„Műfajról műfajra vándoroltam, hogy a magam ura legyek” – interjú Bereményi Géza Kossuth-díjas íróval

Bereményi Géza nemcsak a magyar irodalomnak, hanem könnyűzenei, színházi és filmes kultúránknak is megkerülhetetlen alakja. Nem sokkal a karantén időszak előtt megjelent önéletrajzi regénye, a „Magyar Copperfield”, hatalmas sikert aratott, és máris készül a folytatása. Bereményi Géza mesélt az álmok és az emlékezés kölcsönhatásáról, az emigrálás gondolatáról és az igazság szövetéről, amely elválik a hazugságtól.

Bereményi Géza - Kép: C. Stekovics Gáspár, 2016.

– Mivel foglalkozik mostanában?
– Elkezdtem írni az új könyvemet, amely az egyetemi éveimről fog szólni, és a folytatása lesz az életem első tizennyolc évét részletező Magyar Copperfieldnek. Ezzel a készülő könyvvel be is fejezem az önéletrajzírást, mert 24 éves korom után már nem igazán gondolom érdekesnek az életem, hiszen akkortól már íróként dolgoztam. A Magyar Copperfielddel megtanultam, hogyan kell napló jellegű regényt írni: azzal kell feküdni, és másnap azzal ébredni.

– A könyvben irigylésre méltóan korai emlékeit is elmeséli. Hogy lehet arra emlékezni, amikor valaki még rugdalózóban kúszik a lakásban?
– Az emlékezet szelektál, van, amit elfelejt az ember, de ami megjelenik, az nagyon élesen jön elő, és csak azokkal kell foglalkozni. Nekem valóban vannak nagyon korai emlékeim is, de másokról is tudok, akiknek szintén. Számomra inkább az volt érdekes, hogy ezek a szelektált emlékek összefüggenek.

– A nevét kétszer is megváltoztatta életében. Minden új név új identitás is egyben. Lehetőség, de ugyanakkor veszteség is.
– Életemnek valóban egy új korszaka kezdődött azzal hatéves koromban, amikor az addig megszokott családnevemet először kellett felcserélnem egy másikra: új lakásba költöztem a régiből, ahol a nagyszüleim neveltek, és megváltoztak a családi körülményeim is, mivel az anyám és az új nevelőapám magukhoz vettek. Annyi minden történt egyszerre, hogy apatikus lettem, nem törődtem semmivel. Ha jól belegondolok, megváltoztam akkoriban: visszahúzódóbb, szűkszavúbb lettem.

– Miért kellett később még egyszer megváltoztatnia a nevét?
– Ekkor ugye Rózner Gézának hívtak. Az első könyvem megjelenése előtt a kiadóm azt tanácsolta, hogy ne ilyen néven publikáljak, hanem válasszak inkább egy magyar nevet – gondoltam, rendben van, végül is Petőfi is Petrovics volt. Nekem hirtelenjében nem jutott más név eszembe, csak az anyai nagyszüleimé, a Bereményi. Később még ebből is tudtak gondjaim támadni: amikor a Rózner névre kiállított személyimmel mentem felvenni a jogdíjamat, magyarázkodnom kellett, ezért inkább teljesen Bereményivé váltam.

Ez a név az én döntésem eredménye volt, a többit kaptam.

– Sokat dolgozott színházakban. Mi a színházak szerepe az életében?
– A prózaírás mellé még három műfaj jött az életembe: a színház, a dalszövegírás és a forgatókönyvírás.

Kép

Bereményi Géza – Kép: Fortepan, adományozó: Erdei Katalin

Amikor megjelent az első novellás kötetem, megkeresett az egyik olvasó, aki egy miskolci amatőr színtársulat vezetője volt, hogy szeretné, ha jeleneteket, darabokat írnék számukra. Leutaztam Miskolcra, összeismerkedtem ezekkel az amatőr színészekkel, majd elkezdtem nekik dolgozni, így tanultam bele a színházi szakmába valamennyire. Nem sokkal ezután megkeresett egy filmrendező is, hogy írjak neki egy forgatókönyvet. El kell mondanom, hogy az első miskolci darab és a Romantika című film is nagy bukás volt, de általuk rengeteget tanultam ezekről a műfajokról. Ahogy a Magyar Copperfieldben is megírtam, már gyerekkoromban nagy hatással voltak rám a slágerszövegek, majd egyszer csak utamba vetődött egy különleges rajztanár, aki festő akart lenni, de angol dalszövegeket írt, és a baráti társaságának énekelgette is őket. Cseh Tamásnak hívták, és amint összeismerkedtünk, felajánlottam, hogy írnék neki, pedig még nem is hallottam énekelni. Már másnap felmentem a lakására, még aznap este megszületett két dalszöveg az általa megírt dallamokra. Rá következő nap odaköltöztem, kaptam egy matracot, és azon aludtam másfél évig. Naponta egy vagy két dalszöveget írtam neki.Talán ezért is vándoroltam annyit műfajról műfajra, hogy a magam ura legyek, és az éppen aktuális műfajt a kedvem szerint csináljam.

Én az elején otthagytam mindig azokat a helyzeteket, amikben nem éreztem szabadnak magam.

– Mostanában is ír dalszövegeket?
– Igen, valamennyit írok.

– Sokat tanult a könyv írása közben magáról? Mégiscsak végiggondolta az egész gyerekkorát...
– Nekem ez ugyanolyan felfedezőút volt, mint az olvasónak. Nagyon érdekes, talán egy pszichiáter tudná elmagyarázni, miért történt úgy, hogy az alatt a három és fél év alatt, amíg írtam a könyvet, rengeteget álmodtam, az álmaim tanácsokat adtak, egy részüket bele is vettem a könyvbe. Mintha egyszer csak felébresztettem volna az álomvilágom. Talán a régi, gyerekkori helyszínek felidézése segített ebben: sokszor nagy részletességgel emlékeztem vissza arra is, hogy melyik bútordarab hol helyezkedett el a szobában, és a helyek nagyon meghatározóak tudnak lenni, remekül rögzítik az emlékképeket. Szabályosan visszaköltöztem gondolatban életem régi helyszíneire, pedig előzőleg azt hittem, semleges térben fog játszódni a regény.

Amióta viszont befejeztem a könyvet, nincsenek álmaim, pedig visszavárom őket.

– Miféle tanácsokat kapott az álmaiból?
– Többször kikövetkeztettem belőlük, hogy mi következzen a regényben. Írás közben sokszor más fényt kaptak az események, egyrészt a műfaj miatt, hiszen valamennyire objektívnek kell lenni közben.

– Ennyi érdekes eseményt valóban nem lehet egyszerű sem felidézni, sem regénybe szerkeszteni. Az olvasó azt érezheti: ezeknek az íróknak milyen kalandos életük volt, nem csoda, hogy író lett belőlük!
– Valamelyik francia irodalmár mondta, hogy ha a szakácsnője irodalmi értékűen leírná az addigi életét, az is nagyon érdekes lenne az olvasóknak. Ezzel én teljesen egyetértek. De ez a műfaj nem engedi meg a kísérletezgetést, nem tűr meg fikciós elemeket, mert az igazságnak van egy jellegzetes szövete – ahogy ezt a könyvben is leírtam –, amit mindenki felismer.

– Elégedett a könyv fogadtatásával?
– Nagyon sok olvasó visszajelezte, hogy a könyv egyik nagy értéke, hogy egyfolytában lehet olvasni. Képzelje, vannak olyan társaságok, akik versenyt rendeztek abból, hogy mennyi idő alatt olvassák végig. Végül Víg Mihály, zenész, dalszövegíró nyerte a versenyt, 24 óra alatt végzett a több mint 600 oldalas regénnyel. Úgy olvasta egyfolytában, hogy le se feküdt aludni közben.

Kép

Bereményi Géza – Kép: Wikipédia

Üzenték nekem, hogy olyan jó lenne, ha lennének régi fényképek a könyvben a szereplőkről, de én ezzel nem tudok azonosulni, mert vallom, hogy a prózaírásnak fel kell idéznie, meg kell jelenítenie a szereplőt, és egy fénykép csak korlátozza a fantáziát. A személyes Facebook-oldalamra végül mégis tettem fel fényképeket, mert ha már elolvasta valaki a könyvet, akkor azért érdekes lehet látni a valós arcokat.

– A könyvben egy fejezetet szentel az emigrálás kérdéskörének. Végül itthon maradt. Nem bánta meg?
– Mások vezettek rá az emigrálás gondolatára. Már 1956-ban, tízéves koromban rám bízta édesanyám és a nevelőapám, hogy kiköltözzünk-e Párizsba. Úgy döntöttem, maradnék, mert nem szerettem volna összezárva lenni a nevelőapámmal. Később a kortársaim közül sokan elmentek, ezért bennem is felmerült az ötlet.

Néha úgy tűnt, az ismerőseimnek az én elvándorlásom sokkal fontosabb, mint nekem, és sokszor rosszul is éreztem amiatt magam, hogy csalódást kell okoznom a külföldön élő barátaimnak, mert nem emigrálok.

Egyszer Amerikát is levizsgáztattam, és a valóságban teszteltem, hogy tényleg az emberi elvágyódás hozta-e létre. Kíváncsi voltam, vajon be tud-e fogadni egy olyan embert, mint amilyen én vagyok. Tényleg annyira nyitott világ, amibe én is beleférnék, és tudna pályát és megélhetést biztosítani nekem? Ma már látom, hogy ezt a játékot is csak azért találtam ki, mert meg akaratam óvni az önazonosságomat. Azt az önazonosságot, ami biztosította, hogy három hónap elteltével felüljek a hazafelé tartó repülőre, annak ellenére, hogy akkor úgy tűnt, a megélhetésem biztosított lett volna az álmok országában. 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti