Mikor rombol és mikor épít az emberek közti versengés?

Ha azért kelünk párharcra másokkal a tudomány, a kultúra, a sport, a művészet, a politika, a gazdaság vagy a mindennapi élet világában, hogy kibontakoztassuk képességeinket, többet, szebbet, jobbat tegyünk, közös célokat szolgáljunk, akkor teljesítményünk hozzáadódik ahhoz a nagy egészhez, amelyet az emberiség közös múltjának, jelenének és jövőjének nevezhetünk. Ám a versengés késztetésének van árnyoldala is, ha tetteinket mások puszta legyőzésének, sőt, leigázásának, megszégyenítésének szándéka irányítja. A versenyből eredő, pusztítást hozó harc ember és ember, közösség és közösség, nép és nép közötti háborút eredményezhet. Tétje a másik javainak, földjének, hatalmának megszerzése, kisajátítása.

A Bibliában, a Teremtés könyvének első lapjain azt olvassuk, hogy Ádám és Éva versenyre próbált kelni a Teremtővel, szemet vetve a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsére. A következő nemzedékben pedig, az Úrnak bemutatott áldozaton vetélkedve, Káin kezet emelt öccsére, Ábelre, megölte őt – ezzel megnyitotta azoknak a tetteknek a sorát, amelyekben az ember és ember közötti verseny már vérre megy. Az öldöklő küzdelem, az egyének, közösségek, nemzetek közötti elsőbbség eldöntésének erőszakos útja azóta is működő erővé, a szakadatlan háborúskodás gyakorlatává terebélyesedett, amelyben a versengés szép, humánus, emberformáló lényege a leigázás, kifosztás és megsemmisítés gyakorlatává torzult.

Ha a versengésre való hajlam természetünkből kiiktathatatlan adottság, ez azt is jelenti, hogy annak romboló formái, az erőszak, a háborúskodás is állandó kísérői az emberiség históriájának?

Erre a kérdésre sokan igennel felelnek, azt feltételezve, hogy egymás pusztításának módjai, technikái változnak ugyan, ám a háború mint a fölény megszerzésének eszköze örök kísérője az emberiség életének. Mások szerint a fegyveres konfliktusok előbb-utóbb talán kiiktathatók az életünkből, de azon az áron, hogy a lélektani hadviselés változatos formáinak – a szellemi leigázás, az elrettentés, az erőfölénnyel szerzett béke eszközeinek – adják át a helyet. Ez pedig nem az erőszak kultúráját szünteti meg, hanem csupán annak érvényesülési módját változtatja.

Pedig ha a dolgok mélyére ásunk, meg kell látnunk, hogy a háborúk fő oka és eredménye nem a bennünk rejlő, versenyszellemmel párosuló agresszív hajlam, hanem az ember világát átszövő bűn és igazságtalanság számtalan formája, a szerzés mohó vágya, az emberekben munkáló önzés és harag.

A javak, a terület, a piacok, az erőforrások birtoklásáért folyó harc valóban verseny, vetélkedés, de olyan, amelyben a sportból vett párhuzammal élve nincs fair play, hiányzik az igazságos bíráskodás. Csak a nyers erő vagy az elvtelen bunda logikája érvényesül. Azok között, akik hisznek egy háborúk nélküli, békés világban, sokan magát ezt a célt is csak harcként, küzdelemként, békefenntartásként, megelőző csapásként tudják elképzelni, igazolva a régi mondást, hogy világunk történetében a béke csupán szünet a háborúk menetében. A gazdaság, a pénz ma már képes arra, hogy ne a csatatereken, hanem a mindennapi élet világában szedjen áldozatokat, és ez nem más, mint a háborúk világának folytatása más eszközökkel.

Mit tehetünk, hogy ez a teret és időt átölelő verseny ne torzuljon újból és újból erőszakká?

Minden jóérzésű embernek össze kell fognia a személyes és a közösségi élet minden területén azért, hogy az emberek közötti versengés szabályai igazságosabbak legyenek, hogy a verseny az élet minden területén olyan legyen, amelyben nem ellenségek, hanem csak ellenfelek állnak szemben egymással. Olyanok, akik győzni, nem legyőzni akarnak, annak a szolidáris szeretetnek a nevében, amely a krisztusi üzeneten alapul, és alapjaiban átformálja a versengés, a nyerni vágyás emberi reflexeit.

A katolikus társadalmi tanítás II. János Pál által ihletett megfogalmazása szerint „a háború csapás, és sohasem megfelelő eszköz azoknak a problémáknak az alkalmas megoldására, amelyek a nemzetek között felmerülnek: Sohasem volt az, soha nem lesz az, mert csak újabb és összetettebb konfliktusokat vált ki.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>