Időfutár helyett Szegény Dzsoni és Árnika? – Színházban az iskola

Ne értsen félre senki! Abban a legtöbb gyerekkel, anyukával és kritikussal egyetértek, hogy az egyik legpozitívabb dolog, ami az ifjúsági regénnyel történhetett az elmúlt évtizedben, az Időfutár könyvsorozat megjelenése. Már az is újdonság, ahogy született: csapatmunka eredményeként. Kiválóan kiaknázta a szabadkőművességben és az iskolai közegben rejlő lehetőségeket, mégsem vált Szent Johanna gimivé.

Nálam is választható olvasmány hetedik osztályban, így a diákok gyakran a rajongóivá válnak. Az órai beszélgetések során a tanulók többsége felháborodottan közli, hogy miért csak az első részt ajánlottam, és miért nem beszélünk a többiről is. Ez a lelkesedésük kicsit alább hagyott, amikor egy hetedikesekből, kilencedikesekből és tizedikesekből álló csapattal megnéztük a történet alapján készült előadást, amelyben Kalász Hanna és társai Kempelen Farkas időgépének segítségével majdnem kitörlik a történelemből Mozart Varázsfuvoláját. Az előadás ügyesen játszott a kamaszok által ismert populáris kultúrával és ifjúsági nyelvvel, a műfajokkal, a helyzetekkel – mégsem ütött igazán.

Hogy tetszik? – tettem fel nekik a szünetben a kérdést. És az egyébként mindennel szemben elég kritikus generáció tagjai nem győzték sorolni, miért csalódás nekik, amit látnak a színpadon. A kiábrándulás legfőbb oka az volt, hogy a fantáziájukban máshogyan éltek a szereplők, másként alkotott egységet a történet, más volt Sándor vagy éppen Kempelen Farkas figurája. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy ez így természetes.

Ezen kívül a legfőbb illúzióvesztést az okozta nekik, hogy a gyerekszerepeket felnőttek játszották.

Próbáltam érvelni, hogy ennyi gyerekszínészt nem lehet felkészíteni, ilyen nagyságrendű szöveg elsajátítását, ilyen színpadi jelenlétet nem várhatunk el tizenévesektől. De láttam rajtuk, hogy számukra ez akkor sem hiteles. Nem közülük való az, aki a közülük valót alakítja. Megtörik az illúzió, és ezt ők elég egyértelműen jelzik előadás közben. Beszélgetnek, hangosan kommentálják az eseményeket (látványosan unatkoznak, nehezen azonosulnak a látottakkal), és ilyenkor hiába csitítja a jámbor kolléga a kamaszhadat, csak olajat önt a tűzre.

Kép

Kép: szinhaz.szeged.hu

Az Időfutár tehát nem volt átütő erejű, és amikor már majdnem feladtam abbéli hitemet, hogy a színház és a mai kamaszok tömeges találkozása termékeny lehet, akkor jött a saját munkahelyemen működő diákszínpad.

A Szegény Dzsoni és Árnikát alkalmazta színpadra magyartanár kollégám, tehát ő fazonigazította a szöveget, ő rendezte az előadást. Úgy nyúlt hozzá Lázár Ervinhez, hogy ha ő élne, egészen biztosan megköszönné, hogy írótanár kollégája letöltötte és a színpadra feltöltötte a kamaszoknak szánt verziót: Lázárnika 2.0.

Visszagondolva eddigi nézői pályafutásomra legalább 10–12 diákszínpados előadást, 45 körüli alternatív színházi és legalább 70 népszínházi produkciót láttam életemben. Legalább a felét untam. Nem hiszem, hogy ezek közül négy-öt olyan volt, ami ennyire intenzíven szólította meg a közönséget, és ennyire aktuális és szórakoztató lett volna, mint a Lázárnika 2.0 (csak én nevezem így, az előadás az eredeti címet használta). Amint kiderült, nemcsak én éreztem ezt, hanem a diákok is hasonlóképpen látták. Tudták, hogy a szereplők közülük valók, és őket szólítják meg. Sőt az egész nap arra épült, hogy a közönség, tudtán kívül, maga is az előadás részévé váljon.

Aznap a legtöbben sárga öltözetet viseltek, mert a tematikus öltözködési hét keretében éppen erre került sor. Reggel még senki nem sejtette, miért éppen sárgát. De az előadás közben ez a szín tett mindenkit kacsává, elvarázsolt Dzsonivá és Árnikává, boszorkány-büntette szereplővé, akiket a Hétfejű Tündér szintén visszaváltoztat majd, amikor hazaér, és felveszi otthoni öltözetét. Mindannyian érintetté váltunk, és annyi nevetés régen töltötte meg a színháztermet, mint ezen a délelőttön. A színház utóbbi esetben nemcsak közönséget, hanem közösséget teremtett.

Így lehet nagyobb hatása egy apróbb társulatnak a nézőkre, mint a nagy nemzeti műhelynek. Éppen arra ébresztheti rá a nézőt, hogy nincs szakadék színház és valóság, néző és színész között.

A színház, az előadás, az ottani probléma a jelenünk, a valóságunk része. Ehhez csak az kell, hogy kamaszok beszéljenek kamaszokhoz egy olyan helyzetben, ahol felnőttek szokták megmondani a tutit. Most azon a véleményen vagyok, hogy ők inkább színészkedjenek csak egymásnak.