„Minden egyszerre történik” – beszélgetés Huszárik Kata színésznővel

Kedves, fekete szemű kislány – így mesélt róla valamikor a hetvenes évek közepén, egy radió felvétel szünetében édesapja, Huszárik Zoltán. Aztán teltek az évek, és láttam, ahogy a kislány közben nagylánnyá, majd színésznővé nőtt fel, de a kedves fekete szempár megmaradt. 

A nyomtatott Képmás archívumából osztjuk meg ezt a 2012-ben készült interjút.

Kép: Emmer László

– Néhány évvel ezelőtt Szolnokon, egy játszótéren beszélgettünk, az interjú alatt, miközben a színészetről beszéltél, a tekinteted a körülöttünk játszadozó kisfiadon volt. És az is kiérződött, hogy Szolnok számodra a világ közepe. És most?

– Amíg élek, az egyik lelki szemem a kisfiamon lesz. Szolnok továbbra is a központ, de kétlaki életet élek. Budapesten lakom, de hetente sokszor három-négy alkalommal is Szolnokra járok. Amikor sokáig otthon vagyok, egyszer csak elkezd hiányozni Szolnok, a lenti lét, a munka. Amikor először befutott a vonatom ide, és láttam a toronyházakat, az állomást, kétségbeestem, te jó Isten, mit fogok itt csinálni – akkor azt gondoltam – hat hétig. Ennyi volt a próbaidőszak. Aztán a város apránként megmutatta rejtett szépségeit, és megszerettem. Amikor Gergőt vártam, sokat jártunk ki férjemmel a Holt-Tisza partjára. Azután, később már a fiammal felfedeztük, hogy van a városnak egy fantasztikus játszótere, egy nagyszerű vadasparkja, a Zagyva holtága, ahol olyan állatokat, növényeket, pókokat látunk, amilyeneket sehol másutt. S ahogy az ős öreg fűzfák göcsörtösen a víz fölé hajolnak… Mesebeli szépségű helyek ezek.

– Téves az a felfogás, hogy a színésznek főváros, hírnév, csillogás kell?

– A színésznek kell a fény, kell a csillogás, de azt gondolom, hogy ezt ugyanúgy meg lehet kapni egy vidéki városban is, sőt. Attól, hogy ott kevesebb ember él, még intenzívebb tud lenni a kapcsolat. Szolnokon az emberek sokkal inkább magukénak érzik azt az egy színházat, a színészeket. Sokszor szinte személyessé válik a kapcsolat néző és színész között.

– És a plusz lehetőségek, amelyeket csak a főváros kínál?

– De ott sem mindenkinek... Nyilván jó lenne forgatni, filmekben játszani, nem jönnek le Szolnokra a filmrendezők, de gyanítom, hogy a pesti színházakba sem. Amikor édesanyám végzett, akkor még kötelező volt legalább néhány évet vidéki színháznál tölteni. Valószínűleg innen datálódik az, hogy csak Pesten színésznek lenni valami. Szerintem ez ma nem így van. Vidéken sok olyan színház van, amely értéket képvisel. Néhány nappal ezelőtt a volt gimnáziumi osztályfőnököm megnézte Márai Sándor Kaland című darabját. Utána kaptam tőle egy elektronikus levelet, amelyben megköszönte a szép előadást, boldog volt, hogy engem színpadon látott. De azt mondta, hogy több volt ez, mint egy szép színházi este: visszakapta a színházba vetett hitét. Sokat jártak régebben a férjével előadásokat nézni, és bizony volt néhány olyan színházi élményük, amitől hátratántorodtak.  Nagy dolog, hogy Budapestről egyre többen jönnek Szolnokra előadást nézni, és azt mondják, megéri.

– Most milyen szezonod van?

– Nagyon jó! Márai Kalandjában Mécs Károly a partnerem, akivel csodálatosan jó együtt játszani. Áldás ez nekem a sorstól, éppúgy, mint az, hogy a szerepköröm megváltozott. Amikor kikerültem a főiskoláról, nehézségként éltem meg azt, hogy naiva alkat voltam, mindig úgy éreztem, hogy nekem ehhez belül semmi közöm, hogy sokkal érettebb vagyok. Most, ahogy telnek az évek, kezd a testem, az arcom hozzáérni a lelkemhez, kezdek összeérni magammal. És ez öröm.

– Figyelve téged az az érzése az embernek, hogy benned is, körülötted is rend van. Valóban így van?

– Mélyen hiszek abban, hogy a világban rend van, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs. Most válság van, nincs pénz, nincs annyi munka, megemelték a benzinárakat. Mindezt a magam bőrén is érzem. Primér módon ez nagyon rossz, mert néznem kell, hogy milyen ételt veszek, mennyi benzint töltök az autóba, és az meddig lesz elég, de ha egy picit távolabb állok magamtól, akkor azt gondolom, lehet, hogy ez mégsem baj. Hiszen évek óta arról beszélünk, hogy túl sok az autó, és időnként Budapesten már nem lehet lélegezni. Az emberek az árak miatt talán leteszik a kocsit. Amit nem tettek meg a józan ész alapján, azt most anyagi okokból teszik meg. Karácsonykor nem volt annyi pénz, mégis sok ember mondta, hogy olyan jó karácsonya volt, nem volt a szokásos szaladgálás, nem őrültünk meg, leültünk és beszélgettünk. Azt látom, hogy az emberek –magamat is beleértve – addig, amíg nem rázzák meg őket, nem mozdulnak. Hiszem, hogy a világban rend van, legfeljebb nem ismerjük fel. Idejövet a buszon, könyvet olvasott előttem egy ember, és eszembe jutott, hogy amikor nincs pénz a szabadságra, vagy hogy valahova elutazzam, akkor marad a könyv.

– Kislányos vagy, de túl vagy a lány korszakon, nő vagy, asszony, anya. Melyiket hogyan élted meg?

– Ezek az állapotok együtt vannak jelen. Szinte egy napomon belül élem meg a különböző életkoraimat. Amikor Gergővel időre óvodába kell menni, és valami fontosat meg kell beszélni, akkor komoly anyuka, sőt néha nagymama vagyok. Amikor tegnap este zizit dobáltunk egymás szájába, és harsányan nevettünk a padlón, akkor azt mondom, ugyanolyan hatéves gyerek vagyok, mint a kisfiam. Valójában azt gondolom, hogy idő nincs, nem létezik! Egyszerre történik minden! Nem az ember, csak a funkciói változnak az élet folyamán.

Kép

Huszárik Kata – Kép: Emmer László

– Nem egy szabályos családban nőttél fel, édesanyád egyedül nevelt, mégis harmonikus ember lettél. Mi kell a szép gyerekkorhoz?

– Az enyémhez elsősorban anyukám kellett. Ő szeretett apa és anya helyett egyszemélyben. Tőle kaptam annyi figyelmet, annyi mesét, annyi gondolkodást, amit sokszor más gyerekek nem kapnak meg két oldalról sem.

– Ez máig tart?

– Lényegében igen, a szeretet, ami összeköt bennünket, az konstans. A kapcsolat változik. Én elég hamar, 19 éves koromban költöztem el hazulról. Azután volt egy időszak, amikor visszaköltöztem, és az nagyon nehéz volt, mert édesanyám folytatta volna ott, ahol elszakadtunk egymástól, de közben eltelt 10 év, én már máshol tartottam. Azóta, hogy a fiam megvan, talán még szorosabb lett a kapcsolatunk. Pont a napokban beszéltünk erről, hogy igényelnénk egymás társaságát, de az élet, a gyerek, a munka, elvisz bennünket, – én szaladok a színházba, ő Gergőre vigyáz – és csak a praktikus dolgokra szorítkoznak a beszélgetéseink. De remélem, ez csak eddig volt így. Tegnap elmentünk sétálni a városba, együtt ebédeltünk, és megbeszéltük, hogy minden hónapban tartunk egy ilyen anya-lánya napot, amikor semmi mással nem foglalkozunk csak egymással, és beszélgetni fogunk.

– Van egy közös műsorotok is, Lázár Ervin műveiből „Fény-játékok” a címe. Amikor láttam ezt az előadást, két fogalom jutott eszembe, ahogy egymásra figyeltetek: a szeretet és a tisztelet. Hogyan alakult ki a műsor?

– Lázár Ervin Csillagmajor című könyvében van egy novella, A bajnok. Amikor elolvastam, eldöntöttem, hogy én ezt egyszer színpadon mindenképpen szeretném elmondani. Anyuhoz is nagyon közel áll Lázár Ervin. Kettőnk gondolkodása annyira hasonló, hogy ez a műsor szinte magától alakult ki. Fél mondatokból is megértettük egymást. Az egész kicsit küldetésszerű is volt. Lázár Ervinnek általában a gyerekmeséit ismerik, pedig vannak csodálatos drámai novellái is, és szeretnénk, hogy ezeket mások is megismerjék. Ez volt mind a kettőnkben a késztetés. Máig járjuk vele az országot, ha hívnak, szívesen megyünk.

– Édesapád sohasem hiányzott az életedből?

– De. Ez egy hosszú, és nehéz folyamat volt, mint ahogy az is, hogy egyáltalán rájöjjek, hogy nekem ezen a téren gondom van. Valahol nagyon mélyen, sok réteg alatt, rejtve volt egy seb, amit igenis ki kellett nyitni, hogy gyógyulhasson. Színésznek lenni a legjobb terápia. Olyan, mintha egy héten négyszer-ötször mennék pszichológushoz. Annyi feszültség feloldódik. Vannak előadások, amelyek nagyon nehezek, fizikailag és lelkileg is, és mégis a végén, amikor kijövök, a lelkemről leszakadt 80 kiló súly.

– A házasságod is segített?

– Mindenképpen. Mint ahogy az is, hogy anya lettem, és megismertem a szülői oldalt, azt, hogy mit jelent felelősséget vállalni egymásért egy családon belül.

– A szakmádban a taps vagy a rendező dicsérete a fontosabb?

– Mind a kettő és egyik sem. A belső elégedettség a döntő. Néha előfordul, hogy a közönség ,,nem jön velünk”. Ennek ellenére mindig igyekszem ugyanolyan intenzitással játszani. Ha csak egy, vagy két ember van, akiben aznap este elindítok valamit, akkor már megérte. Most, amikor ennyi gond van, azt mondják, a színház, és egyáltalán a művészet luxuscikk – én mélyen hiszem, hogy nem az. Csak nehezen mérhető a hatása. Lehet, hogy csak annyi történik, hogy a néző, amikor hazafelé megy, és valaki nem adja meg neki az elsőbbséget, nem fekszik rá a dudára, és nem ordít a másikra, hanem sóhajt egyet és továbbmegy. Nem lehet tudni kinek hogyan változik meg a következő órája, napja, és ez mit idéz elő. A művészet képes erre a csodára, elindíthatja a dominó effektust, ami nem tudni hol végződik.

Kép

Huszárik Kata – Kép: Emmer László

– Azt mondtad egyszer, hogy előadás után a jelmezzel mindent levetsz, semmit nem viszel magaddal. És a magánéletből a színpadra?

– Odaviszem a magánéletemet, de megszűrt módon. Olyan ez, mintha az ember az élete során a sokféle tapasztalással, és történéssel elkezdene befőtteket rakni egy spájzba. Amikor felmegyek a színpadra, akkor elő tudom ezeket venni, és azt bontom ki, amire szükségem van. Néha cseresznyét, máskor szilvát...

– Szereted a próbaidőszakot?

– Lehet, hogy furcsa szerzet vagyok, de azt szoktam mondani, hogy én nem szeretem, ha néznek! Közben nyilván van bennem exhibicionizmus, mert ezt a pályát választottam. Nagyon szeretek próbálni. Azután nagyon szeretek játszani, tulajdonképpen az is próba. Az utóbbi időben sportot űzök abból, hogy minden egyes előadáson egy picit mást játszom, különben egy idő után rutinszerűvé válik a legszebb szerep is.

– Nem nehéz a civil élet a művész számára?

– De igen. Bár nemrég rájöttem, hogy meg tudom szerelni a víztartályt. Kitaláltam, szétszedtem, megjavítottam. Inkább az érzékenységgel van gond, ami a művészet velejárója, annak köszönhetően az a sok minden, ami jön a világból, az  néha rajtam ragad. De kizárni sem szabad a világot, mert abból élek, ami körülvesz, ehhez pedig hozzátartozik a hajléktalan, a részeg ember a buszon, az ordibálás az aluljáróban. Ha tetszik, ha nem. Persze néha szüksége lenne az embernek egy kis csöndre, nekem jelenleg egy kis egyedüllétre.

– Magyarországon ma a legtöbb színész azzal a feltétellel ad interjút, hogy politikáról egy szót sem. Shakespeare is azt mondta, hogy a színész feladata felmutatni „a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. Mit gondolsz erről?

– Egy színésztől olyan sok érdektelen dolgot megkérdeznek az újságok. Hol nyaralok, mit csomagolok, pizsamában alszom-e vagy hálóingben... Hát nem sokkal fontosabb az, hogy milyennek látom a világot magam körül, hogy miben hiszek? Én vállaltam a gondolataimat, érzéseimet, jobboldali kötődésemet. Erre sokan azt mondták: húha, mi lesz veled! Ezt önmagában is szomorúnak érzem, hogy ettől tartani kell. És akkor egyszer, addig sem, és azóta sem, rákerestem, hogy mit írnak rólam egy internetes oldalon. És elszörnyedtem. Hiszem, hogy a valódi liberális gondolkozás nem csak az, hogy elfogadok egy másféle bőrszínt, kultúrát vagy szexuális hovatartozást. A legnagyobb próbatétel, hogy el tudom-e fogadni azt, hogy más másképpen gondolkozik, mint én. Itt a valódi elfogadás. Ez a lényeg. Fogadjuk el a másságot a gondolkozásban is. Egy gyerek számára még minden fekete és fehér, van a jó királyfi és a rossz sárkány, és a jó legyőzi a rosszat. Utálja a rosszat, szereti a jót. Aztán, ahogy az évek múlnak, megtanulja az ember, hogy a szépséges herceg néha gyáva és megfutamodik, a sárkány pedig időnként tud esendő és szeretetreméltó lenni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2012. márciusi számában jelent meg.

Az aktuális lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, vásárolja meg!

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti