„Szerdánként randink van, Ágikám!” – Történet Éva néniről, aki a legjobb tanárom volt

Alacsony, filigrán, ötvenes évei közepén járó asszony volt, nyelvtant és irodalmat tanított a gimnáziumban, ahol a középiskolás éveimet töltöttem, de mivel én bölcsészkarra akartam felvételizni, heti rendszerességgel eljárogattam hozzá, hogy bővítsem a tudásom. Több mint négyezer könyvet tartalmazó házi könyvtárral büszkélkedhetett. „Szerdánként randink van, Ágikám!” – mondogatta mindig derűsen, majd mélyet szívott cigarettájából. A dohányfüst mint egyfajta aura vette körbe őt. Szipkát használt, és két-három dobozt is felélt egy nap. Ha nála voltam, legalább valamit evett is, például paprikás krumplit lábasból. Vele ettem, s ilyenkor nem szégyelltem tunkolni a kenyeret a szaftba. Örökmozgó, életvidám nő volt (legalábbis ezt mutatta a külvilág felé), és sosem volt tétlen: gyakran barkácsolt, megfürdette Benit, a golden retrievert (aki mindezt azzal „hálálta meg”, hogy oldalról jól felborította őt, egyszer olyan elánnal, hogy Éva néni keze el is tört). Munkából hazatérve szeretettel készítette el a vacsorát a férjének, Matyi bácsinak, aki mindennap merev részegen állított haza a munkából. Nyáron a kertet művelte, ilyenkor gyakran megesett, hogy együtt szedtük a fákról kosarakba a mézédes körtét, a cseresznyéből pedig pukkadásig ettük magunkat.

Szigorú, temperamentumos pedagógus volt, eleinte kicsit féltem is tőle. Egyszerre volt merész (amikor kiderült, hogy titokban a Harry Pottert olvastatja velünk, kis híján kirúgták) és hagyománytisztelő.

Akkor fordult velem nagyot a világ, és döntöttem el, hogy jobban el szeretnék merülni az irodalomban, amikor (és ahogyan) felolvasta Shakespeare XXVII. szonettjét. 

„Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:”

Teljesen a hatása alá kerültem, pedig akkoriban még fogalmam sem volt a beteljesületlen szerelemről. Szerencsére sosem azt kutattuk, hogy vajon mit gondolhatott a költő, hanem hogy mi hogyan értelmezzük az adott szöveget. A tanárnő hitt abban, hogy az irodalom az életről szól, a maga gyönyörűségeivel és fájdalmaival, amit nem elemezni és leírni kell elsősorban, hanem átélni. Volt, hogy metronóm mellett olvasta fel Kosztolányitól a Hajnali részegséget – a vers végére az egész osztály transzba esett. Chopin zenéje szólt, amikor Pilinszky Apokrifjával ismerkedtünk, s amikor épp Ady volt a téma, a tanárnő ismert színművészeket hívott hozzánk, akik hol sötétben, hol halovány lámpafénynél vallottak „minden Egészről”. Az irodalomórákon kötetlen, életre nevelő beszélgetéseket folytattunk, ahol a különböző vélemények és érvek találkoztak, és indítottak el mindannyiunkban egy olyan folyamatot, amelynek hatására egymás világára is nyitottabbak lettünk. Éva néni sosem oktatott ki bennünket, nem személyeskedett, nem alázott meg bennünket – maga volt a szeretet, az empátia. Tudtuk, hogy ha valamelyikünk családjában zűr van, arról neki bátran beszélhetünk. Hagyta, hogy mindenki a saját ritmusában, a saját értékrendje mentén a maga útját járja. Hosszú idő, amíg egy osztályban tizennyolc különböző személyiség megtanul együtt és nem egymás ellen dolgozni. Azt hiszem, nekünk sikerült, és a tanárnő vezetésével kialakult egy komplex munkamódszer, amelynek gyümölcse lett A velencei kalmár című adaptációnk, amin több mint fél évet dolgoztunk, s az iskola nagyközönsége előtt mutattunk be.  

Csak azt nem mondta el, hogy áttétes

„Ma Tóth Árpád lesz soron. El tudod képzelni, hogy vannak emberek, akik »ezredévig« együtt élnek, és fogják egymás kezét? Én el tudtam képzelni. Mondtam már, hogy régen borzasztóan szerelmes voltam egy fiúba? Zoltánnak hívták. Alig vártam, hogy lediplomázzunk, és megkezdhessük a közös életünket. Összeházasodtunk, született egy fiunk. Aztán Zoltán elengedte a kezem. Elment egy olyan helyre, ahol nincs fájdalom. A fiammal nem tarthatom a kapcsolatot, mert a mostani férjem megtiltotta.” Könny csillant meg a szemében, zavarában láthatatlan szöszöket szedegetett le lila, térdig érő szoknyájáról, majd így folytatta: „Mostanában iszonyúan fáj a fogam. Nem baj, ha jövő héten nem tartunk órát? Elmegyek fogorvoshoz.” Nem bántam. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy nemcsak fogorvoshoz megy, hanem CT-re is. Meg azt is, hogy áttétes.

Amikor meggyújtom az adventi gyertyát

Fel kellett volna tűnjön, hogy Beni nem ugat és nem ugrál fel rám. Higgadtan tűri, ahogy vakargatom az állát. Egy kosár narancsot hoztam, Beni üdvözlése után felkaptattam vele a lépcsőn a felső szintre, ahova Éva néni újabban berendezkedett. Azt mondja, zavarja a fény, jobb neki a sötétebb szobában. Ott ült az ágyon pokrócba csavarva, abban a pokrócban, amelyet éveken át ő tekert körém. Didergett és izzadt, peregtek a cseppek a sárgásfehér homlokán. Még kihullott hajjal is szépnek láttam. Rásandított a narancsokra, mosolyt erőltetett az arcára, aztán elsírta magát. „Nem bírok ennyit megenni már soha többé! Ha egy tojást megeszem, már büszkének kell lennem magamra. Elegem van!” 

2003. december 20-án képeslapokat címeztem, köztük Éva néniét is. Anyám mögém lépett, kezét a vállamra tette, és halkan azt mondta: „Azt a lapot már ne címezd meg, kérlek!”

Amikor meggyújtom az adventi gyertyát, olyan, mintha újra mellettem állna. Hallom a metronómot, és ott van körülöttem Kosztolányi, Pilinszky és a nyelvtani feladatgyűjtemény, a füst, ami gyakorlatilag az aurájává vált, amíg élt, és Beni kutya, aki egy évvel élte túl őt. Néha még mindig dühöt érzek, amiért elhazudta előlem az állapotát, és amiért az élet nem adott nekünk több időt együtt. Aztán eszembe jutnak a szavai, amiket még ágyban fekve mondott nekem: „Ha dühös vagy, nincs időd Istenre koncentrálni. Márpedig az ember tragédiája az Isten nélküli élet állapota. Madách zseniális művének tanulsága is ez: minden társadalmi, politikai, tudományos vagy vallási formáció, amely az élő Isten nélkül épül fel, kudarcra van ítélve. Te nem vagy kudarcember, ugye?”