Mit tehetünk azért, hogy magabiztosabb legyen a gyerek?

Így volt ez nálunk is néhány hétnyi hektikus mókuskerék után, amikor egyszer csak észrevettem, hogy a gyerek valahogy nem duzzad az önbizalomtól, hamar elkeseredik, megoldás helyett feladja, miközben én minden alkalmat megragadok arra, hogy a nézeteim dominálják a döntéseit, életét, konfliktusainkat. Ha kell, hát földbe is döngölöm a véleményét a saját igazamért cserébe. Persze az nem elég, ha mindezt csendben, magamban belátom, és szépen elkönyvelem magamban, valamit tenni is kellene – később kiderült, hogy a férjem is ugyanerre a tanulságra jutott a saját hozzáállásával kapcsolatban.

Magabiztos, iskolában és otthon is jól teljesítő gyerekeket szerettünk volna látni, akik nem gondolják azt hangosan vagy magukban, hogy buták és mindent rosszul csinálnak, így némi morfondírozás után egyezség született, és nekifogtunk a munkának. Tudtuk, persze, hogy semmit nem adnak ingyen, minden változtatás, pláne egy nagycsaládban, komoly háttérmunkát igényel. Elhatároztuk, hogy semmilyen erőfeszítést nem sajnálunk, hiszen ahhoz, hogy a gyereknek egészséges önértékelése legyen, meg kell tapasztalnia, hogy képes egyedül is olyan feladatokat megoldani, amelyet mások pozitívan értékelnek. Így aztán tudatosan figyelni kezdtünk arra, hogy észrevegyük, ha a gyerekek valami jót cselekednek a közért, ha ügyesek valamiben, ha helyesen döntenek.

Örömmel szóvá tettük a legapróbb pozitív cselekedetet is, és megdicsértük őket, még akkor is, ha csak a kötelességeiket teljesítették – de megtették, ráadásul maguktól.

Mások előtt is elismertük a teljesítményüket, és igyekeztünk olyan helyzeteket teremteni, ahol megmutatkozhatott az ügyességük, engedtük őket önállóan dönteni, munkálkodni, és ha valami nem sikerült, a kudarcból nem csináltunk nagy ügyet.

Többnyire sikerült ezeket betartani, hiszen szépen lassan a mi agyunk is ráállt arra, hogy a szerencsétlen helyzetekből is a legjobbat próbáljuk kihozni. Ha kellett, akkor nem az eredményt, hanem az erőfeszítést díjaztuk, és megpróbáltuk óvatos, segítő észrevételekkel támogatni őket, abban bízva, hogy legközelebb a végkifejlet is jobb lesz.

Mindezeken túl pedig Dr. Szöszi után szabadon elkészült a családi Bók Bödön is, amelynek heti rendszeres használatával a gyerekeknek alkalmuk nyílt egymást is megdicsérni, észrevenni apróságokat.

A Bók Bödönt aztán minden héten elővettük, mindig vasárnap délután, és a sütimajszolgatás közben hangosan felolvastuk, ki milyen szupi dolgot csinált a héten, miben segített, miben volt ügyes. Szerettük ezt a játékot, pláne, hogy minden egyes kis cetlinyi eredményességet, büszkeséget, jócselekedetet meg is tapsoltunk. Látni kellett volna a ragyogó pofikat, még a nagykamasz arcán is felderengett némi szégyenlős kis mosolyféle, és mindenki jól érezte magát!

Ez így, szépen, kereken, akár egy amerikai film részlete is lehetne, de természetesen a mi családunk sem tökéletes.

Ahogy közeledett az év végi hajrá, ahogy sokasodtak a most-de-rögtön tennivalók, úgy maradoztak el a hétvégi Bók Bödönözések, de a változás már így, pár hónapnyi odafigyelés után is észrevehető volt.

Például abban, hogy a gyerekek bátrabbá és önállóbbá válása nyomán nekem valahogy kevesebb dolgom lett. Az év végi bizonyítványok szebbek lettek, a viták konstruktívabbak, a sírás és a „mert én biztos buta vagyok” felkiáltással kísért elmenekülések is ritkábbá váltak, a család működése pedig kiegyensúlyozottabb lett. És bár most a nyaralások miatt szétszóródott a család, azért a kis projektünk működik, és az egész dolgot, a Bók Bödönnel együtt, folytatjuk majd, amint lehet. Mert fontos, szeretjük, működik.