Rejtőzködő karácsonyi történet

Valószínűtlen kalandnak tűnt. Hat-hétéves voltam, még autóban is csak taxiban utaztam addig, és most egy teherautó ponyvás platóján ültem! Este volt, a téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Anyu unokatestvére, Anti bácsi jött értem a suliba, hogy levigyen hozzájuk Velencére. Oda addig csak nyaralni vittek minket az öcsémmel, Velence számunkra a vonatozást jelentette. Meg az előkertet, ahol kismacskák bóklásztak a margaréták között, a hátsó kertet, ahol befontuk a kukoricák haját, a ház előtti fűzfákat, amelyeknek az ágait összekötöztük, hogy lakássá változtassuk, a kezünkből pitypanglevelet csipegető tyúkokat, az ólban meglesett malacot, a strandot, ahova délutánonként frissen sütött lekváros buktával mentünk. Öt évvel idősebb hosszú, szőke hajú, nevetős, kékszemű másodunokatestvéremet, akinek volt igazi farmerja, alföldi papucsa, és magán németórákra járt egy idős nénihez. Vállaltam az egyórás várakozást is a másik szobában, csak hogy elkísérhessem. Hosszúakat lépett az alföldi papucsban, és én is úgy igyekeztem lépni a suliban, ha fontosnak akartam látszani. Felnőttként vagyok hálás igazán, hogy sokszor nyaraltattak minket az öcsémmel. Akkoriban a szüleinken kívül nemigen voltak olyan rokonaink, akiknek ilyen fontosak voltunk.

De azon az estén sötét volt már és tél, a szél rázta a ponyvát, a kocsi néha nagyokat zöttyent, és egy idegen bácsi ült mellettem a teherautó hátuljában. Kérdezgette, nem fázom-e, van pokróc. Mondtam, hogy nem.

De fáztam, csak nem akartam, hogy azt a fekete valamit ott a sarokban rám tegye. Talán csak azért fáztam, mert most az öcsém sem volt ott, és a mindig nevetős kékszemű Anti bácsinak is csak a hátát láttam a homályos üvegen át. De azért nagyon figyeltem mindenre, mert éreztem, hogy ez most egy igazi elmesélhetős kaland, csak jó lenne már látni, hogy tényleg megérkezünk az ismerős házba.

Nem emlékszem, hogy én akartam-e menni, szerintem mindenképpen hirtelen ötlet lehetett, talán Anti bácsi Pesten járt, és eszébe jutott, hogy levisz kivételesen egy kis telelésre is. Arra sem emlékszem, hogy teltek Velencén a napok karácsonyig, csak hogy már készülünk haza, aztán valaki azt mondja, hogy „hát, ma már nem megyünk föl Pestre, esetleg holnap”. Nem merem megkérdezni, hogy akkor velem mi lesz, azt érzem, nem illik egy vendéggyereknek kérdezősködni, abban sem vagyok biztos, hogy itt bármilyen gyereknek illik-e kérdezősködni.

Este átmentünk vendégségbe valamelyik unokatestvérhez pár utcával arrébb. Sokan voltak, a felnőttek nevettek, néha lehalkították a beszédet, koccintottak.  Bementem a nagyokkal a gyerekszobába. Lekapcsolták a villanyt, és gyilkososat játszottak, tudtam, hogy ezt játsszák a nagyok a zsúrokon, igen, majd ezt is elmesélem, ha egyszer visszakerülök valahogy az iskolámba, az életembe. Szerencsémre kicsi vagyok ahhoz, hogy a játékban tényező legyek. Végre sírhatok a sötétben. Nem látja senki, hogy nem vagyok erős és okos, hanem tényleg csak nyápic kis városi lányka.

Végre átadhatom magam a bánatnak, hogy nagyon nincs ez így rendjén, hogy karácsony van, és én itt vagyok ismeretlen emberek között, és a szüleim, a testvérem, a karácsony az otthoni illatokkal és hangokkal a kis panellakásunkban, az most ki tudja, hol van. Van-e egyáltalán?

Otthon már megették a halat, anyu behozta a bejgliket és a zserbót. Kivételesen ott volt a nagymamám és apu bátyja, akivel évek óta nem voltak túl jóban, de neki volt autója, és ő hozta a nagymamát. Anyu udvariasan kínálja a kakaós bejglit is, amit mindig az én kedvemért süt, válaszolgat a nagymamámnak, hogy hány ötösöm lesz félévkor, de közben ideges, és a fekete telefonkészüléket lesi, mikor csörren meg. Anti bácsi délutánra ígért. Eszébe jut, hogy hófúvás van, rossz látási viszonyok. De miért nem telefonál Anti? Ő nem hívhatja, a velencei házban nincs telefon. Csak nem történt baj? Ezen az éjszakán kiderült, hogy anyu az óbudai panelház egyik dobozkájában milyen távol van már attól a vidéki élettől, amelyben felnőtt. A biztonságtól, amelyben nyilvánvaló, hogy a gyerek a rokonoknál jól van. Ha megbetegszik a disznó, késik a vonat vagy nagy havazás van, majd hozzák, ha elmúlt. Hisz ennivaló van, fűtés van, megszületik a Kisjézus mindenhol.

Ezen az éjszakán nagybátyám, aki apámmal évek óta alig beszélt, felállt a kényszeredett karácsonyi vendégség asztalától, és azt mondta apámnak: „Öltözz, anyukát hazavisszük, és megyünk Velencére!” Lassan haladtak a hódunyhás úton, tompa hangok és fények között, nem beszéltek útközben. Az éjszaka közepén értek oda. Becsöngettek, benéztek a szobába, ahol aludtam, majd – mivel Jolika néni határozottan kijelentette, hogy nem lehet egy ilyen kisgyereket felzavarni és karácsony éjszakáján végigutaztatni a hidegben, majd másnap reggel ők hazavisznek – pár perc múlva visszaindultak.

Most jöttem rá, bármennyire értelmetlen út is volt, nekik akkor útra kellett kelni pásztorok módjára egy alvó gyermekhez, hogy elinduljanak egymás felé. Hogy annyi év harag után hallgassanak pár órát együtt az autóban.

Amikor a nagybátyám felállt a karácsonyi asztaltól, és – ahelyett, hogy a belosztályon eltöltött hosszú, ünnepek előtti kórházi nap után végre hazament volna aludni – elindult a kocsival a hófúvásban, apám azt sem tudta, hogy a bátyjának már kétéves ikerfiai vannak. És egyikük sem sejtette, hogy egy évtized múlva a János Kórház kardiológus professzora szívműtét közben meghal, és előtte apámat kéri föl gyámnak.