„Missziós lelkületű ember vagyok” – Tóth-Fazekas Andrea hivatásról és hitről
Szenvedélyes hivatásszeretet, olthatatlan kíváncsiság, sallangmentesség. Talán e szavakkal jellemezhető leginkább Tóth-Fazekas Andrea, aki tavaly márciusban indította el két podcastját („Túlélők”; „Istenélmények Sallang nélkül”) a Képmás égisze alatt. A videós szerkesztő-újságíróval kihívásokban gazdag életútjáról, hivatáskereséséről és műsorainak kulisszatitkairól beszélgettünk.
– Tizenéves fiatalként színésznek készültél, a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán végezted középiskolai tanulmányaidat. Mi vonzott e pályában, kik inspiráltak?
– A belső késztetés valószínűleg családi vonalról is jön: édesapám már húszas évei elején rock-musicalt rendezett, amelybe édesanyám – aki kiváló tornász volt – táncosnak jelentkezett. Nem sokkal később összeházasodtak, majd egy éven belül megszülettem. Bár végül egyikük sem lett művész, e hajlamot átörökítették. A középiskolát követően több éven át felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, miközben a Budapesti Történeti Múzeum régészeti ásatásain dolgoztam, hogy eltartsam magamat a felkészülési időben. Sosem lettem az SZFE növendéke, ennek ellenére több kisebb filmes munkában is szerepet vállaltam, és az Ivancsics Ilona és Színtársai társulatnál dolgoztam színészként és rendezőasszisztensként. Ekkor ébredtem rá, hogy mennyire jó úgy egy alkotófolyamatban részt venni, hogy én motiválhatom, instruálhatom a színészeket, és ennek nyomán születik meg a katarzis a színpadon.
Az önismeretem sokáig alacsony szinten állt, nem kevés vakfoltom volt magammal kapcsolatban, bár azt mindig éreztem, hogy a művészek közt nem vagyok elég „művészi”.
Visszatekintve azt gondolom, hogy a szeretet és elfogadottság iránti vágy volt a leghangsúlyosabb tényező e pályaválasztásban, és ezeket a siker útján szerettem volna megkapni.
Hamarosan rá kellet jönnöm, hogy ez a szakma nem erről szól; színészként ugyanis gyakran el kell játszanunk olyan szerepet is, ami valójában távol áll tőlünk. Így kezdett megérni bennem a gondolat, hogy talán mégsem a színházban van az én igazi helyem.
– Milyen utak vezettek a Képmás magazinhoz?
– A sikertelen színművészetis felvételisorozat után egy kommunikációs főiskola elektronikus sajtó szakirányára jelentkeztem, ugyanis gyerekkorom óta érdekelt a rádiózás, a műsorkészítés világa. Mindenképp szerettem volna valamilyen módon hatást gyakorolni az emberekre, átadni valami igazán fontosat. Több „átlagos” munkahelyen is megfordultam; hosszú idő telt el, mire rátaláltam az igazi utamra. A Képmásnál megtaláltam a képességeimnek megfelelő foglalkozást, ahol több mint hat éve dolgozom videós újságíróként, szerkesztőként és podcast-műsorvezetőként. Hiszem, hogy a bennem lévő inspiráció másokra is hatással lesz.
Alapvetően kíváncsi természet vagyok, aki szeret új dolgokat tanulni, embereket megismerni, rálátni a dolgokra és az összefüggésekre, majd megosztani mindezt másokkal.
– Tavaly, az első karanténidőszakban indult útjára két podcastod is, a „Túlélők” és az „Istenélmények sallang nélkül”. Hogyan születtek meg e műsorok és milyen célból?
– Érezhetően erősödik az igény a személyes, mélyebb történetek feldolgozására, amelyek elgondolkodtatnak, új perspektívába helyezik a napi nehézségeket, és erőt adnak ezek kezeléséhez, megoldásához. A Túlélőkkel az volt a célom, hogy az interjúalanyok által átélt krízisek és feldolgozott tragédiák erőt adjanak a hallgatóknak. Egy idő múlva feltűnt, hogy a megszólalók nem kis százaléka hívő ember. Ez további inspirációt adott a másik műsorhoz is, amely közszereplők, művészek, szakemberek vagy kevésbé ismert vendégek személyes istenélményeiről szól, felekezetektől függetlenül. Ha a hallgatók megismerik más emberek találkozását és kapcsolatát Istennel, akkor talán növekszik a hitük abban, hogy Isten most is él, elérhető és értük cselekszik.
– Mi alapján választod az interjúalanyaidat, hogyan zajlik az előkészítő munka?
– Mindkét podcast esetében cél, hogy sokféle élethelyzetbe nyújtsunk betekintési lehetőséget. A „Túlélők” esetében ez lehet például alkoholprobléma, szerencsejáték-függés, hajléktalanság, mozgáskorlátozottság, abortusz, prostitúció; olyan dolgok, amelyekről már van véleményem, vagy épp olyanok, amelyekről még nincs sok fogalmam. Szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akik másképp látják az életet, mint én, ezáltal meg tudom ismerni az ő álláspontjukat is.
Ez segít nagyobb türelmet, elfogadást és szeretetet tanúsítani embertársaim iránt.
Beszélgetőpartnereim közül néhányan maguktól jelentkeztek be, mert ismerték a műsoraimat, de előfordult, hogy „csak úgy” eszembe jutott valaki, vagy Istennek köszönhetően szembejött velem a lehetőség.
– Képzeld most azt, hogy saját podcastod vendégeként egy életedet meghatározó istenélményedről beszélsz. Mi volt az?
– Több történet is eszembe jut. Olyan családból származom, ahol mindenkit katolikusnak vagy reformátusnak kereszteltek, de nem voltak vallásgyakorlók. Szüleim elváltak. Anyu élettársának az édesanyja járt az Agapé gyülekezetbe, ahol először érintett meg Isten. Két éven át egy alapítványi iskolába jártam, ahol minden reggel közös áhítatokat tartottak; itt találkoztam legelőször a Bibliával. Csupán nyolcéves voltam, amikor a Jézusról szóló történetek már komoly hatást gyakoroltak rám. A középiskolai drámatagozat viszont meghozta addigi „erkölcscsősz” jellemem tökéletes reciprokát: pasizás, ivászat, cigizés, bulizás – minden, ami addig számomra elképzelhetetlen volt. Folyamatosan mentem lefelé a lejtőn; Istenhez már csak akkor fordultam, amikor komoly kérésem volt hozzá. Ennek ellenére az önkontrollom végig megmaradt, mert a Szentlélek vigyázott rám. Még sokáig nem találtam a helyemet, de a spiritualitás gyökerei bennem voltak… Lassan beletemetkeztem az asztrológiába, léleklátóhoz és gyógyítókhoz jártam, míg végül üldözési mániám lett, rendszeres rémálmok gyötörtek és álmatlanságtól szenvedtem. Egy nap, óbudai munkahelyemről jövet leszálltam a HÉV-ről, és bemenekültem a legközelebbi templomba, ahol semmi mást nem csináltam, csak ültem hosszú órákon át… Így tudtam rég elvesztett nyugalmamat ideig-óráig megtalálni.
Felnőttkorom sorsfordító istenélménye a Golgota gyülekezethez kötődik, akik rendhagyó módon, rockzenével dicsőítették a Mindenhatót egy régi, Blaha Lujza téri mozi átalakított termében.
Őket hallgatva azonnal otthonos érzés kerített hatalmába, s nem értettem, hogyan voltam képes éveken át mellőzni Istent az életemből. Ezt követően egyre sűrűbben látogattam a gyülekezetet, majd megtértem Istenhez és megszabadultam minden addigi negatív, szorongató dologtól. Eldöntöttem, hogy innentől fogva Jézust fogom követni. Azóta az életem folyamatosan épül; egyre ragyogóbbá, fényesebbé válik.
– Már a Képmásnál dolgoztál, amikor jelentkeztél a Baptista Teológiai Akadémia hitoktató szakára.
– Missziós lelkületű ember vagyok, aki a tanítás és a buzdítás ajándékát kapta. Másfelől szerettem volna részleteiben megismerni a Bibliát és sok hiányzó tudást bepótolni. E négy évben rengeteget dolgozott rajtam az Isten, elképesztő átalakuláson mentem át.
A vadóc, elnyomott, túlérzékeny kislánynak rengeteget kellett tanulnia ahhoz, hogy mostanra egy egészséges szemléletű, kiteljesedett felnőtté érjen, aki alapvetően boldognak tartja magát.
A képmásos munkámnak is sokat köszönhetek, ahol a kollégáim értékrendje keresztény alapokon nyugszik, középpontban a családdal.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
