El kéne indulni… avagy 3 tuti haszontalan tipp a család közös elindulásához

1. (Nem) Elég időben szólni

Na de mit jelent az „időben”, például egy vasárnapi ebédnél, amikor a nagymama csak „azt az egyet kéri”, hogy pontosan érjünk oda? Az nyilvánvaló, hogy a családnak minimum egy héttel előbb be kell jelenteni az eseményt és egy-két naponta emlékeztető jelzéseket beiktatni, különösen, ha fél füllel elkapunk a lakásban bármilyen szófoszlányt, amelyben szerepel a „vasárnap” kifejezés. Fontos, hogy az aznapi reggelinél már csak a részletekre hagyatkozzunk! (Mint például: ki vezet, vegyünk virágot vagy szedjünk a kertből, ki meddig tud maradni). Ezzel megelőzhetjük, hogy valakinek is eszébe jusson vitatni az alaptételt, hogy MA EGYKOR EBÉD A NAGYINÁL. A legmelósabb a start előtti szakasz. Mert bár az utolsó figyelmeztetéskor már mindenkinek „csak cipőt kell venni”, mégis kiderül, hogy pont az a ruha van szennyesben, hogy utalni, jelentkezni, regisztrálni kellett volna ma délig, hogy megígértük nagymamának, hogy viszünk magunkról egy papírképet, ami el sem készült…

Ilyenkor (az úrinőség látszatát kevéssé keltő jelenetek után) lerogyok a fotelba, és próbálom felidézni, hol rontottam el. Amikor először válaszolta csemetém, fölnézve a legózásból, hogy „Mindjárt”? Vagy már akkor, amikor beletörődtem, hogy kisfiam a határozott fájások dacára öt nappal elhalasztja megszületését?

2. (Ne) Egyeztessük az óránkat!

Ha az időt nem is befolyásolhatjuk kedvünk szerint, ott van még az óra! Öt perc előre állítás például épp elég ahhoz, hogy középső lányom, aki a megálló és lakásunk közti 800 méter fizikai valóságáról egyszerűen nem vesz tudomást, elérje a buszt, vagy a család ne késse le a bűnbánati részt a misén. Nehézség csak akkor adódik, ha egy precíz családtag visszaállítja a mutatót, és így a szokásos késésfaktorra rárakódik ez az öt perc is, hiszen van, aki (nagyjából mindenki) gyanítja, hogy az óra öt perccel többet mutat.

3. (Ne) Tisztázzuk, kire kell várni!

Családunk a késés tárgykörében az évek során kollektív bűnbakot is kitermelt, pici álmodozónkat férjem a kezdetektől „főfékhengernek” becézte, aki ha már viselnie kell a címkét, természetesen a mai napig nem akar csalódást okozni. Ennek ellenére nyilván szükség van aktuális bűnösre is, hiszen különben mivel is hangolódnánk a családi eseményekre? Ezért kardinális kérdés, ki ér le utolsónak a kocsiba és ki zárja az ajtót. És persze a leginkább ludas kérdezi meg végül: „Na? Most is kire kellett várni?”

***

Tóth Gergely: Indulás mint közösségi tett

Indulás. Ez a szó, bár nem személy, egyediségénél fogva megérdemli a nagybetűt: egyszeri, megszentelt, legnagyobb jelentőségű pillanatról van szó. Tulajdonképpen ebben csúcsosodik ki az esemény. Ha már elindultunk, általában oda is érünk, és ott el is vagyunk, az előkészületek eredete is homályba vész a lelki ráhangolódástól az izgalmon át a szépítkezés-öltözés-pakolásig. S elég ritkán fordul elő, hogy egyáltalán nem megyünk el, vagy végső retorzióként otthon hagyjuk a gyerekeket, házastársat, más botrányosan késlekedőt. De az indulás, az más! Az indulás és mikéntje perdöntő jelentőségű. Meg főleg a „mikor”!

Kép

Kép: Freepik

Ki ne ismerné az érzést, amikor el kell indulni a színházba, bérmálkozásra, családi ebédre, évzáróra, autós vagy repülős külföldi útra! A szinglilét talán legegyértelműbben felsőbbrendű helyzeti előnye az egyedül való elindulás. A közös indulás kliséi visszatérő témát képeztek a hajdani Ludas Matyiban (feleség szépítkezik, férj őrjöng), de számomra a legkifejezőbb irodalmi megörökítése Hajnal Géza egyik „Papucsa”. Ádám legvégül agresszív oroszlánként, ordítva kényszeríti Évát és a gyerekeket indulásra, Budáról a horvát tengerpart felé. Ám így is 4-5 óra késéssel tudnak csak beülni az autóba. Végre haladnak, bár dermedt és baljóslatú a csend. Nem is mer senki megszólalni legalább egy órán át. Így az sem derül ki, észrevette-e valaki Ádám előtt, hogy az M3-ason már Gyöngyösnél járnak…

Nálunk a misére indulás készületi ideje családtagtól függően 5-15 perc, nagycsaládi eseményre fél óra, a tengerpartra fél nap, síelni a több cucc miatt kicsit több. Egyedül indulva egy hétnél rövidebb utakra egy-másfél óra alatt készülök össze, ennél nem sokkal kevesebb egy fél-két napos budapesti út készületi igénye. Ám az ördög a részletekben rejlik. Ezek ugyanis nettó idők! Ha beleszámítjuk feleségemnél a születésnapra való tortasütést, nálam a fontosnak és elengedhetetlenül sürgősnek ítélt feladataim otthagyását, az „ezt még gyorsan megcsináljuk” típusú dolgokat (mint az összes edény elmosogatása, hűtő kipakolása, szomszédok alapos felkészítése a váratlan helyzetekre), a bruttó idők kalkulálhatatlanná válnak. Ez különösen igaz, ha bármilyen internetképes készülék bárkinél be van kapcsolva. Külső szemlélő csak arcokon tükröződő kék fényt lát, s ki tudná meghúzni a pontos határt a jogos térkép- és kompmenetrendnézés, az utolsó pillanatban elküldött ímélek és a botrányosan önző sztár- vagy teniszmeccsnézegetés között! Hisz a biztos sávszélességből távozunk a bizonytalan térerő, wifi és roaming-tarifák világába.

Ám minden stressz véget ér egyszer, s eljön az indulás szent pillanata: ráfordítjuk a bejárati ajtó kulcsát, indítjuk a kocsit, becsöngetünk nagymamáékhoz. Egyszerre lépünk, ülünk, rezdülünk. A próbának egyetlen mértéke van: mennyire sikerült közben megőrizni emberségünket, hidegvérünket? Hogy mindent elintéztünk-e, utólag általában mellékes. Ritkán történik otthon gázrobbanás, szül a kutya váratlanul, jut a főnöknek eszébe elbocsátás rémével terhelő, sürgető ügy. A türelem és hidegvér fontos. Ki kell egyenesítenünk az időt, lesimítva az indulás előtti percek hullámhegyét, felgyorsítva a készületi idő lapos elejét, hogy ne járjunk úgy, mint balga szüzek a lámpással. Nehéz feladat ez Pató Pál úr országában, félúton a Hamvas Béla által megénekelt időtlen Mediterránum és másodpercre hangolt Észak között.

Mindig irigyeltem a barátomékat, akik elhatározzák, hogy elérik Keszthelyről az Adriára menet a reggel 7 órás kompot, és tényleg! Mi is elhatározzuk, de már nem görcsölünk rá. Ekkor szűnik a distressz, jön a flow, élvezzük már a készületet is. Mert a földi élet hitünk szerint nem siralomvölgy vagy egyszeri epizód, nem lélekvándorlásos taposómalom vagy carpe diem élvhajhászás, hanem advent. Edzés, próba, készület. A röpke, mégis leghosszabb útra, a legmagányosabb meghalásból a legsze(nte)bb közösségbe. Az élet a Nagy Indulás eljövetele!

A két cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>