Képzelt barátok, fantáziánkban élő társak, akik fontosak a lelkünknek – vajon „normálisak” ezek?

A segítség jókor érkezik

Cecelia Ahern „Bárcsak láthatnál” című regénye a mondák, mesék, tündérek és manók hazájának is nevezett Írország egy tüneményes, de időnként álmos kisvárosában játszódik. Nevéhez méltóan (Baile na gCroíthe, azaz a „szívek városa”) számos összetört, szunnyadó szívnek ad otthont, akik arra várnak, hogy valaki meghallja a segélykiáltásukat. A segítség – az ír legendákhoz híven – különös forrásból érkezik.

Elizabeth sikeres belsőépítészként dolgozik, kiépített egzisztenciával, biztos anyagi háttérrel; minden olyan tárgyi dolgot birtokol, ami az ember csak kívánhat. Egyedül neveli húga kisfiát, Luke-ot. Egyszer csak felbukkan a titokzatos Ivan, aki egyetlen férfira sem hasonlít, akit Elizabeth valaha is ismert. Ivan felnőtt létére pillanatok alatt ráhangolódik a gyermekek lelkivilágára: mindenféle mókás dolgot eszel ki, s csalhatatlan emberismerete, őszinte érdeklődése, bohókás látásmódja Elizabethet is kibillenti a megszokott kerékvágásból. A nő múltjának eltemetett részletei kísérteni kezdenek a jelenben, miközben Ivan segítségével próbál szembenézni velük és önmagával is.

Csupán egyetlen aprócska részlet hibádzik: Ivant nem ismeri, és nem is látta soha senki – egyedül Luke és Elizabeth.

A történéseket Ivan szemszögéből követhetjük nyomon, aki „hivatásos képzeletbeli barát”, vagyis olyan gyerekekkel foglalkozik, akik számára a mindennapi élet küzdelmesebb, mint hasonszőrű társaiknak. Talán nem kapnak elég szeretetet, törődést a szüleiktől, esetleg elveszítettek valakit – nincs, aki bánkódásukban segítő kezet nyújtana feléjük.

Elizabeth viszont már nem gyerek, Ivant mégis hozzá vezérli ösztöne, őt magát is alaposan megzavarva, hiszen a felnőttek, akik olyan „merevek és hitetlenek”, minden fantáziadús dolgot „badarságnak” titulálnak. Elizabeth idővel valóságos embernek gondolja Ivánt, miközben szép lassan kénytelen szembenézni az önmagában eddig mélyen elfojtott dolgokkal. Gyermekkori traumák sejlenek fel, vágyódások, álmok törnek a felszínre; Elizabeth gyermeki énje éled újjá, aki kénytelen volt annak idején gyorsan és hirtelen felnőni. A változás épp jókor jön, de újabb problémával is szembe kell néznie: vajon Ivan örökre velük maradhat, vagy egy napon ő is továbbáll majd?

„Valódi” képzelt barátok

Ahogy a regénybeli Ivan meghatározott céllal és küldetéssel bukkan fel a szereplők életében, a képzelt barátnak a való életben is fontos feladata van a lelki egészség szempontjából. Olykor, amikor a gyermek unatkozik, magányos, esetleg játszópajtásra vagy kistestvérre vágyik, a hiány a fantázia eme láthatatlan szereplőjének bőrében ölt alakot. Máskor a veszteség hívja életre: például egy konfliktusokkal terhelt válás, egy súlyos betegség vagy a lelki, illetve fizikai bántalmazás okozta feszültség. Néhány gyermeknek a „fantáziabarátai” az érzelmileg megterhelő helyzetekben nyújtanak segítséget, hiszen támogatásukkal könnyebb a félelmetes és fájdalmas eseményekkel szembenézni.

Segítségükkel a gyermek többé nem érzi magát egyedül; mindig van mellette valaki, akiben megbízhat, akihez bátorításért, támogatásért, esetleg tanácsért folyamodhat.

Ivan nemcsak a gyermek Luke-nak segít, hanem a felnőtt Elizabethet is támogatja önmagával, valamint a régmúlttal való szembenézésben, a traumák feldolgozásában.

Hagyományosan a gyermekkorban jut nagyobb szerep a képzelőerő által életre hívott barátoknak, ugyanakkor létezik olyan kutatás, amely alátámasztja, hogy nemcsak a gyermekek, hanem akár a serdülők, a felnőttek, sőt még az időskorúak is rendelkezhetnek fiktív baráttal. Az adott személy minden esetben tisztában van azzal, hogy barátja nem valóságos, hanem saját képzelete teremtménye.

Kép

Kép: Derek Thomson / Unsplash

Közkeletű vélekedés, hogy komoly, érett felnőtt emberek nem képzelnek el olyat, ami nem létezik; a szülők gyakran még gyermekük képzeletbeli pajtását, a vele való kapcsolatot is aggodalommal szemlélik, pedig a fantáziabarát jelenléte természetes dolog. A témában végzett kutatások szerint a hét év alatti gyermekek 65%-ának, az öt és tizenkét év közötti gyermekek 50%-ának előfordul „fantáziatárs” az életében.

Ki firkálja össze a falat?

A fantázia által életre hívott barátok a gyermeki képzelőerő és kreativitás bizonyítékai. Bár Ivan felnőtt férfiként tűnik fel a regényben, a valóságban a fiktív barát számos formában megjelenhet. Lehet állat, tárgy, ismert vagy ismeretlen személy, kitalált lény, mesehős, esetleg egy kedves játék, aki azáltal kel életre, hogy a gyermek megszemélyesíti, és úgy bánik vele, mintha stabil személyiséggel rendelkezne. Olykor a gyermek egy egész képzeletbeli birodalmat teremt, amelyet számos kitalált lénnyel népesít be.

A szülőknek is különböző módon tűnhet fel a képzeletbeli barát felbukkanása: előfordulhat, hogy a gyermek a szobájában magában beszélget, esetleg a családi asztalnál egy plusz személynek kell helyet adni, vagy a gyerkőc váltig állítja, nem ő firkálta össze a falat, hanem a Kisvakond...

A képzelt barát akár éveken keresztül a gyermek megbízható társa lehet, de az iskoláskor első néhány évében általában köddé válik.

A gyermekek ebben az időszakban tanulják meg elkülöníteni a fantáziát a valóságtól, továbbá a kortárs kapcsolatok is egyre fontosabbá válnak a számukra. Néha azonban kis barátjuk csak akkor tűnik el, amikor az őt életre hívó belső feszültség megszűnik, és a gyermeknek nincs többé szüksége rá, ezért elveszíti az érdeklődését iránta.

Szülőként fontos feladatunk, hogy megfelelően kezeljük a képzeletbeli barát felbukkanását. Ha megkérdőjelezzük a létezését, furcsán, gyanakvással és aggodalommal telve tekintünk a helyzetre, akkor bezárul előttünk egy ablak, amelyen keresztül megsejthetnénk, mi zajlik a gyermek lelkivilágában, milyen vágyai, nehézségei, esetleg félelmei lehetnek. Tekintsük inkább természetesnek ezt az állapotot!

Kádár Annamária „Mesepszichológia” című kiváló könyvében azt javasolja, hogy érdemes beszállni a gyermek játékába és tisztelettel bánni az elképzelt baráttal. Bemutatkozhatunk és köszönhetünk neki, uzsonnával kínálhatjuk, érdeklődhetünk felőle. Ugyanakkor – ahogyan nem sajátítjuk ki gyermekünk valóságos barátait sem –, az ő képzelt barátjával sem tanácsos saját személyes kapcsolatot kialakítani. Hagyjuk meg a gyermek kezében az irányítást, hiszen barátja az ő fantáziájának a szüleménye, hadd döntse el ő, hogy mikor szeretné a jelenlétét, illetve mikor akarja megszakítani vele a kapcsolatot.

Mindenképpen kerüljük el, hogy a képzelt barát személyét a gyermek manipulálására használjuk: „Ő már megette a tökfőzeléket, te miért nem eszel?”

Természetes jelenség, hogy a szülők hajlamosak aggodalmaskodni, de a fantáziabarát hatékony és adaptív megküzdési módnak tekinthető, hiszen a gyermek az ő segítségével könnyebben dolgozza fel a nehézségeket, illetve biztonságos légkörben gyakorolhatja a viselkedést és a kommunikációt a társas kapcsolatokban.

Forduljunk szakemberhez, ha a gyermek lelke nagyon bezárkózik, és szinte kizárólag a képzelt baráttal ápol kapcsolatot, csak vele kommunikál! Fokozottabb odafigyelésre ad okot az is, ha a gyermek minden felelősséget a képzelt barátjára hárít, szélsőséges módon kerülve a felelősségvállalást, és a szándékos rosszaságot is rendszeresen a képzeletbeli barát számlájára írja.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>