Változatlanul változni – Kowalsky két zenekarról, három évtizedről, négy gyermekről

– Pár hete jelent meg negyedik könyved, az „Esszencia”…
– Az túlzás, hogy a korábbiak – a „Holnap előtt”, a „Jéglanka meséi” vagy a „Csak egy ág” – az én könyveim volnának. Óriási segítséget kaptam hozzájuk íróktól, nem egyedül jegyzem őket. Az „Esszencia” pedig valójában dalszöveggyűjtemény, amely 30 évet ölel át. A gerincét a Kowalsky meg a Vega-szövegek adják, de a korábbi zenekaraim – Black-Out, Mantra – dalai és a más előadóknak írt vagy velük közös munkáim is feltűnnek benne. Olyanokat válogattam, amelyek arról szólnak, ami leginkább foglalkoztat.

– Például az a gondolat – amit egyfajta beharangozóként is közzétettél –, hogy az emberiség nem változik, de az egyének fejlődhetnek benne?
– Ez több ezer éve nyomon követhető. Az emberek viszonyulása az élethez és egymáshoz, a vezérelv, amely mentén a társadalom működik, szinte változatlan. Csak a körülmények változtak, például a technikai fejlődés által. Az egyénnek viszont megvan az a képessége, hogy kiemelkedjen ebből az atmoszférából, amihez persze önismeret és a környezete ismerete szükséges. De ezek sem újkeletű dolgok, halljuk a különböző filozófiai, vallási irányzatoktól, hogy az ember önálló munkával képes megvilágosodni, másokhoz képest különleges dolgokat véghezvinni.

És ha ezt a változást létre tudja hozni, azzal nemcsak a saját életét, hanem a környezetét is befolyásolhatja, jobb irányba terelheti.

– Rád aligha mondhatjuk, hogy ne változnál. A kilencvenes években a már említett Black-Out együttes frontembereként még sokkal ösztönösebb szövegeket írtál, mint manapság…
– Én is épp a napokban gondolkodtam ezen, és ugyanerre jutottam, sőt, már akkoriban is ösztönösnek éltem meg a folyamatot. Pedig ugyanezek a témák mozgattak, de a szövegezésben egyáltalán nem volt tervszerűség. Valószínűleg ettől volt meg az a bája, az a különös vonzereje, hogy igazából nem is lehetett eldönteni, hogy a szövegeim szimpla marhaságok vagy szinte médiumszerű üzenet rejlik bennük. Az biztos, hogy nemcsak én fogtam a tollat, hanem még valami, ami múzsaként vezetett…

– Az akkori életmódodra utalsz?
– Teljesen másként éltem, mint ma, nem mindig tiszta tudattal, sosem tagadtam azt a korszakomat sem. Főleg, mert nagyban befolyásolta a folytatást. Ami most lehetek, annak fontos része volt az is.

– Már akkor is sokat elmélkedtél az élet dolgain?
– Sőt, még többet, gondolhatod! De én már gyereknek is ilyen voltam. Szerettem – ahogy fogalmaztál – elmélkedni, rengeteg beszélgetés zajlott a saját fejemben is.

– Voltak barátaid?
– Mármint külső barátaim? (nevet) Nem volt jellemző. Nem is tartottam fontosnak, és nem is biztos, hogy vevők lettek volna rá(m). A Black-Out ténykedése idején viszont abban a körben sokat filozofáltunk, megosztottunk gondolatokat, tapasztalatokat. Akkor kezdődött a külső beszélgetés.

– Ehhez képest nagy változás lehet, hogy ma már tízezrekkel „beszélgetsz” a színpadról. Benned fokozatosan zajlottak le a nagyobb változások, vagy voltak azonosítható mérföldkövek?
– Egy folyamat volt, s mire feleszméltünk, a Black-Out zenekar kihullott a kezeink közül. Akkor még nem is gondolkodtam másik formáción, hanem bevonultam háromnegyed évre szerzetestanulónak a Krisna-völgybe. Azt gondoltam, már nem is megyek vissza a színpadra, hanem Európában vagy Indiában leszek vaisnava szerzetes.

De erről aztán gyorsan lerántott a valóság, és rájöttem, hogy az én szolgálatom nyilvánvalóan a zene. Szerzetes így nem lettem, de az életritmusom átalakult.