– Honnan ered a népi kultúra iránti elkötelezettséged?
– Gyermekkorom óta mindennapjaim része a magyar kultúra számos területe. Szeretetét elsősorban édesanyámnak köszönhetem, aki maga is táncos volt, jelenleg pedig viseletkészítő és a Magyar Állami Népi Együttes ruhatárát gondozza. Már egészen kicsiként sok időt tölthettem táncházakban, koncerteken, ahol rengeteg jó élményt szereztem, és az ének, a zene, a tánc az önkifejezésem fontos eszköztárává váltak.

– Miért fordultál a pedagógia felé?
– Egész korán felismertem, hogy szívesen vagyok kisgyermekek között: már óvodás koromban is előszeretettel énekeltettem társaimat, később örömmel tanítgattam a kisebbeket. Az óvodában tulipán és zászló volt a jelem, amik szintén előrevetítették a jövőmet: előbbi az Így tedd rá! emblémája lett, utóbbi pedig mintha a nemzettudatomat jósolta volna meg. Első diplomámat táncpedagógiából szereztem, néptánc szakirányon, ezt követően tíz évig dolgoztam tanárként a köznevelésben, s ezzel párhuzamosan a neveléstudomány felé fordult a figyelmem.

Pályakezdőként rengeteg csalódásban volt részem: azt tapasztaltam, hogy a magyar kultúra páratlan, sokszínű világa teljesen más tartalommal jelenik meg a pedagógiai mindennapokban, mint amiben én nevelődtem.

Természetesen a kezdetekben nem tudtam megfogalmazni ezt a tapasztalást, de válaszként az első szakdolgozatom írásakor összeállítottam egy saját módszertani elképzelést a főiskolán tanultak alapján, ebből született meg később az Így tedd rá! program, amely erre a problémára kínál megoldást.

– Mit értesz az alatt, hogy más tartalommal jelenik meg a kultúra a köznevelésben, mint amiben felnőttél?
– Az elmúlt években sokat foglalkoztam a népi játék és néptánc oktatásban való megjelenésének történeti kutatásával.

Röviden úgy lehetne összefoglalni a folyamatot, hogy a paraszti közösségek felbomlását és átalakulását követően a népi játékokat és a néptáncot a produkciók örökítették tovább, szinte a táncházmozgalom megjelenéséig, és sok esetben azon is túl, egészen napjainkig.

Ennek egyenes következménye, hogy az eredeti célok és funkciók a háttérbe szorulnak, és keveseknek adatik meg, hogy a kulturális elemek életük valódi, tartalmi részévé váljanak, és nemcsak formális utánzásként, hanem alkalmazott formában is megjelenjenek. Mindehhez hozzáadódik még múltunk kultúrpolitikai hatása is: gyökeret eresztett a felszínes, stilizált, műmagyar szemlélet, háttérbe szorítva a hiteles értékeket. A produkciók elnyomták a zene és a tánc önkifejező szerepét, vagy épp a valódi nemzeti identitás megélését. A pedagógiában ennek számtalan példája a mai napig él és torz képet közvetít mind az átadóknak, mind pedig a gyermekeknek, így összességében egész társadalmunknak. Az óvodai Országos Alapprogramnak tíz éve része a gyermektánc, viszont nincs olyan felsőoktatási intézmény, ahol ez kötelező tantárgy lenne.

Az óvodapedagógus-hallgatók megtanulják, hogyan kell szolmizálni a gyerekdalokat, de az azokhoz tartozó mozgásokkal már ritkán ismerkednek meg, ezek lélektani és fizikai hatásainak jelentőségével sem találkoznak, így nem tudják a hiteles értékeket közvetíteni.

Hiányolom továbbá a hagyományos ünnepkörökhöz kapcsolódó anyagokat, amik a pedagógusok rendelkezésére állnak: advent idején ne azt énekeljék, hogy „Télapó itt van”, hiszen széles a valódi, karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó dalok választéka. Már Kodály Zoltán is megmondta: tiszta forrást használjanak, amivel nem mérgezik meg a gyerekek lelkét.

– Te milyen forrásokból dolgozol?
– Gyűjtések alapján készült régi kiadványokból tanítok, mint a Kodály és Bartók munkáján alapuló „Jeles napok”. Nagyon gazdag játék- és dalgyűjteményem van otthon, és ezek az akár százéves könyvek tele vannak kincsekkel. Mindemellett sok ismeretet igyekszem begyűjteni a gyermekek korosztályi fejlődéséről, pedagógiai lehetőségekről, és igyekszem válaszokat találni a mai pedagógiai feladatokra, kihívásokra.

– Mikor érdemes elkezdeni megismertetni ezeket a kincseket a gyerekekkel?
– Ismét Kodályra utalnék, aki azt vallotta, hogy már a születést megelőző kilenc hónapban: a szülők énekelhetnek, mesét, mondókákat mondhatnak a magzatnak, később ölbéli játékokat játszhatnak a csecsemővel. De minden korosztálynak megvan a maga játéka. A kultúránk az évszázadok során az emberiséggel együtt fejlődött, és a teljes szocializációs folyamatot végigkíséri.

– A gyermekfoglalkozásaidra bölcsődések, óvodások és kisiskolások is járnak. Melyek a legideálisabb játékok az egyes életkori szakaszokban?
– A játékokat nemcsak típusaik szerint, de a korosztályi tényezők szerint is csoportosíthatjuk. Én azt tartom a legfontosabbnak, hogy pedagógusként rendelkezzünk egy olyan tudatossággal, aminek köszönhetően képesek vagyunk a játékokat elemezni és megfelelően kiválasztani az adott csoport vagy egyén részére.

Ha már nemcsak az a fontos, hogy milyen produkciót hozunk létre az évzárón, hanem meglátjuk a játékban a különböző készség- és képességfejlesztő, tudásátadó lehetőségeket, akkor kimeríthetetlen eszköztárat kapunk. Pontosan tudni fogjuk, hogy melyik segíti a beszédfejlődést, a kommunikációt vagy épp a mozgáskészséget és a stratégiai gondolkodást.

– Hogyan lehet ezeket becsempészni az iskolai tanórákra?  
– Nagyon izgalmas a népi kultúra tantárgyi integrációjának kérdése. Én játéktanítás közben azt tapasztaltam, hogy egy párválasztós játékkal kiválóan lehet az összeadást és a szorzást gyakorolni, és hogy széleskörűen megjelenik a szövegekben a természetismeret, a mozgásos játékokban a logikai gondolkodás. Sok kreativitás szükséges a sikeres integrációhoz, de nagyon megéri, hiszen a játékosság és az élményalapú nevelés-oktatás élen járnak a pedagógiai módszerek között.

– Hogyan zajlik egy Így tedd rá!-foglalkozás az óvodásokkal?
– Az órákon ennél a korosztálynál a játéké, a mondókáké, a táncos mozgásfejlesztésé a főszerep, amelyekkel játszva bővítik ismereteiket. A táncos alapmozdulatok elsajátításához négyféle színű tulipánt alkalmazunk, ezeket legókockaként építjük össze és variáljuk, de több színes és izgalmas eszközt is használunk, például gumikat, köteleket, babzsákot, diót, ugróiskolákat, korongokat. Ebben az életkorban nagyon meghatározó, hogy mennyi és milyen minőségű a gyerekek nagymozgása, amely szoros összeköttetésben van a kognitív területek erősödésével. Látványos fejlődési folyamatoknak lehetünk tanúi, és az apróságok szeretettel halmoznak el a foglalkozások során. Érdemes még visszább is nézni, mert már a bölcsődében is megvalósíthatunk számos játékot.

– Mik a gyerekek kedvencei?
– Első helyen a mozgásos játékok állnak. A foglalkozásainkon nagy népszerűségnek örvendenek a különböző eszközös, mozgásos, táncos feladatok is. Azt gondolom, hogy sorrendet nem kell állítani, minden korosztálynak megvan a maga sajátos igénye.

Nagy jelentőségű azonban, hogy miként adjuk tovább ezeket a játékokat a gyermekeknek: megpróbáljuk hagyományőrző célzattal imitálni, vagy életet teszünk bele, mélyen a lelkükbe ültetve a valódi játékélményt.

Az azért talán általánosságban elmondható, hogy a lányok szeretik a párválasztós–vonulós–kapuzós játékokat, míg a fiúk a versenyjátékokat és a nagymozgással járó játékokat, mint a fogócska vagy a bakugrás, amelyekben megjelenik az ügyesség és az erő. Általuk megismerhetik a képességeik határát, és később sokkal kontrolláltabban fognak részt venni mindenféle tevékenységben. Persze láttam már sok fiút teljes odaadással énekes körjátékban, ahogyan lányokat is küzdelmes játékoktól kipirulva.

– Egy héten két foglalkozást tartasz, és az egyiken a szülők is részt vesznek. Ők mennyire élvezik az órákat?
– Több év alatt sikerült eljutnom odáig, hogy nem azt várják el, gyártsunk koreográfiákat a gyerekekkel, hanem örömmel nézik, hogy a kicsik fülig érő szájjal játszanak. Otthon aztán visszaköszönnek az itt látottak, vagy épp az iskolákban a szabad játéktevékenység során. Ez a legfontosabb, hogy sajátjukká váljon. Nagyon szeretem ezeket a szülős foglalkozásokat, mert pontosan tudom édesanyaként, hogy mennyire kevés a közös élmény a mindennapokban. Itt egy picit mindenki elteheti a mindennapi ügyeit, és ha kedve tartja, beáll a gyermeke mellé a körbe.

– Nemcsak gyerekekkel foglalkozol, hanem pedagógusoknak is tartasz továbbképzéseket, emellett kilenc féléven át a Károlin is oktattál. Mik a legfontosabb irányelvek, amiket átadsz a tanároknak és a diákoknak?
– Az élményalapú köznevelést, oktatást részesítem előnyben, amelyhez párosul a tudatosságra törekvés, a gyermekek világának széleskörű ismerete és az a kérdés, hogy hogyan lehet a mindennapi pedagógiai eszköztáruk része a hiteles és értékes nemzeti kultúra. Természetesen ezt nem elméletben dolgozzuk fel, hanem a gyakorlatot támasztom alá az elméleti tudással: előfordul, hogy négykézláb fogócskázunk, szédületesen forgunk, vagy guggolva ugrálunk, szaladunk… Csak úgy tudjuk átadni, ha magunk is megéljük.

Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy folyamatosan gyerekek között legyek, különben én sem lennék hiteles módszertani előadó.

– A tanároknak táborokat is szervezel, akik négycsillagos szállodában tanulhatják el a módszeredet…
– A táborokban a résztvevők egyszerre vannak jelen emberként és szakemberként, mialatt egy nagyszerű közösségi programon vesznek részt, gyönyörű környezetben, ahol testileg-lelkileg is töltődhetünk a szakmai megújulás mellett. Jó érzés látni a felszabadultságukat, a szerető, támogató közösséget, a tanulás és fejlődés iránti vágyat, amit ezekben a napokban tapasztalok.

– Mit tanácsolsz azoknak, akik tanári pályára készülnek?
– Azt, hogy merjenek szembenézni azzal a felelősséggel, amivel ez a szakma jár. Sokirányú és boncolgatható kérdés, hogy valójában hol vannak a feladataink határai. Ezen a pályán a legnehezebb, ha nincsenek eszközeink, ezért kiemelkedően fontos a folyamatos tanulás, fejlődés, a kitekintések a társterületek felé, az összekapcsolások. Erre a szakmára a kezdetektől úgy kell tekinteni, hogy nincs olyan, hogy egyszer csak kész vagyok. Nagyon gyorsan változik a világ, nekünk pedig az a dolgunk, hogy válaszoljunk, utat mutassunk. Ebben a sodrásban az a legfőbb cél, hogy ne elzárjuk, hanem nyitottságra tanítsuk a gyerekeket, akik majd a jövő társadalmát jelentik.

– Február 22-én lesz a III. Pedagógus Expó, amelynek te vagy megálmodója és szervezője. Miben más az idei rendezvény, mint a korábbiak?
– Az expó egy nyolcvanfős konferenciából nőtte ki magát egy közel kétezer fős rendezvénnyé. Az elmúlt évben 26 ország magyar pedagógusa vett részt rajta.

A központi téma ezúttal az összetartozás: ez jelenti a szakmai, nemzeti és emberi összetartozást is. Az érdeklődők maguk dönthetik el, hogy milyen tartalommal szeretnék megtölteni ezt a napot.

Négy teremben várják őket előadások, workshopok, tréningek, bemutatók, két folyosón pedig több mint nyolcvan kiállító készül főként pedagógiai témákban ötletekkel, eszközökkel. A rendezvény legfőbb célja a szakmai közösség élménye, a támogató közeg érzése és a magas szintű tudásbővítés.

– Mi az oka, hogy ennyi helyről érkeznek résztvevők?
– Az elmúlt években munkámnak köszönhetően sok magyar közösséghez eljuthattam. Különleges élmény az országhatárt elhagyva akár közel, akár másik kontinensen magyar intézményekkel, közösségekkel találkozni. Példaértékű az a munka, amit ezeken a helyeken tesznek azért, hogy az ott élő gyermekek tudjanak anyanyelvükön beszélni, írni, olvasni. Bárhol is jártam, elmondhatatlan öröm volt találkozni a magyarul zsizsgő, izgő-mozgó, játszó, nevető gyermekekkel.

Az ott dolgozó oktatók segítését épp úgy kötelességemnek érzem, mint az anyaországban tevékenykedőket.

Sajnos nagyon sokszor tapasztaltam, hogy az itthoni pedagógusok megkérdőjelezik a határainkon túl élők magyarságát. Ez szomorú, különösen, ha arra gondolunk, hogy mit közvetítenek tanítványaik felé. Elvinni őket magammal a magyar gyermekek közé nem tudom, de ezen a rendezvényen a felnőtt résztvevők eggyé tudnak kovácsolódni a pedagóguslét és a nemzeti hovatartozás tekintetében is, így talán ezen a területen is tudunk egymás felé haladni.

Támogatott tartalom. A cikk megjelenését a III. Pedagógus Expo támogatta.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás podcast egy interneten közzétett, kéthetente jelentkező, rádióadásszerű műsor. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.)

 

Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

A haldoklás művészete

A jelentős kultúrák és vallások mind megalkották elméleteiket az emberi élet utolsó szakaszának helyes megéléséről, amelyeket halottaskönyvekben vagy szent iratokban rögzítettek. A keresztény tanítás szerint az Isten szavába vetett hit megőrzése a testi kínok mellett is feltétele a jó halál kegyelmének. Ma, a fejlett orvostudomány és gyógyászati technológia idején könnyen elfelejtkezünk róla, mi vár mindannyiunkra.

Leginkább egy szeretett személy elveszítése vágja arcunkba kíméletlenül, amiről nem szeretnénk tudomást venni: az életünk véges e földön.

Letaglózva

A pszichológiai szemléletmód szerint a gyász hosszú ideig tartó folyamat, amely több fázison át vezet el bennünket az önmagunkhoz, illetve a világhoz való új viszonyuláshoz. Szerettünk halálhírét követően egyfajta sokkos állapotba kerülünk, amelyet az érzéketlenség, a halál tényének elutasítása jellemez, és amely néhány órától több napig is tarthat. Leginkább váratlan halálesetnél találkozhatunk a gyászoló bénultságával, hiszen a közlés a veszteségről annyira hihetetlen és elfogadhatatlan még, hogy a személy nem veszi tudomásul, tagadja annak lehetőségét.

„Jeruzsálemi asszonyok, magatokat sirassátok!”

Jézus szavai arra az állapotra utalnak, amikor szembesülünk a bennünket ért veszteséggel. A hajdani siratóasszonyok is az érzelmek felszakadását segítették jajveszékelésükkel, mivel a fájdalom megélése fontos fázisa a gyászfolyamatnak. A temetési szertartás lehetőséget nyújt a visszafordíthatatlan elfogadására, bár erősen felkavarja a búcsúzókat. Az intenzív indulatok időszakában a bánat, harag és bűntudat érzései váltják egymást. Utóbbi fokozott, amennyiben nem sikerült elköszönni, nem mondhatta el a gyászoló, amit szeretett volna, vagy nem tudta kifejezni szeretetét a haldokló iránt, illetve ha konfliktusos volt kettejük kapcsolata.

Merre vagy, kedvesem?

Amikor elveszítünk valakit, a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben véljük megpillantani, majd csalódottan vesszük tudomásul tévedésünket. Kitartóan keressük mindazt, ami rá emlékeztet, azokat az értékeket, amelyeket beépítve magunkba kicsit olyanná válhatunk, mint ő, ezzel megtalálva a hozzá vezető ösvényt. A gyászmunka során a halottról való fantáziálás támogatja a vele kapcsolatos emlékképek hosszú távú bevésődését, ami által birtokolhatjuk, szinte életre kelthetjük őt. Mindez azonban csak ideig-óráig segíthet át bennünket a veszteség fölötti szenvedésen.

Ennek az érzelmi káosznak a dinamikája egy hullámvasúthoz hasonlít, ahol a kétségbeesett kutatást a megtalálás miatti megkönnyebbülés, majd a valós veszteség okozta csalódás és bánat váltja fel.

Önmagunkra találva

A gyászfolyamat néhány hónap, legfeljebb fél év alatt lezajlik, ám előfordulnak visszaesések évfordulók, ünnepek alkalmával. A hagyományos gyászév jelentősége, hogy ezalatt minden fontos esemény megtörténik a halott nélkül, ami alkalmat ad az alkalmazkodásra. Amikor az elhunyt végül belső alakká válik, a gyászoló elkezdheti felépíteni új kapcsolódását önmagához és a világhoz.

Különösen közeli személy elveszítése esetén rendülhet meg annyira az identitás, mintha a gyászoló az elhunyttal együtt „meghalna”, elveszítve saját személyiségét. Ilyenkor annak újjáépítésével ér véget a gyászfolyamat.

Hogyan segítsük a gyászolót?

A gyász eltérő fázisaiban különbözőképpen nyújthatunk támogatást. A legfontosabb a gyászoló elidegenedésének meggátlása. Az érzéketlenség állapotában fontos jeleznünk, hogy szabad így viselkednie. Ha azonban tartósan elfojtja az erős érzelmeket, az pszichoszomatikus tünetképződéshez vagy depresszióhoz vezethet.

A vallásos emberek hajlamosak lehetnek a gyász elnyomására, mondván, az elhunyt már jó helyen van, nincs miért siratni. Ez igaz, de nem is miatta fontos a gyászmunka, hanem mert a hátramaradottak mentális egészségének ez feltétele. Súlyos pszichológiai problémát eredményezhet az is, ha nem gyászoljuk az elhalt vagy művi úton abortált magzatot.

A harag, bánat, tehetetlenség és bűntudat megengedése megkönnyebbülést okoz, a düh kivetülésének tudomásul vétele, az együttérzés, megértés mind azt segítik, hogy az érzelmek szabad utat kapjanak. Ebben a szakaszban az elakadás krónikus gyászhoz vezet. A megsemmisítő fájdalommal szemben a harag és bűntudat kifejezése, az elhunyttal való viszony tisztázása lehet hatékony.

A halottal való belső párbeszéd idején hagyjuk újra és újra elmesélni a vele kapcsolatos fantáziákat, mivel ezek tartják életben a gyászoló érzelmeit. Ilyenkor a legnagyobb a veszélye a halálba követésnek, amit empatikus jelenlétünkkel meggátolhatunk.

Amikor az elhunyt belső kísérővé válik, a gyászoló túljutott a súlyos gyászán, azonban az utolsó szakaszban is elakadhat, ha a halott második személyiségként telepszik identitására. Ilyenkor az önállósulás facilitálása támogatja a sikeres gyászmunkát.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nekem semmi bajom nincs, múltkor voltam vérvételen, minden értékem rendben van. Ugyanolyan erősnek érzem magam, mint ötvenévesen. Az anyukám, a te nagymamád nem látott orvost, még négyünket is otthon szült meg, egyedül. Akkoriban nem volt divat kórházban szülni. Apád nővére például a szántóföldön született, mert épp aratás volt, és ott folyt el a nagymamád magzatvize, már nem volt idő hazamenni. A mai fiatalok azt hiszik, a terhesség egy betegség.

Nézd csak, neked jobb a szemed, hányas sorszámot ír ki? 58-as? Te jó Isten, én 73-as vagyok! Kislányom, ha nem érsz rá, nyugodtan menj el, én estig itt fogok ülni. Hol is tartottam? Ja, igen, az anyukám egy nagyon erős asszony volt: 85 éves korában eltörött a lába, leesett a székről ablakpucolás közben, de összeforrt a csontja. Egy évre rá sztrokot kapott, de felépült, és még tíz évig élt. Egy percre meg nem állt, ugyanúgy, mint én, tőle örököltem ezt a mozgékonyságot.

Bezzeg apád! Csak gyűlnek a hasán a kilók, mégsem mozdul! Azt mondja magáról, hogy ő egy sportember! Mondtam is neki a múltkor, amikor lihegve jött haza, mert cipelt pár kiló krumplit: mi az, csak nem elfáradtál? Igaz, hogy te vagy a sportember, de én mindennap ennek a többszörösét hozom haza!

Nézz oda, egyre többen jönnek. Láttál valakit bemenni? Senkit, ugye? Lehet, hogy nincs is bent senki. A múltkor vagy tíz percig telefonált, nem érdekelte, hogy hányan várnak rá, saját fülemmel hallottam, már bent ültem, de mintha ott se lettem volna, csak csacsogott tovább valami barátnőjével. Ilyenre a multiknál nem lenne ideje, ott még azt is megszabják, mikor mehet ki a pénztáros pisilni. De még a Májusegy ruhagyárban, a ’60-as években sem fordulhatott elő, öt percnél többet nem pihenhettünk, mert különben levonták a fizetésünkből, vagy addig nem mehettünk haza, amíg a napi munkát el nem végeztük. Sokan hiszik, hogy a nyugdíjasnak semmi dolga, hadd várjon. Felháborító!

Tudod mit, kislányom, hagyjuk az egészet, én nem bírok itt ülni még órákat. Nagyon reménytelennek tűnik az egész. Itt nem messze van egy jó kis cukrászda, nem azt mondom, hogy jobb a sütije, mint az enyém, mert az én almás rácsosomnak nincs párja, de kávé mellé jó lesz. Na, megyünk?

Az elszakítás az anyától extrém stressz a baba számára pont abban az érzékeny időszakban, amikor a szervezete átáll a méhen kívüli életre. A korai újszülöttfürdetés gyakorlata mindig szeparációval jár! „Amekkora próbatétel lesz aktivistáink számára a néhány fokos Kettős-Körös folyó vizébe merülni, annyira sokkoló egy kisbaba számára megfosztva lenni az anya ismerős ingereitől, és néhány percesen egy vízcsap alatt fürdeni. Mi ezt az extrém kihívást önként vállaljuk, de a babákat erről senki nem kérdezi meg. Ha ők dönthetnének erről, biztosan az édesanyjuk mellkasán maradnának” – írják az akció résztvevői.

A korai fürdetés ellentétes a hazai és nemzetközi szakmai ajánlásokkal és jogsértő!

A két mozgalom tehát közös akciót szervez, hogy felhívják a figyelmet arra a káros gyakorlatra, amely az ország számos szülészetén máig a napi rutin része: a pár perces újszülötteket megfürdetik, megszakítva ezzel az aranyórát, amelyet a babának zavartalanul és megszakítás nélkül az anyával bőrkontaktusban kellene töltenie.

„A változáshoz az összefogás erejére, az Ön szavára is szükségünk van, örülnénk, ha velünk tartana, hírt adna az eseményről!” – kérik a szervezők.

Közös felelősségünk, hogy változzon az a kép, ahogy az újszülöttekről gondolkozunk! A kisbaba a születés után nem koszos, az azonnali és hosszan tartó bőr-bőrkontaktus teljesen biztonságos, a magzatmáz még sokáig védi őt, ezt sem szabad eltávolítani! A „tisztaság” ekkor nem fél egészség, a siettetett gyors szeparáció nem a baba legfőbb érdekét szolgálja!

A korai fürdetés egy olyan ártalmas gyakorlat, amelynek azonnali elhagyásához semmilyen plusz anyagi ráfordításra nincs szükség!

A Másállapotot a Szülészetben! Mozgalom az elmúlt három évben ráirányította a figyelmet a szülészeti ellátás hiányosságaira, a fájdalmas anyai tapasztalatokra és a régóta fennálló problémák rövid és hosszú távú káros következményeire. A majd 17.000 követővel rendelkező oldalukon rengeteg személyes beszámoló tanúskodik a súlyos, rendszerszintű probléma nagyságáról. A kezdeményezés nem áll kapcsolatban egyik politikai párttal sem, nők és anyák által alulról szerveződő megmozdulása.

Drága Apu!

Mindig este jönnek a gondolatok, amikor a többiek már alszanak. Vigyázom az álmukat, ezért csak csendben, halkan lépkedek, hogy fel ne ébredjenek. Ma már szeretem a késő éjszakákat. Három gyerek mellett ilyenkor érzem azt, hogy egy kicsit magam vagyok. Egyedül. Keresek egy tollat. Annyi van itt az éjjeli szekrény fiókjában, de most épp egyik sem fog. Tipikus. Elhatároztam, írok neked, mert van valami, amit sosem mondtam el. 

A kislányod, akit egykor könnyedén felkaptál és rátettél a lábadra, hogy lekövethesse a tánclépéseket, 44 éves lett. Ma több mint 80 gyerek táncolta el a koreográfiát, amit megtanítottam.

A lányok hatalmas, vászonból készült fehér szoknyákban pörögtek, vállukon és karjukon halványkék selyemszalag lobogott utánuk. A szülők figyeltek, de a gyerekeket ez nem zavarta. Még nem.

Ahogy egykor minket sem érdekelt, hogy ki figyel, ki mit szól. Nem számított, hogy mit, hol és hogyan táncolunk. Ha felcsendült egy ismerős dal, mi mozogtunk, ugráltunk, hol ritmusra, hol teljesen esztelenül, és te voltál a legnagyobb partner ebben. A zenének hatalma van felettünk. Mindig úgy éreztem, hogy a hangerő, a dob, a basszus a szívünkkel párhuzamosan dobog. A zene képes valamire. Tekerd teljes hangerőre! Hirtelen erős leszel, és úgy érzed, minden tele van lehetőséggel. Te érted, mire gondolok. Egyszer meg is kérdeztem: miért múlik el ez az érzés, ha elhalkul a dal?

Sosem felejtem, mennyire szerettél táncolni, énekelni. Most is, ha meghallasz egy szót vagy egy kifejezést, rögtön eszedbe jut egy nóta. A kedvenced az Akácos út, ha végig megyek rajtad én... Amit pedig kiskoromban rendszeresen együtt énekeltél velem: Mókuska, mókuska, felmászott a fára... Ugye, emlékszel? A tánc szeretetét már akkor átadtad nekem, amikor egy borús vasárnap délelőtt anyut fakanállal a kezében kérted fel. Máris szebb volt a vasárnap! A slowfox alaplépései mozdulataidnak alapmotívumai, még ma is. Te tanítottál meg követni. Gyors – gyors, lassú – lassú. Már tudom, hogyan simuljak bele a követésbe, hogyan adjam át a kezem védekezés nélkül a te kezedbe.

Tőled kaptam az éneklés és a tánc szeretetét, amit nem tudatosan, de nekem adtál, és ami végigkíséri az életemet.

Néptáncoktatói kiegészítő szakkal szereztem tanító diplomát, majd tánc- és drámapedagógiát tanultam. Tudod miért? Egyszerű az oka. A közös énekléseink miatt. Miattad. A néptáncban derült ki számomra, hogy táncolni és énekelni egyszerre csak úgy lehet, ha jó helyre veszed a levegőt, hasból, rekeszizommal megtartva. Amikor mi énekeltünk fennhangon otthon, még nem gondoltunk ilyesmire.

Na jó, volt még valaki, aki motivált a döntésemben. 16 éves lehettem, amikor megértettem, mit jelent az összhang. Ekkor voltam először szerelmes, és ahogy láttam őt a nővérével együtt táncolni, a teljes harmóniát fedeztem fel köztük. Döntöttem. Ez lesz az életem. Rá két évre, a tanítóképzőben ezért választottam a táncoktatói szakot, ahol volt egy tanár, akire felnéztem, a férfi, akinek a felesége lettem – de ezt a történetet jól ismered…

Két dolog van az életemben, amik iránt mély és feltétel nélküli bizalmat érzek: a tánc és a gyerekek. Azt hiszem, ezért mernek önfeledten megnyilvánulni előttem, akár táncról, akár éneklésről van szó.

Karl Rogers pszichológus gondolata meghatározó a pedagógiai pályámon. Az ember személyiségének fejlődését a burgonyák csírázásával hasonlította össze: a fény felé, a bizalom, a biztatás irányába épül az emberi természet, a sötét helyek pedig visszafojtják növekedését.

Egyéves volt az első unokád, Emese, amikor a város egy kedves és mélyen tisztelt papja felkért, hogy tanítsak társastáncot a plébánia fiataljainak, mert a bálokon szükség lenne nyitótáncra. Így kezdődött. Nem kerestem a lehetőségeket, a tánc talált meg, és azóta is mindig utolér. Kitartó! Elvégre idén lesz a huszonkettedik éve, hogy tanítok. Jól emlékszem az első közösségre, az első óráimra. Az elsőt sosem felejtjük, igaz? Nagyon készültem, mert társastáncot csak azon a kétszer tíz órás tanfolyamon tanultam, amin nyolcadikosként részt vettem, de mindenre emlékeztem. Nekem a tánclépés olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Emlékszem, füzetekbe írtam, rajzoltam és pontosan megterveztem a koreográfiákat. Videotékákba jártam, hogy kikölcsönözzek egy-két táncos kazettát. Nagyon retró! És saját kezűleg varrtam meg a fellépőruhákat a tanítványaimnak. De nem volt hiába! Mert 21 évvel később felkeresett az egyik volt tanítványom, felnőtt nőként: „Tőled tanultam a nőiességet, a mozdulatok kecsességét.” Mennyei érzés volt hallani! Ezek szerint valakire én is hatással voltam, valakiben nyomot hagytam!

Gátlás, elfojtás, megfelelési kényszer – ezek a láncok mind lehullanak rólam, ha táncolok, ha tanítok. Míg életem egyik területe rombolt és gyakran fájt, a másik épített. A tánc az egyetlen dolog, ami mindig kölcsönviszonyban áll velem. Mindig ad. Hű társamnak hiszem. Szóval élem a mondatot, amit tőled kaptam, azt az egyszerű, mégis nehéz tanácsot:

„Kislányom, tanuld meg minden helyzetben meglátni a jót!”

Ennyit mondtál. Semmi köze a tánchoz, mégis hiszem, ha éppen vak lennék a jóra, lesz a közelemben valaki, aki odanyújtja felém a kezét: „Na, gyere, inkább táncoljunk egyet!” Utána, ígérem, újra megtalálom a jót!

Valószínűleg nem létezik olyan történelmi személy, akinek ne volnának rajongói.

Akármilyen elvetemült alak volt az illető, akármilyen bűnöket követett el, szinte biztos, hogy valakik valahol ma is ápolják a kultuszát.

III. Richárd angol király tökéletesen megfelel a lelkiismeretlen gonosztevő archetípusának, de – talán Shakespeare drámáinak is köszönhetően – a mai napig működik Angliában III. Richárd Társaság, amely ápolja a királyhoz kötődő hagyományokat, és időről időre megemlékezéseket tart róla.

Richárd – azaz Gloucester hercege – a „rózsák háborúja” néven ismert, szinte felfoghatatlanul bonyolult polgárháború-sorozat vége felé vette át a hatalmat Angliában. Bátyja, IV. Eduárd király halála után őt nevezték ki régensnek, mivel a trónörökös – akit V. Eduárdnak neveztek volna – még csak tizenkét éves volt. 1483-ban Richárd a hatalmi vákuumot kihasználva erőszakos puccsot hajtott végre. „Kiderítette”, hogy IV. Eduárd házassága érvénytelen volt, ezért a fia, V. Eduárd fattyú, így nem is lehet belőle király.

A kezdeti rövid ellenállást megtorló sok lefejezés és bebörtönzés után Richárdnak egy ideig nem maradt versenytársa. A fiatal Eduárd már korábban a londoni Towerbe került – kezdetben azért, hogy „felkészítsék a koronázására”, később közönséges rabként. Innen már ki sem jött többé: nyomtalanul eltűnt, soha senki nem tudta meg, mi lett vele. A herceget királlyá koronázták, így Gloucesterből III. Richárd lett.

Uralkodása azonban rövidre és keservesre sikerült. Támadásba lendült a másik trónkövetelő, Tudor Henrik, aki 1485-ben a Bosworth melletti mezőn legyőzte a királyt. Richárd, amikor érezte, hogy a csata elveszett, utolsó elkeseredésében Henrikre rontott az embereivel, de hamar megállították, lelökték a lováról és brutálisan lekaszabolták. A gyilkos állítólag egy Rhys ap Thomas nevű walesi földbirtokos volt. A holttestet a közeli Leicester egyik templomában terítették ki, majd két nap múlva átszállították a ferencesek templomába, és sietve eltemették. Ő – a kor egyetlen gyenge fizikumú, vékony és beteges testalkatú uralkodója – volt az utolsó angol király, aki csatában halt meg. Henrik pedig – ezen a néven a hetedik – király lett.

A sír azonban nem sokáig maradt épségben. Ötven évvel később VIII. Henrik szakított a katolikus egyházzal, és ennek egyik következményeként radikálisan felszámolta az angliai szerzetesrendeket. A ferences kolostorokat is megszüntették, feldúlták, ekkor III. Richárd holttestének is nyoma veszett.

Egészen a kétezres évek elejéig kellett várni, amíg valaki komolyan keresni kezdte. A III. Richárd Társaság egyik titkára, Philippa Langley hosszas kutatások után bejelentette, hogy a ferences barátok egykori temploma Leicester város mai önkormányzatának a parkolója helyén állt. Míg gyűjtögették a pénzt az ásatásokra, és győzködték a városi egyetem régészeit, felkutatták Richárd ma élő rokonait is. Csak a női ágak jöhettek szóba, mert az azonosításhoz az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-re volt szükség. A király egyik testvérétől, Yorki Annától két leszármazási vonalat is találtak, egyikük egy Kanadában élő műbútorasztalos, Michael Ibsen. Tőle nyálmintát vettek, és elkezdték szervezni az ásatást.

2012-ben végül felvonultak a régészek a parkolóba egy markológéppel. Három kutatóárokra volt fedezet, úgyhogy okos döntéseket kellett hozniuk. Rögtön az első árokban találtak egy csontvázat. Ahogy a kutatásba bevont fiatal csontszakértő, Jo Appleby elkezdte letisztítani a földet a gerincről, észrevette, hogy a csigolyák nem egyenes vonalban helyezkednek el. Mire kiásták a csontvázat, egy jelentősen elferdült gerincű ember maradványai bukkantak elő. Minden jelenlévőnek elállt a szava, mert a saját bevallásuk szerint mindaddig egyikük sem remélt semmit ettől a vállalkozástól.

A csontokat gondosan elhelyezték egy kartondobozban, és a régészek autójával az egyetemre vitték. Jo Appleby az úton végig az ölében őrizgette a koponyát, nehogy a kanyargós úton ide-oda guruljon a csomagtartóban. Ezek után hosszas vizsgálatsorozat kezdődött, mert egyre valószínűbbnek látszott, hogy tényleg III. Richárd maradványait találták meg. A városi kórházban CT-felvételeket is készítettek a csontvázról, ezzel a kórház történetének legidősebb páciensét vizsgálták meg. Tizenegy jól látható, súlyos, csontig hatoló sérülés nyomait találták meg. Ezek közül a legsúlyosabbak a koponyát, a gerincet és az arc­csontot érték, és meglehetős pontossággal megfelelnek a korabeli leírásoknak. Fegyverszakértők bevonásával még azt is megállapították, hogy a koponya oldalsó-hátsó részét egy csatabárddal csapták le.

A C14-es kormeghatározás pontosan a hagyomány szerinti időszakra tette a halál idejét, és az antropológiai vizsgálatok is a korabeli krónikák leírásaiban szereplő, súlyosan deformált gerincű, vékony testalkatú, nőies termetű férfiként írták le a halottat.

A végső szót persze a genetikának kellett kimondania. A koponyából eltávolított őrlőfog darálékából, illetve a csontokból nyert DNS-t összevetették a kanadai asztaloséval, és sikerült megtalálni a választ. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a leicesteri parkolóban talált csontváz az utolsó Plantagenet-házbeli királyé, III. Richárdé.

Philippa Langley és a III. Richárd Társaság tagsága könnyekig meghatódott. Óriási esemény volt ez Nagy-Britannia számára. Meg is adták a módját: az újratemetés ünnepélyes keretek között zajlott. Márvány síremléket avattak, volt polgármesteri beszéd, papi áldás, tűzijáték. Ahogy a társaság honlapján olvasható: „Ezen a héten Richárd király megkapta azt a tiszteletet, méltóságot és elismerést, amelyet évszázadokig megtagadtak tőle”.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Oda se néznek!

Okostelefonokba boruló arcok, szégyenlősen lesütött szemek vagy épp látványosan elforduló, üveges tekintetek. Sajnos jellemzően ezekkel a reakciókkal találkozik mindenki, aki valamilyen „nehezítő körülmény” mellett – legyen az idős kor vagy éppen egy törött láb – tömegközlekedéssel utazik. Nincs ez másképp a várandósság idején sem: az általam megkérdezett kismamák hozzám hasonlóan vegyes, de inkább negatív tapasztalatokról számoltak be. A 39. hétben járó Klaudiának például egyszer sem adták át a helyet a tömött buszon, de a 7. hónapos várandós Réka is egy kezén meg tudja számolni, hogy hányszor találkozott ezzel a gesztussal.

Vajon csak a családbarát címre aspiráló Magyarországon ennyire siralmas a helyzet? Sajnos nem. A Mama Mio 2018-ban végzett felmérése szerint a brit utasok ugyanennyire ignoráns viselkedést tanúsítanak a kismamák felé: a megkérdezett 2000 felnőttnek mindössze 60%-a gondolta úgy, hogy a várandósoknak illik átadni a helyet a tömegközlekedésen. Sőt, tízből hárman úgy nyilatkoztak, hogy ezt a gesztust csak akkor kell megtenni, amikor a has már kellőképpen látszódik, vagyis csak 7-8. hónap környékén. Arról persze nem szól a fáma, hogy a téli nagykabátban rejtőző pocakot hogyan lehet észrevenni, de személyes tapasztalataim szerint leginkább sehogy. Főleg, ha amúgy sem figyelünk egymásra a tömegközlekedésen.

A nagytétényi kastélytól az orvosi oklevélig

Hugonnai Vilma 1847-ben látta meg a napvilágot szentgyörgyi gróf Hugonnai Kálmán és Pánczély Riza ötödik gyermekeként, az 1750 körül épített, ma múzeumnak otthont adó nagytétényi kastélyban. Maga a Hugonnai nemesi família még a török időkben került Horvátországból Vas vármegyébe, származásukra utalva viselték korábban a Horváth nevet. Vilma nagyapja, Zsigmond azonban még a napóleoni időkben rangon alul nősült, emiatt haragba keveredett apjával, szakításuk jeleként pedig kérelmezte az uralkodótól nevének megváltoztatását. Udvari tanácsos lévén ekkor kapta adományba Hugonna falut, és engedélyezték neki a szentgyörgyi nemesi előnév megtartásával a Hugonnai név felvételét. 1822-ben hivatali szolgálatai fejében még grófi címet is nyert. 
Vilma alapfokú tanulmányait otthon, magánúton végezte, majd pedig Pestre került, a fiatal úrhölgyeket nevelő Prebstel Mária bentlakásos intézetébe.

Ebben az időben, bár Vilma okos és tanulni vágyó lány volt, még szóba sem jöhetett a gimnázium, az érettségi, pláne az egyetem, hiszen csak az lehetett az egyedüli céljuk az ifjú hölgyeknek, hogy mielőbb férjhez menjenek.

Pedig Vilmát, akit erre édesanyja is ösztönzött, erősen vonzották a természettudományok. Görögül, latinul tanult, és minden szabadidejét a családi könyvtárban töltötte. Tizennyolc évesen, 1865-ben férjhez ment Szilassy György földbirtokoshoz. Három fiút szült, de házasságuk nem volt sikeres, mert az ura nem volt a szellem embere, ráadásul gyakran hagyta magukra övéit. Vilma erre az időre már fejébe vette, hogy orvos lesz, egyetemre megy, csak éppen a hazai törvények szerint nő ekkor még nem iratkozhatott be az egyetemre. 

1869-ben újságban olvasta, hogy a női jogok tekintetében előbbre járó Svájcban nők is szerezhetnek diplomát. Elhatározta, hogy ott fog tanulni.

Férje beleegyezését sikerült megszereznie – ez akkor még feltétel volt –, ám anyagi támogatást nem kapott otthonról tanulmányaihoz. Ennek ellenére vállalta a nehézségeket, a szűkösséget, és 1872-ben beiratkozott a zürichi egyetem orvosi fakultására, ahol 1879-ben orvosi diplomát szerzett. 

Az elfogadás nehézségei

Tanulmányai alatt már az egyetem sebészeti klinikáján dolgozott, a végzése utáni esztendőt pedig egy svájci alapítványi közkórházban töltötte, mielőtt hazatért. Ám az igazi nehézségek ekkor, diplomája elismertetése körül kezdődtek. Először is magánúton le kellett érettségiznie, 1882-ben pedig hivatalosan kérte oklevele honosítását. A pesti orvoskar is támogatta, a kultuszminiszter, Trefort Ágoston azonban visszadobta munkavállalási kérelmét azzal, hogy annak teljesítésére nincs törvényes lehetőség. Vilma nem csüggedt; szülésznői képesítést szerzett, így már foglalkozhatott betegekkel. Ekkor írta első tanulmányait is, amelyekben a nők munkaköréről, tanulmányi kilátásairól, jogairól fejtette ki a véleményét, alapítója lett az Országos Nőképző Egyletnek. Közben házassága megromlott, elvált, majd 1887-ben feleségül ment Wartha Vince műegyetemi tanárhoz, a neves vegyészhez, az Akadémia tagjához, akitől egy késői lánygyermeke is született. Wartha mindenben támogatta a feleségét, aki ismert alakja lett a hazai nőmozgalomnak. No nem az utcán tüntető szüfrazsettek módjára, hanem praktizáló orvosként és az egyenjogúság elméleti megalapozójaként.

Különösen az egészségmegőrzés, az egészségügyi felvilágosítás, a nőnevelés, a női egészség témája foglalkoztatta, de kiállt a női munkásképzés vagy a lánygimnáziumok ügye mellett is. Ha kellett, sajtópolémiát is folytatott a nők egyenrangúságának és egyenjogúságának érdekében. 

Kiadta magyarul és átdolgozva Emma Fischer-Dünckelmann könyvét, A nő mint háziorvost, amely egyszerre volt a gyógyítás, a betegségmegelőzés és az egészséges életmód kézikönyve, de kalauz is a családanyai, családorvosi hivatáshoz. Közben 1895-ben az uralkodó rendelete megnyitotta a felsőoktatás kapuit a nők előtt. Így Vilma ismét beadta orvosi diplomája honosításának kérelmét, amelyre tizennyolc esztendei várakozás után, ötvenedik évéhez közeledve végre kedvező választ kapott. 1897. május 14-én pedig a pesti egyetem – elsőként a nők közül – gróf Hugonnai Vilmát ünnepélyesen orvosdoktorrá fogadta. 

A siker utáni évek

Példáját ezek után már egyre többen követték, sorra iratkoztak be ifjú hölgyek az orvosi fakultásra. A 20. század elején már csaknem százra emelkedett a diplomás, praktizáló nők száma ebben a különösen szép, nehéz hivatásban. A siker után Vilma újult erővel vetette bele magát az elméleti és a gyakorlati munkába. Most is a nők egészségügyi képzése, az ápolónő- és bábaképzés területe, az egészségügyi felvilágosítás, az egészség megőrzésének természetes útja érdekelte, de az 1900-as években is ismételten szót emelt a nők egyenjogúsága érdekében. Pedig magánéletében történtek tragédiák; lánya fiatalon meghalt, majd pedig társát, Wartha professzort is elvesztette. Energiái azonban nem fogyatkoztak. 

1914-ben, amikor kirobbant a Nagy Háború, katonaorvosi tanfolyamot végzett, pedig ekkor már élete 67. esztendejében járt.

Korából is adódóan nem a harctéren szolgált katonaorvosként, hanem a hátországban szervezte a sebesültek ellátását és rehabilitációját, a sok száz ápoló nővér és többtucatnyi orvosnő képzését, felkészítését, amiért 1915-ben hadi kitüntetésben is részesült. Valójában élete utolsó pillanatáig aktív maradt, egészen 1922-ig, amikor 75 évesen szívroham végzett vele. A Kerepesi úti temetőben temették, ahol sírköve ma is áll. 
Életéről született regény, alakja a színpadon is megjelent. Emlékét több iskola őrzi, neveztek el róla utcát, állítottak neki köztéri szobrot, utolsó otthona, a Bíró Lajos utca 41. falán pedig emléktábla hirdeti, hogy ott élt dr. Hugonnai Vilma grófnő, a magyar nőmozgalomnak és a magyar egészségügynek áldozatos és küzdelmes életutat bejárt alakja. 

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Bár azt hinné az ember, ezt nem kell hangsúlyozni, a fenti statisztika alapján mégiscsak érdemes: a leánykérésnek meg kell adnunk a módját, az idejét – meg persze a helyét. A választottnak éreznie kell, hogy az a nap az övé, végtelen időnk van rá valahol, ahol meghitten kettesben lehetünk. De hol?

Mielőtt ehhez tippeket adunk, akár továbbgondolásra is, térjünk ki arra, hogyan és mikor NE kérjük meg a szeretett hölgy kezét.

Két nagy hiba a leánykéréskor

Hogyan ne…

Az egyik a nyilvános leánykérés. Bár vannak – és terjednek a videómegosztón –erre egészen ötletes megoldások, amikor a leendő menyasszony sikít örömében, egy nyilvános leánykérésre a nő nyilván nem mondhat nemet. Erre pedig akkor is fontos esélyt adni, ha a szívünk mélyén nagyon biztosak vagyunk az igenben.

Íme egy látványos jelenet egy látszólag tökéletes leánykérésről, szemléltetésül, a Sweet Home Alabamából (ami magyarul Mindenütt nő címen fut, és ez sajnos nem csak a munkacíme). 0:12-től jön a lényeg!