– Idei óévbúcsúztató koncertjük a „Sose lesz vége” nevet kapta egyik legutóbbi daluk, egy Anima Sound System-feldolgozás után. Mit jelképez a címválasztás?

– A koncert az emberi élet fordulópontjait, a születést, a barátságkötést, a szerelembe esést, a hétköznapi élet küzdelmeit, a halált mutatja be. Ám míg az élet véges, a fontos pillanatokhoz kötődő hagyományokat az idősebbek őrzik, ápolják, majd továbbadják a fiatalabb generációnak – ez a mi munkánk célja is. A műsor épp ezért pozitív üzenettel, közös mulatással zárul: a táncosokkal a közönségen keresztül vonulunk ki a teremből, és aki kedvet érez hozzá, beállhat közénk táncolni.

Bármi is történik, minden megy tovább, ezért csak tegyük a dolgunkat és éljük az életünket.

– Mely népi szokásokról emlékeznek meg?

– Olyan hagyományokról, amelyekben fontos szerephez jut a zene. Mint például a lakodalom: a másfél órás műsornak ez a körülbelül 8–10 perces része lesz a leglátványosabb. A menyasszony-öltöztetés során egy nagyon szép felvidéki ruhát fognak az arára adni, a mulatás megidézésénél pedig erdélyi, mezőségi muzsika adja a násznépet életre keltő táncosoknak a talpalávalót. Ugyanakkor a szomorú pillanatok is szerephez jutnak, amikor elcsendesedik az ember és nem illő a mulatozás, hiszen ezek is hozzátartoznak az éltünkhöz.

– Milyen dalokat hallhat a nagykoncerten a közönség?

– A népzenéket és könnyűzenei feldolgozásokat több albumról válogattuk össze, emellett eddig meg nem jelent nóták is felcsendülnek majd, például mohácsi autentikus népzene, amelynél a tambura dominál. A dél-alföldi, dél-dunántúli vidékről a legtöbben a kalocsai és a bogyiszlói zenét ismerik, a táncházmozgalmakban inkább ezeket szokták játszani, ezért a mohácsi valószínűleg sokaknak lesz újdonság.  

– Gyakran dolgoznak együtt más műfajok képviselőivel, a korábbi években például Presser Gáborral, Rúzsa Magdival és a Quimby-vel is felléptek, ezúttal viszont Borbás Marcsi műsorvezetőt, Vecsei H. Miklós színészt és a Fitos Dezső Társulat tagjait kérték fel szereplésre. Elsőre nehéz elképzelni, mi „sül ki” ebből a szokatlan együttműködésből.  

– Az óévbúcsúztató koncerteknek nagy hagyománya van a zenekar életében: az év végi műsor összefoglalása és egyben a megünneplése az egész éves munkánknak. Ugyanakkor szeretjük érdekesebbé tenni a többi koncertnél, ezért is hívunk vendégművészeket.

A magyar Gasztroangyal, Borbás Marcsi jelenlétét nem úgy kell elképzelni, mint egy főzőműsor szakácsát, aki ismerteti a receptet, hanem arról fog mesélni, milyen jelentősége volt egy-egy ételnek. A jeles napokat ugyanis jellemzően étkezésekkel kapcsoljuk össze, legyen az születésnap, lakodalom vagy akár egy halotti tor, a falusi közösségekben különböző ételek kerültek ilyenkor az asztalra. Marcsi a műsor alatt egy kalácsot, a koncert végén pedig egy rétest fog nyújtani, amiből a terv szerint a közönség is kóstolhat. A sütés, dagasztás folyamatát a táncosok tematikus koreográfiával jelenítik meg: elsősorban erdélyi táncokat mutatnak be Kalotaszegről, a Mezőségről, a bihari román területekről, illetve a magyarországi Galgamentéről. Vecsei H. Miklóssal korábban együtt dolgoztunk a NÉBIH egészséges életmódra buzdító kampányában, az újabb közös munkának ez adta az apropóját. Ezúttal szavalni és énekelni fog a színpadon, többek között az elmúlásról szóló, Itt vagyok című dalt Szabó Attila gitárkíséretével, emellett egy régi Bergendy-nótát, a Hadd főzzek ma magamnak-ot is megidézi. A produkcióba a saját ötleteit is beépítettük: Miklós Baudelaire Rúgjatok be című versét is előadja, ami arra ébreszt rá, nemcsak az italtól lehet megrészegülni, hanem a jó érzésektől, az okos gondolatoktól, az erényektől is.

Kép

Csík János – Kép: Fekete Fanni

– Milyen szerepet tölt be az irodalom az életében?                                  

– Nagy rajongója vagyok, akárcsak a képzőművészeteknek vagy a klasszikus zenének, és a Csík Zenekaron kívül sok ilyen jellegű produkcióban veszek részt más előadóművészekkel. Legutóbb egy adventi verses-népzenés összeállítással léptem fel Balatonfüreden, Dunaújvárosban és Százhalombattán, a jövő tavasszal, Dunaújvárosban bemutatkozó „Száz titok kavarog” című előadás pedig Ady Endre munkássága előtt tiszteleg. Ebben többek között Balogh Kálmán Príma Primissima-díjas cimbalomművész, Dresch Mihály szaxofonművész és a Nemzeti Filharmonikusok öt zenészből álló kamarazenekara mellett fogok szerepelni. Jövőre ezen kívül egy irodalmi, népzenei és könnyűzenei elemeket kombináló Cseh Tamás-estet is tervezek.

– A gasztronómia is ilyen közel áll a szívéhez? 

– Szeretek főzni; hogy jól tudok-e, arról másokat kellene megkérdezni. Sokan hajlamosak kapkodva étkezni, számomra viszont az evés egy szertartás, finom étel esetén pedig egyenesen egy élményfürdő. Ha látok egy ízletes és minőségi ételt, akkor nem sajnálom sem a hozzávalókat sem az árát érte, azt viszont annál inkább, amikor azt tapasztalom, rosszul használják fel az alapanyagot, ami ezáltal kárba vész.

– Emiatt vállalt szerepet a NÉBIH korábban említett, középiskolásoknak szóló, tudatos fogyasztásra ösztönző kampányában?

– Fontos, hogy a fiatalok is tudják, hogyan lehet elkerülni az ételpazarlást, de nemcsak a környezetünk megóvására, hanem az egészséges életmódra is fel akarjuk hívni a figyelmüket. Rengeteg műanyagot viszünk be a szervezetünkbe, ami a fejlődésben lévő gyerekekre még nagyobb veszélyt jelent. A kampány alatt közös koncertet adtunk középiskolásoknak Vecsei H. Miklóssal, amely során a nézők vetélkedőn mérhették össze tudásukat, és az okostelefonjukon szavazhattak rá, mi a helyes válasz az általunk feltett kérdésekre, például hogy milyen hőmérsékleten kell tartani egy hűtőt, vagy hogy mit jelent a szavatossági idő. A legügyesebbek nyertek egy lemezt. Szerintem ez egy jó módja a kamaszok megszólításának, és általa a népzenét, a hagyományokat is közelebb hozhatjuk hozzájuk.

–A koncertek, az irodalmi előadások és a NÉBIH-kampány mellett idén elkészítette második önálló albumát. Miben tér el a „Szép a tavasz, szép a nyár” a Csík Zenekar világától?

– A lemez a kecskeméti zenészekből álló Mezzo zenekarral közös produkcióm. Alapját a saját zenei gondolataim, ötleteim és dalszövegeim adják, de más művészek is közreműködtek rajta szerzőként, mint Szeder-Szabó Krisztina és Szabó Balázs, aki az egyik dal szövegét írta.

Ahogyan a cím is utal rá, ez egy életigenlő, vidám, kávéházi hangulatú album, amelyen népzenei nóták kaptak helyet egy kis komolyzenei ízesítéssel.

Ugyanakkor vannak rajta elgondolkodtató dalok is, mint „Az eső és én”, amelyben a természeti jelenség a nehézségeinket jelképezi, de ez is arra buzdít, a problémák ellenére lépjünk tovább. A záródal a boldogságkeresésről szól: ez egy régi pakulár nóta, amelynek eredetileg az a témája, hogy a pásztor elaludt a nyája mellett, a birkái pedig ezalatt elkóboroltak. Felébredve aztán a keresésükre indul és sikeresen meg is találja őket. A boldogság sokszor ott van körülöttünk, mégsem vesszük észre, csak amikor már elveszítettük. Az albumon amerikai népzene is hallható, amellyel Pintér Zsolt, a Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák mandolinosa ismertetett meg. Megdöbbentő, hogy a sok ezer kilométer távolság ellenére milyen sok hasonlóságot mutat a magyar népdalokkal, amikkel ötvöztem. A „Legényes boogie” például egy kalotaszegi dallammal indul és amerikai boogie-ba vált át – mindkettő sodró erejű tánczene, így nagyon jól passzolnak egymáshoz. Máskor pedig egy somogyi ugrós dalt kereszteztünk észak-amerikai, Appalache-hegységbeli bluegrass népzenei dallammal.

– Nem lehet könnyű összeegyeztetni a saját projektjeit a Csík Zenekarral kapcsolatos feladataival. Ennyi munka mellett hogyan van ideje készülni az ünnepekre?

– Valóban nem könnyű időt szánni az egyéb teendőimre. Mivel májustól szeptemberig, a fesztiválidőszakban a Csík Zenekar élvez prioritást, ezért a többi feladatommal az év többi hónapjában tudok foglalkozni. Ahogy mindenki más, úgy én is nagyon várom már, hogy karácsonykor kicsit lazíthassak. Az ünnep rengeteg, főképp fizikai jellegű munkával jár, ám az adventi műsoromban arra buzdítottam az embereket, a várakozás ideje alatt lelkileg is készüljenek fel rá, hogy megtisztulva, feltöltődve fogadhassák, és én is erre törekszem.

A Csík Zenekar két óévbúcsúztató koncertet ad december 28-án a Budapesti Kongresszusi Központban.

– Dehogynem, drágám, ez valami mennyei! – vágom rá rezzenéstelen arccal.
– Na hallja! Én se ma jöttem le a falvédőről – fogadja a visszaadott labdát, jól megtekeri. – A töltelék valahogy száraz!
– Miket beszélsz! Olvad a nyelvem alatt!
Na, ebben van kraft, add vissza, ha tudod! Icukát nem kell félteni, rutinos róka.
– Ó, a tavalyinak a tésztája... Azt az állagot most csak ugatom.
Viccel? Hiszen ez ajándéklabda!
– Ne őrjíts meg, az ideinek nincsen párja!
– De a tejmennyiség!
– Épp amennyi kell.
– De a narancshéj-reszelék benne.
– Leheletnyi álom!
– De a mazsola!
– Mézédes és kocsonyás.
– De a héjának matt a fénye!
– A nap hasra esik rajta.
Ennek így se vége, se hossza! Ez van, amikor profik vívnak csatát végkimerülésig. A rokonság meg ül, mint a wimbledoni lelátón, és hol rám, hol Icukára pislant. A bírói székben, középen Apuka berekeszti a meccset:
– Na, eszünk.

És eszünk. Bejgli-kilométereket falunk be. Végtelenített mákosok és szünetmentesített diósok. Ez csak egyetlen csata a Nagy Bejgliháborúból, ekkor már jó pár fordulón túl jártunk.

A suliban pártfogói jegyet vettünk a karácsonyi bálra, hogy támogassuk az alapítványt, amely sportszereket vesz a gyerekeknek. Tombolát is vettünk ugyanerre a célra, nyertünk vele két rúd bejglit. Kérdeztük, nem kell-e valakinek, mi már megsütöttük a magunkét, de kópémosolyokat kaptunk válaszul. Ha megnyerte, hadd vigye!

Úgyhogy a két rúd szépen felkerült a jó hűvös kamrai polcra, a többi mellé. Már az újdonsült szomszédasszony is beállított két jóképű bejglitekerccsel, mondván, most költöztek, bemutatkozásként arra gondolt, evvel nem lőhet mellé, jól jön az ünnepi szezonban. Nem viszonozhattuk saját sütésűvel, mert a magukét is megcsinálta már. Köszi! Kapott hát egy zacskó mogyorót.

Anyuka mentegetőzve hozta a maga két rúdját, mert oldalt kifolyt a töltelék, de Bandi résen volt, rávágta, ő azt szereti legjobban, pláne ha odasült egy kicsit. Ezt demonstrálandó le is csippentett egy darabot a kikandikáló mákos masszából, és jóízűen befalta. Nagymama bejglije is rendjén megérkezett, ő a kisebb keresztmetszetre esküszik, töményebb az íze úgy, ellenben négy rudat küldött, hogy meglegyen a mennyiség. Sógorkám, aki hozta, egyben a felesége sütötte két rudat is átadta, na, erre inni kell, ezek az Adriennel még külön versenyt is rendeznek, nehogy ne hasonlítsuk össze a kettejükét, s ne üzenjük meg a végeredményt. Akkor irgumburgum lenne! Hogy a vakteszt működjön mindenképp, Adri férje is beállított egy szatyorral, megsúgta, a neje idén valami különleges trükköt lesett el a Paprika tévéből, ahol elmondták, hogyan készül az egyedül igazi magyar bejgli. Kapaszkodjunk meg, őrölt szerecsendió is van benne! Szerecsendió! Ilyet!

Bandi és a két pasas megitták rá az áldomást, kertek alatt mindkét vendég hazatántorog a kocsijával. Ilyenkor a rendőr is bejglit süt szerencsére.

Bandi munkahelyéről is küldtek, mondván, biztos nem olyan finom, amilyen a kedves asszonykáé, de azért áldott ünnepet. Az önkormányzatban megállították őt, egy nagyon kedves nagymamika sütött a gyerekes családoknak anyagárban, jár nekünk is mákos meg diós, ne szabadkozzék, tegye el, felfalnak azok a porontyok mindent, még a vasszeget is, hadd legyen legalább egy kis segítség.

A kamrában ott magasodik a stóc, néha valaki leszel egy-egy karikát az épp soron lévő tekercsből, de nem csökken a halom, sőt, mintha egyre fenyegetőbben tornyosulna az mennyezet felé.

Szinte megkönnyebbültem, amikor Keresztke a töltött káposzta után sopánkodva bejelentette, sajnos az ínhüvelygyulladása miatt idén képtelen volt meggyúrni a tésztát, mióta az eszét tudja, nem történt olyan, hogy ne sütött volna bejglit. Szerencsére Karcsi bá előrelátó volt, és jókor rendelt a legendás Fincsiből, minden családnak egy-egy rúddal. Mégse múlhat el úgy a karácsony, hogy bejglit ne lássunk tőlük. Egyem az arany szívüket ezüst kiskanállal!

Most, a karácsonyi szezon múltával csinálok belőle fullasztottat, finom vaníliás öntettel, összesütve kicsikét, de a kutya is vonítva menekül, ha az illatát érzi.

A bejgli a szent körkörösség, az idő labirintusa, az önmagába térő centrifugális erő! A bejgli egy mennyboltig érő csigalépcső édes tekervénye! Mintha követ hajítanánk sorsunk tavába, s a koncentrikus diós-mákos gyűrűk szétfutnának a felszínen! A bejgli mint kőbe dermedt őskori kürtőscsiga tökéletes alakzata, üzenet az időtlenségből!

Álmomban egy medence máktöltelékben úszom. Egy sivatagnyi dióban fetrengek, de oázis sehol.

Minden szobamérleg kiakad, szikrázik, digitális kijelzőjén értelmezhetetlen káosz. Az udvari mázsálóra kell állni, melyen a cocák méredzkednek. Jöhet Zumba Vivien, az újévi megváltó, TRX Tibor, a kegyetlen zsírperzselő, Spinning Erika, a hájhurkák gyilkosa!

A tévét kinyitja az ember vagy az internetbe belenéz, mást se lát, de tényleg! Jogerős ítélet született a véméndi illegális bejglihamisító üzem ellen, ahol több tízezer rúd feketén készült hungarikumot foglalt le a rendőrség. Csőre töltött bejglivel támadt áldozatára egy karcagi férfi, a hatóság körözést adott ki az elkövető ellen. Az ünnepi időszakban mind aggasztóbb méreteket ölt a bejglibűnözés Budapest egyes kerületeiben.

Mint tudjuk, Magyarország a Jóisten kalapja, s egy karika bejgli a kokárda rajta...

Gyuri bácsi 72 éves, alacsony, madárcsontú kis ember. Súlyos szívbeteg. Körülbelül 8 éve árul Fedél Nélkült, nem büszke rá, de tudja, hogy másra már nem nagyon lenne ereje. Látszott rajta, hogy fáradt, halkan, alig érthetően kezdte mesélni élete történetét.

– Boldog gyerekkorom volt, szerettek a szüleim, nagyon jó emberek voltak. Három testvérem van, én vagyok a legidősebb. Az öcsémmel ma is tartjuk a kapcsolatot, a húgaimmal viszont megszakítottam, velük soha nem jöttem ki igazán, sokszor próbáltak nekem keresztbe tenni.

Első feleségem 15 éves volt, amikor megismertem, és amint 16 lett, gyámhatósági engedéllyel össze is házasodtunk, én akkor töltöttem be a 23-at. Nagyon szerettük egymást.

Alkalmazott villanyszerelőként kezdtem a pályámat, később a II. kerületi ingatlankezelőnek dolgoztam vállalkozóként uszkve 15 évig. Elvállaltam, amit csak lehetett: parkettát csiszoltam, lakásokat újítottam fel, gázkészülékeket javítottam. Jól éltünk ebből, egy év korkülönbséggel két fiunk született. Kicsit több mint húsz év adatott nekünk, szeretett feleségem 37 éves korában, tüdőrákban meghalt. Összeomlottam. Fél évig ittam, mint a kefekötő, pedig előtte soha. Kicsúszott a lábam alól a talaj, egy évig nem dolgoztam, feléltem minden megtakarításunkat. Szerencsére aztán beláttam, hogy ez sehova nem vezet, és talpra tudtam állni, örökre letettem a poharat.

– A gyerekek hogy viselték édesanyjuk elvesztését?
– Már felnőttként érte őket a tragédia, de ők is nehezen élték meg, főleg a kisebbik, ő nagyon anyás volt. Hogy e miatt-e, nem tudom, de az ő élete teljesen félresiklott: iszik és folyamatosan drogproblémákkal küzd, van egy lánya és egy fia, de nem foglalkozik velük sem. Rám azért néha hallgat, bízom benne, hogy egyszer még jó útra fog térni. A nagyobbik gyerekemnek is voltak disznóságai, haragudtam rá nagyon, hogy elkótyavetyélte azt a jól menő büfékocsit, amit korábban a feleségemmel üzemeltettünk. Belőle egyébként szintén villanyszerelő lett, sokat dolgoztunk együtt. A fiaimmal képtelen vagyok hosszú ideig haragban lenni, egyedül nekik tudok mindig feltétel nélkül megbocsátani.

– Az unokáival tartja a kapcsolatot?
– A két kicsivel nem nagyon, a nagyobbik fiam lányával régen sokat találkoztunk, folyton gyógyfürdőkbe jártunk, de amióta kiházasodott Svájcba, vele is ritkán beszélek.

Kép

Kép: Németh Szilvia

– Hogy került utcára?
– A vállalkozói lét nem éppen a nyugalom szigete. 49 évesen kaptam egy nagyon súlyos infarktust, és utána még ötöt. Leszázalékoltak, rengeteget voltam kórházban, soha többé nem tudtam annyit dolgozni, mint azelőtt. Volt egy hatalmas házam, a feleségem halála után ott laktam a szüleimmel, de egy idő után nem tudtam fenntartani, el kellett adnom. A pénzből vettem két kicsi lakást, az egyiket a szüleimnek, a másikat magamnak.

Az egészségi állapotom romlása miatt később jelzáloghitel felvételére kényszerültem, és a lakásomat elvitte a bank. A második feleségem ekkor hagyott faképnél.

Bár többen figyelmeztettek, hogy csak a pénzemért „szeret” – akkor ismerkedtünk meg, amikor még voltak fix munkáim –, nem hittem a rossz nyelveknek, pedig kellett volna. Életem legnagyobb tévedése volt, hogy vele összeálltam. A kórházba egy tál ételt nem hozott, a válásnál kisemmizett, megszerezte a közösen üzemeltetett borozónkat is. Nem estem kétségbe ezek után sem, tudtam, hogy aki akar dolgozni, az előbb-utóbb talál valamit. Nem sokkal később Kamaraerdőn kaptam is egy munkát, amihez szolgálati lakást is biztosítottak. Nyolc évig éltem ott, ekkor ismertem meg a harmadik nejemet.

– Ő kárpótolta a másodikért?
– Bőségesen. Én teljesen odáig voltam érte, ő – talán a 20 év korkülönbség miatt – azt mondta, hogy szeret, de nem szerelmes belém. Ennek ellenére boldogok voltunk együtt. Csórók, de boldogok. Munkásszállón éltünk, ingyenkonyhán kosztoltunk, együtt kezdtük árulni a Fedél Nélkült is. Neki négy lánya született az előző házasságából, az ötödik gyermekét, egy kisfiút viszont elvitte a bölcsőhalál. Ezt a tragédiát soha nem tudta feldolgozni, idegileg nagyon labilis volt, ivott is. Májzsugorodásban hunyt el 45 évesen. Rá pár hónapra az édesanyám is meghalt. Hét éve veszítettem el őket, azóta egy soroksári hajléktalanszállón élek.

– Hogy érzi ott magát?
– Rosszul, kétszer is kifosztottak. Sok az erőszakos ember. Engem fizikálisan ugyan még nem bántottak, de többször volt már késelés. Azt mondják, itt nem maradhatok sokáig, keressek inkább egy öregek otthonát. Próbáltam, de fennakadtam az egészségügyi rostán, állítólag vannak nálam sokkal rosszabb állapotú emberek is, övék az elsőbbség. Az igaz, hogy nekem még megvan mind a két lábam és az eszemnél vagyok, de a szívem csak 19%-os hatékonysággal működik. Néhány éve, amikor műtötték, még 50%-os volt. Beépített szívritmus-szabályozóval élek, egyre gyengébb vagyok, a nap végén már egy fél kilós kenyeret sem tudok hazacipelni.

Kép

Kép: Nagy Enikő

– A hajléktalan-maffiáról hallott?
– Persze, de engem egyelőre nem találtak meg. Suhancok párszor próbálták elvenni a keresetemet, de szerencsére sikerült leszerelnem őket.

Egyszer el is raboltak, de azok pitiáner bűnözők, nem maffiózók voltak, az biztos. Egynapos könnyű munkával kecsegtettek, aztán amikor beültem a kocsijukba, Ercsiig meg sem álltak, ott dolgoztattak egész nap.

Borzalmas körülmények között, nagyon komoly fizikai munkát kellett végeznem megállás nélkül, hiába mondtam nekik, hogy baj van a szívemmel. Az volt a szerencsém, hogy nem vették el a telefonomat, és egy óvatlan pillanatban sikerült felhívnom a fiamat. Meghallották, hogy kértem, riassza a rendőrséget, és berezeltek. Szó szerint kihajítottak a legközelebbi vasútállomáson.

– A testvérei, a gyerekei, az unokái nem tudnak segíteni, hogy ne kelljen az utcán kéregetnie ilyen betegen, vagy hogy legalább legyen hol laknia?
– Próbáltak, de nem nagyon engedem. Ez a magam baja, minek terheljem vele őket? Makacs ember vagyok.

A makacsság vállalkozóként jól jött, az emberi kapcsolataimat viszont megterheli.

Most karácsonykor sem mentem már a bátyámékhoz, mert csak rosszul éreztem volna magam, látva azt, ahogy a gyerekek, unokák szeretetben együtt ünnepelnek, nekem meg ez a boldogság nem adatott meg. Kívülállónak éreztem volna ott magamat, szánalomból pedig köszönöm, de nem kérek. A hajléktalanságnál az egyedüllét sokkal jobban fáj. Azt sajnálom, hogy a gyerekeimmel nem túl jó a kapcsolatom, de már nincs mit tenni, ez így alakult. Nem akarok az ő terhükre sem lenni, éppen elég gondjuk van nekik nélkülem is. Egy szerető társ hiányzik a legjobban az életemből, akit én is viszontszerethetnék. Mindig is gyűlöltem az egyedüllétet.

– Van, aminek tud igazán örülni?
– Imádom a régi zenéket. Chuck Berry a kedvencem. Ha őt hallgatom, igazi boldogságot érzek.

Sok örömteli pillanatot kapok a sofőröktől is, akik nemcsak a koldust látják bennem, hanem az embert is, és szívesen segítenek egy kis apróval, élelmiszerrel, ruhával vagy néhány jó szóval.

Vannak közülük, akik évek óta figyelemmel kísérik a sorsomat, és komolyan aggódnak értem, ha két napra eltűnök a kereszteződésből. Köszönöm nekik, hogy tarják bennem a lelket!

– Nemcsak énekelsz, tanítod is az éneklést, felnőtteknek is, gyerekeknek is. Hogyan?
– „Mondd meg nekem, mit dalolsz, s megmondom, milyen ember vagy.” Kodály még néhány évtizeddel ezelőtt így fogalmazott. Ma már nem is az a kérdés, hogy mit éneklünk. Mert nem éneklünk, hanem zenét fogyasztunk. Ha úton vagyok, én semmilyen zenét nem hallgatok, mert nagyon fontos az életünkben a csend, és nagyon ritka. Három órányira lakom Budapesttől, és amikor elindulok, élvezem, hogy megtapasztalom a sötétet, a hajnalt, az utazást, a csendet. Hiszen ha csendben vagyok, megszólalhat bennem az ének.

Nagyon szép kihívás visszavinni az emberek életébe a mindennapi éneklést. Több mint tíz éve tartok Dúdoló alkalmakat – nem tűztem ki nagy, távlati célokat, csak annyit, hogy aki eljön, mint egy fonóban vagy guzsalyasban, ahogy együtt éneklünk, érezze jól magát. Ezeken az alkalmakon az énekekhez kapcsolódó néprajzi háttértudást is igyekszem átadni, mégis, ezek elsősorban oldott közösségi együttlétek. Rendszeresen találkozunk Gödön, Budapesten, Tihanyban, Keszthelyen, Tapolcán, Kiscsőszön és Dörgicsén, de tartottam dúdolókat Erdélyben, sőt, a diaszpórában élő magyaroknak Prágában és Buenos Airesben is. Nagyon fontosnak tartom a rendszerességet: hétről hétre vagy két hétről két hétre eljutni egymáshoz.  A „kemény mag” már közösséget alkot és ünnepel.

Kodály mondta, hogy az éneklést ajándékba kaptuk Istentől. Önmagunk megismerését, felvirágozását és kiteljesedését szolgálja. Terápia. Nagy lehetőség élni vele!

– Énekes is vagy, ökológus is. Melyik inkább? Hogyan érnek össze ezek a területek?
– Sokszor meg szokták kérdezni tőlem, hogy lehet mind e két területet egyszerre művelni. Pedig amikor még fénye és becsülete volt ennek a szónak, úgy hívták az ilyen embert a hagyományban: paraszt. A parasztember énekelt, táncolt, ismerte a körülötte lévő világot, használta és nem kihasználta a környezetét, égre nézve olvasott a csillagok járásában, embert és állatot gyógyított Isten patikájából. Én ennek a töredékét sem tudom, de nap mint nap tanítva tanulok. Ma például 30 kiló kukoricát raktam be az autóm csomagtartójába, mert száz gyerek vár délután, s kétszáz holnap. Gazdakalendáriumot tartunk, egy rendhagyó hagyomány és természetismeret-órát, ahol megpróbáljuk átadni a városi környezetben felnevelkedő gyerekek számára, hogy a parasztember által megőrzött tudás mennyire aktuális és hasznos ma is.

– Ugye azért nem térdepelteted kukoricára a gyerekeket?
– De, ehhez ragaszkodnak! Meg lehet kérdezni Gödön, Nagykovácsiban, Nagymaroson, Gazdagréten, Gödöllőn, Vecsésen és Újhatvanban a gyerekeket, miért is jó a „kakaspattogtató” varázsmondóka közben együtt kukoricán „térdepelnyi”. A foglalkozás elején megbeszéljük, honnan és kiknek a közvetítésével érkezett ez a növény, amire a tengeri vagy törökbúza elnevezése is utal, de ennek kapcsán lehet szólni arról, hogy ha a világ egyik részén megtermelünk valamit, amire a világ másik részén van igény, az milyen nagy terhet ró az adott ökoszisztémára, s innen ez már közös felelősségünk. A gyerekek a kukoricát leginkább csak popcorn formájában ismerik, és most megtapasztalják: ennek a növénynek minden részét használták a régiek. A kukoricaszárból bólogató madárkát, leveléből csuhéangyalt készítünk, kóstolunk málét és puliszkát, a lemorzsolt kukoricacsutkát bezsákoljuk, és megköszönve a segítséget jelzem nekik, hogy ennyi csutkával egy hónapig nincs gondom a tüzelő aprítására a főzéshez. Nincs felesleg, nincs hulladék.

Kép

Navratil Andrea 

Természetesen éneklünk, táncolunk, és mesélek is, mert ahogy azt a székelykevei mesemondó, Szőcs Boldizsár megfogalmazta: ami nincs benne a mesében, az egyszerűen nem létezik. A mese a szegény ember egyeteme.

Hoztam neked ajándékot: amikor beraktam a zsákba a kukoricát, kihullott néhány szem, és gondoltam, megleplek vele. Nézd, milyen gyönyörű! Egy ilyen apró dolog is az öröm érzetét tudja okozni, ha fogom, nézem, tapintom, megismerem!

– Tenyerembe tetted a kukoricaszemeket: lehetne velük akár a ma oly divatos mindfullness-meditációt is végezni, amit mazsolaszemekkel végeznek. Kukoricaszemmel is lehet gyakorolni a figyelem elmélyítését.
– Biztos vagyok benne. Kinyitott tenyeredben tartva, a pici súlyát érezve, a színárnyalatait megfigyelve, a nincs-két-egyforma magokat nézegetve már megtörténik a csoda. Szemlélődsz. Einstein szerint kétféleképpen élhetjük az életet: vagy úgy, mintha semmi sem lenne csoda, vagy úgy, mintha minden csoda lenne. Te döntöd el.

– Van olyan, amit most újdonságként felfedezünk, de az már ismert volt a hagyományban?
– Amikor elmentem Moldvába, a kertekben a permakultúra elvei szerint ültetett és nevelt növényeket láttam. Igaz, az az asszony nem tudta, hogy ahogyan ő a kertjét műveli, azt a világban a tudósok majd permakultúrának hívják, és azt sem tudta, hogy amit ő gyöntölésnek mond, azt babamasszázsnak fogják nevezni. Ő ezt a tudást a hagyományban örökül kapta és használja. A tudomány sok esetben kullog a hagyomány után. Olvastam valahol, hogy egy lelkiismeretes tudós, ha bejárja a tudomány összes ösvényét, kacskaringós utakon keresztül, zsákutcákat is megjárva egyszer csak visszajut oda, ahonnan a hagyomány eleve kiindult. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a tudományra nincs szükség. Sőt. Két ember él bennünk, egy pásztor és egy tudós. Ahogy van szívünk és van fejünk. És ha már advent időszakában beszélgetünk, nézzük meg, kik találták meg Jézust a jászolban, és hogyan.

Elindultak messze földről a háromkirályok, három bölcs ember három országból, és összetalálkoztak – ők a tudás útját követték, a fejük után mentek. Elsőként mégis a pásztorok érkeztek oda, akik meghallották az angyal szavát!

Én azt gondolom, hogy egy pásztor, egy tudós mindannyiunkban lakik. S ennek a kettőnek harmóniában kell lennie ahhoz, hogy teljes életet élhessünk. Karácsony közeledtével, mindenkit arra buzdítok, ne a boltokban, hanem inkább a téli ünnepkör hagyományaiban keresgéljen.

Kép

– Azt is mondtad: fenntartható fejlődés nincs. Miért?

– Mert ideje felébredni: a fejlődés nem tartható fenn! Van fenntartható gazdálkodás, fenntartható életmód – és ezen a téren nagyon sokat tanulhatunk a pásztoroktól, parasztemberektől, bennszülöttektől: mindazoktól, akik helyben használják azt a környezetet, amelyben élnek. A tudománynak ezekkel az emberekkel – kart karba öltve – együtt kell kitalálnia azt, hogy hogyan tovább.

Mert nagyon nagy kihívások előtt állunk. Jó szívvel ajánlom Molnár Zsolt etnobotanikus (az MTA Ökológiai Intézetének kutatója) cikkeit, könyveit, tanulmányait. Ő már évek óta felhívja a figyelmet a hagyomány által megőrzött tudás fontosságára. Azt állítja, a pásztorok tudása elengedhetetlen a bolygónk megóvásához. Az is kiderül a kutatásaikból, hogy az ősi tudást követve, a gyimesi rétgazdálkodással nem hogy csökkenne a biológiai sokféleség, hanem néha úgy tűnik, hogy még növekszik is. Tényleg van egy olyan megoldás, amikor az ember, a természet részeként tekintve önmagára azt gazdagítja, és nem pusztítja? Messze földről odajárnak kutatók, és próbálják megérteni, hogy mi az, amit ott másképp csinálnak ezek az emberek. Fontos értenünk, mert soha ilyen mértékben a természet nem pusztult az emberiség történelmében, mint most. Tényleg a hatodik kihalási hullám előtt állunk. Nem gondolom, hogy ezt klímacsúcs-konferenciákkal felülről lehetne megváltoztatni, sokkal inkább egyéni döntésekkel. Mindenkinek magának kell egy más világszemlélettel, életmóddal radikálisan változtatnia. És hiszem, hogy ez megújulást tudna hozni. Van kiút.

– Igazán nem mondhatjuk, hogy vizet prédikálsz és bort iszol, hiszen ötödik éve élsz egy víz, villany és gáz nélküli házacskában…
– Ahogyan a párom mondja, mi csak „plüssparasztok” vagyunk, hiszen az autóba azért beülünk, és egy csomó olyan dolgot használunk a civilizáció áldásai közül, ami a régieknek nem adatott meg.

Nem is szeretném elhitetni, hogy én úgy élek, mint évszázadokkal ezelőtt a régiek, nem! De a gondolkodásmódot és ennek a tapasztalatát viszont nagyon jó megélni.

Hogy milyen örömet tud adni az, amikor az általad hozott forrásvízből iszol, amikor nem használsz feleslegesen áramot. Jó megtapasztalni a csendet, a gyertyafényt, azt, hogy milyen jó a természet ritmusával haladni. Itt, a városban a kollégák után oltogatom le a feleslegesen égve hagyott villanyt, mert arra gondolok, hogy ami most elég, az nekünk egy egész éves energiafogyasztásunk. Minden pillanatban döntést hozunk, és hiszem, hogy a sok apró döntés meg tudja változtatni először a kicsi környezetemet, aztán a nagyobbat s a még tágabbat. Persze, ez az életmód sok kihívással jár. Lemondásokkal. Nincs forró zuhany reggelente. De van helyette más.

– Van egy archaikus ima, amit találós kérdés formájában szoktál a gyerekeknek feltenni: „Kerek egy év alatt kerek egy istenfa, kerek istenfának szép tizenkét ága, szép tizenkét ágán ötvenkét virága, ötvenkét virágán három aranyalma – na, mi az?” A megfejtés nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk.
– Az ötvenkét virágra nagyon gyorsan rávágják: ennyi a hét az évben. No, ilyenkor mondom: igazatok van – meg nem is. Mert az ötvenkét hétből nem nagyon lehet megfejteni, mi is az a három aranyalma. A tudós útján, analitikusan közelítve, keresve a megragadható pontokat, nem könnyen lehet a megfejtéshez eljutni. De egy jobb agyféltekét használó művészember érzi, hogy ebben szimbólum van és költészet. Nézzük csak, hogyan mondják ugyanezt a moldvai csángó magyarok: ők hatvanhat virágról beszélnek. De ha hozzáteszem, hogy a csángók a magyar nyelv egyik legrégibb változatát őrzik és nagyon vallásosak, már közelebb jutunk a megfejtéshez. Mert a virágok nem a hetek, hanem az ünnepnapok számát jelölik. E virágok közül három kiemelkedik s aranyalmát nevel, ez pedig a három nagy ünnepünk: karácsony, húsvét, pünkösd. A születés öröme, a megváltás misztériuma és a szentlélek eljövetelének ígérete olyannyira nem szétválasztható, hogy az énekeinkben és imáinkban is sokszor együtt szerepelnek. A három aranyalma közül az első épp most kezd felfényleni.

Kép

– Ma leginkább abból áll a karácsony, hogy fogyasztunk, veszünk, csomagolunk, eldobunk, halmozunk.
– Ki ne ismerné azt az érzést, hogy a gyerek kibontja az ajándékot, megkapja, amire vágyott – mégis marad benne egy hiányérzet. A tárgy soha nem teljesíti be azt, amire igazán vágyunk – a bőség gyakran hiányt szül. Az ajándékozási őrület helyett mi az, aminek helye van karácsonykor? Nem tudok olyat, amit ne tudnánk mindannyian: ez pedig a közösségi együttlét. A hagyomány mindent elmond, csak követnünk kell.

Szenteste régen a szűk családé volt, és mivel több generáció élt együtt, ezt azt jelentette, hogy talán még a dédszülő is ott volt. A rákövetkező napon már a nagyobb család is részt vett az ünneplésben, aztán pedig az egész falu – hiszen a falu egyik felét Istvánnak hívták, a másik felét pedig Jánosnak. Egyik napon az Istvánokat köszöntötték, másikon a Jánosokat – senki nem maradt egyedül!

Furcsa a mai városi lét, amikor azt hangsúlyozza, hogy akkor vagy valaki, ha karriert építesz, individuum vagy. Egy keleti rokon nép, a csuvasok viszont azt mondják: akkor vagy erős, ha le tudsz ülni egy asztalhoz a rokonaiddal. Sok minden került régen a karácsonyi asztalra– dió, méz, gyertya, Luca búza – és odatesznek egy almát is, amit annyi fele vágnak, ahányan csak ülnek az asztal körül. Ez emlékezteti őket arra a következő évben, hogy nincsenek egyedül, tartoznak valahová.  A kerek egész alma a család. A rokonság a legnagyobb megtartó erő, biztosítórendszer, erős sövénykerítés, hogy megint csak a csuvasokat idézzem.

– Sokan viszont úgy érzik – pláne így, ünnepek táján–, hogy épp ahhoz kell az erő, hogy kibírják, elviseljék a rokonságot.
– Hogy egyedül könnyebb, s egy begyakorolt mosollyal a Facebookon születik a boldogság. Ezt próbálja velünk elhitetni az individualizált világ. Pedig ez átverés!

Nem véletlenül születünk oda, ahol vagyunk, nem véletlenül kapjuk azokat a nehézségeket, amelyekkel szembetaláljuk magunkat. A vallásos ember tudja, hogy a hit nem az életet teszi könnyebbé, hanem minket tesz erősebbé.

– Épp most hallottam, hogy két testvér nem beszélt egymással hat évig, mert az egyik véletlenül egy fél ekenyomnyit beleszántott a másik földjébe. Ez valahol Erdélyben esett meg, ahol pedig még nem szakadtak el teljesen a hagyománytól.
– Nem arról van szó, hogy nehézség, feladat ne jönne! Sőt. Úgy mondják a régiek: ha minden kis súrlódás ingerel, hogyan lehet kifényesíteni a tükrödet? Egymás mellé rendelve, kerülve, ha bátran beleállunk az életünkbe, simára csiszolódhatunk. Az aranyalmák közül a második, a húsvét ünnepe tavaszra esik, amikor a természet is megújul, újjászületik. Ez az ünnep minket is felhív az újjászületésre, a megbocsátásra. A nagyböjt éppen arra szolgált, hogy az ember megtisztuljon kívül is, belül is. Jó alkalom arra, hogy elrendezzük a sérelmeket. Régen nem juthattál el úgy a feltámadás ünnepére, örömére, hogy ne békültél volna ki minden haragosoddal. Ezt is a hagyomány tanítja nekünk!

Gyere, üljünk le az ablak mellé, itt nagyon finom a kávé. Hol is tartottam? Ja, igen, napokig csak vásároltam, sütöttem, főztem, ő meg csak pöffeszkedett a fotelban. Egyet kértem tőle, hogy vegyen már egy olyan nem túl magas, de tömzsi lucfenyőt. Tudod, mivel jött haza? Hát persze, hogy tudod, hisz láttad, szégyelltem is magam érte, avval a hosszú tűlevelű fenyővel, aminek összesen három ága volt, az is ferde.

Kérdem tőle: Lázár, mi ez a borzalom, ezt akarod feldíszíteni?!

Erre azt mondja, hogy útközben találkozott a barátjával, tudod, aki itt lakik szemben, a Sándor, és ő azt mondta, hogy ez az erdei fenyő sokkal hosszabb életű, mint a luc, és még olcsóbb is. Persze, mert ez a Sándor is mindent jobban tud, kár, hogy nem azt mondta apádnak, hogy menjen világgá és soha ne jöjjön vissza! Aztán az izzósor, amit rá akart tenni erre a röhejes fára! Majdnem összetörte magát, és a fa is eldőlt, mert persze hogy nem jól faragta be az állványba! Apád egy csőd!

Bezzeg, ha annak idején elmentem volna az első udvarlómmal, a Gyurival Kanadába... Akkoriban sokan kimentek. Egyik nap elém állt, és azt mondta: Rózsám (így hívott mindig), gyere velem, kezdjünk új életet, pénteken indulunk. Én meg nem mentem, itt volt a családom, anyám, a testvéreim... Gyuri elment, jött apád, hamar megesküdtünk, nem volt nagy felhajtás. Aztán jöttetek ti, a bátyád meg te, az nagyon szép időszak volt.

De most vénségére egy unalmas, pipogya fráter lett, semmi más nem érdekli, csak az ebéd meg a foci.

Még szerencse, hogy a te párod nem szereti a focit, az ilyen ember, hidd el nekem, egy főnyeremény, és még csak nem is iszik! Bezzeg apád, sosem felejtem el, mindenórás terhes voltam a bátyáddal, ő meg úgy jött haza a május elsejei felvonulásról, hogy alig állt a lábán a piától. Ahogy belépett, egyből lehányta a vadonatúj rekamiét, én meg nagy hassal takaríthattam utána. Tudom, ezt százszor elmeséltem már, és igaz ami igaz, azóta se rúgott be… csak mindig rossz barátokat választ. Titeket nagyon szeret, emlékszel, mennyit játszott veletek? Régen sokat dolgozott, meg kell hagyni. Mindig azt mondta, ha nyugdíjba megy, a kisujját se fogja mozdítani. Hát ezt szó szerint értette, és be is tartja. Na, igyuk a kávét, mert kihűl...

Enikő: Szerelmes voltam valaki másba. Egy olyan valakibe, aki miatt mindent magam mögött hagytam. 27 éves voltam, Kolozsváron tanultam, ő pedig Mosonmagyaróváron.

Dénes: Ez a valaki nem én voltam. (nevet) De sokat köszönhetek neki, mert miatta került a közelembe az a nő, akit megszerettem.

Enikő:

Elhagytam az otthonom, és vele együtt mindent, ami biztos, biztonságos és fontos. Nem bátor, hanem őrült és vakmerő döntéseket hoztam. Megismertem a szerelem elborult állapotát.

Az egyetem befejezése előtt úgy döntöttem, hogy közelebb jövök hozzá, komolyabbra, szorosabbra szövöm a szálakat. Sarudra költöztem, mert ott volt egy iskola, ahol szükség volt kémiatanárra. Aláírtam az egyéves szerződést. Nem is értem magam, hogyan mertem megtenni ezeket a lépéseket. Egyáltalán nem érdekeltek a következmények. Közelebb voltam a szerelemhez, ami ahogy közeledtem hozzá, egyre távolibbá vált. Magány és csend szakadt rám. A csíkszeredai világ után egy távolságtartó és zárkózott közegbe csöppentem. Otthon megszoktam, hogy beszélgetünk az utcán, szóba elegyedünk azzal, aki épp mellettünk áll, segítünk, csicsergünk. (mosolyog) Sarudon más volt. Hiába voltam jó viszonyban három-négy családdal a faluban, hiányzott a mélység, az otthon.

Csak néhány szó, és mindenki ment tovább a dolgára. Egyedül voltam a csöppnyi kis szolgálati lakásomban. Egy hang, egy kedves tekintet, egy kézfogás nélkül.

Nem akartam beletörődni abba, hogy a további egy évet ebben a magányban töltöm. Tavasz eleje volt, a fák kezdtek rügyezni. Tanítás után hazafelé tartottam, amikor megláttam, hogy az egyik kolléganőm épp ablakot pucol. „Segíthetek?” – kérdeztem hirtelen. – „Gyere segíts!” Annyira örültem a válaszának, mint más valami nagy sikernek. (nevet) Végre beszélgettek velem! Olyan jó volt! Na, ő lett a mi kerítőnk!

Dénes: Igen, Annuska! Az ő férje az én egyik jó barátom.

Enikő: Közben egyszerre készültem az idegenvezetői és az államvizsgára. Annak ellenére, hogy teljesen le voltam kötve, éreztem, hogy a lelkem nincs rendben. Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de az egyéves munkaszerződésem idekötött. Amit megígérek, betartom. Emiatt a szüleim sem mondták, hogy gyere haza. Arra neveltek, ha valamit vállaltam, azt teljesítsem! 

Dénes: Nekem ez tudod, mit jelent? Azt, hogy a szüleid nagyon szerettek és bíztak benned. Hagyták, hogy elkövesd a saját hibáidat, hogy tanulj belőlük. Hitték, hogy jól döntesz, hogy tudsz mérlegelni, tudsz az alapján az értékrend szerint élni, amiben ők felneveltek. Az, hogy elengedtek mindenféle hibáztatás vagy visszatartás nélkül, a legnagyobb fokú bizonyítéka a bizalmuknak benned és a saját nevelésükben.

Enikő: Később azért elég sokszor megkérdőjeleztem ezt, mert néha kell az iránymutatás. (mosolyog) Ebben az időszakban minden reggelt futással indítottam. Nemcsak a testem, a lelkem is edzettem. Az utóbbi lassabban erősödött. Nem bírtam enni, ezért nagyon lefogytam. Hibáztattam magam a meggondolatlanságaimért. Sajnos sokszor kapkodok, vagy nem figyelek eléggé. Főleg magamra nem.

Az esküvőn például elfelejtettem levenni a hófehér selyemkesztyűm. Erre húzta fel Dénes a jegygyűrűt. Amire kiértünk a templomból, a gyűrű sehol sem volt. A nagymamám sírt, és megállás nélkül mondogatta, hogy ez rossz jel! Meglett a gyűrű, és mi is megvagyunk 22 éve! (mosolyog)

Dénes: „Van egy kolléganőm, meg kell ismerned!” – kezdte a „becserkészést” Anna. Nem kellett kétszer mondania. Emlékszem, hogy rengeteg krémest vittem az első találkozóra. (mosolyog)

Enikő: Az első pillanat? Dénes öreges volt. (nevet) Pedig csak nyolc év van köztünk.

Dénes: De csak mert öregesen öltözködtem! Úgy néztem ki, mint egy jól sikerült kis parasztlegény. Báránybőr sapka volt rajtam és lezser, bő ruhadarabok. Ráadásul az édesapámmal egyensapkát viseltünk, azt hiszem, ez sem volt túl imponáló. (nevet) Jó, hát akkoriban még nem igazán volt stílusom, de azóta Enikő kikupált. Amire pedig én emlékszem: természetes báj áradt belőle, és fekete göndör haj keretezte az arcát.

Kép

Enikő és Dénes

Enikő: Szelíd, gyengéd szerelem alakult ki a szívemben az évek során. Emlékszel Szolnokra és a Tisza-partra? Ez az egyik legkedvesebb randevú a számomra. Annyi figyelmet és szépet soha nem kaptam senkitől, mint ott tőle. Éreztem a jóságát, az érzékenységét, és ez a jóság vonzóvá tette őt.

A világban nehéz megmaradni jónak, kedvesnek, de mellette könnyű jónak érezni magam. Tanulom tőle a könnyedségben rejlő boldogságot.

Dénes: És voltak jó vicceim, amiken akkor még nagyokat nevettél! Most már ismered a humorom!

Enikő: Azért ne aggódj, most is meg tudsz lepni a beszólásaiddal! (mosolyog)

Dénes: Nekem Eger volt a kedvencem, ahol minden „fokkal” feljebb éreztem, hogy nem lesz ez így jó… (nevet)

Enikő: Kétfajta szerelmet ismertem. Az előző kapcsolatban mindent el tudtam nézni a másiknak, mert annyira nagy volt a rózsaszín köd. Dénesnél viszont azt éreztem, hogy szükségem van a jelenlétére, igénylem a közelségét. Teljesen más volt a két érzés. Amikor lejárt az egyéves szerződésem, válaszút elé érkeztem. Maradjak, vagy menjek haza? Nem voltam biztos a kapcsolatunkban – meg fogsz lepődni – még az esküvőnkön sem! Emlékszem a konkrét pillanatra, amikor menyasszonyi ruhában állok, és farkasszemet nézek önmagammal a tükörben. Biztos, hogy ez az én utam? Jól döntök? Azt olvastam, hogy sok menyasszonynak vannak az utolsó pillanatban hasonló kétségei. Érthető. Életünk egyik legfontosabb és legmeghatározóbb lépését készülünk megtenni.

Dénes:  

Engem az eljegyzéshez egy gondolat vezetett: nekem nincs, nem volt és nem is lesz jobb nála. Szeretem, a hibáival együtt.

Enikő: Büszke voltam, amikor megkérte a kezemet! Büszkeség töltött el, hogy kellek, fontos vagyok, hogy valaki engem választ. Egy hagyományos székely családban nőttem fel, ahol érzelmekről csak ritkán beszéltünk. Keménységet és szívósságot tanultunk.

Rájöttem, hogy valójában sokkal erősebb az, aki ki meri mondani, amit érez. Az a könnyebb út, ha magunkban tartjuk, elkerülve a veszélyét annak, hogy mit szól majd a másik. Könnyebb elfedni, mint felfedni. (mosolyog)

Dénessel más volt. Vele egyenlő vagyok. Ő mindig hagyta, sőt várta, hogy mondjam, kifejezzem, érezzem. Valóban ismerjük egymást.

Dénes: A másik megismerése sokat ad. Én például sokkal érzékenyebb, érzelmileg fejlettebb lettem általa. Enikő bevont mindenféle közösségi tevékenységbe, színjátszószakkörbe jártunk és együtt tanultunk színészkedni, táncolni is. A közösségekben rengeteg közös barátunk lett. A volt osztályfőnököm azt mondta, hogy Enikő azt hozta ki belőlem, amiről nem is tudták, hogy bennem van. (nevet)

Enikő: A közösség érzése, jelenléte létfontosságú a számomra. Hiszem, hogy nem magunkért, hanem egymásért vagyunk itt. Engem ez motivál. Ha azt érzem, hogy valahol megbomlik a közösségi lét, onnan menekülök. Dénes ebben teljes értékű partnerem. Szeretjük, ha sokan vannak körülöttünk, szeretjük az embereket.

Dénes: Melletted muszáj társasági embernek lennem. (mosolyog) Enikő megy, pörög, magas hőfokon ég, körülötte mindig történik valami. Eleinte nehéz volt megszoknom, de most már kifejezetten szeretem ezt a nyüzsgést.

Enikő: Közös életünk legnehezebb időszaka a félelmeim eredménye. Sok évet éltem le úgy, hogy a lelkemben volt egy alapfélelem. Sok olyan döntést hoztam meg, amelyekben nem voltam biztos, és sokáig éltem a megfelelési kényszer uralma alatt. Ezt a megfelelési kényszert óriási mennyiségű munkával próbáltam kiegyenlíteni. A testem nem bírta a kiképzést, azt a hajtást, amit magamnak diktáltam. A fiunk hároméves volt, amikor belevágtunk egy hatalmas házfelújításba. Sok volt. Súlyos gyomortüneteket produkáltam, és pánikérzet kerülgetett.

Így szólt a lelkem, hogy „állj, lassíts”! 33 éves voltam, kimerült és depressziós. Közben lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy hogyan lehetek ilyen. Hiszen hálásnak kellene lennem!

Számomra ekkor kezdődött el az önismeret ideje. Ekkor váltam tudatossá. A férjem pedig ekkor szembesült a hit erejével. Azóta minden vasárnap együtt megyünk templomba. Gyermekünk után számomra ez a legnagyobb ajándék.

Dénes: Ebben az időszakban sok olyan kérdés merült fel a feleségemben, ami azzal a kérdéssel kezdődött, hogy „elég jó vagyok-e?” „Elég jó anya, elég jó feleség, elég jó tanár vagyok?” Nagyon kritikus és szigorú volt magához.

Enikő: Használhatatlan voltam. Nem tudtam helytállni se feleségként, se édesanyaként. De nem hagytak magamra. Jöttek a barátok, családtagok és külső segítségek. Sok jót kaptam vissza abból, amit korábban én adtam. Ekkor alakult ki bennem, hogy de jó érzés összetartozni, egy közösség részének lenni. A gyógyulásom után még több energiát és időt fektettem bele a közösségek létrehozásába, legyen az karitatív, iskolai, családi vagy bármilyen közeg. Dénessel közben ketten együtt megtanultuk kezelni az érzékenységem, a szélsőségeim. Figyeltem és élveztem az ő természetét, könnyedségét. Az ő szemüvegén keresztül kezdtem el hozzáállni a dolgokhoz. Meglepve tapasztaltam, hogy „jé ezt így is lehet?”

Dénes tanított lazítani, megbocsátani, elfogadni.

És ha már közeleg a karácsony… épp egy karácsonyi koncertre sietünk, de elmesélek egy kedves emléket. A gyermekünk 2000 szeptemberében született. Ebben az évben nem Csíkszeredában töltöttük a karácsonyt, ahol általában szoktuk, hanem Jászapátin. A szüleim jöttek el hozzánk. Ezen a karácsonyon volt a legkisebb a karácsonyfánk és a legnagyobb a boldogságunk, és ahogy ott álltam a karácsonyfa előtt, éreztem, összetartozunk. Minden karácsonykor megszületik az egység érzése bennem, és nekem szentestén ez a legnagyobb ajándék.

Saroküzlet (rendezte: Ernst Lubitsch, 1940)

Némileg tipikus, másként nézve inkább tragikus, hogy a hollywoodi hangosfilm hőskorának egyik kedvenc karácsonyi történetét két európai bevándorló hozta össze. A Metro-Goldwyn-Mayer adaptációjának eredeti művét Az illatszertár címmel ugyanis László Miklós írta 1937-ben. Egy évre rá New Yorkba emigrált, ahol hamar megvették a színdarab megfilmesítési jogait. A film kevesebb mint két év alatt el is készült. Parfümbolt helyett bőröndüzletben játszódik, minden más azonban maradt. Többek között a helyszín, Budapest és az üzlet két munkatársa, akik a valóságban nem kedvelik egymást, levelezés közben azonban egymásba szeretnek. A Berlinben született, az 1920-as években Hollywoodba távozó Ernst Lubitsch már tapasztalt rendezőként készítette ezt a filmet. Főszereplője pedig a korai korszak kedves párosa, Margaret Sullavan és James Stewart. Ez volt harmadik közös filmjük. Stewart később Hollywood fénylő csillaga lett.

A karácsonyeste véget érő történet az egymás mellett élő, de egymást fel nem ismerő szerelmesekkel mára irodalmi toposszá vált, ennek alapjait az 1930-as években tették le. A történet annyira sikeres volt, hogy a ’60-as években She Loves Me címen musicalként futott a Broadwayen, 1998-ban pedig egy ma is ismert népszerű romkom, A szerelem hálójában dolgozta fel ismét, Meg Ryan és Tom Hanks főszereplésével.

Fegyverszünet karácsonyra (rendezte: Christian Carion, 2005)

Hihetetlen, a csodával határos, mégis igaz történet, hogy az első világháború első karácsonyán a francia–német fronton a katonák három napra felhagytak a harcokkal, és együtt ünnepeltek. „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim otthon lesznek” – mondta 1914-ben II. Vilmos német császár, és ez a mondat karácsonykor már bőven nem volt igaz. (A győztes jelző később sem, de ez egy másik kérdés.) Valószínűleg mind a francia, mind a német katonák úgy tervezték, az ünnepeket már otthon töltik. Talán ez okozta azt a nagyon is emberi reakciót, ami a háborúban oly példátlan tettre sarkallta őket.

A francia rendező filmjének talán legnagyobb dilemmája: meg lehet-e tagadni a parancsot az élet védelmében? Van-e törvénye és hatalma a szeretetnek a halál völgyében? A Fegyverszünet karácsonyra nagy siker volt, rendezője hasonlóan népszerű alkotást a későbbiekben sem tudott létrehozni. Főszerepeiben a német-francia Diane Kruger és a francia mozi egyik jelenlegi legnagyobb kedvence, Guillaume Canet játszik. A filmet 2006-ban az Amerikai Filmakadémia a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára is jelölte.

Táncos (rendezte: John Hancock, 1989)

A film főszereplője Jessica (Rebecca Harrell Tickell), egy michigani farmer kilencéves kislánya, aki egy megsebesült rénszarvasban felismerni véli a Mikulás egyik szánhúzó állatát. A sérültet ilyenkor lelövik, a kislány azonban mindent megtesz, hogy Táncost visszajuttassa a többiek közé. Talán elhunyt édesanyja emléke sarkallja arra, hogy visszaállítsa a régi, tökéletes világot.

Amerikai mikulásos-családos karácsonyi filmekkel Dunát (vagy inkább Mississippit) lehet rekeszteni, és elsőre ez sem tűnik kivételnek. Ez az alkotás azonban realitásával mutat különös perspektívát, ahol a gyermeki képzelet világa keveredik az élettel, ahol a felnőttek világa nem meseszerű. Ritka a komplex gyerekkarakter a családi, főleg karácsonyi filmekben, Jessica azonban uralja a történetet, és igazán melegséget tud adni a nézőnek.

Legénylakás (rendezte: Billy Wilder, 1960)

Egy évvel talán legnagyobb sikere, a Valaki forrón szereti után Billy Wilder ismét Jack Lemmonnal forgatott együtt. A korábbi road movie-t egy kevés helyszínen játszódó történet követi, ahol C.C. Baxter belvárosi garzonja játssza a főszerepet. A dolgos, tisztességes hivatalnok feletteseinek kapóra jön, hogy egy-egy afférra, hölgyekkel való találkozóra mindig kölcsönadja nekik a lakását. Ez persze idővel jót tesz Baxter előmenetelének is... Éppen karácsonykor találja lakásán azt a fiatal lányt (Shirley MacLaine), akibe ő is régóta reménytelenül szerelmes, és akit éppen az ő lakásán hagyott ott egy összeveszést követően mindkettejük főnöke. Komoly szívzörejek indulnak karácsonykor, heves ellentmondásba kerül a szív és az ész.

Kép

Legénylakás

A legénylakás, amely kitűnő színészi alakításainak és remek forgatókönyvének köszönhetően 5 Oscar-díjat is nyert, jó érzékkel mutatja meg a karácsony azon oldalát, amit nem jár át a bensőségesség és a szeretet. Szereplői magányosak vagy éppen a családi életükben van zűr. Az elidegenedett nagyvárosi világ lélekkeresése élénken jelenik meg a vásznon, az egyre duzzadó New York súlyos problémájaként.

Tokiói keresztapák (rendezte: Kon Szatosi, 2003)

A japán animáció az, amelynek soha nem lesz Disney-remake-je. Amíg Európában és Amerikában egyértelműen gyerekműfaj az animáció, Ázsiában sokkal inkább a különleges dolgok megvalósítására használják, éppen ezért számtalan műfaj sajátja. A Tokiói keresztapák például a klasszikus western-rendező, John Ford 1948-as Három keresztapa című filmjének tiszteletére készült, de távol áll a western műfajától, s még azt sem mondanám, hogy ne lehetne ajánlani több generációnak.

Tintás, Hana, Mijuki – három különös és egymástól is nagyon különböző tokiói hajléktalan, akik szenteste az utcán találnak egy elhagyott csecsemőt. Az éjszakai nagyváros mint egy óriás kirakó jelenik meg a filmben, és a képek mögött szolidan vagy nyilvánvalóbban meghúzódó emberi történetek ilyenkor, karácsonykor teljesednek ki.

Kon Szatosi a japán animáció tragikusan fiatalon elhunyt mestere. De amíg pályatársa, a szintén zseniális Mijazaki Hajao műveire (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota) könnyebben rámondjuk, hogy gyerekfilm (miközben azok is komplex, felnőtteknek is szóló művek), Kon filmjei hátrányból indulnak. Nem elég a távol-keleti gondolkodás vagy a komor témaválasztás, egyszerűsített, már-már sematikus mozgásai első ránézésre nehezen befogadhatóak, de a több figyelem később megtérül. A Tokiói keresztapákat sem lehet félvállról venni; de aki rábízza magát, megismeri az egyik legjobb karácsonyi animációs filmet.

Az élet csodaszép (rendezte: Frank Capra, 1946)

Szubjektív szempontból összeállított listák esetén nehéz ilyet kijelenteni, de valószínűleg tényleg ez az 1946-os film minden idők legjobb karácsonyi mozija.

Főszereplője George Bailey (James Stewart), a helyi kisvárosi bank vezetője, akinek karácsony előtt feltorlódnak a gondjai, és úgy érzi, hiábavaló az élete. A legnehezebb időben azonban egy angyal száll a földre, hogy megmentsen egy életet. Clarence, az angyal (Henry Travers) pedig nem rest megmutatni, hova lett volna a kisváros George nélkül.

Kép

Az élet csodaszép

Frank Capra filmje talán a legjobbkor volt a legjobb helyen. Az olasz származású rendező, aki a világháborúban tudósító filmeket készített, a béke első évében visszatért a művészethez, és egy olyan művet hozott össze, amely nemcsak főszereplőjének, de mindenkinek reményt ad, aki megnézi. Az élet valóban szép, még ha oly sok veszteség is éri az embert. A film, amit Capra több interjúban is kedvencének nevezett, valóban életeket mentett. A világ legnagyobb filmes adatbázisában, az IMDb-ben több olvasói beszámoló ír arról, hogyan változtatta meg életét ez a film, amikor már úgy gondolta, egyáltalán nincs miért élni. És hát mikor legyenek csodák, ha nem karácsonykor?!

– Nemrég egy interjúban úgy fogalmazott: női íróként kötelességének érzi, hogy kapocs legyen régi korok és a jelen között. A karácsonyi szokások változása került-e valamilyen módon kutatásai látóterébe?
– A karácsony leírása sokszor előfordul memoárokban, mert a gyermekkor szép emlékei gyakran a karácsony felidézésében csúcsosodnak ki, ez megmutatja a család értékrendjét, anyagi helyzetét, a családtagok közötti kapcsolatot. Ha az ember a hétköznapi élettel foglalkozik, akkor az ünnepek is az útjába kerülnek, ahogyan kiragyognak a hétköznapok közül.

– Milyen forrásokban bukkant a karácsonyi szokások nyomára?
– Például nagyon pontos leírása szerepel egy középosztálybeli budai család karácsonyának a Petrich család levelezésében, amit „A modern budapesti úrinő (1914–1939)” című könyvben használtam forrásként. Az első világháború után járunk, és a legidősebb lányt, a kamasz Katót a kor szokása szerint egy úgynevezett „gyermekvonattal” Angliába küldték a háborús idők után hízni és nyelvet tanulni, nem tölthette a karácsonyt a családjával. Ezért az édesanya részletesen leírja neki, hogyan ünnepelnek, hogy a lányát mintegy bevonja az ünneplésbe, éreztesse vele, hogy gondolnak rá és hiányzik nekik. Ez a háborút követő időszak ínségében a szebb napokat látott középosztálybeli család számára egy szegényes karácsony.

Vagy tanulságos például háborús naplókat olvasgatni, hiszen kritikus helyzetben minden, az ünnephez kapcsolódó sallang feleslegessé válik.

1944 karácsonyán ostromzár alatt volt a főváros, az élelmiszerárusítás csaknem megszűnt. Ilyen helyzetben teljesen átértékelődtek a karácsonnyal kapcsolatos elvárások. Boldog lehetett, aki a szeretteivel volt egy tűrhetően fűtött helyen, és volt mit ennie. Rengeteg ember éhezett és fázott lágerben, munkaszolgálatban, fronton, a szeretteitől távol. Az ennivalót úgy kellett „szerezni”, sokan légópincében dekkoltak karácsony napján, és még többeknek fogalmuk sem volt, hogy még milyen borzalmak várnak rájuk az új évben.

– Nyilván máshogy nézett ki Jézus születésének ünnepe a paraszti hagyományban, mint a városiban.
– Sokan vélekednek úgy, és talán igaz is, hogy a városiasodás egyfajta elidegenedés, elszakadás a régi rituáléktól. Az urbanizáció Magyarországon a 19. század első felében kezdődött meg, és a folyamat a század végére jelentősen fel is gyorsult. Egy tanácsadó könyv a 20. század elején már azt ajánlja az (úri)asszonyoknak, hogy élesszék fel a családon belül a betlehemezés szokását, és „ne engedjük ezt át a parasztgyermekeknek, akiket csak aggódva eresztünk be ünnepi tisztaságban ragyogó szobáinkba”. Ez nem csak arról informál bennünket, hogy a parasztgyerekeket csak viszolyogva engedték be a felvikszolt lakásba, de arról is, hogy a polgári karácsony spirituális jellege lecsökkent.

Kép

Szécsi Noémi

– Mire utalt a karácsonyi ajándékozás mint gesztus vagy szokás?
– A kereszténység a háromkirályok által a kis Jézusnak vitt ajándékoktól eredezteti az ajándékozás hagyományát, de már a rómaiak pogány ünnepén, a Saturnalia során is megajándékozták egymást az emberek. A középkorban a fejedelmek vagy földesurak is ajándékot (valamiféle beszolgáltatást) vártak el jobbágyaiktól, de annak is kialakult a hagyománya később, hogy az úr megajándékozza szolgáit. A Monarchia korabeli Magyarországon szinte életmódkódexnek számító könyvben, az 1908-as Magyar család aranykönyvében arról is olvashatunk, mi az ajándékozás etikettje az alkalmazottakat illetően: például mást kell ajándékozni a házitanítónak, mint a cselédségnek, ügyelve arra, hogy előbbit ne alázzuk meg, utóbbiaknak pedig ne adjunk túlságosan drága ajándékot. A gyerekek megajándékozása mindig is fontos része volt a hagyománynak, viszont akkor indult be igazán, amikor a 19. század során létrejött a modern élet számos ma is meglévő vívmánya: a gyermekjátékok sorozatgyártása, az áruházak, a reklám.

– Beszélhetünk-e egyáltalán, és ha igen, mikortól „karácsonyi varázslatról”, olyasmiről, amit Csajkovszkij A diótörője vetít elénk, és amit a mai kor végletekig fokoz?
– Az, amit karácsonyi varázsnak tekintünk, minden bizonnyal a vallási hagyományokhoz és fogyasztásra biztató marketinghez kapcsolódó illusztrációk keveredése.

Nehéz szétszálazni, hogy ami a képzeletünkben van, az a vallási ábrázolásokból jutott el hozzánk, vagy előtte tett egy kört a reklám világában is. Ilyen például a joviális Mikulás alakja, amely állítólag többet köszönhet a 20. századi Coca Cola-reklámnak, mint Miklós püspök ábrázolásainak.

A karácsonyhoz kapcsolódó képi világot leginkább a korabeli újsághirdetések, képeslapok és családi fotók segítségével követhetjük nyomon. A századfordulós képeslapokon már sokszor látunk ajándékkal felpakolt alakokat. Nekem van a birtokomban egy olyan, 1910-es képeslap, amelyen sok-sok becsomagolt ajándékot cipelő, bevásárlásból érkező boldog pár látható.

Az amatőr fotózás elterjedésével (szintén a 20. század elejétől) külön műfaj lett a karácsonyi ajándékaikat bontogató gyerekek megörökítése.

Kép

Szécsi Noémi 

A populáris kultúra a 19. század második felétől felépített egy boldog mesevilágot, amelynek képei a tudatunkba vésődnek, és ezeket akarjuk reprodukálni, hogy ideálisnak lássuk a karácsonyunkat.

– Mikor vált a karácsonyi ajándékozás gesztusából fékeveszett költekezés? Talán a háború, a világgazdasági válság vagy éppen a szocialista hiánygazdálkodás ínségét akarjuk így bepótolni?
– A karácsonyhoz hagyományosan is kötődik a bőség megélése, de ezt eredetileg lakomázásban, mulatozásban élték meg. Egykori latin szakosként tudom, hogy ugyanígy ünnepelték például a már említett Saturnaliát a rómaiaknál, ami szintén a téli napfordulóhoz kötődő ünnep volt. De Judith Flanders brit életmódtörténész is megemlíti, hogy a középkori utalások szerint az emberek hajlamosak voltak túlzásba esni evésben, ivásban, szórakozásban.

A fékeveszett költekezés nem kizárólag a karácsony, hanem általában a fogyasztói társadalom jellemzője. Ezt megfékezték háborúk, a szocializmus évtizedei vagy világválságok, amikor nem állt rendelkezésre a szokott bőségben áru, de ha az emberek fogyaszthattak, akkor fogyasztottak is.

A második világháború ideje alatt például divat lett szilvalekvárt, befőttet, nehezebben hozzáférhető élelmiszert ajándékozni karácsonykor, de ezt a szokást nem sokan akarták megtartani, amikor újra sokféle árut lehetett vásárolni a boltokban. Manapság sokan erre az időszakra időzítik egy régóta vágyott, drágább tárgy beszerzését, de van, amikor az illendőség vagy szokás nevében vásárolnak felesleges holmikat egymásnak a családtagok, ami kivédhetetlenül költekezéshez vezet. Ami meggátolhat minket ebben, az vagy a pénztárcánk, vagy annak felismerése, hogy értelmetlenül halmozunk fel tárgyakat, amitől a környezetünk túlzsúfolttá válik, és csak növeljük az egyre halmozódó szemét mennyiségét a világban.

– A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Polcz Alaine-emlékesten felolvasták egy írását arról, hogy szeretne mozgalmat indítani az ajándékozás ellen. Az ajándékozás jelenlegi formájában ugyanis „életneurózis”.
– Az kétségtelen, hogy én is jobban szerettem a karácsonyt gyermekként, amikor nem nekem kellett megfőznöm az ünnepi menüt és megvásárolnom az ajándékokat. Viszont én dönthetem el, milyen legyen a mi családunk karácsonya, és ha nem akarok belehalni, bizonyára nem is fogok. Az elmúlt százötven év karácsonyi történeteibe beleolvasgatva az kristályosodik ki, hogy a karácsonyhoz kell ugyan némi erőfeszítés, hiszen éppen az különbözteti meg a hétköznapoktól, ha időt, figyelmet és esetleg kicsivel több pénzt szánunk valamire, amire máskor nem; de a „karácsony varázsa” relatív: háborúban, szegénységben egészen más kell hozzá, mint jólétben dúskálva. Az emlékezetes karácsonyhoz végtére úgyis az együttlét melegsége, a jószándékkal készített étel íze, az ajándékokat bontogató gyerekek öröme marad meg. Ez egy karácsonyi közhely, de attól még igaz.

Évről évre egyre többen töltik egyedül a karácsonyt, sokakra senki rá sem nyitja az ajtót az ünnepek alatt. A mai, globalizált társadalomban, amikor mi, magyarok is a világ minden irányába szétszóródunk, nem hozzuk könnyű helyzetbe az idősebbeket, akik esetleg már nem tudnak könnyedén repülőre pattanni és meglátogatni az unokákat.

A legnagyobb német áruházlánc karácsonyi reklámjában egy magányos nagypapa saját halálhírét keltette, hogy az egész családja nála töltse a karácsonyt. A kisírt szemű rokonokat terített asztal, karácsonyfa és gyertyafény várta.

Megosztó reklám volt ez tavaly, kissé morbid, de jól érzékelteti, hogy a magányos ember sokszor nem tud kérni, nem képes még a gyerekei felé sem kifejezni, hogy mennyire szeretne velük ünnepelni.

A magány érzését a legtöbben szégyellik, és ettől csak még magányosabbak lesznek. Erre a felismerésre alapítottak már néhány appot, ezt a célt akarja szolgálni elvileg a miutcánk is, amelyik óriásplakátokon hirdeti a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal karöltve megfogalmazott célját: „Együtt érjük el, hogy idén senkinek ne kelljen egyedül karácsonyoznia!

Szabó Borbála és Nényei Pál jó pár évvel ezelőtt vezették be azt a hagyományt, hogy karácsonyeste bárkit szívesen fogadnak, aki előre bejelentkezik hozzájuk. Először Boriék érettségi előtt álló fiától, Zoárdtól érdeklődünk, hogyan fogadta a nyitott karácsony tervét:

– Szereted a karácsonyaitokat?

Nényei Zoárd: 2015-ben vetődött fel először a nyitott karácsony ötlete. Én még eléggé gyerek voltam, és nem nagyon lepődtem meg rajta, mert amúgy is mindig nagy sürgés-forgás szokott lenni nálunk. Az első ilyen szenteste kellemes tapasztalat volt, mert a szüleim ismerősi köréből érdekes embereket ismerhettünk meg, akik más kultúrából, más társadalmi rétegekből érkeztek. Nagyon izgalmas szokott lenni az ilyenkor kialakuló „szociális kommuna”. Örülök, hogy ez a kísérlet időközben hagyománnyá vált, korrekt lépés ez a szülői testülettől. Bevallom, eleinte voltak bennem ellenérzések is: féltem, hogy elég lesz-e a kaja, mert én nagyon szeretek enni, de aztán mindig hoztak ételt a vendégek is.

Szabó Borbála: Az egyik barátom mindig különleges trópusi gyümölcsöket ajándékozott, sokszor azt sem tudtuk, hogy kell megpucolni.

Nényei Zoárd: Látszik ezeken az embereken, hogy tetszik nekik a családi légkör. Egyfajta közösségépítés zajlik, pedig vannak olyanok, akikkel csak karácsonykor találkozunk, és ilyenkor mamáék megbeszélik egymással az egész évet. 

– A vendégek a ti karácsonyi szokásaitokhoz idomulnak? – kérdezem immár csak Borbálától.

– Jó, ha van egy rendszer, amihez viszonyulni tudnak. Igyekeztünk kitalálni egy olyan rituálét, ami remélhetőleg annak sem nyomasztó, aki nem vallásos. Van egy nagy, fából készült tálunk, olyan, mint egy nagy torta, a szeleteibe mécseseket lehet tenni. Sorba belerakjuk mind a meggyújtott mécseseket, és megosztjuk egymással, hogy kire gondolunk éppen. Ugyanúgy énekelünk, mintha itt se lennének, de nem kell bekapcsolódniuk, ha nem szeretnének. Az emberek alapvetően alkalmazkodnak, nem azért jönnek, hogy szétszedjék a karácsonyunkat. Eddig egyszerre négy-öt vendég volt legfeljebb, de lehet, hogy idén többen leszünk.

Öt éve mindig kiírom a Facebookra, hogy bárkit szeretettel várunk, de mégis mindig megkapjuk, hogy milyen bátrak vagyunk. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy tiszta hülyék.

Általában a karácsony minden családban nagyon intim ünnepként van elkönyvelve, félnek, nehogy bárki megzavarja. Számomra az intim ünnep nem azt jelenti, hogy nincs ott más ember. 

– Hogy és miért jutott eszetekbe ez az ötlet? 

– Anyukám és a férjem anyukája is vendégszerető emberek voltak. Páléknál előfordult, hogy harminc zarándok aludt a nappaliban, nem unatkoztak ők sem. Az is fontos, hogy az életemben mindig voltak olyan családok, akik befogadtak a legkényesebb pillanatokban. Gyerekkoromban sokszor a szomszéd családba mentem haza az iskolából, imádtam ott lenni. Fiatal feleségként, anyukaként a férjemmel Pannonhalmán éltünk, ott is folyton a szomszédban voltam napközben Drozdík Réka barátnőméknél. Rengeteget tanultam tőle arról, hogyan lehet kiélvezni ezt a kisgyerekes életszakaszt, hogy kell gyümölcslevest főzni pudingporral, és szerintem én meg jól elszórakoztattam őt a vicces történeteimmel. Ha én ezt megkaptam, miért ne adjam tovább másoknak? Miért lenne ez alól éppen a szenteste kivétel? Az emberek nehezen fogadnak el ajándékot vagy törődést. Én mindig szerettem kapni, és most élvezem, hogy már adni is tudok. Szerintem bátor ember, aki eljön hozzánk, és felülkerekedik azon a mélyen emberi érzésen, hogy ő talán egy szegény nyomorult, akit most be kell fogadni.

Mivel engem olyan sokan befogadtak, joggal bátorítok mindenkit, hogy merjen befogadott és befogadó is lenni.

Én sokszor voltam életemben magányos. Néha, amikor hazamentem a suliból, és anyukámnak már a léptein hallottam, hogy megint ivott, elvonultam a szobámba és magamra csuktam az ajtót. Már felnőttem, és szívesen kinyitom. Nagy öröm nekem, hogy a mi otthonunk olyan hely lett, ahova érdemes bejönni. És el is várom a vendégeinktől, hogy minél többet adjanak magukból – meg esetleg hozzanak valami kaját is, hogy Zoárd ne maradjon éhes, mert jó étvágyú fiú. De aki nem hoz kaját, az is jóllakik!

– A sok „multikulti” ember jelenléte biztos sok vicces jelenetet szül.

– Hát igen, azért előző este el szoktam röppenteni egy imát, nehogy baj legyen abból, hogy nagyon különböző emberek karácsonyoznak együtt nálunk. Néha kicsit aggódtam, hogy fognak kijönni egymással a teljesen más világokból érkező emberek, például az ateista művész meg a nagycsaládos keresztény, de nagyon jól elbeszélgettek.

A karácsony kegyelmi időszak, biztos vigyáz ránk valaki ilyenkor, mert még soha nem volt feszültség. Mindenki új színt adott az ünnephez.

Persze én se vagyok angyal, sőt, annyira türelmes ember sem: ha ezek az illetők mondjuk egy hétig nálunk laknának, az lehet, hogy katasztrófába torkollna.

Azon sokat nevettünk, hogy a dédnagymamám minden évben megjegyezte, milyen csinos fiatalember az egyik barátunk, és jól elcsacsogott vele az asztalnál. Azt is sokszor felemlegetjük, hogy egy barátnőmnek, aki többször is volt nálunk szenteste, stíluselemként mindig lyukas volt a harisnyája. A nagymamám erre minden karácsonykor rácsodálkozott: „Ennek a kislánynak lyukas a harisnyája, meg kéne stoppolni!” – mondta, mert nem értette a harisnyalyuk művészi mondanivalóját.

Adódnak olyan helyzetek is, amikor jól jönnek a plusz emberek a családban: én például nem annyira szeretek társasjátékozni, így, amikor valamelyik gyerek kapott egy társast, az egyik vendég elment vele játszani, én pedig addig beszélgethettem. 

– Ezek szerint mindig vannak új arcok és visszajáró vendégek is?

– Volt, aki rendszeresen járt, aztán megnősült, gyereke született, én pedig örültem, hogy nem jön, mert lett saját családi karácsonya. Kezdetben személyesen hívtam meg azokat, akikről úgy gondoltam, örülnének neki. Néhányszor adódtak abból kellemetlen helyzetek, ha valaki zokon vette, hogy azt gondolom, ő ennyire magányos. Ezért jobb kiírni a Facebookra, így mindenkire vonatkozik, tényleg szabad a pálya. Ebben az a jó, hogy mindenképp örülök: ha nem jönne senki, akkor sem érezném azt, hogy biztos mindenki utál minket, hanem örülnék, hogy mindenki jól van.

Azt viszont nem szeretem, amikor valaki utólag vallja be, hogy szeretett volna jönni, de nem merte komolyan venni a meghívást.

Ajándékot vagy meghívást elfogadni nehéz, de végül is a karácsony erről szól: megszületett a kis Jézus, mi, emberek megkaptuk őt ajándékba. Befogadtuk, és ő befogadott minket. Ha csak ennyit teszünk mi a vendégeinkkel és ők velünk, már biztos, hogy jó ünnep lesz.

Gyerekkoromban nálunk az angyalok hozták a karácsonyfát, de az ajándékokat a szüleimtől kaptuk. Azt mondták, úgy ünnepeljük Jézus születését, hogy őt és egymást is megajándékozzuk. Egészen pici korunktól kezdve Jézusnak és egymásnak is készítettünk ajándékot, vagy színházi előadással készültünk a testvéreimmel. A férjem családjában az angyalok és a kis Jézus hozta a fát és az ajándékokat, és utóbbinak írtak levelet, hogy mit szeretnének karácsonyra.

Az otthonról hozott hagyományokból aztán megszületett a mi családunk karácsonyi története: nálunk az angyalok hozzák a fát és az ajándékokat, nekik írnak levelet a gyerekek, de egymást is megajándékozzuk Jézus születésének ünneplésekor. A mi ajándékunk mindig valamilyen közös program, tavaly a Fővárosi Nagycirkuszban voltunk, idén pedig a Diótörőt nézzük meg közösen. A gyerekek is minden évben készítenek nekünk és egymásnak is valamit: rajzot, festményt. Azt gondoltuk, ez a karácsonyi mese így kerek egész. De ahogy telt az idő, ahogy a gyerekek nőttek és fejlődtek, egyre több kérdés merült fel.

Két évvel ezelőtt például megtalálta a lányom a karácsonyfadíszekkel teli dobozt, és hirtelen nekem szegezte a kérdést: „Nem az angyalok hozzák a feldíszített fát?”

 Azt válaszoltam, „de igen, ők hozzák, és ők is díszítik, de a mi díszeinkkel, amelyeket minden évben kikészítünk nekik.” Megelégedett a magyarázattal. Tavaly már az a kérdés is előkerült, hogy miért árulnak karácsonyfát, ha az angyalok hozzák? Épp az autóban ültünk, egymásra néztünk a férjemmel, vártuk, mit mond a másik. Aztán azt válaszoltuk: „azok vesznek fát, akik nem viselkedtek elég jól, ezért az angyalok nem hoznak nekik.” Nem kérdezősködtek tovább. A minap olyan mesét láttak, amelyben a Mikulás hozta karácsonykor az ajándékokat, amelyeket a család által feldíszített fa alá tett le. Ez újabb kérdéseket vetett föl: „Mit csinál a Mikulás karácsonykor? Nem előbb jön? Nemcsak édességet és gyümölcsöt hoz, hanem ajándékot is???” Erre tényleg nem voltam felkészülve. Hebegtem-habogtam, majd befejeztem a választ azzal, hogy „ez csak mese. Külföldön, olyan országban készítették, ahol úgy hiszik, a Mikulás hozza az ajándékokat karácsonykor.” Ismét megelégedtek a válasszal.

A Mikulás amúgy is nehéz téma. „Hogyhogy több van belőle? Ott van az oviban, az iskolában, a plázában, az utcán, az ünnepségeken.”

Erre azt mondtam, hogy egy igazi van, a többi csak beöltözött. „És honnan tudjuk, hogy melyik az igazi?” – jött a következő kérdés. „Meg kell húzni a szakállát! Az igazi felszisszen a fájdalomtól, a beöltözöttről pedig leesik, mert csak oda van tűzve, ragasztva” – hangzott a válaszom. Még nem merték kipróbálni, talán idén…

Kép

Kép: Freepik

A levelet az angyaloknak már novemberben leültünk megírni, nehogy elkavarodjon a hozzájuk érkező rengeteg küldemény között, és hogy legyen elég idejük elkészíteni az ajándékokat. Papírt, tollat vettem elő, a gyerekeim pedig kezdték is sorolni, hogy mi mindent szeretnének. Rögtön leintettem őket, nem lehet csak így belecsapni a közepébe. Kell megszólítás, bevezetés, köszönet, kérés, és egy kicsit arról is írjanak, hogy hogyan viselkedtek az elmúlt évben. Hétéves lányom diktálni is kezdte a levelet: „Kedves Angyalok! Köszönjük a tavalyi meglepetéseket! Jobban viselkedtünk, mint tavaly, de néha-néha mindkettőnknél előjött egy kis zsiványság, nem sok, csak egy kicsi. Bátorkodunk idén is hozzátok fordulni néhány kéréssel.” Majd hároméves öccsét biztatta, hogy sorolja a kéréseket, aki bele is kezdett:

„Kukásautót, lovakat boksszal, elektromos autót, legót meg mindent kérek!” Ekkor a nővére közbeszólt: „Ne legyél telhetetlen, mert akkor nem hoznak semmit! Kérjél csak keveset, tavaly is többet kaptunk, mint amennyit kértünk!”

Végül két kívánságot jegyeztünk fel, meg plusz egyet, amely így hangzott: „És még valamit, amit rátok bízok, de jó legyen!” A lányom ugyanígy két ajándékot kért, és egy meglepetést. A végén anyának és apának is kértek ajándékot, majd így zárták a levelet: „Reméljük, teljesülnek a kívánságaink, és mi is adunk majd valami meglepetést nektek.”

Szerencsére az óvodában, iskolában még nem jött elő a „Ki hozza az ajándékot?”– kérdés. Nem tudom, meddig tudjuk alakítgatni ezt a mesét, de ha magamból és a testvéreimből indulok ki, akkor azt gondolom, hogy sokáig. Amikor már rég tudtuk az igazságot, akkor is hinni akartunk a karácsonyi csodában, és azt vártuk a szüleimtől, hogy maradjon minden meglepetés. Huszonévesen is elzárkóztunk a fa díszítésétől (arra hivatkozva, hogy azt az angyalok csinálják), és izgatottan vártuk a lépcső tetején, hogy a szüleim csöngessenek, és mi négyen együtt menjünk be és pillantsuk meg a díszekkel, csillagszórókkal, szaloncukrokkal teli fát.