Szépen szeretni a hazát – Rosonczy-Kovács Mihály lengyel és magyar néplélekről, népzene-diplomáciáról
Junior Prima-díjas „népzenész-diplomata”. Négy felsőfokú nyelvvizsgája van, négy országban tanult ösztöndíjjal, ma politikai elemzőként is dolgozik. Most az általa vezetett Hungarian FolkEmbassy népzenekar új lemeze apropóján, a lengyel–magyar barátság napja (március 23.) alkalmából beszélgetünk Rosonczy-Kovács Mihállyal, aki gyermekkorában négy éven át élt Lengyelországban.
– „Báthory–Balassi–Bem–Balatonboglár – népzenével és régizenével a magyar–lengyel barátságról”: ez az új FolkEmbassy-lemez címe. Mi inspirálta az albumot?
– A zenekar megalapításának fő célja volt, hogy a magyar diplomácia üzeneteit a népzene eszközeivel segítsük közérthetővé tenni. Ilyen a magyar kultúra és gondolkodás európai beágyazottsága, a közép-európai összetartozás és a magyar–lengyel barátság is. Az albumra szöveges történelmi források is rákerültek, amelyekben felvillan a magyar–lengyel összetartozás egy-egy ikonikus eseménye, illetve személye. Sokak neve ismert, de az például kevésbé köztudott, milyen fontos volt Báthory István szerepe a lengyel történelemben, vagy hogy Bem József mellett négyezer lengyel honfitársa harcolt magyar lobogók alatt 1848–49-ben. A második világháború elején Magyarország több tízezrével fogadott be lengyel menekülteket. Az effajta ismeretek átadásához szükséges érzelmi csatornákat a zene által szeretnénk megnyitni, számos kiváló vendégzenész és színész közreműködésével.
– Mennyire hasonlók vagy eltérők a lengyel és a magyar népzene gyökerei, jellegzetességei?
– Térségünkben a népzene kéz a kézben jár a magas művészettel, nem választható el a magyar népi műveltség az európaitól. A somogyi kanásztáncok, ugrósok például az olasz saltarello magyar néplélekre szabott változatai.
Nem tudunk másképp gondolkodni, mint magyarságunkban és európaiságunkban egyszerre.
Ugyanez jellemzi a lengyel népzenét: hasonló a dallamkincs, a hangszerhasználat. Akadnak persze különbségek is: a magyar táncok virtuózabbak, sokrétűbbek. A lengyelek a 19. században korábban kezdtek népzenét gyűjteni, mint mi, a 20. században viszont a magyar táncházmozgalomról ők vettek mintát. Janusz Prusinowski, ismert revival népzenészük sokszor elmondja, hogy Gyimesközéplokon csodálkozott rá ennek a kultúrának a létére.
– Közkeletű vélekedés, hogy a lengyel és a magyar rokonlélek. Miben gyökerezhet ez a hasonlóság?
– A közös történelmi sorsban, hiszen mindkét nép önmeghatározásának fontos eleme a szabadságért vívott folyamatos küzdelem. A lengyel államot a szomszédos hatalmak a 18. század végén több mint 100 évre letörölték Európa térképéről, s mi is a forradalmainkat, szabadságharcainkat tartjuk nemzeti ünnepnek. Barátságunk új fejezetét az a körülmény is erősíti, hogy évszázadok óta nem volt példa az önrendelkezésnek olyan magas szintjére, amely a szocializmus vége óta jellemzi mindkét országot.
– Ön gyermekként évekig Lengyelországban élt – hogyan gondol vissza azokra az időkre?
– Szüleim történészek, édesapám egész életét a lengyel–magyar barátságnak szentelte: a varsói nagykövetségen dolgozott, így én négy éven át lengyel óvodába, majd iskolába jártam. 1994-ben költöztünk haza Budapestre, és nem értettem az osztálytársaim egy részét, akik itt kissé lesajnálva emlegették a lengyeleket és a szocializmus utolsó éveinek lengyel piacát. Pedig az 1960-as, 1970-es években is sokan jártak ki autóstoppolni, s aki magyar zászlót lengetett, azt hamarabb felvették. Fontos feladata a generációmnak ezt a kisebb „törést” orvosolni. Nagy öröm, hogy a Wacław Felczak Alapítvány kurátoraként én is részt vehetek ebben a munkában. Szakmai és kulturális programjaink mellett tavaly 1200 magyar diák lengyelországi osztálykirándulását tettük lehetővé, és úgy érzem, hogy a két társadalom valamennyi rétegében erősödik az érdeklődés egymás iránt.
– Mi húzta a szívét három fő érdeklődési köréhez: a népzenéhez, az idegen nyelvekhez és a történelemhez? Kezdjük a népzenével.
– Varsóban kezdtem zongorázni, volt, hogy még házibuliból is hazaszöktem komolyzenét hallgatni. Később jött mellé a hegedű, közben néptáncoltam a Bihari János Táncegyüttesben, ahol elvarázsolt a táncházak felszabadult közösségi élménye.
Egyetemistaként egy magyarvalkói szilveszteren hallottam Varga István „Kiscsipás” kalotaszegi prímást muzsikálni, s leesett az állam, hogy ezt így is lehet!
Ekkor indult igazán a népzenészi létem, örök hivatássá pedig akkor vált, amikor ösztöndíjjal Tübingenben tanultam, és nem értettem, miért van napok óta rossz kedvem. Majd rájöttem, hogy rég volt a kezemben hangszer, elővettem a hegedűt, és helyre állt a világ rendje. Később a FolkEmbassy-vel és az oláhcigány zenét játszó Romengóval 4 kontinens 40 országában léptem fel, de még ezeknél az élményeknél is többet ad egy-egy táncház, ahol közösen teremtjük a táncossal, az énekessel, a zenésztársakkal a pillanatot, amit ki-ki hazavisz. A közösségi élménynek ez a magas foka nehezen élhető meg máshol.
– Mi a helyzet a nyelvekkel és a történelemmel?
– Diplomatacsaládban felnőve mindig figyeltem, hogyan lehet nemcsak az egyének, hanem a nemzetek között is jó viszonyt kialakítani. A nemzetközi kapcsolatok és kommunikáció miatt mentem történelem–angol szakra, később beleszerettem az olasz nyelvbe, és elvégeztem az olasz szakot is. Ha le kellene szűkítenem, mi jelenti esztétikailag a legnagyobb örömöt számomra, azt mondanám: a kalotaszegi zene és az olasz nyelv.
A húszas éveim elején, amikor kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, rávágtam: népzenész-diplomata.
Mostanra ez a hivatás szép egyensúlyba került a politikai elemzői léttel. A Nézőpontnál dolgozom Közép-Európa szakértőként, de követem az olasz politikát is. Szeretem az intellektuális és művészi kihívások kettősségét, és ezek sokszor segítik is egymást.
– A népzene és a diplomácia párosítása mennyire számít egyedülállónak a világban?
– Természetesen nem az, vannak történelmi példák a zene tudatos használatára a diplomáciában. A hidegháborúban az Egyesült Államok például a dzsesszdiplomáciát alkalmazta, vagy a 16. században IV. Keresztély dán királynál fal mögé rejtett zenészek szólaltattak meg finom muzsikát a tárgyalások egy-egy előre meghatározott pillanatában. A források szerint ez nagy hatással volt a fogadott küldöttségre. Hogy egy közelebbi példával éljek: a Queen zenekar 1986-os budapesti koncertjén a Freddy Mercury által elénekelt „Tavaszi szél vizet áraszt” élménye a magyar emlékezetben összekapcsolódik a szovjet béklyótól való megszabadulás reményével. Az pedig, hogy jelenleg az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen végzek kultúrdiplomáciai mesterszakot, a folyamatosan fejlesztett népzene-diplomáciai módszereimet segít nemzetközi szakmai kontextusba helyezni. Természetesen önmagában az, hogy létrehoztam a FolkEmbassyt, nem sokat érne, ha nem adnának hitelt neki a hivatásos magyar diplomaták, amit ezúton is köszönök nekik.
– Mit tapasztal, hogyan tekintenek a magyar népzenére külföldön, és hogyan kezeljük itthon?
– Külföldön kevésbé találjuk magunkat szembe előítéletekből felépített falakkal, amelyeket a magyar közönség egy része esetében először le kell bontanunk.
Bár az utóbbi másfél évtizedben itthon is javult a helyzet, még ma is sokan összekeverik a népi kultúrát a népieskedéssel. Egyesek politikai állásfoglalással kötik össze, holott a táncházmozgalom nagy értéke, hogy nem kapcsolható politikai oldalhoz.
Nagy kincs, hogy a népzene, a néptánc része a nemzeti minimumnak, lehetőséget ad együtt mulatni olyanokkal, akikkel akár homlokegyenest mást gondolunk a világ és a nemzet dolgairól. A zene magától értetődő előnye a kultúrdiplomáciában, hogy nincsenek nyelvi akadályai. A külföldiek is átadják magukat a mezőségi zene erejének, a bonchidai muzsika finom eleganciájának. Ritka, hogy egy szépérzékkel rendelkező, kíváncsi embert ne ragadjon magával a zenénk. Járnak a lábak, csillognak a szemek. Amikor milánói expó megnyitóján zenéltünk, és szemléltettük az itáliai táncok továbbélését a magyar paraszti kultúrában, egy idős olasz úr odajött hozzám és azt mondta: „Köszönöm, hogy azt is megmutattátok, hogyan lehet szépen szeretni a saját hazátokat”.
– Említette a táncházmozgalmat – ha jól tudom, a magyar néptánc világszintű népszerűsítésére is elindított egy programot…
– Itthon több százezerre tehető azok száma, akik akár a szeretteiken keresztül aktív viszonyban állnak a néptánccal és a népzenével, s a világon még több tízezren kapcsolódnak így a magyar nemzethez. Rájuk gondolva hoztuk létre a Vízi E. Szilveszter által vezetett Magyarország Barátai Alapítvánnyal az I Dance Hungary programot és honlapot, amely a magyarul nem beszélőkhöz szól. Kovács Norbert „Cimbi” szakmai felügyeletével revival táncos mesterek online tánckurzusait rögzítettük, adjuk közre feliratozva. Énekek is tanulhatók a honlapról, meg lehet ismerni egy-egy tájegység rövid történetét. Talán itt jelenthetem be először, hogy az eddig statikus honlapból idén elkezdünk globális közösséget felépíteni.
Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában sok, magyar családi kötődéssel nem bíró ember tölti magyar néptáncokkal a szabadidejét, őket szeretnénk összefogni.
Országimázs-építés szempontjából minden olyan ember kincs a világban, aki tudja, hol van Magyarország, és időt, lelkesedést áldoz arra, hogy egy tőle távoli nemzet kultúrájával foglalkozzék. Őket a táncaink szépsége, virtuozitása, intimitása fogja meg először, de később olyan kapcsolatuk alakulhat ki az országgal, hogy tanulási, turisztikai vagy befektetési céllal is idecsábulnak. Egy a magyarság, a magyar kultúra iránt elkötelezett népes csoporthoz szólunk tehát, aminek a táncházmozgalmon jóval túlmutató hozadéka lehet.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>