„Csak az óceán és a csillagok vettek körül bennünket” – Interjú egy hajón élő házaspárral

– Felidéznétek, hogyan jutott eszetekbe ez az utazás? 
Bősze Domonkos: Mindig szerettünk utazni. Sok évvel ezelőtt, amikor Horvátországban jártunk, és egy kompról láttuk a vitorláshajókat, megtetszett a dolog. Nem sokkal később megtanultuk a vitorlázás alapjait. Eleinte egy-két hetet hajóztunk évente, aztán egyre többet. Rengeteget olvastunk, leveleztünk, beszélgettünk a témában, és elkezdtünk olyan YouTube-csatornákat nézni, amelyekben életvitelszerűen élnek a vitorláshajókon az emberek, és úgy járják a világot. Egyre jobban megismertük rajtuk keresztül ezt az életformát és rengeteget tanultunk. Ekkoriban fogalmazódott meg először bennünk, hogy lehet, hogy majd egyszer mi is ezt szeretnénk csinálni. 
Bősze Anna: De eleinte ezt csak Domi gondolta komolyan, én ráhagytam. Ahogy teltek az évek, egyre jobban tudtam azonosulni a gondolattal, míg végül már ki is mondtam, hogy igen, egy vitorláshajóra költözünk és elindulunk.

Eredetileg néhány évet még a Földközi-tengeren szerettünk volna vitorlázni és utána nekivágni az óceánnak, de volt egy beszélgetésünk Jimmy Cornell BBC-tudósítóval, túravitorlázóval, amely után úgy éreztük, hamarabb kell nekivágnunk az útnak, mint terveztük.

Végül 2020 júniusában indultunk el. 

– A család és az ismerőseitek hogyan fogadták, hogy útra keltek?  
– A szűkebb család mindenben támogatott minket – bár volt, aki aggódott is. Az ismerősök, a barátok közt is voltak, aki furcsállták az ötletünket, de a hosszú felkészülés és a sok beszélgetés során mindenki megbarátkozott a gondolattal. Most már mindegyikük lelkesen várja a beszámolóinkat.   

– Június végén indultatok Horvátországból, azóta pedig körülhajóztátok Olaszországot, Spanyolországot és a Földközi-tengert, majd az Atlanti-óceánt átszelve a karácsonyt már a karib-tengeri Martinique szigetén töltöttétek. 
B. D.: Aztán Martinique-ról Saint Martinra vitorláztunk át érintve Guadeloupe-ot és Saint-Barthélemy szigetét. Most várunk a belépési engedélyre Francia Polinéziából. Ha nem engednek be, jön a „B” vagy „C” terv. 
B. A.: Az eredeti tervünk az, hogy átmegyünk a Panama-csatornán a Csendes-óceánra, Francia Polinéziába, ahol két ciklonmentes szezont szeretnénk eltölteni. Majd később Tonga, Fiji, Új-Kaledónia. Aztán Ausztrália, Új-Zéland, Malajzia, Maldív-szigetek, Chagos, Mauritius, Madagaszkár, Dél-Afrika, a Szent Ilona-sziget, Brazília, a Karib-térség, Bermuda, Azori-szigetek és vissza a Földközi-tengerre. Ha jól érezzük magunkat ebben az életformában, akkor az utazásunkat még négy-öt évre tervezzük. 

Kép

Kép: sailingteatime.com

– Milyen akadályokkal kellett megküzdenetek eddigi utatok során? 
B. D.: Leginkább az életmódváltásból adódtak nehézségeink, főleg az első néhány hónapban. (Én a hajón rendeztem be az irodámat, az IT-szektorban dolgozom.) Az egyik a napi ritmus kialakítása volt, a másik a szűkös élettérből adódó korlátok kezelése, utóbbi eleinte nagyon nehezen ment és sok feszültséget okozott, de mostanra beletanultunk, tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. 

– Bizonyára csodálatos pillanatokat is átéltetek… 
B. A.: Az atlanti-óceáni átkeléskor egyik éjjel én voltam ügyeletben. Egészen békés volt a tenger, millió csillag ragyogott az égen, a hullámok tetején világítottak a planktonok.

Mindentől távol voltunk, csak az óceán és a csillagok vettek körül bennünket. Ekkor valami olyan végtelen békét és boldogságot éreztem, amit nem is tudok elmondani. 

B. D.: Az én egyik meghatározó és nagyon bensőséges élményem az volt, amikor az átkelés ideje alatt esténként kifeküdtem a hajó tetejére a gyerekekkel és a csillagokról beszélgettünk. 

– Rájuk hogyan hat, hogy kiszakadtak a szürke hétköznapokból, az iskolarendszerből? 
B. A.: A lányok jól érzik magukat, főleg, amikor szabadon játszhatnak, de persze hiányoznak nekik a barátok, a nagyszülők, az unokatestvérek és az osztálytársak. A tanulmányokkal haladunk, nyilván más ütemben, mintha otthon lennének, de igyekszünk. Máskor vannak a többnapos szünetek, mint az iskolában: hosszabb átkelések alatt, rossz időben. Viszont nyáron és a téli szünetben is tanulunk, ha akkor épp adottak a feltételek, a tanítókkal pedig gyakran egyeztetünk. 

B. D.: Ez az életforma rögtönzés nélkül nem működik, az időjárás és a természet sokkal inkább befolyásolja a mindennapokat, mint a szárazföldön. De ha túl tud lépni az ember ezeken, akkor nagy szabadságot kap.

A gyerekek itt sokkal inkább tanulhatnak az érdeklődésük szerint, mint egyébként, de persze a többi dolgot is megtanítjuk nekik, csak más ritmusban. Segít, hogy rengeteg biztatást kapunk otthonról, illetve itt körülöttünk sokan élnek hasonló módon. Például néhány napja ismerkedtünk meg egy lengyel családdal, akikkel egy öbölben horgonyzunk – két hasonló korú gyermekükkel élnek öt éve a hajójukon. Nemsokára közös programunk lesz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

– Egy hajón a tágasság élménye mellett bizonyos értelemben a bezártság is jelen van. A lányaitok le tudják valahol vezetni a fölösleges energiáikat?  
– Amikor tudunk, kimegyünk a szárazföldre, ott tudnak szaladgálni, mozogni kedvükre. Ha a hajón kell maradni, akkor ott a fedélzet és a kötélzet: „kötéltánc” a hajókorlát tetején, mászás a bumra, csimpaszkodás a köteleken. Hajmeresztő dolgokat csinálnak, de már nagyon ügyesek. Természetesen a tenger is itt van, mint mozgástér, úszni is szoktunk, ha alkalmas a hely, például ha nincs erős áramlat, tiszta és nyugodt a víz. 
Ha egy helyben vagyunk, horgonyon, akkor délelőtt munka vagy tanulás, ebéd, délután szintén egy kis munka, bevásárlás (1-2 hetente), majd jöhet a hajó körüli munka, a „háztartás”.  

– Ez a nagyszabású kaland próbára teszi a házasságotokat is? 
B. D.: Az biztos, hogy még több türelemre és odafigyelésre van szükség egymás iránt, mint „normális” esetben. Nem igazán lehet elmenekülni a problémák elől. Ki kell mondani mindent, és le kell ülni megbeszélni, még akkor is, ha adott esetben nagyon kényelmetlen. Mivel naponta együtt kell dolgoznunk a hajón, „muszáj” jóban lennünk. Ezt rossz hangulatban, haragban nem lehet csinálni. 
B. A.: Egyébként nálunk az őszinteség, és a saját igényeink megfogalmazása, kimondása a másik felé nagyon fontos, a kettesben töltött idő pedig kulcsfontosságú. Ilyen, amikor például délutánonként leülünk teázni, és lehetőség szerint nem a gyerekekről beszélgetünk. Innen ered a hajó neve is: Teatime. Talán elcsépelten hangzik, de igaz, hogy a házasságon folyamatosan dolgozni kell, zökkenők mindig vannak és lesznek is, de ha a Jóisten besegít, akkor jól működhet. 

Kép

Kép: sailingteatime.com

– Ott vagytok a hatalmas vízen, és a szépségek mellett minden egyes nap megtapasztaljátok a saját törékenységeteket is. Ekkor is a hit ad kapaszkodót nektek? 
B. A.: Az óceánon való átkeléskor volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egy kiszolgáltatott kis porszem vagyok.

A hit ugyanúgy része a mindennapjainknak, mint korábban; a gyerekeket is ebben a szellemben igyekszünk nevelni, este együtt imádkozunk. Ez sok mindenen átsegít. Emellett nekem Domi felkészültsége, nyugalma és magabiztossága segített. 

– Mi történik majd, ha egyszer visszatértek Magyarországra? 
B. D.: Meglátjuk. Még nagyon távolinak tűnik a visszatérés. 

– Tegyük fel, hogy a hajótokon lengedezik egy szép nagy zászló, amin a mottótok áll. Mi lenne ez a mottó? 
B. A.: Hű, erre most nincs ötletünk, mert rengeteg gondolat vezérli a mindennapjainkat, és ezek változnak is, mint ahogy a zászlóink is folyamatosan cserélődnek a hajón, ugyanis amikor belépünk egy új országba/ felségvízre, zászlót kell cserélni (mindig az adott ország lobogóját húzzuk fel). Egy zászló azonban mindig kint van: a magyar. Az ott lobog rendületlenül. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.