száz képpel, amik bármely falra odakerülhettek volna díjazottként. Végül talán az döntött, hogy amit az illető el akart mondani, az eljutott-e hozzánk, megszólított-e minket. A zsűritagok a fotográfia különböző irányaiból érkeztek, de ami azonnal hatott, annál egyszerre mondtuk ki, hogy „jaj, de jó!”

És a pályázati anyag legjobbjaiból rögtönzött 60 fotós kiállításon a Bálnában valóban Magyarországot láttuk. A díjátadót megnyitó Dömötör Csaba államtitkár elmondta: a kezdeményezést a hazaszeretet és a hiányérzet hívta életre. Azzal a céllal, hogy lassítsunk néha, lássuk meg az apró részleteket. Nem bárhol, hanem valahol: itthon. És ha már felfedeztük magunkat s az országunkat, mutassuk is meg azt a világnak – egészítette ki Káel Csaba filmügyi kormánybiztos.

A Magyarország 365 bizonyította egyrészt, hogy hazánk szépségeit és árnyoldalait is a magunkénak érezzük, másrészt, hogy az okostelefonokat – fotózásra is – okosan használva ízlést formálhatunk.

A legtöbb pályamű – 8644 darab – Természet és táj kategóriában érkezett. Az első helyezett Daróczi Csaba, aki A szikes tavak madarai című sorozatával nyert, testnevelő tanárként 27 éve fényképez hobbiból. Akkor ment be egy fotókiállításra, ahonnan úgy jött ki, hogy természetfotós lesz. A Kiskunságon él, így fotói többsége ott készül. „ A nyertes sorozatomban madarakat illesztettem a tájba, hosszú hónapokig jártam ki a természetbe, hogy a befagyottól a kiszáradt tóig bemutathassam szimbiózisukat a környezettel. Nem készítek túl sok képet, hiszen még filmes gépen tanultam meg fotózni, így mindig előre gondolkodom, nem nyomom állandóan a gombot” – jellemzi magát a győztes.

A második ebben a kategóriában Tóth Péter Út a túlvilágra, a harmadik Orbán Péter A fotós pillanata című képe lett. „A szubjektivitást, az ember saját élményeit zsűrizéskor sem lehet kizárni” – állítja a bírálás folyamata kapcsán Tassy Márk zsűritag, a Magyar Természetjáró Szövetség igazgatója, „mániákus fotós”. „Több lépcsős szűrés, pontozás után két napon keresztül vitázott a zsűri a végső döntés előtt. Igazán élveztem ezt a két együtt töltött napot ezekkel a tapasztalt, intellektuális emberekkel, akiktől egymás meggyőzése, meghallgatása, elfogadása terén igen sokat tanultam.”

Az Épített és tárgyi örökség kategória 5306 pályaműve közül Pataki Tamás Szimmetria című képe végzett az első helyen. Az amatőr fotós az Inotai hőerőmű egyik elhagyatott épületében készítette nyertes munkáját, s kimondottan elhagyott épületek fotózására specializálódott. „Külföldre is járok e célból, előre térkép szerint megtervezett helyszínekre. Idén Olaszországban, Portugáliában voltam, de már jövőre is megvan a lista” – osztja meg kedvenc szabadidős tevékenysége hátterét. „Inotára hétszer is kimentem, utoljára csak ezért az egy képért, ami végül nyert. Pedig csak a környezetem unszolására adtam be a pályázatra, nem gondoltam, hogy másoknak is tetszhet, most meglepődtem!”

Kép

Magyarország 365 - Pataki Tamás: Szimmetria

A második itt Polgár Ádám Magyarország legszebb boltozatai című sorozata lett, harmadikként pedig az a Piti Marcell szabadúszó hivatásos fotográfus végzett, akinek Tanya No.01 című fotóját emelte ki sorozatából a zsűri.

Sikere azért is érdekes, mert Marcell egy sorsára hagyott, romos tanyabelsőt örökített meg, s kifejezetten kísérletként adta be pályaműnek: vajon a valóság ezen szegmense is nyerhet-e díjat, vagy csak a szépség ábrázolása?

Nos, nyerhetett, nem hiába járta hát a környéken élő fotós hónapokig az Alföld tanyavilágát, amely közelében felnőtt, s amely mindig is foglalkoztatta.

A Városi és vidéki közösségi és életképek kategória 2936 alkotást vonultatott fel. Első helyezést ért el Jászai Balázs Zalakaros című képe, melyet a magasból, egy kisrepülőgépről készített. A második Rédling Hanna Panzió című sorozata lett. „Előre pontosan tudom, mit milyen szögből szeretnék látni, azaz beállított képeket készítek” – mondja a fiatal fotós. „Eddig 8-10 panzióban jártam, s még legalább ennyiben szeretném folytatni a szériát. Izgalmasnak tartom a világukat, itthon egy kicsit kevésbé ismert szegmense ez a vendéglátásnak” – indokolja a rendhagyó témaválasztást. Harmadikként Dr. Tóth-Piusz István építész-jogász Múzeumi séták című sorozatát díjazták.

Kerekes Emőke zsűritag, erdélyi fotográfus izgalmas gondolatmenettel magyarázza, miért tűnhet az utóbbi kategória a legnehezebbnek: „Egyre ritkábbak azon életszínterek, ahol az emberek közösségi életet élnek. Robert Capa, Henri Cartier-Bresson idejében jóformán az utcán zajlottak a mindennapok, míg ma inkább zárt terekben. Kint egyedül járunk, közben a telefonunkat nézzük. És a karakterek is mások. Ha egy arccal akarsz elmondani egy történetet vagy egy érzést, nagyon kell keresned, mert ma mindenki egységesen jól szituált. Ritka az arc, amely fájdalomról, örömről, bölcsességről mesél. Már tájakkal, terekkel beszélünk emberekről, sorsokról is, vagy beállított szituációkban játszunk el valamit. S bár mindenki fotóz, van egy fényképezőfóbia. A mobilt elfogadja az, akit fotózol, de ha közétek emelkedik a kamera, zavarba jön. Ezért a mobil lehet a jövőben az emberábrázolás eszköze.”

A jelenben, azaz a Bálnában Közönségdíjat Rizsavi Tamás mozdonyvezető és fotós A Duna mosolya, Papdi Balázs Kupolanézet, Bozó Pál Lopott pillanatok című munkája elismeréséül vihetett haza. Pál mindössze egy éve fényképez, főként embereket. A Magyar Természetjáró Szövetség különdíjában Potyó Imre Jéglakó, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete különdíjában Molnár István Jól kezdődik, a Magyar Turisztikai Ügynökség különdíjában Pádár Piroska Jó reggelt, 2019! című munkája részesült. István mezőgazdászként egy barátja lányának esküvőjén fotózta le, amint elered az eső, Piroska pedig, aki könyvelő, január 1-jén a 2019-es év első napfelkeltéjét örökítette meg.

Kép

Magyarország 365 - Papdi Balázs: Kupolanézet

Kaiser Ottó fotográfus, a zsűri elnöke zárszavában a fotográfia ünnepének nevezte a Magyarország 365 pályázatot és annak díjátadóját.

Kiemelte, hogy mivel a díjazottak háromnegyede is amatőr, ma már nincs sok értelme határt húzni amatőr és profi fotós között. Előbbiek „energiabombaként, intelligenciainjekcióként” hatnak az utóbbiakra is.

Mert minden amatőr fotográfus életében ott egy fotóalbum lehetősége, s akinek van tehetsége, kitartása, elszántsága és mondanivalója, az előbb-utóbb megtölti ezt az albumot. A Magyarország 365 pályázat pedig a vizuális kavalkád korában is remek szintjelzőként vizsgázott, mely igazolta: a magyar fotográfia él, és köszöni szépen, jól van.

Ne értsen félre senki! Abban a legtöbb gyerekkel, anyukával és kritikussal egyetértek, hogy az egyik legpozitívabb dolog, ami az ifjúsági regénnyel történhetett az elmúlt évtizedben, az Időfutár könyvsorozat megjelenése. Már az is újdonság, ahogy született: csapatmunka eredményeként. Kiválóan kiaknázta a szabadkőművességben és az iskolai közegben rejlő lehetőségeket, mégsem vált Szent Johanna gimivé.

Nálam is választható olvasmány hetedik osztályban, így a diákok gyakran a rajongóivá válnak. Az órai beszélgetések során a tanulók többsége felháborodottan közli, hogy miért csak az első részt ajánlottam, és miért nem beszélünk a többiről is. Ez a lelkesedésük kicsit alább hagyott, amikor egy hetedikesekből, kilencedikesekből és tizedikesekből álló csapattal megnéztük a történet alapján készült előadást, amelyben Kalász Hanna és társai Kempelen Farkas időgépének segítségével majdnem kitörlik a történelemből Mozart Varázsfuvoláját. Az előadás ügyesen játszott a kamaszok által ismert populáris kultúrával és ifjúsági nyelvvel, a műfajokkal, a helyzetekkel – mégsem ütött igazán.

Hogy tetszik? – tettem fel nekik a szünetben a kérdést. És az egyébként mindennel szemben elég kritikus generáció tagjai nem győzték sorolni, miért csalódás nekik, amit látnak a színpadon. A kiábrándulás legfőbb oka az volt, hogy a fantáziájukban máshogyan éltek a szereplők, másként alkotott egységet a történet, más volt Sándor vagy éppen Kempelen Farkas figurája. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy ez így természetes.

Ezen kívül a legfőbb illúzióvesztést az okozta nekik, hogy a gyerekszerepeket felnőttek játszották.

Próbáltam érvelni, hogy ennyi gyerekszínészt nem lehet felkészíteni, ilyen nagyságrendű szöveg elsajátítását, ilyen színpadi jelenlétet nem várhatunk el tizenévesektől. De láttam rajtuk, hogy számukra ez akkor sem hiteles. Nem közülük való az, aki a közülük valót alakítja. Megtörik az illúzió, és ezt ők elég egyértelműen jelzik előadás közben. Beszélgetnek, hangosan kommentálják az eseményeket (látványosan unatkoznak, nehezen azonosulnak a látottakkal), és ilyenkor hiába csitítja a jámbor kolléga a kamaszhadat, csak olajat önt a tűzre.

Kép

Kép: szinhaz.szeged.hu

Az Időfutár tehát nem volt átütő erejű, és amikor már majdnem feladtam abbéli hitemet, hogy a színház és a mai kamaszok tömeges találkozása termékeny lehet, akkor jött a saját munkahelyemen működő diákszínpad.

A Szegény Dzsoni és Árnikát alkalmazta színpadra magyartanár kollégám, tehát ő fazonigazította a szöveget, ő rendezte az előadást. Úgy nyúlt hozzá Lázár Ervinhez, hogy ha ő élne, egészen biztosan megköszönné, hogy írótanár kollégája letöltötte és a színpadra feltöltötte a kamaszoknak szánt verziót: Lázárnika 2.0.

Visszagondolva eddigi nézői pályafutásomra legalább 10–12 diákszínpados előadást, 45 körüli alternatív színházi és legalább 70 népszínházi produkciót láttam életemben. Legalább a felét untam. Nem hiszem, hogy ezek közül négy-öt olyan volt, ami ennyire intenzíven szólította meg a közönséget, és ennyire aktuális és szórakoztató lett volna, mint a Lázárnika 2.0 (csak én nevezem így, az előadás az eredeti címet használta). Amint kiderült, nemcsak én éreztem ezt, hanem a diákok is hasonlóképpen látták. Tudták, hogy a szereplők közülük valók, és őket szólítják meg. Sőt az egész nap arra épült, hogy a közönség, tudtán kívül, maga is az előadás részévé váljon.

Aznap a legtöbben sárga öltözetet viseltek, mert a tematikus öltözködési hét keretében éppen erre került sor. Reggel még senki nem sejtette, miért éppen sárgát. De az előadás közben ez a szín tett mindenkit kacsává, elvarázsolt Dzsonivá és Árnikává, boszorkány-büntette szereplővé, akiket a Hétfejű Tündér szintén visszaváltoztat majd, amikor hazaér, és felveszi otthoni öltözetét. Mindannyian érintetté váltunk, és annyi nevetés régen töltötte meg a színháztermet, mint ezen a délelőttön. A színház utóbbi esetben nemcsak közönséget, hanem közösséget teremtett.

Így lehet nagyobb hatása egy apróbb társulatnak a nézőkre, mint a nagy nemzeti műhelynek. Éppen arra ébresztheti rá a nézőt, hogy nincs szakadék színház és valóság, néző és színész között.

A színház, az előadás, az ottani probléma a jelenünk, a valóságunk része. Ehhez csak az kell, hogy kamaszok beszéljenek kamaszokhoz egy olyan helyzetben, ahol felnőttek szokták megmondani a tutit. Most azon a véleményen vagyok, hogy ők inkább színészkedjenek csak egymásnak.