Az élet mindig utat tör magának – Pieces of a Woman

A történet nagyon kicsi, nagyon intim, nagyon egyszerű. Egy fiatal párról szól, akik születése után nem sokkal elveszítik újszülött gyermeküket. A bő kétórás játékidő első félórája után ennek utóhatásait látjuk, leginkább az anyáét, hiszen – noha ketten osztoznak örömben és bánatban – sokkal inkább az anya a film főszereplője, mint férje vagy bárki más. Azt látjuk, hogyan idegeníti el magától a világot fájdalmai közepette, hogyan nem tudnak együtt, egymást segítve túl lenni a tragédián, hogyan nem érti meg az ő bánatát senki. Leginkább azt, hogy a főszereplő nő mennyire nem is akar kikerülni a gyász folyamatából, mert akkor végleg elveszítené kislányát. A film végére persze kiderül, hogyan lehet mégis megtenni.

Ez a film Mundruczó Kornél első angol nyelvű munkája, ami minden nem angol anyanyelvű alkotó életében hatalmas lépés.

Korosztályában ilyen Jórgosz Lánthimosz, aki Kutyafog című görög filmjével még csak Oscar-díjra jelölt volt, A homár című disztópiája Colin Farrellel és Rachel Weisszel viszont már világhírt hozott számára. Vagy ott van Joachim Trier, aki érzékeny, depresszív norvég filmjei után Gabriel Byrne-nel és Isabelle Hupert-rel forgatta első angol nyelvű filmjét. Noha egy generáció velük, a magyar rendezőnek kicsit később jött az áttörés: amíg Lánthimosz három, Trier pedig két saját anyanyelvű film után tudott nemzetközi szintet lépni, addig Mundruczó nyolc filmet forgatott le itthon – igaz, a legutolsó, A Jupiter holdja már inkább nevezhető európai filmnek, azonban mégis magyarul forgott Budapesten, szinte kizárólag magyar színészekkel.

Egy ilyen lépés után a rendezők könnyebben elveszítik a rájuk jellemző, addig kialakult stílusukat, különösen az idegen környezet és a nem anyanyelvi munka miatt. Ez a veszély némileg itt is fennáll, hiszen a hazai élethelyzetek helyett most egy bostoni felső középosztálybeli családi drámát látunk, amihez nyilván nehezebb alkalmazkodni innen, Közép-Európából.

Ha talán annyira nem is mundruczós, mint a korábbi darabok, de az eddigiekhez hasonlóan a rendező ezen filmje is saját fejlesztésű történet, pedig az ilyen amerikai stúdiómunkáknál nagyon ritka, hogy valaki a saját forgatókönyvét valósíthassa meg.

Jelen esetben a rendező felesége és gyakori alkotótársa, Wéber Kata a szerző. Az eredetileg színpadra készült darabot először itthon szerették volna megvalósítani, de a Magyar Nemzeti Filmalap támogatói pályázatán nem ment át. Így, persze némileg másképp, áthajózott a tengerentúlra.

A „Pieces of a Woman” (merthogy nincs magyar címe a filmnek, nem is akarnak az alkotók, de szó szerint így fordítható: egy nő darabjai) ebben a fentebb leírt egyszerűségében találja meg szépségét. A női főszereplőt, Marthát alakító Vanessa Kirbyt – akit A korona című népszerű sorozat Margit hercegnőjeként ismerheti sok magyar filmkedvelő – elementáris erejét mutatja meg a színjátszásnak: néhol nagyon is hangosan nyílt, néhol extrém visszafogott, belül morzsolódó, emésztődő. Mellette a kontrasztot testesíti meg a kissé bumfordi, nyers, de hatalmas szívű férj, Sean (Shia LaBeouf).

A film legjobb részei is leginkább Kirbynek jutnak, ami az első félóra és az utolsó 15 perc. Ha a kettő közötti 80 percnyi játékidő nem volna ennyire laza és néhol nagyon széttartó, mestermű lehetne.

A film kezdetén látható nagyjából 25 perces szülési jelenet nagyon erős, elképesztő módon szippant magába a történet. A meleg otthoni fények, a szeretetteljes légkör, a megérkező bába, a fájdalom, az öröm, majd a baba elvesztése… Az első gondolatom: hogyan tud egy férfi egy ilyen jelenetet megrendezni egy olyan nővel a főszerepben, akinek még nincs gyereke?!

A folytatásban a gyászfeldolgozás, vagyis éppen hiányának feldolgozása tölti ki a film legnagyobb részét, és ez a leginkább veszélyes szakasz, ahol könnyen megbicsaklik az első félóra felépítménye. A kora ősztől tavaszig tartó történet magában hordozza a különböző életszimbólumok alkalmazásának lehetőségét, amelyekkel azonban néha túlságosan is élnek az alkotók. A befelé forduló főszereplők és kettejük párkapcsolati krízise a téli hónapokban éri el mélypontját, és a természethez hasonlóan tavasszal tér vissza itt is az élet, aminek azért mégis van jelentősége.

Mert akármilyen mély a fájdalom, és gyakran akármennyire is szájbarágó a megvalósítás, az élet így is, úgy is utat tör magának, és az utolsó szekvenciában néhány nagyszerű képpel mutatja meg éltető erejét. Hogy pontosan hogyan? Ez maradjon titok! A néző és a film titka.