Egy kis énidő kell, vagy mire vágysz? – Így váltam édesanyává
Szűk két évvel ezelőtt a radiológus bekapcsolta a hangszórót a műszerén. A képernyőn az alig emberré rendeződő foltok, az arcomon a reménykedés éveinek pillanatai peregtek. Nem tehettem mást, sírtam az örömtől, hiszen a kislányunk szívverését hallottam a hangfalakból. Olyan hangosan dobogott az a szív, és úgy visszhangzott bennem az ujjongás, hogy hónapokra süket maradtam egy másik cseperedő Valaki szavára. Csak a születendő gyermekre és a szülni készülő nőre figyeltem, de a születőfélben lévő édesanyához – a szó szerint kismamához –, akivé épp akkor kezdtem válni, nem fordultam oda.
Jó lett volna vele már az első napoktól kezdve többet beszélgetni, leginkább meghallgatni őt. Egyszerűbb volt követelni tőle a „reálisan elvárható”, „pedagógiailag megalapozott” és „a Normális Anyák által a hordozási-szoptatási-nevelési-fejlesztési-reptetési-satöbbi tanácsadók nyomán így és így csinált” dolgokat, sokkal könnyebb volt kioktatni őt, felróni neki a hibáit, még levegőnek nézni is kényelmesebb volt, mint odafigyelni rá.
Ha az irányából valamicske-szelídecske hangfoszlány mégis eljutott hozzám, vetettem neki egy kis koncot, „ne’ te, egy kis énidő, fussál, énekeljél, aztán szavad ne legyen.”
Mert hát azt gondoltam, mi mást akarhat, mint kérni, ha pedig engem figyelmeztetni sürögne, azt nyilván a friss kismamák buzgalma okozza.
Hónapok teltek el, mire rájöttem, hogy neki is elsődleges gondviselője vagyok (persze Isten után). Féléves is elmúlt már a kislányunk, amikor homlokon vágott a felismerés, hogy a bennem lévő édesanyáért még nagyobb is a felelősségem, mint a gyermekemért. Az elvesztegetett hónapoktól megriadva – csak úgy cselekedve, mint általában szoktam, tehát mindent egyszerre pótolni és megoldani akarván – rögtön időpontot egyeztettem vele, és odaültem mellé, nagy leereszkedően átkarolva a vállát, „mondjad, asszonyka, mi kell ahhoz, hogy növekedjél.” Ráemeltem a tekintetemet – minden idők legkockázatosabb mozdulata! –, Édesanyát láttam. Nem bölcset, nem készet – de édest.
Rögtön megértettem (bele is pirultam), hogy az én mulasztásom nem akadályozta meg Istent abban, hogy a maga részét elvégezze, és fejcsóválva-somolyogva helyettem is keresztbe tegye a szalmát. Az általam magára hagyott kismamácskát bugyolálta, csíráztatta, kapálgatta rügyfakadásig.
És megértettem azt is – nem árulok el nagy titkot, talán az olvasó is sejti már –, hogy nem a cseperedő édesnek volt szüksége rá, hogy időről időre odaüljek mellé, hanem nekem, sehallselát, konok-botor szeleburdinak.
Találkozásainkat rendszeressé tettük. Megszerettem a szavakat, amiket nekem szánt, és így megszerettem őt is.
Miről beszélt?
Emlékeztetett, örömhírt újságolt, békéltetett, magyarázott, fölismerni segített. Nem lehet szóról szóra pontosan fölidézni mindent, talán mert vannak gondolatok, amelyek annyira fontosak ott és akkor, hogy lehetetlen úgy az itt és mostba citálni őket, hogy megőrizzék jelentésüket és jelentőségüket. De szavai közül azokból, amelyeket szinte naponta ízlelgetek újra, hoztam kóstolót.
1. A gyermekedet nem az határozza meg, hogy ő ki nem, vagy milyen nem. Hogy kicsoda és milyen ő, arról nem te, nem a férjed, nem egy orvos, nem egy diagnózis, nem egy szakkönyv, hanem Isten határozott. Hogy ő kicsoda és milyen, az az Istennel való viszonyban – és nem „a többi gyerekhez” hasonlítás viszonylatában – válik megismerhetővé.
2. Ha nem is mindenkinek adatik meg a társ, a teljes, ép család, a megtartó közösség, akkor is minden szülő kontextusban szülő. Nem vagyunk idegen részecskék egy másik doboz puzzle-ben: mindig megtalálhatjuk a körülöttünk lévő világban azt, amihez és akihez kapcsolódni tudunk. Keressük meg együtt, mi vagy ki táplálja rajtunk kívül a családunkat!
3. Irreálisan és elborzasztóan túlnöveszted magad, ha az anyaságodon keresztül, az anyai mivoltodhoz képest szemlélsz minden mást. Ne úgy lásd, hogy vagy te mint anya, és körülötted van egy gyermek, akiről gondoskodsz, egy otthon, amit melegítesz. Nézd csak: van itt egy család, aminek te immár anyaként (is) része lehetsz.
4. Úgy érzed, minden tőled telhetőt megtettél? Valóban, komolyan, tényleg minden tőled telhetőt? Igazán mindent? Jó. Ugye tudod, hogy a segítség szükségességének felismerése, a segítség kérése, sőt, a segítség elfogadása is a minden tőled telhetőbe tartozik?
5. Apa nem „besegít”. Apa nem cserejátékos, hanem az „Apa” nevű poszton játszik a kezdőcsapatban. Nehezebb dolga van, mint Neked, mert kevesebb időt tölt a pályán, kevesebb perce van a legtöbbet kihozni a játékából és pontra váltani a rá épített taktikai figurákat. Ráadásul a jelentősége a mérkőzés kimenetele szempontjából ugyanakkora, mint a tiéd, így még hibázni is kevésbé mer. Ha őt hozod ziccerhelyzetbe, ha neki adod az asszisztot, kétszer annyit tettél a családotokért, mint amikor nélküle dobsz kosarat (és legalább akkora zsugapáros lesztek, mint Shaq és Kobe).
6. Vigyázz, a „gyermeked iránti szeretet” szófordulat gyorsan vásik, és ha léket kap, egykettőre kiüresedik. Néha használj helyette mást, így mindennap csak egy-egy részletére figyelj: alkotóelemenként szeress! Hétfőn a gyermeked iránti türelemből, kedden tiszteletből, szerdán kíváncsiságból, csütörtökön bizalomból, pénteken együttérzésből cselekedj – és így tovább, variáld, bővítsd a végtelenségig. Meg a Végtelenséggel.
7. Az összetartozásnak azon spontán megnyilvánulásait és a megáldottságnak azokat a hétköznapi felszikrázásait, amik a családot családdá, az anyaságot anyasággá teszik, nem lehet szándékosan előidézni. Azokat nem lehet izomból csiholni. Azok adódnak. A legfontosabb dolgod az, hogy úgy legyél jelen, hogy ezeknek teret adj, és ezeket ne szalaszd el. Ha Istennek teljes szívvel a rendelkezésére tudsz állni, akkor a családodnak és a lányodnak is mindenkor képes leszel.
És beszélt még, tovább. Elmesélte, hogyan kell bátran elé-, majd melléállni a sárkánynak, aminek három feje a szüntelen aggodalom, a szurokba mártott irigység és a tarkóján lihegő szégyen. Hogy a harapós természetre a harapnivaló Természet, a friss levegő a gyógyír.
Hogy néha azt kell megkérdeznem, hogy mit nem kell tennem. Hogy Isten békéje erre meg erre van, de a tehetetlenségen, a betegségen, a törékenységen, a kiszolgáltatottságon keresztül tud egy rövidebb utat.
Hogy milyen is az a csontvelőből ujjbegyekbe, szívkoszorútól hajszálvégig zubogó öröm a lányunkért, hogy milyen „lehunyt szemmel sírni azon”, hogy él, hogy él és hogy éppen ő az. Hogy mit jelent igazából az a szerzetesi jelmondat, hogy „jutalmam, hogy tehetem”. Hogy édesanyja – Édes Istenem! Édesanyja! – lehetek neki, és hogy ő azon túl, hogy ő, egy tenyérbe rajzolt szeretet(t), egy soha-nem-volt-még-nem-is-lesz-több-ilyen személy, egy kócos ajándék, egy puszilnivaló kisbolygó, egy szuszogó égitest, egy égi test…
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>