A néplélek faggatója – Erdélyi Zsuzsanna, a népi imádságok legendásan szórakozott kutatója

Valamikor az 1980-as évek derekán hazai valláskutatók konferenciára gyűltek össze. A fő előadásra őt kérték fel, mindenki izgatottan várta szellemi csemegének számító megszólalását. Ám amikor ő következett volna, rémülten közölte a szervezőkkel, hogy előadásának szövegét otthon felejtette. Rövid tanakodás után a konferencia elnöke félórás szünetet jelentett be, Zsuzsa nénit pedig taxiba tuszkoltuk, hogy hazarohanjon a szövegéért.

Amíg vártuk, azon izgultunk, nehogy azzal érkezzen vissza, hogy most meg a szemüvege maradt otthon.

Az előadó, a jegyzetek és a szemüveg is rendben megérkezett, briliáns előadást hallhattunk tőle, de észrevettük, hogy a szövegébe bele sem néz, és zsinóron lógó szemüvege is végig a nyakában maradt. Amikor megkérdeztük, miért nem használta a jegyzeteit, csak annyit mondott: „Hiszen mindig tudom, hogy mit akarok mondani, azt viszont elfelejtettem, hogy a papírjaim is itt vannak.” 
Erdélyi Zsuzsanna Komáromban született, ahová a család Kolozsvárról került Trianon után. Édesapja Erdélyi Pál volt, irodalomtörténész és könyvtári szakember, korábban a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója. A Zsuzsanna születésekor már fél évszázada halott nagyapa, Erdélyi János, a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom idejének jelentős alakja, költő, kritikus, esztéta, filozófus, lapszerkesztő, a magyar népköltészet emlékeinek gyűjtője és kiadója volt. Természetes volt, hogy az édesapját a 30-as évek derekán elveszítő Zsuzsanna is értelmiségi, humán pályára készült, egy évtizeden keresztül a Fővárosi Zeneiskola zongora szakán tanult. A Veres Pálné Gimnáziumban érettségizett, majd egy esztendei közgazdasági stúdiumok után 1940 és 1944 között magyar-olasz-filozófia szakon tanult, és a háború után doktorált. Közben, még 1943-ban egy évet állami ösztöndíjjal a római egyetemen töltött, tanulmányainak befejezése után pedig a Külügyminisztériumba került.

Kezdetben a sajtóosztályon volt olasz referens, fogalmazó, majd miután a koalíciós időkben a hölgyek előtt is megnyílt ez a lehetőség, diplomáciai állományba került.

1948‑ban, a fordulat évében, mint osztályidegennek, mennie kellett a minisztériumból. Ebben az évben ment férjhez Dobozy Elemér ismert és elismert belgyógyász és kardiológus szakorvoshoz, egyetemi tanárhoz, akinek karrierje, Rákosiéknak hála, három évvel később tört meg. 
Ilyen kudarcok közepette a férj haláláig, 1986-ig a házaspárnak két fia és két lánya született. A fiúkból bölcsész és jogász lett, a nagyobb lány énekesi pályára lépett, a kisebbik, Borbála pedig csembalóművészként régi hangszerek itthon és külföldön is ismert megszólaltatója lett. 

Kép

Kép: Wikipédia

A néphit, a népi vallásosság bűvöletében 

Közben Zsuzsanna 1951-ben Lajtha László népzenei kutatásainál kapott külsősként alkalmazást. A következő másfél évtizedben a Művelődési Minisztérium népzenei osztályán, majd a Néprajzi Múzeumban dolgozott kutatóként, 1971-től pedig már a népi vallásosság ismert szaktekintélyeként az MTA Néprajzi Intézetének volt főmunkatársa 1987-es nyugdíjba vonulásáig. Itt igazi kutatási területe az archaikus népi imádságok kutatása, gyűjtése, feldolgozása volt. A témával 1968-ban találkozott, egyik adatközlőjétől, a 98 éves Babos Jánosnétól ismeretlen, apokrif, népi imaszöveget hallott. Ezt követően gyűjtőmunkába kezdett itthon, a Kárpát-medencében, később több európai régióban. Ebből az anyagból állt össze a Hegyet hágék, lőtöt lépék címen megjelent népi imádsággyűjtemény, amelyet a szakma és a hazai költészet nagyjai és a nagyközönség, hívő és nem hívő olvasók is nagyra becsültek. A kötet egy korábban feledett műfajnak, egy gazdag hagyománynak és a spirituális néplélek mélyrétegének felfedezése is volt egyben. Zsuzsa néni nyugdíjazása után még az MTA Filozófai Intézetének vallástudományi csoportjában is dolgozott, ahol a kollégája, talán még a barátja is lehettem.

Tagja volt a Szent István Akadémiának és a Magyar Művészeti Akadémiának, a díjak mellett pedig elnyerte azok szeretetét is, akik valaha találkoztak vele. 1980-ban Lékai bíboros, Esztergom érseke az ő sürgetésére hozta létre az esztergomi Keresztény Múzeumban a népi vallásosság gyűjteményét.

Zsuzsanna tárta fel a szájról szájra járó, nemzedékről nemzedékre öröklődő népi imádságok, mondókák, ráolvasások világát. 

Az egyszerű hívő ember régtől fogva maga alkotta imákban szólította meg az égieket, hogy kérjen, könyörögjön, dicsérjen, magasztaljon. A zömében Jézushoz és Máriához szóló imákban a bajelhárító szövegek mellett megjelenik Krisztus szenvedése, Mária anyai fájdalma, az abban való osztozás, az imádkozó beleélő lelkülete és saját élete fájdalmainak a Messiásra és annak édesanyjára való kivetítése. A néphit, a népi képzelet közvetlen párbeszédet folytat a megszólítottakkal, vigasztal, panaszkodik, eseng vagy éppen követel, a hit elvont tételei helyett annak eleven, érzéki, átélt, a maga képére formált világát mutatva meg.

Kép

Kép: az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteménye

A versben, prózában, kántált szövegekben a hívő gondolkodás évezredes hagyománya bukkan fel, amelyből most a Teremtőtől a Megváltóig ívelő kis szöveget idézünk:

„Ég szülte Földet 
Föld szülte fát, 
Fa szülte ágát, 
Ága szülte bimbaját 
Bimbaja szülte virágját, 
Virágja szülte Szent Annát, 
Szent Anna szülte Máriát, 
Mária szülte Krisztus Urunkat a világ megváltóját.” 

Amikor Zsuzsa néni kerek születésnapját, talán a hetvenediket vagy a hetvenötödiket a barátok, tanítványok, tisztelők egy kis konferenciával készültek megünnepelni, szép nyomtatott meghívó készült, amelyen ott állt, hogy hány éves. Amint meglátta a kész példányokat, magához ragadta a paksamétát és fáradságos munkával, golyóstollal egyenként átjavította a megkaparintott példányokon a számot hatvanra, azzal a felkiáltással, hogy az ilyesmit nem kell reklámozni, amúgy pedig nem kell őt öregíteni. Valóban egy hosszú életen át fiatal maradt, a terepen, az íróasztalnál, cédulahalmok és hangfelvételek erdejében és tanítványai körében. Utolsó pillanatáig – élete kilencvennegyedik évében, 2015-ben bekövetkezett haláláig – a népi vallásosság kutatásának nagyasszonyaként igazán élt, lankadatlanul dolgozott.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>> 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>