A második randim tanulságai

Egyetemista koromban ismerkedtem meg egy sráccal, aki igen komolyan vette az udvarlást. Facebook-üzenetet írt, nem válaszoltam; a campuson megvárta az óráim végét, hogy személyesen is megszólíthasson; amikor a beszélgetést rövidre zártam, megint írt, randira hívott.

A „bűne” az volt, hogy nem lehetett romantikusan vágyakozni utána: nem volt ugyanis sem művész, sem elérhetetlen.

Így tehát a vizsgaidőszak kellős közepén a barátnőimnek ecseteltem a kollégium tanulószobájában, hogy nem megyek el a második randira, mert ugyan az elsőn nagyon jót beszélgettünk, de nem jött a nagy, villámcsapásszerű szerelem. Ennyi, nincs mit tenni.

Aztán ugyanezt a témát egy másik bölcsészkaros lánnyal is boncolgattam, aki nem igazán osztotta a nézeteimet. Én, az elvarázsolt, olyasmiket mondtam, hogy „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”, ő viszont a leghatározottabban támadta az „első látásra szerelem” elvét, és Lőrinc barátot idézve azt mondta: „szeress szelíden, és szeretni fogsz sokáig.” Nekem, aki romantikus filmeken nőttem fel, egyértelmű volt, hogy a szerelem, amelyért a legenda szerint háborúkat vívtak (Szép Heléna) és hatalmas épületeket emeltek (Tádzs Mahal), csakis gyors és hurrikánszerű lehet. De a lány nem tágított, a legnagyobb lelkesedéssel adta elő, hogy a másik ember lassú felfedezése, a rácsodálkozások folyamata messze romantikusabb a pillanatnyi fellángolásnál. Aztán szóba került még egy elmélet a személyiségrétegekről; arról, hogy vajon mennyi idő alatt jutunk el az attitűdök rétegéhez; meg mindenféle teória, amit kommunikációelmélet-órán tanultunk. Bosszankodtam, mert a lány legyőzött a vitában, én pedig szeszélyes lettem az egésztől: pár nappal azután, hogy a leghatározottabban elzárkóztam a második randitól, mégis kezdeményeztem egy találkozót.

Ha nem hallgatok a bölcs lányra, valószínűleg soha nem jövök rá, hogy a szóban forgó srác valami elképesztően izgalmas keveréke az álmodozó művészléleknek és az analitikus informatikusnak, egy bölcsészkarra járó programozó, akivel hajnalig lehet beszélgetni a médiahatás-kutatás legújabb eredményeiről.

És erre persze lassan jöttem rá, „szépen, ahogy a csillag megy az égen.” Ahogy arra is, hogy mennyi butaságot hitettek el velem a hollywoodi történetek.

Kilenc éve élek ebben a kapcsolatban (most már házasságban), és tudom, hogy sokkal eseménydúsabb és érdekesebb volt ez a majdnem egy évtized, mint bármelyik „meglátni és megszeretni”-pillanat az életemben – nekem tehát megérte. Ezt a tudást pedig – amely hozzáállásomat a szerelemhez gyökeresen megváltoztatta – részben a bölcsészkaron megismert elméleteknek és a kollégiumi barátságoknak köszönhetem (a közhiedelemmel ellentétben tehát nagyon is volt értelme ilyen képzésre járni, de ez már egy másik történet).

Ülök a teázóban, hallgatom Adélt, aki a villámcsapásszerű szerelmet várja, és rám tör valami furcsa küldetéstudat, úgy érzem, hogy most, amikor minden korábbinál többen vannak a családra nagyon is vágyó ún. kényszerszinglik, muszáj kimondanom:

Lányok és fiúk, menjetek el a második randira!